Vita:Szirmay Antal

Hungaria in parabolis (1804)

„Innen már csak egy lépés identitásunk egyik kultikus jelenete: a napkeleti bölcsek, vagyis a mágusoknak nevezett indiai „magyar” királyok látogatása a Megváltónál. A magyarok, pontosabban a hunok ugyanis „magukat mágusoknak hívták, mint olyanokat, akik bölcsesség és vallásosság dolgában felülmúlják a többi nemzetet” (103. §). Épp a fenti eszmefuttatás előtt olvashatjuk viszont, hogy „Régebben a tudatlan magyarok azt hitték, hogy összesen tizenkétféle tudományt tanítanak a főiskolákon, a tizenharmadikban pedig a mágiát (varázslatot) és a nekromantiát (halottidézést). Ezért gyakori eset, hogy a mi korunkban egyes vándordiákok a nép hiszékenységének ügyes kihasználásával bejárják tanyáikat és falvaikat, s magukat a görög nekromantia szóról garabonciás deákoknak nevezik. (...) Gar-Bonzas régi ázsiai szó. Minthogy a még Ázsiában lakó hunok idegenkedtek az indiai boncoknak tanaitól, akik nevető bálványképeknek áldoztak: megvetésük jeléül a boncokról Gar-Bonzásoknak nevezték őket” (103. §). Az igazi, spirituális tudást (mágusok) Szirmay szembeállítja az áltudománnyal, a bálvány- imádással és a mágiával (garabonciások). Az üdvözült pogányoknak kijáró felmagasztalás oka tehát épp az, hogy a szellemi hatalommal megáldott magyarságban a mitológiai ősidő túlélőjét látja, akiknek körében a kereszténység már Jézus születésekor értő fülekre talált. (...) E népek karakteréről bőven találunk adato- kat Szirmaynál – igaz, kissé szétszórva. Értékrendjükben a virtus állt első helyen; egy (valószínű- leg Dugonics Etelkájából átvett) szövegrész szerint „Amíg Ázsiában éltek, többnyire scythák néven jártak-keltek, éspedig azért, mert azzal dicsekedvén, hogy közülük egy ember felér száz ellenséggel, ezzel a kiáltással kezdték meg a harcot: Százkiki! – vagy azért, hogy száz ellenség álljon elő minden egyes emberükkel szembe. Innen nevezték el őket először a perzsák ezen a néven: saki, más nemzetek sakita néven, a latinok pedig némi rövidítéssel scytháknak.” (7. §.) (...) A megszokott dichotómia újból előkerül – középkori toposzt követve: „Iustinus és Iornandes azt írja, hogy a magyarok hajdan Ázsiában két nemzetségre oszlottak: szittyákra, akiktől mi származunk, és pártusokra; a pártusok idő múltával elszakadtak a szittyáktól. Innen ered- nek az ismeretes szavak: pártos, pártütés, elpártolt, amelyekkel a rebellist, felkelőt, lázadót illetik, nemkülönben az ebadta szó; ez a pártusok fővárosának, Ekbatanának gúnyos rövidítése.” A mágusok (az igaz tudomány követői) és garabonciások (bálványimádók) mellett a közösségi modell is kettős: már őseink életét meghatározta az összetartó szkíták és a széthúzó, rebellis pártusok, a pártoskodók ellentéte. Népünk ázsiai eredete leplezetlen büszkeséggel tölti el az írót, s minden apró nyelvi– történelmi adalékot ennek rendel alá.” A magyarság toposzai Szirmay Antal műveiben (2006)
-- Ulrich von Lichtenstein ^vita 2016. május 26., 08:03 (CEST)