Szerkesztő:Nerich/Komoly Ottó

Komoly Ottó (1898-1945)

A borzalom idejének „egyetlen hivatott államférfia” volt. Vezetője, nem egyszer, mint a Magyar Cionista Szövetség és a Nemzetközi Vöröskereszt „A” osztályának elnöke, kezdeményezője a legeredményesebb mentési akciónak, a követségekkel való együttműködésnek. Mindennek sok ezer pesti zsidó köszönhette életét. Rajta keresztül jutott el Magyarországra az európai zsidóság segítsége. Többször alkalma volt külföldre menekülni, de kötelességtudata otthon tartotta. Életmentési munkájában mártírhalált szenvedett, néhány hónappal a felszabadulás előtt. A Múlt és Jövő egyik utolsó chanukai számában többek között ezt írta: „Nagy gondolatok harcosainak nem a száma a fontos, hanem a hit, őszinteség, jó szándék, hűség és áldozatkézség, különösen a szörnyű vész sötét napjaiban nyilvánulnak meg. Már a harmincas évek zsidótörvényes korszaka idején megkezdte azoknak az összeköttetéseknek a kiépítését, melynek később a magyar zsidóság olyan nagy hasznát vette. Már akkor megtalálta az utat a Tildy Zoltán későbbi államelnök és Bereczky Albert református püspök által életre hívott németellenes mozgalomhoz, majd a Vész alatt, a híres „Magyar Fronthoz”, amelyben számos magyar vezető intellektuel is jelen volt. Ezen az úton teremtette meg az összeköttetést és az együttműködést a protestáns egyházak által létrehívott „Jó Pásztor” szervezettel amelynek keresztény vezetői a Vöröskereszt égisze alatt és irányításával megindította gyermekmentő akcióknak nagy segítségére voltak a borzalmas november-decemberi napok idején. A magyar ellenállási mozgalom kisszámú, de nagynevű vezető emberei a háború utáni demokratikus magyar élet egyik eljövendő vezető politikusát látták benne, akik a zsidó ügyek - a megmaradt magyar zsidóság anyagi és szellemi rehabilitációja - kormánybiztosításnak szemeltek ki. A német megszállás alatt bevonták őt a kormányzó kabinet irodájával folytatott állandó titkos tárgyalásokba. Ilyenkor mindig nagy figyelmet szenteltek az általa közölt, külföldről szerzett értékelésüknek. A magyar cionista tábor is az eljövendő új világ egyik kiváló diplomatáját látta benne, aki a magyar ellenállási mozgalom felfogása szerint is alkalmas lett volna, hogy nemzetközi zsidó összeköttetései révén, a nyugati világ megbocsátását és szimpátiáját visszaszerezze. Mint ezekben a körökben bejáratos cionista vezető, a Horthy által tervbe vett különbéke-tapogatózásokról is jóval előbb értesült, és ő volt az, aki ezekből a tervekből a külföldi zsidó szervezeteket állandóan tájékoztatta. E szép, távoli tervek utolsó napjaiban is foglalkoztatták. Amikor 1945 első napjaiban elhurcolták, a Nemzeti Alapok felhívást tettek közzé Magyarországon. Amely az önzetlen munka, a tiszta humanizmus példaképét látta benne. A felhívásban többek közt a következőket olvassuk: „A könyörtelen, gyűlölködő kezek kinyúltak utána és mi hiába várjuk vissza. Szelleme maradéktalanul itt él közöttünk, munkánkban, amelynek vezére volt, megújuló harcainkban, amelyekhez példát mutatott, és lankadatlan hitünkben, amely benne mindvégig élt, a mi igazságos ügyünk végső győzelmében. Komoly Ottó Budapesten született, és apja, Kohn Dávid, kereskedő, asszimiláns zsidó volt mindaddig, míg meg sem ismerkedett a cionizmussal, amely megváltoztatta világfelfogását. Herzl iránti nagyrabecsülését azzal is ki akarta fejezni, hogy fiát nemcsak Nátánnak nevezte, hanem Zeévnek is, Herzl nevéről. Az apa az első magyar cionisták közé tartozott, és több cionista kongresszuson részt vett. Kohn Dávid tradicionális cionista szellemben nevelte gyermekeit. A délutáni órákban a gimnáziumon kívül Talmud-Tórába járatta őket. Komoly 1906-tól kezdve, még az iskola padjaiban részt vett az „Ivria” cionista fiatalság működésében. Mindössze 19 éves volt, amikor a cionizmus klasszikus alkotását, Herzl „Altneuland” című művét „Ős-új ország” címmel lefordította magyarra. Amikor tanulmányait a Budapesti Műegyetemen folytatta (építészmérnöknek készült), csatlakozott a Makkabeá cionista diákszervezethez. Az első világháború kitörése Komoly azonnal katonai szolgálatra jelentkezett. Számos magas katonai kitüntetést kapott. 1919-ben a „Jövők” kiadásában, Kohn Ottó név alatt füzetet írt „A zsidó nép jövője” címen. A füzetben többek közt a következőket írja: „A cionista mozgalom erejének bizonytékait éppen a világháború adta. Minden más országközi mozgalom és szervezet felbomlott. Csak a cionista szervezet maradt meg a maga töretlen egységében. Csak így volt lehetséges, hogy a békekonferencia előtt a cionista vezetőség az egész világ zsidósága nevében léphessen fel.” Többek között azt is írja, hogy az a nép, amelyben nincs nemzeti érzés, jellem nélkül való. Amikor a Magyar Cionista Szövetség elnöke lett, kísérletet tett a zsidó hivatástudat természetrajzának megszövegezésére, és pamfletet írt „Cionista életszemlélet” címen. Egy évvel később, 1943-ban, a Keren Kájjemet Aranykönyvébe vezették be a nevét, a cionista mozgalom visszanyerte országos működésének lehetőségét. 1944 szeptemberében a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti irodájának vezetőjévé nevezték ki. Néhány hónap múlva, november 27-én levelet írt Sally Mayernek, a Joint vezetőjének Svájcba. Többek között a következőket írta: „Csak pár percnyi időm van az íráshoz, hogy írhatok Önnek. Ezért tehát nagyon röviden: Közeledik a magyar zsidóság vége. Egy kis töredéket kivéve, nincs remény arra, hogy megmeneküljön. Erőtlenül állunk az eseményekkel szemben, és csak azt reméljük, hogy az Ön részéről valami határozott dolog történik majd. Különben teljesen elvesztük” 1945 január 1-én elvitték azzal, hogy néhány kérdést akarnak hozzá intézni, és egy óra múlva visszahozzák. Komolyné azonnal értesítette a Vöröskereszt megbízottját. Weyermenn rögtön megjelent a helyszínen, és neki is megígérték, hogy egy óra múlva visszahozzák. Ez azonban nem történt meg. Komolyné Tildy Zoltánhoz fordult, aki levelet írt Sólyom Lászlóó rendőrfőkapitánynak, hogy halhassa meg Komoly Ottónét. Tildy többek között ezt írta: „A magam részéről és a párt részéről is kérlek, mindent megtenni, hogy a németek, illetve a nyilasok által elhurcolt Komoly Ottó, aki Budán van fogságban, kiszabaduljon. Tudomásom szerint az orosz katonai parancsnokság hajlandó a szükséges intézkedéseket megtenni és máris tizenöt nyilas túszt tart ebből a célból őrizetben. Kérlek, hallgasd meg Komoly Ottónét. Megismétlem, nagyon komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy Komoly kiszabaduljon.” Komoly Ottó jelentős alakja volt a magyar ellenállási mozgalomnak is, céljaik megfeleltek az ő törekvéseinek: lerázni a német uralmat, megdönteni a fasiszta rezsimet és így megmenteni a maradék zsidóságot. 1944-ben szó volt arról, hogy a Lakatos-kormány tárcanélküli minisztere legyen, s mint ilyen, a zsidó ügyekkel foglalkozzék. De cionista életszemléletével ellentétben állt, hogy mint zsidó, hivatalos szerepet vállaljon a magyar politikában, így csak mint névtelen tanácsadó működött ott, ahol ezt a zsidó ügyekkel érdekek megkövetelik. Három héttel a Szálasi-puccs előtt tárgyalt ifj. Horthy Miklóssal, akit figyelmeztetett a veszélyre, és pozitív ajánlatot tett egy közös magyar-zsidó akcióra, de a partner késlekedése meghiusította a tervet. A demokrata magyar kormány posthumus a „Szabadságért” érdemrenddel tüntette ki Komoly Ottót, s ezt a magyar kormány kiküldötte 1948 nyarán Tel Avivban nyújtotta át az özvegynek. A mentőakció egyik munkása, a hajdani nyilas karszalagos „hadapród őrmester” így emlékezik a Parancsnokra: „Csodálatos, hogyan hatott ránk annak az embernek a nyugalma, biztonsága, mindig csendes, mindig határozott szava. Mi már rég tudtuk, hogy a nyilasok vadásznak rá. Jó kapcsolataink voltak a „testvérekkel”, tőlük tudtuk, hogy Nidosi, a pedikűrös-városparancsnok el akarja „intézni” Komolyt. Testőrséget szerveztünk. Mikor megtudta, szétkergette a fiúkat: Ilyesmire nincs emberünk – mondotta. – De hát – ekkor kissé megnyomta a hangját: - Vitára meg nincs időnk, fiam… Hihetetlen megérzéssel mérte fel és állította a legmegfelelőbb munkakörbe az embereket. Sokat követelt és mégis mindenki azon igyekezett, hogy még az általa kívántnál is többet teljesítsen. Ritkán fordult elő, hogy tévedett, de soha nem tévedett ugyanannál az embernél kétszer. A kis emberi hibákat elnézte, csak a gyávákat vette meg. De mint kályhából a meleg úgy áradt belőle a szeretet és hála azok felé, akik vállalták vele a harcot népe maradékáért, az órákért, a napokért. Az alijja terve állandóan szeme előtt lebegett; 1939 nyarán már útlevéllel készen áll az útra, de visszatartotta a gondolat, hogy a gálutban többet tehet a mozgalomért, s azon keresztül népéért. Feltűnéstől, méltóságtól menekült, de mágnesként vonzotta a kötelesség. A sorsnak nem kellett keresnie választott emberét – önszántából vállalta végzetét… A németek bevonulása után, 1944 júniusban, neki is megvolt a lehetősége, hogy az úgynevezett Bergen-Belsen transzporthoz csatlakozzék, de mivel úgy látta, hogy tehet még valamit a magyar zsidóság érdekében, csak leányát küldte el. Ő maga feleségével együtt ott maradt, „Nem léphetnék emelt fővel Erec földéjre – mondotta - , ha posztomat most elhagynám.” Ekkor már Joint magyarországi elnökének a címét és terhét viselte. Minthogy a Joint amerikai, tehát ellenséges szervezet volt, a hatóság felé az egész akció, mint a Nemzetközi Vöröskereszt munkája szerepelt, és Komoly Ottó volt a N.V.K. életmentési osztályának az igazgatója. Védett-házakat, gyermekotthonokat, kórházakat szervezett; gondoskodott fenntartásukról; gondját viselte a gettónak, igyekezett befolyásolni a hatóságokat a zsidóellenes rendszabályok enyhítésére, tárgyalt a magyar földalatti mozgalommal (Tildy Zoltán és köre), hogy velük karöltve minél többet tehessen a zsidóság érdekében. A munka mind nehezebb, a munkatársak száma mind kisebb lett, egyre többen vonultak bunkerbe – igyekeztek saját életüket biztosítani. Ezen sokirányú életveszélyes munka közepette hurcolták el 1945 január elsején – két héttel Budapest felszabadulása előtt, „csak néhány információ adására, egy órára” – s további sorsáról többé mint sem tudunk. A néhai Szamosi László mesélte: Áldozatos munkájának hónapokig szemtanúja voltam. Láttam és átéltem vele azokat az időket, amikor minden percét, nappalát és éjjelét a maradék magyar zsidóság megmentése foglalta le. A Nemzetközi Vöröskereszt égisze alatt megalakított „A” szekció keretében próbálta menteni a menthetőt. Az ő gondolata volt a deportált szülők gyermekei számára otthonok létesítése. E célból maga köré gyűjtötte a cionista ifjúság színe-javát. Ahogy múltak a napok, úgy fogytak a munkatársaink az ostrom szörnyűségei következtében. A megmaradtak sem tudtak már lépést tartani Komoly Ottó munkatempójával. Hosszú hetek huzavonája után – ez december 31-én volt – beleegyezett, annakidején mint „diplomata” dolgoztam. Másnap, január elsején reggel azután megdöbbenéssel vettem a szörnyű hírt, hogy elhurcolták. A pesti hitközösség dísztermében 1946 március 4-én gyászünnepélyt rendezte emlékére, melyen megjelent Bereczky Albert államtitkár és megható beszédet tartott. A Magyar Köztársaság „a magyar szabadság kivívása terén és a demokrácia eszméinek szolgálatában kifejtett kiváló érdemeinek elismeréséül” a „Magyar Szabadság” érdemrend ezüst fokozatát adományozta Komoly Ottónak. Az izraeli hadügyminisztérium 1967 májusában magas kitüntetést („Ott Hálochén Benácim”), érdemrendet adományozta neki, 1951-ben pedig a Herzl-hegyen erdőt ültettek emlékére. Haifán utcát, 1953-ban egy mosávot nevezetek el róla (Jád Nátán). 1969 március 19-én, a náci bevonulás 25. évfordulóján, kultúrházzal adóztak emlékére. Még egy sírhely sem jelzi nyughelyét, ahová özvegye, lánya, unokái elzarándokolhatnának. Elnyelte egy korszak, melyben zsidónak „bűn” – kereszténynek pedig szégyen volt lenni.