Vita:Utoljára látható
Új téma nyitása
|
Ez a szócikk témája miatt az Állatok műhelye érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Besorolatlan | Ezt a szócikket még nem sorolták be a kidolgozottsági skálán. | ||
| Nem értékelt | Ezt a szócikket még nem értékelték a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: ismeretlen | |||
| |||
Idézet a könyvből[szerkesztés]
Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtően komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelni, mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, és nem valamiről, ami csak úgy ott van.
Ahhoz, hogy az ember megértse, hogyan működik valami nagyon bonyolult, vagy csak hogy rájöjjön, hogy valami bonyolult dolog működik, egyszerre kis részeket kell látnia belőle. És ez az, amiért a kis szigetek olyan fontosak voltak ahhoz, hogy megértsük az életet. A Galápagos-szigeteken például a közös őstől származó állatok és növények különbözőképpen változtak és alkalmazkodtak, amint néhány mérföld víz választotta el őket. A szigetek világosan elkülönítették számunkra a folyamat részeit, és ezért tehetett Charles Darwin olyan megfigyeléseket, amelyek közvetlenül az evolúció gondolatához vezettek.
Mauritius szigete ugyanilyen fontos, de sötétebb gondolatot közvetített - a kihalást.
Mauritius összes állata közül a leghíresebb egy nagy, szelíd galamb. Egy figyelemre méltóan nagy galamb: a súlya valójában közelebb állt egy jól táplált pulykáéhoz. Szárnyai már régen felhagytak a gondolattal, hogy a levegőbe emeljenek egy ilyen kövér testet, és kis dekoratív csonkká sorvadtak. Amint abbahagyta a repülést, nagyon jól tudott alkalmazkodni a mauritiusi évszakváltozásokhoz, és hülyére tömte magát nyár végén és ősszel, amikor bőségesen van gyümölcs a földön, aztán zsírtartalékain élt, fokozatosan lefogyva a terméketlen, száraz hónapokban.
Nem kellett repülnie, mivel nem voltak ragadozók, amelyek bántani akarták volna, és cserébe ő is ártalmatlan volt. Sőt valójában a bántalom fogalmát sem értette meg soha, ezért, ha az ember látni akarna egyet a tengerparton, nagy valószínűséggel odasétálna az emberhez, és megnézné, feltéve, ha találna utat a hatalmas teknősök hada között, amelyek a parton menetelnek. Nem is volt soha oka az embernek megölni, mert a húsa rágós és keserű.
Nagyméretű, széles, lefelé görbülő, sárga és zöld csőre van, ami egy kissé komor és melankolikus arckifejezést kölcsönöz neki, apró, kerek szeme, mint a gyémánt, és három, nevetségesen kicsi tolla, ami a farkából lóg ki. Az első angolok egyike, aki meglátta ezt a nagy galambot, azt mondta, hogy "alakra és ritkaságra felveszi a versenyt az arábiai főnixmadárral".
Azonban egyikünk sem fogja látni soha ezt a madarat, mert szomorú módon az utolsót holland gyarmatosítók agyonverték 1680 körül.
A hatalmas teknősöket a kihalásig ették, mert a korabeli tengerészek nagyrészt úgy tekintették őket, mint mi a konzervet. Egyszerűen felszedték őket a tengerparton és ballasztként berakták őket a hajóba, majd amikor megéheztek, lementek a raktárba, felhúztak egyet, megölték és megették.
Ám a nagy, szelíd galambot - a dodót - csak a sport kedvéért verték agyon. És ez az, amiről Mauritius a leghíresebb: a dodó kipusztulásáról.
Korábban is pusztultak ki állatok, de ez egy különösen figyelemre méltó állat volt, és csak Mauritius szigetének természet által korlátozott területén élt. Teljesen nyilvánvalóan és világosan nem volt belőlük több. És mivel csak a dodóknak lehettek új dodói, már sohasem lesz belőlük még egy. A tények nagyon tisztán és határozottan jelentkeztek a sziget határaival.
Addig a pontig az ember nem nagyon fogta fel, hogy egy állat egyszerűen meg tud szűnni létezni. Olyan volt, mintha nem értettük volna, hogy ha megölünk valamit, akkor az nem lesz többé ott. Soha. A dodó kipusztulásának eredményeképpen szomorúbbak és bölcsebbek vagyunk.
Adams, Douglas - Carwardine, Mark: Last chance to see című könyvéből
Magyarul megjelent: Utoljára látható címmel 226-228. o.
(GABO, 2000)
Fordította: Gedeon Béla