Szerkesztő:Tenzing

Az emberi élet

Az élet keletkezése - vagy az élet eredete - kérdésében az a legmegdöbbentőbb, hogy ez kérdés. Másképpen tehát az, hogy nem tudjuk. Az ember élőlényként, mi több, értelmes élőlényként tekint önmagára, életének és értelmének eredetéről azonban nem tud semmit. Ezért alapvetően a tudatlanság jellemzi az emberi fajt, nem pedig az értelem. Amennyiben fogalmunk sincs arról, hogy miként keletkezett az élet - és csak találgatásokra futja e téren - magát az életet sem tudjuk értékelni vagy meghatározni. Azt sem tudhatjuk, hogy van-e értelme. Az emberiség az egekig magasztalja az életet, miközben fogalma sincs róla, hogy tulajdonképpen mi az, minek az eredménye, vagy következménye. Az élet felmagasztalása tehát nélkülöz minden alapot, minden tudást, ezért az ember részéről az élet imádása a mai napig is a teljes tudatlanságon alapul.

Alapvetően kétféle nézetet ismer az ember az élet eredetét illetően. Az egyik a vallásosnak nevezett megközelítés, mely szerint az életet egy felsőbbrendű értelem tudatosan hozta létre. A másik a tudományosnak nevezett megközelítés, mely szerint az élet spontán, vagyis az anyag véletlenszerű összerendeződéséből jött létre. Ebben az esetben tervről, vagy az élet törvényszerű kialakulásáról természetesen nem beszélhetünk. Ez utóbbi szerint tehát én itt és most véletlenszerűen élek, gondolataim, érzéseim mind csupán a véletlen műve, egy valamikor véletlenszerűen bekövetkezett esemény eredménye, létem oktalan és céltalan. Ezt a feltevést azonnal el is vetem, mert az teljesen biztos, hogy nem vagyok véletlen. Kijelenthetem, hogy én vagyok, és ez semmiképp nem lehet egy véletlen eredménye. Marad a vallásos megközelítés, vagyis a teremtő erő feltételezése. Amennyiben feltételezem azt, hogy az emberiséget valaki vagy valami létrehozta, akkor ez a teremtés valamikor bekövetkezett - tehát egy időponthoz köthető - és kellett, hogy ennek a teremtésnek legyen valami kiváltó oka, vagy célja. (Első nekifutásra természetesen kizárom azt, hogy a teremtőértelem ok nélkül teremtene bármit is.) Ha ugyanis a teremtő ok nélkül teremtette volna az embert és az őt körülvevő világot, akkor megint csak véletlenül lennék én itt és most, márpedig az biztos, hogy véletlen nem vagyok. Ha számolok azzal, hogy az ember véletlen teremtés eredménye is lehet, akkor az emberiség messze-messze túlértékeli önmagát és az életet, mert ebben az esetben ez nem egy tudatosan eltervezett, okkal létrehozott érték, hanem csupán egy véletlen, értéktelen melléktermék, oktalan, céltalan, ezért egyúttal értelmetlen valami, – vagy akár kifejezetten TÉVEDÉS!!!

A teremtő általi tudatos teremtés pillanatáról és okáról azonban biztosan tudnunk kellene. A tudatosan teremtett ember előtt pontosan ismertnek kellene lennie eredetének, hogy ki, mikor, és miért hozta létre, különösen abban az esetben, ha ez a teremtő erő valós, jó, és a teremtés maga is valós, jó, pozitív dolog, és a teremtő szereti teremtményét. Ebben az esetben az ember számára saját eredetének „magától” értetődőnek kellene lennie, elsősorban azért, mert „magától” a teremtőtől kapná meg ehhez a tudást, vagy a megerősítést. Ha a teremtő olyan okkal, céllal hozta létre az embert, hogy az biztosan fenn is maradjon, akkor ezzel a céllal minden emberi lénynek tökéletesen tisztában kellene lennie, mégpedig azért, hogy a teremtő célja tényleg megvalósuljon. Ebben az esetben az emberi élet a tudáson alapulna. Ehhez képest az emberiség teljes tudatlanságban él saját eredetét illetően, ami eleve teljesen irracionális. Mert ugyebár az ember csak annyit tud önmagáról elmondani, hogy él. Hogy ki által, mi által, mióta, mi okból, mi célból – azt nem. Ezt nevezem irracionális öntudatnak, vagy létezésnek. Az emberiségnek fogalma sincs eredetéről, nem ismer és nem valósít meg semmiféle közös célt – tudatosan legalábbis biztosan nem. Ha tehát az ember tudatos teremtés eredménye, de teremtője nem fedi fel teremtménye előtt önmagát és szándékait egyértelműen és egységesen, akkor azt kell mondanom, hogy ez a teremtő nem „tisztességes”, de legalábbis magára hagyta teremtményét életével, és rábízta, hogy mihez kezd vele. Kérdések: Vajon az ember megvalósít-e tudattalanul valamilyen alkotói célt a fennmaradással, vagyis a szaporodással? Ha igen, akkor vajon ez milyen cél? Jó, vagy rossz? Van-e a teremtménynek bármi esélye arra nézve, hogy felismerje teremtője valódi természetét és valódi szándékait? Van-e a teremtménynek esélye arra, hogy ez alapján változtasson?

De az emberiség mégcsak létrehozni sem tudott magának semmilyen közös célt, ennél fogva nem is valósít meg semmilyen célt létezésével/szaporodásával, legalábbis olyat biztosan nem, melynek tudatában lenne. Márpedig ha a teremtmény nem ismeri teremtőjét és annak pontos szándékait, akkor képtelen önmagát illetve saját teljesítményét objektíven megítélni. Az emberi fajt persze ez egy percig sem akadályozza önmaga vég nélküli méltatásában.

A teremtő általi teremtés elmélete sem szolgál tehát kielégítő magyarázattal az élet keletkezésére, tekintettel arra, hogy az emberiségnek fogalma sincs saját keletkezéséről, eredetéről, márpedig egy önmagát élőnek-valós létezőnek tartó teremtmény esetében ez elfogadhatatlan hiányosság. Abszurdnak tartom azt a helyzetet, hogy egy valós, élő, értelmes teremtett lény nincs eleve tökéletesen tisztában önmaga eredetével, keletkezésének körülményeivel, életének pontos céljával. Ennek a tudásnak a hiányában biztosan nem beszélhetünk értelemről. De nem beszélhetünk életről sem, sőt, valódiságról sem. Ha nem tudjuk, hogy az élet honnan ered, ki vagy mi hozta létre, milyen okból és milyen céllal, akkor honnan vesszük, hogy az élet pl. jó? Vagy honnan vesszük, hogy az élet valóság? Ha nem tudjuk, hogy az élet „honnan van”, akkor honnét vesszük, hogy van? Egyáltalán, mi az, hogy van??? Mi van, ha az élet egy beteges teremtő erő perverz játéka csupán, aki - elnézve az emberiséget – meglehetősen vérszomjas is lehet. Ráadásul az a teremtő aki életet teremtett, megteremtette egyúttal a halált is! Sőt! Világunkban a halál az egyetlen megkerülhetetlen teremtő elrendelés. Azért ez is roppant különös. Az egyéni túlélésre tehát nincs semmi esélyünk…így vajon a csoportos túlélésre van reális esélyünk, vagy ez is csupán hiú remény…? Vagy mi van akkor, ha ez az egész egy kísérlet, és az ember tulajdonképpen kísérleti patkány egy rendkívül meggyőzően kialakított laboratóriumban? És mi van akkor, ha az egész emberiség egy álom csupán? Álom, vagy inkább rémálom? Akkor az is csak egy álom, hogy van, és az is, hogy én vagyok. És ha csak értelemmel ellátott paraziták vagyunk, akiket még az értelem sem képes megakadályozni abban, hogy felfalják életterüket és ily módon végül saját magukat is kipusztítsák? Ezek mind lehetséges magyarázatok az életre.

Az emberi „értelmes” élet eredetét - nem mellesleg - nem lehet az anyag és az egyszerűbb élet keletkezésétől függetlenül keresni. Az emberi élet az anyagra alapul, mivel az emberi test maga anyag. Ha azt mondom ember, akkor anyagra gondolok, egy emberi testre. Ez a test él, és általában véve is az élet élő testet jelent, legyen az növényi vagy állati test. Test nélküli élet nincs, de ha van, akkor az biztosan nem emberi élet. Ezenkívül persze van még élettelen test vagy anyag is, amiből emberi elméletek szerint az élet létrejött. Az emberi élet alapfeltétele tehát az anyag keletkezése. Első kérdéssor: Hogyan keletkezett az élettelen anyag? Mi az, hogy anyag? Mi az, hogy keletkezett? Tudjuk? Nem. Következő kérdések: Miként jött létre az élő anyag az élettelen anyagból, vagy miként jött létre a szerves a szervetlenből? Mi az, hogy élet és mi az, hogy létrejött? Tudjuk? Nem. Harmadik kérdéssor: Az élő anyagban miként jelent meg az értelem? Mi az, hogy értelem, és mi az, hogy megjelent? Tudjuk? Nem. Ezek alapján honnan tudhatná az emberiség, hogy az élet jó-e, vagy szükségszerű-e, vagy, hogy valóság-e egyáltalán??? Sehonnan.

Bármi is a magyarázata az emberi élet keletkezésének, az biztos, hogy egyszer így vagy úgy, de létrejött. Ez nem azt jelenti, hogy ezért mindenképpen valós is! Ha ugyanis ez egy álom, akkor pl. létrejött ugyan, de ettől még semmiképpen nem valóság - így értem azt, hogy így vagy úgy, de létrejött. Mivel pedig ennek az emberi életnek az alapja az anyag, valahogy annak is létre kellett jönnie egyszer. A teremtésnek – már ha volt ilyen persze – mindenképpen három fázisban kellett történnie. Először az alap-anyagot kellett létrehozni, ebből az életet, majd ebből az értelmes életet. Ha nem volt teremtés, ezeknek akkor is ebben a sorrendben kellett létrejönniük. A teremtés utolsó lépése is megtörtént tehát valamikor a régmúltban, melynek eredményeképpen létrejött az értelmes ember. Azóta teremtés nem történik, az élő anyag – az embert is beleértve – önmagát szaporítja, tartja fenn a teremtett állapotban. Itt különül el az ember az egyéb állati és növényi élőlényektől. Azok ugyanis döntéshelyzet nélkül szaporodnak, - vagyis végzik az önfenntartást - az ember viszont egyéni döntés alapján teszi ugyanezt. Így marad fenn az emberi élet. Mivel azonban az embernek fogalma sincs az élet eredetéről, keletkezéséről, nem ismeri annak okát és célját sem. Ezért aztán az emberiség nem tudhatja azt sem, hogy az élet fenntartásának van-e egyáltalán célja, vagyis van-e bármi értelme, azaz, hogy döntése a szaporodás mellett értelmes dolog-e vagy sem. Az ember létrejöttének biztosan van magyarázata, vagy valamilyen oka. A fennmaradásának azonban nincs, mert az, hogy az emberiség számára nem ismert önnön eredete, és létezésének pontos célja vagy értelme, már önmagában is a céltalanság, vagy az értelmetlenség – a tudatlan létezés - ékes bizonyítéka. Mivel pedig ezek az alapvető kérdések megválaszolatlanok, abban sem lehetünk biztosak, hogy ennek a fennmaradásnak van-e egyáltalán értelme, és hogy a tudatlanságon kívül fenntartunk-e valami mást is egyáltalán. Éppen emiatt válik kulcsfontosságúvá az ember döntéshelyzete saját szaporodását illetően. Nem találja furcsának senki, hogy az embernek megvan a lehetősége arra, hogy egyszerűen kisétáljon saját létállapotból? Nem gyanús egy kicsit az, hogy az embernek lehetősége, van úgy dönteni, hogy nem marad fenn? Amennyiben az ember teremtett lény, akkor a teremtménynek vajon miért van meg a lehetősége arra, hogy megszüntesse önmagát? Miért áll a teremtmény rendelkezésére ennek a döntésnek a lehetősége? Talán azért, hogy ha nem tetszik nekünk amit egy beteges teremtőtől kaptunk akkor kiszállhassunk a buliból? Vagy talán kísérleti patkányként pontosan az a feladatunk, hogy kitaláljunk a labirintusból? Vagy ha ez egy álom csupán, akkor ezt felismerve meglegyen a lehetőségünk felébredni?

Az ember számára minden döntéshelyzet közül messze az a legfontosabb és legsúlyosabb, hogy létrehoz-e utódot vagy sem. Azért ez a legfontosabb, mert itt dől el, hogy fennmarad-e az ember, vagyis fennmarad-e az „értelmes” élet vagy sem. Különös módon az emberi társadalom jövője sohasem egységes, társadalmi szinten dől el, vagyis az utódlás kérdése sosem össztársadalmi megállapodás, melyet mindenkinek be kell tartania, hanem mindig egyéni döntés kérdése, és mindig mindenkinek megvan a lehetősége egyénileg dönteni ebben a kérdésben. Vagyis bármikor lehetősége lenne az emberi társadalom valamennyi tagjának egyénileg úgy dönteni, hogy nem hoz létre utódot. Na, akkor mi történne? Kihalnánk. Megint kikívánkozik belőlem a kérdés: Miként lehetséges, hogy ezt módunkban áll megtenni??? Az utódlás kérdése tehát a legsúlyosabb döntéshelyzet, ezért minden ember biztos lehet benne, hogy ez a döntés jár a legnagyobb felelősséggel is. Szinte az egész emberiség csakis az utódlást tartja helyes döntésnek, csak a szülők azok akik vállalják a felelősséget, és ők a gyermektelen felnőtteket gyávának, felelőtlennek nevezik. Ez nyilván azért van így, mert az emberiség imádja és felmagasztalja az életet. De miért? Hisz nem tud róla semmit! Az ember teljes tudatlanságban, vakon imádja és magasztalja az életet! És az utódlással ez a céltalan tudatlanság és vakság öröklődik és marad fenn. Nem tudjuk kitől, honnan, mi okból, mi célból, azt mégis biztosan tudjuk, hogy ezt kell tennünk. Miért? Főleg abban a tudatban kérdezem ezt, hogy döntéshelyzetben vagyunk!

Ahogy írásomat kezdtem, már az teljesen irracionális, hogy az ember nem tud saját életéről semmit. Azt sem tudhatja ezért biztosan, hogy egyáltalán valóság-e ez az élet. Ez a tudatlan faj pedig egyre csak szaporodik, minden közös cél és értelem nélkül, pusztán a fennmaradásért. De sajnos cél és értelem nélkül nem marad fenn más csak a tudatlanság. Ugyanakkor az embernek megvan a lehetősége ezt a tudatlanságot nem fenntartani, mert döntéshelyzetben van az utódlást illetően. Számomra teljesen nyilvánvaló immár, hogy miért áll az emberiség rendelkezésére ez a döntéshelyzet az élet fenntartása terén. Az ember nem azért él teljes tudatlanságban irracionális életet, mert még nem találta meg életének racionális magyarázatát, vagyis értelmét. Ugyan gyerekek! Ha az emberi életnek lenne racionális magyarázata, akkor arról az embernek mindenképpen tudomása lenne! Méghozzá minden egyes embernek tudomása lenne róla eleve, mindenki mástól függetlenül. (De ha így nem, már akkor is illett volna legalább egyetlen géniusznak kitalálnia az elmúlt pár ezer évben.) Csak ebben az esetben – ennek a tudásnak a birtokában - lehetne az emberiség létezése állandóan egységes, békés, és fenntartható – szóval értelmes. Az emberiség tehát azért él irracionális életet, teljes tudatlanságban, és azért nem találja létezésének racionális magyarázatát, mert ilyen nincs. Van viszont választási lehetősége. Rendelkezésére áll a döntés lehetősége.

Ebben a bizonyos legfontosabb döntéshelyzetben tehát lehet jól dönteni, és lehet rosszul. A jó döntés biztosan felelősségteljes, a rossz döntés biztosan óriási felelőtlenség, és ezt a döntést minden ember önállóan hozhatja meg. Minden ember rendelkezik a szabad akarattal, amely ebben a mindennél fontosabb kérdésben a helyes döntés meghozatalához szükséges.

Ahol az irracionális, véges, tudatlan emberi élet kezdődik, a valódi, örök, értelmes létezés ott ér véget. Ahol az irracionális, véges, tudatlan emberi élet véget ér, ott kezdődik a valódi, örök, értelmes létezés.

2011. 12. 22.

Tenzing ^vita 2011. december 23., 11:16 (CET)