Ugrás a tartalomhoz

Szigorú számadású nyomtatványok

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ügyiratkezelés során vannak olyan bizonyító erejű dokumentumok, amiket a többitől külön kell kezelni. Ezek a szigorú számadású nyomtatványok, melyek körét a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 168. § szabályozza.

A szigorú számadásra kötelezett nyomtatványok

[szerkesztés]

"A készpénz kezeléséhez, más jogszabály előírása alapján meghatározott gazdasági eseményekhez kapcsolódó bizonylatokat (ideértve a számlát, az egyszerűsített adattartalmú számlát és a nyugtát is), továbbá minden olyan nyomtatványt, amelyért a nyomtatvány értékét meghaladó vagy a nyomtatványon szereplő névértéknek megfelelő ellenértéket kell fizetni, vagy amelynek az illetéktelen felhasználása visszaélésre adhat alkalmat, szigorú számadási kötelezettség alá kell vonni." (2000. évi C. törvény a számvitelről)

Minden olyan nyomtatvány ide tartozik tehát, amely készpénzhez kapcsolódik, mert ha illetéktelen kezekbe kerülnek, és visszaélnek velük, a gazdálkodót komoly károk érhetik.

Szigorú számadású nyomtatványok közé tartozik:

  • számla,
  • készpénzcsekk (készpénz-felvételi utalvány),
  • elszámolási utalvány,
  • csekkszerződés alapján igényelt csekkfüzet,
  • bevételi és kiadási pénztárbizonylat,
  • pénztárjelentés,
  • pénztárgépnapló
  • nyugta,
  • perforált szelvényeket tartalmazó nyugtafüzet,
  • gépkocsi-menetlevél,
  • sorszámozott űrlapok és sorszámozott űrlapokat tartalmazó füzetek,
  • értékjegyek, amelyekért a felhasználás során ellenértéket fizetnek,
  • kiküldetési rendelvény stb.

Kezelésük

[szerkesztés]

"A szigorú számadás alá vont bizonylatokról, nyomtatványokról a kezelésükkel megbízott vagy a kibocsátásukra jogosult személynek olyan nyilvántartást kell vezetni, amely biztosítja azok elszámoltatását" (2000. évi C. törvény a számvitelről)

Az azonosítás szükségessége miatt minden ide sorolt nyomtatvány nyomtatott sorszámmal rendelkezik. Az azonosítási adatot előrenyomva tartalmaznak, a változó adatokat pedig kézzel kell beírni. A felhasználásra való átvételkor és átadáskor nyilatkozatot kell írni, vagy jegyzőkönyvben feljegyezni, a kiadott bizonylatokról pedig összefoglaló nyilvántartást szükséges vezetni. Elkülönítetten kell kezelni és tárolni őket, és biztosítani több lépéses rendszerben az ellenőrzést. A készlet és felhasználás nyilvántartását úgy kell vezetni, hogy megállapítható legyen:

  • a felhasználó szervezet
  • a felhasznált mennyiség (sorszám szerint)
  • a nyomtatványok állománya fajtánként
  • az állományban bekövetkezett változások sorszám és jogcím szerint
  • a felhasználás időpontja[1]

Megőrzés

[szerkesztés]

A megőrzésről a már említett 2000. évi C törvény 169. §-a rendelkezik.

A könyvviteli elszámolást közvetlenül és közvetetten alátámasztó számviteli bizonylatot (ideértve a főkönyvi számlákat, az analitikus, illetve részletező nyilvántartásokat is), legalább 8 évig kell olvasható formában, a könyvelési feljegyzések hivatkozása alapján visszakereshető módon megőrizni.

Források

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Sille István: Titkári kézikönyv. KJK-Kerszöv, Bp., 2000. ISBN 963-224-550-4.