Szerkesztő:Milei.vencel/mary

Az 5 világvallás - A legrégebbi egyház (az emberek és az angyalok kultusza ellen látszik szólni Ap. Csel. 10, 25, skk ; Kol. 2, 18; Jel. 19, 10; 22, 8) és a protestantizmus az istent a tisztelet egyedüli tárgyává teszi, a legtöbb keresztény hivő azonban angyalokat (1. 294. sk.) és szenteket, vagyis elhunyt személyeket is tisztel, akiknek rendkívüli adottságaik voltak, és akikről feltételezik, hogy az istennel való közeli kapcsolatuk révén közbenjáróként szerepelhetnek nála. Ezt a tiszteletadást mint az isten közvetett tiszteletét fogják fel, és „veneratió”-nak vagy „cultus duliae”-nak hívják. Valamenynyi angyalnál és szentnél magasabban áll Szűz Mária mint istenanya, aki az eredeti bűn szeplője nélkül fogantatott, a mennyben érdemeivel és dicsőségével az összes angyalt, szentet, boldogot megelőzi, és a legnagyobb közbenjárói hatalommal rendelkezik. Ezért neki „magas tisztelet” (cultus hyperduliae) jár. A Mária-kultusz keleten kezdődött az 5-6. században, a 8. század közepén nyugaton is meghonosodott, és a 12. században uralkodó helyet foglalt el a középkori Nyugat-Európában, míg azután a protestantizmus idején ismét háttérbe szorult.

Oroszországban a zsidóság befolyása időnként nagyon megerősödött, a mai Dél-Oroszország területén még a kazárok uralkodói is áttértek a zsidó vallásra. A 15. században a görög ortodoxia egy úgynevezett „zsidózó szekta” ellen küzdött, azaz olyan keresztények ellen, akik elutasították az istenanya imádását, a képeket, szentségeket és a böjtnapokat. A 19. században léptek fel a szubotnyikok (szombatosok), akik tagadták a vasárnap ünnep voltát, a zsidó étkezési parancsolatokat tartották meg, és körülmetéltették magukat.

jw. --- „Az Isten anyja iránti mélységes tisztelet akkor kezdett elterjedni, amikor . . . pogány tömegek özönlöttek az egyházhoz . . . Áhitatukat és vallási öntudatukat [a kereszténységre áttért pogányokét] évezredeken át formálta a »nagy anyaistennő« és az »isteni szűz« kultusza” (The New Encyclopædia Britannica. 1988, 16. kötet, 326., 327. oldal).

Mit mond a Biblia?

„Ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét Jézusnak. Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik . . . ; azért a mi születik is szentnek hivatik, Isten Fiának” (Lukács 1:31–35, Károli-fordítás, kiemelés tőlünk).

Ez az írásszöveg világosan kijelenti, hogy Mária „Isten Fiának” volt az anyja, nem pedig Istennek. Vajon hordozhatta-e méhében azt, akit ’az egek sem tudnak befogadni’? (1Királyok 8:27). Ő sohasem állított ilyet. Mária kilétét illetően a háromságtan keltett zűrzavart. Azzal, hogy az efézusi zsinat i. sz. 431-ben kijelentette Máriáról, hogy Theotokosz (e görög szó jelentése: ’istenszülő’), vagyis hogy „Isten anyja”, utat nyitott a Mária-imádat előtt. Efézus, mely helyet adott ennek a zsinatnak, évszázadokon át a bálványimádat központja volt. Artemiszt, a termékenység istennőjét imádták itt.

Ezért is épült be a Mária-imádatba az „égből lehullott” Artemisz képmás imádatának sok vonása, például a körmenetek (Cselekedetek 19:35). Egy másik szokás is beszivárgott a keresztény tanításokba: kezdtek Máriáról és másokról készült képmásokat használni az imádatban.

Vesd össze a következő bibliaverseket: Máté 13:53–56; Márk 3:31–35; Lukács 11:27, 28

Mária Isten Fiának volt az anyja, nem pedig Istennek. A háromságtan idézte elő, hogy Máriát Isten anyjaként imádják

Az Isten anyja volt-e Mária? Az angyal, aki Máriát a várható csodálatos szülésről tájékoztatta, nem azt mondta, hogy a fia Isten lesz. Azt mondta: „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni . . . a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Luk 1:31–35, Kat., kiemelés tőlünk).

Héb 2:14, 17, Kat.: „Minthogy a gyermekeknek közös a testük és a vérük, ő [Jézus] is részt kapott belőle . . . Ezért minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez.” (Ha azonban „istenember” volt, mi módon lett volna „minden tekintetben” a testvéreihez hasonló?)

A New Catholic Encyclopedia ezt írja: „Mária két feltétel mellett mondható valóban Isten anyjának: ha igazán Jézus anyja, és ha Jézus valóban Isten” (1967, X. köt., 21. o.). A Biblia azt mondja, hogy Mária Jézus anyja volt. De Isten volt-e Jézus? Az egyház a háromság mellett a IV. században foglalt állást, jóval azután, hogy a Biblia leírása befejeződött (New Catholic Encyclopedia. 1967, XIV. köt., 295. o.; lásd még a „Háromság” címszó alatt a 142. oldalt). Akkoriban a niceai hitvallásban az egyház „igaz Isten”-nek nevezte Jézus Krisztust. Ezután az efézusi zsinat i. sz. 431-ben The·o·toʹkosz-nak nyilvánította Máriát, melynek jelentése ’istenszülő’ vagy ’Isten anyja’. Ám sem ez a kifejezés, sem az elképzelés nem található meg egyetlen bibliafordításban sem. (Lásd még a „Jézus Krisztus” címszó alatti gondolatokat a 207—11. oldalon.)

Epheszosz volt i. sz. 431-ben a harmadik ökumenikus zsinat színhelye, ahol Krisztus természetének kérdését vitatták meg. A már idézett mű kifejti: „Teljes volt . . . az alexandriaiak győzelme, akik szerint Krisztusnak csupán egyféle, mégpedig isteni természete van.” Ennek messzire ható következményei lettek. „Az Epheszoszban hozott döntés értelmében Mária krisztusszülőből istenszülővé lépett elő, s ez nemcsak a Mária-kultusz alapját teremtette meg, hanem az első nagy egyházszakadást is előidézte . . . A vita mind a mai napig folyik.”

Kübelé és Artemisz imádatát tehát Máriának, az „istenszülőnek” vagy „Isten anyjának” imádata váltotta fel. Ahogy ez a könyv írja, „Mária epheszoszi kultusza . . . máig is élő hagyomány, amelyet nem lehet úgy megmagyarázni, hogy ne kötnénk Artemisz kultuszához”.

A történelem süllyesztőjében Artemisz imádatának hanyatlását követően Epheszosznak is leáldozott. A földrengések, a malária és a kikötő fokozatos eliszaposodása miatt egyre nehezebbé vált az élet a városban. Az i. sz. VII. századra az iszlám már megkezdte lendületes térhódítását. Az iszlám nem korlátozódott arra, hogy arab törzseket egyesítsen a zászlaja alatt. Az i. sz. VII. és a VIII. század folyamán arab flották rabolták ki Epheszoszt. A város sorsa egyszer s mindenkorra megpecsételődött, amikor a kikötő teljesen eliszaposodott, maga a város pedig romhalmazzá lett. Az egykor pompás városból nem maradt más, mint egy kis település Ayasoluk (ma Selçuk) néven.

Egy másik elterjedt tanítás Máriáról az, hogy ő most a „Mennyek Királynője”. A Biblia sohasem nevezi így Máriát. Azt viszont feltárja, hogy különleges helyet foglal el Isten égi elrendezésében. Milyen helyről van szó?

Jézus beszélt arról, hogy a hűséges tanítványai között lesznek olyanok, akik vele együtt uralkodni fognak égi Királyságában (Lukács 22:28–30). Jézus felhatalmazza ezeket a választottakat, hogy ’papok legyenek a mi Istenünknek, és királyokként uralkodjanak a föld felett’ (Jelenések 5:10). A Biblia alapján egyértelműen levonhatjuk azt a következtetést, hogy Mária is azok között van, akik megkapták ezt a rendkívüli kiváltságot. Miért mondhatjuk ezt?

Visszaemlékezhetünk arra, hogy Jézus halála után Mária ’rendületlen volt az imában’ Jézus tanítványaival és testvéreivel együtt. Mintegy 120-an találkoztak ekkor, és ’néhány asszony’ is közöttük volt (Cselekedetek 1:12–15). A Biblia leírja, hogy amikor a „pünkösd ünnepének napja már elkezdődött, mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen”, Isten szent szelleme kitöltetett rájuk, és felruházta őket azzal a képességgel, hogy idegen nyelveken tudjanak beszélni (Cselekedetek 2:1–4).

Az, hogy Mária ott volt azok között, akik ebben az áldásban részesültek, azt mutatja, hogy ő és a többi asszony is, akik megkapták a szent szellemet, ki lettek választva, hogy Jézussal uralkodjanak az égi Királyságában. Jó okkal hihetjük, hogy Mária most Jézussal együtt az égben van, égi dicsőségben (Róma 8:14–17). Vizsgáljuk meg, hogy neki és Jézus más társuralkodóinak egyebek között milyen szerepük lesz Isten szándékának beteljesedésében.

Annak az istennőnek a megnevezése, akit a hitehagyott izraeliták imádtak Jeremiás napjaiban (Jr 44:17–19).

Bár főként az asszonyok folytak bele „az egek királynőjének” imádatába, a jelek szerint valamelyest az egész család részt vett benne. Az asszonyok áldozati lepényeket sütöttek, a fiak tűzifát szedtek, az apák pedig meggyújtották a tüzet (Jr 7:18). Az, hogy mennyire hatalmába kerítette a zsidókat ennek az istennőnek az imádata, jól látható abból, hogy azok, akik Gedália kormányzó meggyilkolása után elmenekültek Egyiptomba, a rájuk jövő veszedelmet annak tulajdonították, hogy nem füstölögtettek áldozati füstöt „az egek királynőjének”, és nem mutattak be neki italfelajánlást. Azonban Jeremiás próféta erőteljes szavakkal megmondta nekik, hogy helytelenül látják a helyzetet (Jr 44:15–30).

A Szentírás nem tárja fel, hogy ki ’az egek királynője’. A feltételezések szerint a sumerok termékenység istennőjével, Inannával, azaz a babilóniai Istárral azonos. Az Inanna név szó szerint azt jelenti, hogy ’az ég királynője’. A vele azonos babilóniai istennőt, Istárt az akkád szövegek ezekkel a megnevezésekkel illették: „az egek királynője”, „az egek és a csillagok királynője”.

Az Istár-imádat a jelek szerint sok országban elterjedt. Az amarnai táblák egyikén Tusratta levele olvasható, amelyet III. Amenóphisznak címzett, és ebben a levélben Tusratta a következő megnevezést használja: „Istár, az ég úrnője”. Egyiptomban rábukkantak Horemheb király egyik feliratára. Ez a király vélhetően az i. e. XIV. században uralkodott, és a feliratán szerepel az „Astarta [Istár], az ég úrnője” kifejezés. Memfiszben találtak egy sztélétöredéket, mely Egyiptom egyik királyának, Merneptahnak az idejéből származik, aki állítólag az i. e. XIII. században uralkodott. Ez a sztélétöredék Astartát ábrázolja, ezzel a felirattal együtt: „Astarta, az ég úrnője”. A perzsa uralom idején Sziénében (mai Asszuánban) Astartát így nevezték: „az egek királynője”.

„Az egek királynőjének” imádatát egészen az i. sz. IV. századig gyakorolták. I. sz. 375 táján Epiphaniosz ezt írta a Panarion (79, 1, 7) c. értekezésében: „Néhány asszony feldíszít egy szekeret vagy egy négyszögletű padot, majd lefedik egy vászondarabbal, és az év egy bizonyos ünnepnapján elé tesznek egy cipót pár napra, és felajánlják azt Mária nevében. Azután minden nő fogyaszt ebből a cipóból.” Epiphaniosz (79, 8, 1, 2) ezeket a szokásokat a Jeremiás által említett „egek királynőjének” imádatával kötötte össze, és idézte a Jeremiás 7:18-at és a 44:25-öt (Karl Holl [szerk.]: Epiphanius. Lipcse, 1933, 3. köt. 476., 482–483. o.).

Milyen történelmi eredete van Mária tiszteletének? Andrew Greeley katolikus pap kijelenti: „Mária a nyugati világ történelmének egyik leghatalmasabb vallási szimbóluma . . . A Mária-szimbólum közvetlenül összeköti a keresztényi hitet az anyaistennők ősi vallásaival” (The Making of the Popes 1978. [USA, 1979] 227. o.).

Érdekes az a hely, ahol a Máriáról mint Isten anyjáról szóló tanítást megerősítették. „ Az efézusi zsinat 431-ben a Theotokosz bazilikában ült össze. Ha volt valahol egy olyan hely, ahol aligha utasították volna vissza az »istenszülő« megjelölést, akkor ez a város az volt, hiszen egyébként is közismert volt Artemisz, azaz római nevén Diana tiszteletéről, akinek a képmása állítólag a mennyből hullott alá a Kr. e. 330 óta Magna Maternek szentelt nagy templom árnyékában, valamint a hagyomány szerint Mária átmeneti tartózkodási helye is ez a város volt” (The Cult of the Mother-Goddess. [New York, 1959] E. O. James, 207. o.).

A New Catholic Encyclopedia (1967, VII. köt., 378—81. o.) elismeri e hitnézet eredetéről: „ A Szentírás nem tanítja nyíltan Mária szeplőtelen fogantatását . . . A legkorábbi egyházatyák bár szentnek tartották Máriát, de nem tekintették teljesen bűntelennek . . . Lehetetlen pontos dátumot megadni arra vonatkozóan, mikor lett ebből a hitből hittétel, de úgy látszik, hogy a VIII. vagy IX. században már általánosan elfogadottá vált. [1854-ben IX. Pius pápa fogalmazta meg a dogmát,] »amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatától az eredeti bűn minden szennyétől mentes«.” Ezt a nézetet megerősítette a II. vatikáni zsinat (1962—1965) is (A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Budapest, 1992, dr. Cserháti József és dr. Fábián Árpád szerkesztésében, 78. o.).

Maga a Biblia kijelenti: „ Amint tehát egy ember [Ádám] által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek” (Róma 5:12, Kat., kiemelés tőlünk). Közéjük tartozott-e Mária? A Biblia beszámol róla, hogy Mária a Mózesi Törvény előírásával összhangban 40 nappal Jézus születése után a jeruzsálemi templomban bűnért való felajánlást mutatott be, hogy tisztátalanságából megtisztuljon. Tehát ő is örökölte Ádámtól a bűnt és a tökéletlenséget (3Móz 12:1–8; Luk 2:22–24).

A New Catholic Encyclopedia (1967, I. köt., 972. o.), magyarázva XII. Pius pápa 1950-ben közzétett nyilatkozatát, amelyben ezt a dogmát a pápa hivatalos katolikus hittétellé nyilvánította, ezt írja: „Nem található kifejezett utalás a Bibliában a mennybemenetelre, a pápa mégis arra hivatkozik a határozat bejelentésében, hogy ez az igazság végső soron a Szentíráson alapul.”

Maga a Biblia ezt mondja: „a test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot” (1Kor 15:50, Kat.). Jézus ezt mondta: „ Az Isten lélek.” Feltámadásakor Jézus ismét lélekké, azaz szellemmé lett, immáron „éltető lélekké”. Az angyalok is lelkek (Ján 4:24, Kat.; 1Kor 15:45, Kat.; Héb 1:13, 14, Kat.). Hol van bibliai alapja annak, hogy bárki is olyan testben nyeri el az égi életet, amelynek anyagi, földi környezetre van szüksége a fennmaradáshoz? (Lásd még a „Feltámadás” címszó alatti gondolatokat a 98—100. oldalon.)

Helyes-e Máriához mint közvetítőhöz imádkozni?

Jézus Krisztus ezt mondta: „Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.” Azt is mondta: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet . . . Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Bármit kértek a nevemben, megteszem nektek” (Máté 6:9, Kat.; Ján 14:6, 14, Kat., kiemelés tőlünk).”

Vajon a Jézus Krisztus által az Atyához intézett imák éppoly sok megértéssel és könyörülettel kerülnek meghallgatásra, mint ha olyan valakin keresztül jutnának Istenhez, aki tapasztalta, milyen nőnek lenni? Az Atyáról elmondja a Biblia: „ Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik. Tudja jól, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk.” Ő „irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben” (Zsolt 103:13, 14, Kat.; 2Móz 34:6, Kat.). Krisztusról pedig ezt olvassuk: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk” (Héb 4:15, 16, Kat.).

Összhangban van-e a Mária-képek tisztelete a Bibliában lévő keresztényi hittel? A II. vatikáni zsinat (1962—1965) kifejezetten buzdít erre a szokásra: „ A zsinat . . . inti az egyház minden gyermekét, hogy nagylelkűen ápolja a Boldogságos Szűz tiszteletét, különösen liturgikus kultuszát, becsülje nagyra azokat a Máriát tisztelő szokásokat és áhítatgyakorlatokat, amelyeket a tanítóhivatal ajánlott a századok folyamán. Vallásos lelkülettel tartsák meg a régebbi korokban kelt határozatokat: Krisztus, a Boldogságos Szűz és a szentek képeinek tiszteletéről” (A II. Vatikáni Zsinat tanítása. 81. o.). A bibliai választ lásd a „Képmások” címszó alatt a 221—6. oldalon. Tisztelte-e különös módon Máriát az I. századi keresztény gyülekezet?

Péter apostol egyetlenegyszer sem említi meg őt ihletett leveleiben. Pál apostol nem használja a nevét ihletett leveleiben, hanem csak mint ’asszonyról’ beszél róla (Gal 4:4).

Milyen példát mutatott maga Jézus, amikor az anyjáról beszélt? Ján 2:3, 4, Szep.: „És elfogyván boruk [egy kánai menyegzőn], mondá Jézusnak az ő anyja: Nincsen boruk. Mondá néki Jézus: Minek kivánod ezt tőlem asszony [Mit akarsz tőlem, asszony, G.—K., 1981]? nem jött még el az én időm.” (Mint gyermek, Jézus alárendelte magát anyjának és nevelőapjának. Ekkor azonban már felnőtt volt, ezért kedvesen, de határozottan visszautasította Mária irányítását, aki alázatosan el is fogadta a helyreigazítást.) Luk 11:27, 28, Kat.: „Még beszélt [Jézus], amikor egy asszony a tömegből felkiáltott: »Boldog a méh, amely kihordott, és az emlő, amelyet szoptál!« De ő ezt mondta: »Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!«” (Ha Jézus helyénvalónak tartotta volna, hogy különleges tiszteletben részesítse anyját, akkor itt biztos rendkívül kedvező alkalom kínálkozott volna rá; ő azonban nem tett ilyet.) Milyen történelmi eredete van Mária tiszteletének?

Andrew Greeley katolikus pap kijelenti: „Mária a nyugati világ történelmének egyik leghatalmasabb vallási szimbóluma . . . A Mária-szimbólum közvetlenül összeköti a keresztényi hitet az anyaistennők ősi vallásaival” (The Making of the Popes 1978. [USA, 1979] 227. o.).

Érdekes az a hely, ahol a Máriáról mint Isten anyjáról szóló tanítást megerősítették. „ Az efézusi zsinat 431-ben a Theotokosz bazilikában ült össze. Ha volt valahol egy olyan hely, ahol aligha utasították volna vissza az »istenszülő« megjelölést, akkor ez a város az volt, hiszen egyébként is közismert volt Artemisz, azaz római nevén Diana tiszteletéről, akinek a képmása állítólag a mennyből hullott alá a Kr. e. 330 óta Magna Maternek szentelt nagy templom árnyékában, valamint a hagyomány szerint Mária átmeneti tartózkodási helye is ez a város volt” (The Cult of the Mother-Goddess. [New York, 1959] E. O. James, 207. o.).

Ha valaki azt mondja: „Hisz Ön a Szűz Máriában?” Ezt válaszolhatod: „ A Biblia világosan kijelenti, hogy Jézus Krisztus anyja szűz volt, s mi hiszünk ebben. Krisztus Atyja az Isten volt. A megszületett gyermek valóban Isten Fia volt, az angyal Máriához intézett szavainak megfelelően (Luk 1:35).” Esetleg tedd még hozzá: „De nem gondolt még sohasem arra, miért volt olyan fontos az, hogy Jézus ilyen módon szülessen meg? . . . Csak így lehetett gondoskodni megfelelő váltságról, olyanról, amely lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk a bűntől és a haláltól (1Tim 2:5, 6; talán még a János 3:16).” Vagy ezt is mondhatod: „Igen. Mi mindabban hiszünk, amit a Szentírás róla mond, márpedig az határozottan állítja, hogy Jézust egy szűz szülte meg. Azt is igen meghatónak tartom, amit még Máriáról közöl, és amit a példájából tanulhatunk.” (Használd fel a 256—7. oldalon lévő anyagot.)

„Önök nem hisznek Szűz Máriában” Ezt válaszolhatod: „Tudom, hogy vannak, akik nem hisznek abban, hogy Isten Fia szűztől született. Mi azonban hiszünk benne.” (Lapozz fel egyet a könyveink közül, amely erről a témáról szól, és mutasd meg a házigazdának.) Esetleg tedd még hozzá: „De vajon nincs szükség ennél többre a megmentésünkhöz? . . . Figyelje meg, mit mondott Jézus az Atyjához intézett imájában (Ján 17:3).”

Gábriel angyal elmondta Máriának, hogy milyen szerepe lesz Isten szándékában. Így köszöntötte őt: „Légy üdvözölve, te nagy kegyben részesített asszony, Jehova veled van” (Lukács 1:28). Ugyanennek a köszöntésnek egy másik fordítása így hangzik: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr!” Nem sokkal később Erzsébet ezekkel a szavakkal üdvözölte Máriát: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!” (Lukács 1:42). Vajon ezek a kifejezések nem azt mutatják, hogy Máriát különleges hódolat illeti meg?

Az igazság az, hogy nem. Bár ezek a szavak szerepelnek egy imában, melyet a katolikusok Máriához intéznek, maga a Biblia nem ad alapot arra, hogy imádkozzunk hozzá. Gábriel és Erzsébet elismerte Mária különleges kiváltságát, vagyis, hogy ő szülheti meg a Messiást, de az a gondolat, hogy az emberek Máriához imádkozzanak, idegen a Szentírástól. Sőt, amikor a tanítványai megkérték Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni, Jézus megmutatta, hogy az Atyjához kell imádkozni. Az igazság az, hogy Jézus híres mintaimája így kezdődik: „Égi Atyánk” (Máté 6:9).

Az uralkodók között - Egy másik elterjedt tanítás Máriáról az, hogy ő most a „Mennyek Királynője”. A Biblia sohasem nevezi így Máriát. Azt viszont feltárja, hogy különleges helyet foglal el Isten égi elrendezésében. Milyen helyről van szó?

Jézus beszélt arról, hogy a hűséges tanítványai között lesznek olyanok, akik vele együtt uralkodni fognak égi Királyságában (Lukács 22:28–30). Jézus felhatalmazza ezeket a választottakat, hogy ’papok legyenek a mi Istenünknek, és királyokként uralkodjanak a föld felett’ (Jelenések 5:10). A Biblia alapján egyértelműen levonhatjuk azt a következtetést, hogy Mária is azok között van, akik megkapták ezt a rendkívüli kiváltságot. Miért mondhatjuk ezt?

Visszaemlékezhetünk arra, hogy Jézus halála után Mária ’rendületlen volt az imában’ Jézus tanítványaival és testvéreivel együtt. Mintegy 120-an találkoztak ekkor, és ’néhány asszony’ is közöttük volt (Cselekedetek 1:12–15). A Biblia leírja, hogy amikor a „pünkösd ünnepének napja már elkezdődött, mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen”, Isten szent szelleme kitöltetett rájuk, és felruházta őket azzal a képességgel, hogy idegen nyelveken tudjanak beszélni (Cselekedetek 2:1–4).

Az, hogy Mária ott volt azok között, akik ebben az áldásban részesültek, azt mutatja, hogy ő és a többi asszony is, akik megkapták a szent szellemet, ki lettek választva, hogy Jézussal uralkodjanak az égi Királyságában. Jó okkal hihetjük, hogy Mária most Jézussal együtt az égben van, égi dicsőségben (Róma 8:14–17). Vizsgáljuk meg, hogy neki és Jézus más társuralkodóinak egyebek között milyen szerepük lesz Isten szándékának beteljesedésében.

jw vége -------------

kat. lex. istenanyaság: a →Boldogságos Szűz Mária méltósága, amely azt jelzi, hogy a tőle született Jézus énje szerint az örök Fiú, vagyis isteni személy. Ezért Máriát Isten anyjának lehet nevezni akkor is, ha a Fiú tőle csak az emberi természetet vette magára. - A →Theotokosz név már Órigenésznél megtalálható. Igazi jelentőségét a 3-4. sz. krisztológiai viták során nyerte. Tartalmilag utalt rá 325: a →niceai zsinat és 381: az I. →konstantinápolyi zsinat, amikor megvédte a Fiú istenségét és valódi emberré levését Máriától. Kifejezetten 430: az →efezusi zsinat és 451: a →kalkedoni zsinat szentesítette használatát. Ezután átment az Egyh. lit-jába (→Mária istenanyasága ünnepe) és a hívők tudatába. - Az ~ hittétele a →gnosztikusok fölfogásával szemben állítja, hogy Jézus valóságos, nem pedig csak látszólagos testet vett magára Máriától; →Nesztoriosszal szemben állítja, hogy Jézusban az isteni és az emberi természet egy személyben, a Fiú személyében egyesült, azért ő egy valóság. Nesztoriosz csak a Khrisztotokosz, 'Krisztusszülő' nevet akarta elismerni, vagyis azt, hogy Jézus, aki Máriától született, csak emberi személy volt, legföljebb később, keresztelkedésekor töltötte el az Ige, s így lett belőle Krisztus, azaz Fölkent. - Az Istenanya címet maga a Szentírás ugyan nem alkalmazza Máriára, de benne van annak két teol. előzménye: ti., hogy Jézus Máriától született, s hogy ő valóban az Isten Fia volt, vagyis isteni személy. Azt is meg kell látni, hogy Máriában az anyaság nem egyszerűen biológiai folyamat volt, hanem valóságos személyes, anya-gyermek viszony. A cím és a szóhasználat így hozzájárul Krisztus titkának és Mária titkának mélyebb megértéséhez. Benne van annak elismerése, hogy Krisztusban az isteni és az emberi természet valóban egységet alkot, vagyis embersége földi életének első pillanatától kezdve egységben volt a Fiú személyével (→hüposztatikus egység). Továbbá Mária azt adta gyermekének, amit az anya adhat, de aki tőle született, az személyisége, énje szerint Isten volt, s Mária ennek a személynek az anyja. - A teol. mindig úgy tekintette Mária ~át, mint a legnagyobb kegyelmi kiváltságot és egész megszentelésének a forrását, hiszen senki sem léphetett szorosabb kapcsolatba Krisztus emberségével, a kegyelem forrásával, mint ő, az anya. Anyasága azonban Isten teremtő tevékenységén nyugszik, és Jézus szűzi fogantatását is így kell értelmezni. Ezért az ő kiváltságának semmi köze a mitológiai hasonlatokhoz, ahol istenek kerülnek nemi kapcsolatba földi nőkkel. G.F.

gyakor. kérdések A protestánsok eltörölték Szűz Mária és a szenteknek tiszteletét Ez talán a legérthetetlenebb az egész protestantizmusban. Ki nem szereti, ki nem tiszteli az édesanyját? A rossz ember. Jézus gyengéden ragaszkodott édesanyjához, még a keresztfán függve is szeretettel gondoskodott róla. Ha Krisztus úgy tudta szeretni, akkor az ő édesanyjának különbnek kellett lennie minden más embernél s így nekünk is kötelességünk őt tisztelni. A protestantizmus Szűz Máriát nem tiszteli. Azt mondja, hogy ő is csak olyan ember, mint minden más ember, tehát nem szolgált rá a nagyobb megbecsülésre. Mi ezt nemcsak nem értjük, hanem teljesen másként vélekedünk. Szűz Mária Isten anyja, amint az Írás mondja: teljes malaszttal, vagyis kegyelemmel, lelki szépséggel. Szűz, tiszta, fehér minden bűntől, szűztiszta még az ősbűntől vagyis Ádám és Éva ősbűnétől is. Ő a jóság, a kegyesség, szelídség, a legnemesebb ember, akit minden katolikus, de főleg a Mária-kongregációk édesanyjuknak, követendő példaképnek, égi pártfogónak tisztelnek. Szívesen hisszük, hogy Szűz Mária a mennyországban Isten közelében él, értünk imádkozik s pártfogol bennünket Istennél.

A protestantizmus a rombolás hevében Szűz Máriát is detronizálta, s hogy a maga hibáját még jobban tetézze, azt a rágalmat vágja fejünkhöz, hogy mi Szűz Máriát imádjuk. Ha kérdeznők, hogy hol látta ezt akármelyik katolikus könyvben megírva? – nem tudna rá felelni Azonban nincs nap, hogy újra ne ismételné. Mi pedig azt mondjuk: szomorú vallás az, amely nem tud rágalmazás nélkül megélni.

A szentek tisztelete olyan, mint a kiváló emberek tisztelete. Ha szabad Kossuthot, Lorántffy Zsuzsannát, Deák Ferencet tisztelnem, miért nem szabad tisztelni a hit nagyszerű hőseit, akik Krisztusért életüket, munkájukat, sőt vérüket föláldozták? Ezek a nagyszerű példaképek, akiknek életét követjük, akiknek szavain föllelkesülünk, és akik által jobbak, erkölcsösebbek, tisztábbak, istenfélőbbek igyekszünk lenni. Luther itt is egy furcsa elvet követett, azt, amelyet mi a kommunistáknál láttunk, akik a tehetséget, erényt, kiválóságot nem tisztelték, hanem mindenkit proletársorba degradáltak. Luther követői pedig itt bennünket újra bálványimádás vádjaival illetnek.

A protestánsok azt mondják: nem az a bűn, ami az ember száján bemegy, hanem ami onnan kijön. Mi katolikusok is nagyon jól tudjuk, hogy a hús nem bűn. Bűn az engedetlenség. Ha a mi édesanyánk, a katolikus Anyaszentegyház azt parancsolja, hogy pénteken húst ne együnk, akkor mi engedelmeskedünk. Azt mondjuk: Krisztus Urunk pénteken szenvedett a mi bűneinkért. Ha ő el tudta viselni a korbácsütéseket, a töviskoszorút, ha tudta hordozni helyettünk a keresztfát és megfeszíttette magát értünk, akkor mi is megtehetjük azt a csekélységet, hogy megtagadjuk magunktól a húseledelt és nem azt esszük, ami jól esik, hanem amit az Anyaszentegyház előír. Ó mekkora megnyugvás lesz, ha a halál után megjelenünk az ítélő Krisztus előtt, és azt mondhatjuk: Uram, lemondtam, szenvedtem, gyötörtem magamat az én elkövetett bűneimért, számítsd be nekem ezt, amikor ítéletet mondasz felettem. Milyen jó lesz annak, aki sok ilyen jócselekedetet tud előmutatni. És mekkora lesz a felelősségük azoknak, akik a jócselekedetek gyakorlását kigúnyolták és attól másokat is visszariasztottak. Vajon ki fog helyt állni az elkárhozott lelkekért?

11. A protestantizmus megfosztotta magát a művészet alkotásaitól Aki Olasz-, Spanyol-, Franciaországban s Németország katolikusnak maradt részeiben jár, nem győz csodálkozni a gyönyörű ősrégi templomokon, azok képein, szobrain, orgonáin stb. A világ legnagyobb művészei alkották őket. Nem egyszer száz meg száz esztendeig dolgozott millió meg millió munkáskéz s a modern ember kénytelen bevallani, hogy ma azokhoz hasonlót nem tudnánk alkotni. Amerre a protestantizmus járt, ott lerombolt minden művészi alkotást, ha az templomhoz volt kötve. Szinte lehetetlen megérteni azt a pokoli gyűlöletet, amellyel ezt a vandál pusztítást véghezvitték. Amit az elődök századokon keresztül imádkozva építettek, azt az új vallás hívei káromkodva, kacagva rombolták össze. S úgy hitték, hogy ezzel Krisztusnak tesznek szolgálatot.

A protestánsok templomai ma is dísz és ékesség nélkül valók. A mi templomaink szépségét gúnyolódva cifraságnak, komédiának nevezik. Azt mondják, hogy a protestáns ember lelke annyira gazdag, hogy Isten iránt való minden lelkesedést önmagából meríti. Különös! Miért nem teszi ugyanezt a lakásán, a ruházatán? Ha a protestáns ember annyira gazdag lelkiekben, miért díszíti fel szobáját szebbnél-szebb képekkel, virágokkal, bútorokkal, miért halad ruházatában a divat útján? Miért? Azért, mert a szép, ízléses, gazdagon vagy egyszerűen díszített lakásban, ruhában jól érzi magát. Mert a szépség, a művészet kedves, fölemelő gondolatokra és érzésekre ihleti. Tehát úgy látszik, az a puritán egyszerűség, kopárság vagy kifosztottság egyedül Isten házára szorítkozik. Tisza Istvánnak, Kossuth Lajosnak szobrot emelnek. Miért? Mert – ők is mondják – megérdemlik és a szemlélő számára követendő példák a hazafiságban és emberi bölcsességben. Azonban ugyanezt megtagadják Isten fiától s az őt követő nagyszerű erkölcsi hősöktől, a szentektől.

Mi, katolikusok, természetesen megyünk a magunk útján, úgy, ahogyan 1900 év óta tanultuk. Az első templomokban, a katakombákban már megvoltak és ma is láthatók a falra festett képek. Ezt a stílust követte a későbbi kor. A jelenkori katolikus templom még a legegyszerűbb falucskában vagy missziós területen, a vad népek közt is, a mennyországot igyekszik a hívő lelke elé varázsolni. Azt a mennyországot, amely valamennyiünk végső célja. Már az ajtóban csend fogad bennünket – szent csend. Isten házában elnémul a köznapiság lármája. A belépő meghajtja térdét az oltár előtt, ahol a Legméltóságosabb Oltáriszentségben az örökké élő Jézus Krisztus várja a hozzá közeledőket. Fölfrissítője a köznapi élet vándorainak, útieledele az örökkévalóságot szomjúhozó betegeknek és haldoklóknak. Letérdelsz előtte. Körülötted Krisztus kedves szentjeinek, főleg az ő édesanyjának, Szűz Máriának képei, szobrai azt juttatják eszedbe, hogy az ő példájuk után haladva miként érheted el az örökkévalóságot. Krisztus ott vár az oltáron. Elmondod előtte kéréseidet, panaszaidat, ami fáj, ami a lelkedet nyomja. Kérdezd meg a katolikus embert – nem! ne csak a katolikus embert kérdezd meg, hanem azokat a protestánsokat is, akik katolikus templomba szoktak járni imádkozni – kérdezd meg, hogy miért mennek oda? És ők azt felelik, hogy az imádság ott enyhülést, békét hoz a lelkükbe, hogy onnan megnyugodva, megsegítve távoznak el.

Igen! Kedves testvérem! Nagyon sok protestáns ember jár katolikus templomba imádkozni, imádni az Úr Jézust, Istent és kérni a Szent Szűz, Szent Antal, kis Szent Teréz és más szentek közbenjárását és – ők is mondják – igen sok kérésük meghallgatásra talál. Ezért, protestáns testvérem, sose gúnyolódjál a katolikusoknak se templomán, se szertartásain, mert azok egy szebb, boldogabb világnak, Isten közelségének tanúi. Vesd le saruidat, mert szent a hely, ahol állasz, és inkább tanuld megismerni, mint tagadni.

A válaszíró 54%-ban hasznos válaszokat ad.

21/24 Időpont 2010-01-12 05:49 Privát üzenet

Hasznos számodra ez a válasz? Az Érveljünk az írásokbólból c. könyvetek "Képmások" c. részlegénél helyesen ezt írja:

"Ha a képmás imádat tárgya, akkor bálványról van szó."

Tehát Isten törvénye nem azt mondja, hogy faragott képet ne csináljunk, hanem: faragott képet ne csináljunk abból a célból, hogy azt imádjuk. Jellemző példája ez a Szentírás önkényes és megcsonkított értelmezésének, ami különben állandó jelenség a katolikusellenes hitvitákban. Hajánál fogva kirántanak valahonnan egy szentírási idézetet, kiemelik az összefüggésből, elhallgatják a helyes értelmezéshez szükséges körülményeket, vagy a tételükkel ellentétben álló egyéb, világosabb szentírási helyeket - s ezzel kész az érvelésük. Így csakugyan mindent be lehet „bizonyítani” a Szentírásból. A különbség bálványozás és keresztény képtisztelet között ott van, hogy a bálványimádó imádja az istenszobrot vagy a fétist, vagyis: istennek tartja s isteni erőkkel ruházza fel; a keresztény katolikus ember viszont a szentképeket, szobrokat s a feszületet semmiképp sem imádja, nem tekinti isteni lényeknek, hanem csak mint Istenre s az Ő szentjeire emlékeztető jelet, becsben tartja azokat. Ha letérdelünk a feszület előtt, nem a fa vagy a kő az, amit tisztelünk, hanem az, akit az a feszület ábrázol: Jézus Krisztus. Ezt nálunk minden gyermek tudja s tudják a protestánsok is, de azért ügyes, túlbuzgó embereik váltig felmelegítik ezt a rosszhiszemű mesebeszédet. Egyébként keresztet, szobrot, szentképet a lutheránusok templomaiban is találunk: hogyan van akkor, hogy ez ellen a kálvinisták sohasem dörögnek, csak a katolikusoknál botránkoznak meg rajta szörnyen? Világos jele tehát ez annak, hogy itt nem a józan ész vagy a vallásos buzgóság beszél, hanem a szenvedély és gyűlölködés. Vajon, ha valaki szobájában a meghalt édesanyja képét, hivatalában az államfő képét tisztelete jeléül kifüggeszti, ezzel bálványimádást követ el?

A szent kép, a liturgikus ikon elsősorban Krisztust jeleníti meg. A szent kép nem képes megjeleníteni a láthatatlan és fölfoghatatlan Istent. Isten Fiának megtestesülése képek új "rendjét" nyitotta meg: "Egykor, mivel sem teste, sem alakja nincsen, Istent egyáltalán nem lehetett ábrázolni. Most azonban, miután testben láthatóvá vált és az emberekkel együtt élt, arról, amit Istenből láttam, készíthetek képet. (...) Mi pedig fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét." A keresztény ikonográfia képbe írja át azt az evangéliumi üzenetet, amit a Szentírás szóval közvetít. A kép és a szó kölcsönösen megvilágítják egymást: "Összefoglalva: mi őrzünk minden egyházi hagyományt, akár írásban, akár szóban hagyták ránk, anélkül hogy újításokkal helyettesítenénk azokat. E hagyományok egyike az ikonfestészet. Ez, mivel összhangban van az evangélium üzenetével, alkalmas arra, hogy megerősítse hitünket Isten Igéjének valóságos és nem elképzelt megtestesülésében, és nagy gyarapodást hozzon számunkra. Azok a dolgok ugyanis , amelyek kölcsönösen megvilágítják egymást, nyilvánvalóan azonos jelentést hordoznak." A liturgikus ünneplés minden jele Krisztusra irányul, így az Istenanya és a szentek képei is: Krisztusról tanúskodó jelek, aki megdicsőül bennük. Őbennük látjuk "a tanúk felhőjét" (Zsid 12,1), akik továbbra is törődnek a világ üdvösségével, s akikkel -- mindenekelőtt a szentségek ünneplésében -- mi egyek vagyunk. Képeik megmutatják hitünknek az "Isten képmására teremtett" és az Ő "hasonlatosságára" [Vö. Róm 8,29; 1Jn 3,2.] átalakult embert, és az angyalokat is, akik Krisztusban szintén újra egybe vannak foglalva: "Szent Atyáink Istentől sugalmazott Tanítóhivatalát és a katolikus Egyház hagyományát követve (mert tudjuk, hogy ez a hagyomány a Szentléleké, aki az Egyházban lakik), teljes bizonyossággal és gondossággal elhatározzuk, hogy mind a drága és elevenítő keresztet, mind a tiszteletreméltó és szent -- akár festett, akár mozaikból vagy bármely más megfelelő anyagból készült -- képeket Isten szent egyházaiban alkalmazni kell szent edényeken és ruhákon, falakon és táblákon, magánházakban és utak mentén: mind Istenünknek és Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak, mind Asszonyunknak, az egészen tiszta és szent Istenszülőnek, a tisztelendő angyaloknak és az összes szenteknek és igazaknak képeit." "A képek szépsége és színe serkenti imádságomat. E képek, mint a mező képe, Isten dicsőítésére serkenti a szívemet." A szent képek szemlélése, az Isten igéjén való elgondolkodással és az egyházi himnuszok éneklésével együtt beleszövődik a liturgikus jelek harmóniájába azért, hogy az ünnepelt misztérium bevésődjék a szív emlékezetébe, majd a hívők új életében mutatkozzék meg. A templomainkban és lakásainkban lévő szentképek arra valók, hogy ébresszék és táplálják a Krisztus misztériumába vetett hitünket. Krisztus és az Ő üdvözítő művének képei által Őt magát imádjuk. A szent Istenszülő, az angyalok és szentek képei által az ábrázolt személyeket tiszteljük.

"Ne csinálj magadnak faragott képet ..." Az isteni parancs megtiltja Isten minden ábrázolását emberi kéz által. Ezt a Második Törvénykönyv így magyarázza: "Amikor az Úr a Hóreben a lángok közül szólt hozzátok, semmiféle alakot nem láttatok. Ne vetemedjetek hát arra, hogy bármiféle alakban képmást csináljatok magatoknak Istenről..." (4,15--16). Izraelnek az abszolút transzcendens Isten nyilatkoztatta ki magát. "Ő minden", de ugyanakkor "minden műve fölött áll" (Sir 43,27--28). Ő "a szépség alkotója" (Bölcs 13,3). Mindazonáltal Isten az ó Szövetségben parancsolta vagy megengedte olyan képmások készítését, amelyek szimbolikusan elvezetnek a megtestesült Ige által végrehajtott üdvösséghez: ilyenek a rézkígyó, [Vö. Szám 21,4--9; Bölcs 16,5--14; Jn 3,14--15.] a frigyláda és a kerubok. [Vö. Kiv 25,10--22; 1Kir 6,23--28; 7,23--26.] A megtestesült Ige misztériumára támaszkodva 787-ben a hetedik egyetemes zsinat Niceában igazolta a képrombolókkal szemben az ikonok tiszteletét: és nemcsak Krisztusét, hanem Isten Anyjáét, az angyalokét és a szentekét is. Isten Fia a megtestesülésével a képek új "üdvrendjét" indította el. A képek keresztény tisztelete nem áll ellentétben az első parancsolattal, mely megtiltja a bálványok faragását. "A kép előtt nyilvánított tisztelet az eredetinek szól" és "aki a képet tiszteli, valójában azt a személyt tiszteli, aki rá van festve". A szent képek tisztelete "tiszteletteljes megbecsülés", és nem imádás, ami egyedül csak Istent illeti: "A vallásos kultusz nem önmagukért tiszteli a képeket, hanem amennyiben megjelenítik a megtestesült Istent. Az ilyen megközelítés pedig nem áll meg magánál a képnél, hanem a valóság fölé tör, amit ábrázol." Tehát a szent képek kultusza Isten Igéje megtestesülésének misztériumára alapul. Nem ellenkezik az első parancsolattal.

Isten e parancsa: „Ne csinálj magadnak faragott képet!” (Kiv 20,3), tiltja-e a képek tiszteletét? Az Ószövetségben ez a parancsolat tiltotta az abszolút transzcendens Isten ábrázolását. Isten Fiának megtestesüléséből kiindulva azonban (amint ezt a II. Niceai Zsinat 787-ben: megfogalmazta) a szentképek keresztény tisztelete jogos, mert Isten emberré lett Fiának misztériumára alapszik, akiben a transzcendens Isten láthatóvá tette magát. A képeket nem imádjuk, hanem tiszteljük azt, akit ábrázolnak: Krisztust, a Szűzanyát, az angyalokat és a szenteket.

A válaszíró 54%-ban hasznos válaszokat ad.

22/24 Időpont 2010-01-12 05:54 Privát üzenet

Hasznos számodra ez a válasz?

SZABAD-E KÉPILEG ÁBRÁZOLNI A SZENTEKET?

Válasz: A szenteket, éppúgy mint bármely más embert, szabad, és mert Istenre emlékeztetnek minket, helyes is képileg ábrázolni.

Magyarázat: A Tízparancsolat tiltja Isten ábrázolásának kísérletét. Ezt az indokolja, hogy Isten végtelen. Bármilyen ábrázolás Istent végesnek mutatná be, ami lényegét sértené, ezért istenkáromlás lenne. Istent csak szimbólumokban lehet ábrázolni. (Erre vonatkozólag ld. a Tízparancsolatról szóló részt.) Ennek nyomán a zsidó kultúrkörben kialakult a teljes képtilalom. Azonban Isten újszövetségi népét, az Egyházat, nem kötelezik a rabbinikus zsidó szokások, melyek nem kinyilatkoztatott igazságok, hanem merőben emberi hagyományok. Az Egyház ui. a szenteket nem tekinti isteneknek. Ezért a legtermészetesebb, hogy ahogyan más híres embereket, szeretett családtagjainkat és barátainkat is, úgy Isten szentjeit is ábrázolhatjuk képileg. Ha ui. a szentek képe bálványimádás, akkor az összes szobor és fénykép is az. Ez pedig nyilvánvaló abszurditás. Ha pedig Isten szentjeinek ábrázolása nem tiltott, akkor egyenesen helyes is, hiszen a szentek képei részben magukra a szentekre, a szentek pedig Istenre és így részben az Ő törvényeire emlékeztetnek bennünket. Egyébként érthetetlen volna, hogy a protestánsok miként ábrázolhatnák a hitújítókat és hazafiakat; kisebb szekták vezetői miként tehetnék fényképeiket könyveik hátuljára, vagy miképpen csókolhatná meg valaki kedvese fényképét a bálványimádás legkisebb gyanúja nélkül.

Igazolás: A Tízparancsolat meghagyja: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt” (Kiv 20,4). Ez azt jelenti, hogy Istent ne próbálják meg lekicsinyíteni, lényegét megváltoztatni, és főleg nem a körüllakó népek módjára állatok, növények, halak, madarak vagy természeti erők képében ábrázolni. Hogy azonban az Isten nem tartotta bűnnek a képi ábrázolást, azt több példa is bizonyítja (a teljesség igénye nélkül): „Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. Állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára. (…) Ott fogok veled találkozni, s a törvény ládáján álló két kerub között, az engesztelés táblájáról közlöm veled mindazt, amit általad Izrael fiainak mondani akarok” (Kiv 25,18). „A hajlékot tíz vég sodrott szálú lenvászonból, kék és vörös bíborból és karmazsinból készítsd el. A végekbe kerubok legyenek beleszőve” (Kiv 26,1). „A művészi képességű emberek először a hajlékot készítették el tíz vászonlapból: kettős szövésű finom lenvásznat, kék és vörös bíbort és karmazsint használtak hozzá, kerub-alakokkal, ahogy a műszövő csinálja” (Kiv 36,8). „Az Úr így válaszolt Mózesnek: »Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!« Mózes tehát csinált egy rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,8). Különösen is fontos, hogy ezek az ábrázolások vallási jellegűek voltak, a tárgyakat monoteista kultuszhoz használták. Ezek a példák tehát a legszentebb helyen való alkalmazhatóságot, ill. a tárgyhoz kapcsolódó áhítat lehetőségét bizonyítják. Azonban mihelyt egy tárgyat imádni kezdtek a zsidók (tömjénezés), a Biblia elutasítja a további kultikus használatát. „Azt tette, ami kedves az Úr szemében, egészen úgy, mint őse, Dávid tette. Ő volt az, aki a magaslati helyeket lerombolta, a kőoszlopokat összetörte, a szent fákat kidöntötte, és a Mózes által készített rézkígyót darabokra törte. Mert Izrael fiai egészen addig tömjéneztek előtte; Nechustánnak nevezték” (2 Kir 18,3). A Jézus-korabeli zsidóság sem fordult el mindenestül az emberábrázolástól, főleg ha pénzről volt szó: „A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek hozzá és megkérdezték: »Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?« De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: »Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!« Mikor odavitték, megkérdezte tőlük: »Kinek a képe ez, és kinek a felirata?« »A császáré« - felelték. Jézus folytatta: »Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!« Azok igen elcsodálkoztak rajta” (Mk 12,13). Jézus, noha válaszának elsődleges jelentése az, hogy a polgári kötelezettségek nem állnak szemben az Istennek adandó hódolattal, burkoltan arra is utal a válaszában, hogy ha a zsidók a képtilalmat valóban komolyan vették volna, kezükbe sem vettek volna olyan pénzt, amely embert, főleg egy istencsászárt ábrázol. Ha használják a bálványcsászár képét, fizessenek is adót neki. Az Ószövetség számtalan helyen kigúnyolja a bálványszobrok faragóit, és az ilyen szobrok tisztelőit, de mindig egyértelmű, hogy a maró gúny nem a művészetnek vagy magának az emberábrázolásnak, hanem kifejezetten az értelmetlen és gyalázatos bálványimádó kultusznak, vagyis a holt teremtmény istenítésének szól: „Mind esztelenek, akik fából faragott bálványokat hurcolnak magukkal, s olyan istenhez könyörögnek, aki nem tud segíteni” (Iz 45,20). A Biblia egyszer kárhoztatja azt a tiszteletet is, amely nem magának az anyagnak, hanem az ábrázolt személynek szól. Azonban itt is világos, hogy a probléma nem az ábrázolás, hanem az ábrázolt személy istenítése: „A hatalmasok parancsára istenként tisztelték a faragott képet. Akiket az emberek nem tudtak szemtől szemben tisztelni, mivel távol laktak tőlük, azoknak alakját a távolból elképzelték, a királyról, akit tiszteltek, hű képet készítettek maguknak, hogy a távol levő előtt oly buzgalommal hódolhassanak, mintha jelen volna” (Bölcs 14,17). A bálványimádás lényegét tehát nem az teszi, hogy faragok-e képet vagy sem, hanem hogy isten gyanánt tekintek-e egy teremtményre, legyen az élettelen anyag vagy ember, vagy sem.

Te boldognak mondod anyámat, és hasonló szerencsét kivánsz magadnak; igen, ő boldog, mert boldogok mindazok, kik az Isten igéjét hallgatják és megtartják. Ez által tüntette ki magát az én anyám, és ha ő boldog azért, hogy anyám, különösen az által lett azzá, hogy engem hit által lelkében fogant. Az anyai rokonság [önmagában] mitsem használandott Máriának, ha nem bírt volna azon nagyobb szerencsével, hogy Krisztust, ki méhében viselt, szivében is hordozta. Boldogabb tehát Mária az által, hogy Krisztust hitben foganta, mint az ő testi anyasága által.

Jézus nem mond ellen az asszonynak, de kiterjeszti szavai értelmét a szellemi térre. Az anyja nem annyira testi anyasága, mint inkább hite által boldog, amiben vele minden jámbor lélek osztozhatik. A testi anyaság nem használt volna Máriának, ha Jézust egyszersmint lelkébe is be nem fogadta volna.

Jézus nem utasítja vissza édesanyját, csak azt fejezi ki, hogy még az anyasága sem használt volna neki semmit, ha nem lett volna jó és hűséges. Máriát dicsérjük nagy méltósága miatt, de méginkább kiváló példaadásáért Isten akaratának elfogadásában.

Mária már azért is boldog, mert édesanyja az Üdvözítőnek, de még boldogabb, mert szent fia tanítását lelkébe fogadta és életében teljesen megvalósította: ő Jézus legtökéletesebb tanítványa.

A sajátos értelemben vett evangéliumban (Lk 3-24) Jézus csak ritkán találkozik családtagjaival, s különösen anyjával. Ez jele annak, hogy Mária alakja még nem kapott olyan kiemelést és dimenziókat, mint amilyeneket a gyermekkor elbeszélései rögzítenek (Lk 1-2). Így e rövid részlet a Mária valódi életére és az Isten tervében betöltött küldetésére vonatkozó első «krónikaszerű adat». Megtisztelő címei és fia mellett betöltött különleges szerepei nem kerülnek felszínre. Ő egyszerűen csak Jézus anyja. A jelenlegi szöveg nem más, mint a korábban említett «epizód» (8, 19-21 és párhuz.) egyik változata. Lukács valószínűleg azért tér vissza a témára, mert rá akar világítani az üdvözítő egyes családtagjainak, esetleg «rokonainak» vagy «testvéreinek» magatartására, akik talán nem nyújtottak túlzottan nagy segítséget a közösség építésében. Márk a 6,4-ben szemmel láthatóan egy a «Jézus testvéreivel» szembeni polemikus álláspontot akar érzékeltetni: «Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában». Lukács (4,24) nem említi sem a «rokonokat», sem a «házat». Az evangélista azonban bölcsen eltereli a figyelmet Jézus családtagjairól, hogy ráterelhesse egy asszonyra a népből. Ily módon a felszólítás vagy észrevétel közvetlenül jut el az érdekeltekhez.

Az ilyesfajta («nepotizmus ellenes») feltételezés egyáltalán nem alaptalan, valójában azonban az evangélista szemmel láthatóan a magában a közösségben fellelhető akarhatnám magatartásokat kárhoztatja. A nép köréből felszólaló asszony talán olyan lelkületet jelenít meg, amely könnyen megtalálható a hívők soraiban. Az a tény, hogy nem ismerhették Jézust, nem lehettek közelében, helyt adhatott a terméketlen vágyakozásoknak. Talán olyanok is voltak az egyházban, akik irigyelték Jézus rokonainak és különösen anyjának szerencséjét, közben azonban elhanyagolták kötelességeiket, nem buzgólkodtak az összejöveteleken, és nem éltek teljes összhangban az Úr törvényével. Az evangélista itt ragadja meg az alkalmat, hogy megtisztelje Jézus anyját, de arra is, hogy elmondja feladatait. Az asszony kiáltása - «boldog az az anyaméh, amely téged hordozott» - Erzsébet köszöntését visszhangozza: «Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse» (1,42). Úgy látszik, hogy az Úr előtt a messiási anyaság a dicsekvés és a felmagasztaltatás alapja, mintha a Krisztussal való testi rokonság automatikusan nagyobb istenközelséget eredményezne. Az evangélista azonban újra akarja értelmezni ezt a felfogást. Mária nagysága nem messiási anyaságából fakad, hanem abból, hogy teljesíti Isten akaratát. Egyetlen érdeme, hogy szívvel-lélekkel hallgatott szavára, s főként, hogy azt meg is valósította (28. v.). A gyermekkorról szóló szövegek többször megemlítik, hogy Mária megőrizte a hallott dolgokat és forgatta szívében (2, 19.51). A híradások körítések és egyértelmű magyarázatok nélkül jutottak el hozzá, egyébként ugyanis nem kellett volna elgondolkodni rajtuk. A szó az Isten akarata, amely azt kérte tőle, hogy álljon fia mellé, annak ellenére, hogy nem látta ennek jelentőségét és következményeit.

Mária kitüntetett helye mindenki számára elérhető a közösségben, hiszen csupán az isteni szónak adandó figyelem és befogadás készségének függvénye. Mária nem meg nem érdemelt jogok vagy jutalmak alapján különül el a testvérek gyülekezetétől, hanem az isteni kéréshez való hűsége alapján. Mindenki felemelkedhet hozzá, és elnyerheti a dicséretet, amelyben részesült.

A protestantizmus Isten fenségét hangsúlyozza. Magyar Kurír – 2015. ...

A Mária-tisztelet híttam pillérei: a) Az efezusi zsinat Kr. .u 431-ben kimondja : »Aki nem vallja, hogy valósággal Isten az Immánuel és ezért Isten-anya, theotoko s a Sze!nt Szűz, »Ki van közösítve..«. Ezt a tételet a kalcedoni és a III. konstantinápolyi zsinat még megerősítette . b) A 649-ik lateránia zsinat elítél mindenkit, aki nem \ all ja az atyák értelmében, hogy »a mindenkor szeplőtlen Szűz Mária az igét, mint az Igaz Istent mag nélkül a Szentlélektől méhébe fogadta, sértetlenül megszülte és szülése után is épen megőrizt e szüzességét.« (IV. Pál pápa, 1555.) c) IX. Pius 1854-ben az Ineffabiüs Deus kezdetű hittani bul Iájáblan kimondotta : »Határozzuk, hogy az a tanítás, melynek értelmében a boldogságos Szűz Mária a mindenható Isten pá- ratlan kegyelméből és kiváltságából r a Krisztus Jézusnak, az emberi nem Megváltójának érdemeire való tekintettel, fogantatásá - nak első pillanatában az eredeti bűnnek minden szennyétől óva maradt, Istentől ki van nyilatkoztatva és ezért minden hívőnek kötelessége azt erősen és állhatatosan vallani.«. d) Szűz Mária hathatós közbenjárásával szent fia megváltó kegyelmeit kijárja a rászorultaknak. Közbenjárói munkájáért hozzá imádkozni kell. »Jézus mint kegyeletes fiú, mindig egészen különös előzékenységgel fogadj a anyja közbenjárását.« (Schütz S9.1.). Sőt maga Jézus éln i aka r Mári a közbenjárásá - v a l — mondja Szalézi Ferenc —, eszköz e Jézusnak , hiszen benne lett emberré. Aquinói Tamá s szerint Jézus Mária kérésére erősíti meg a tanítványok hitét a kánai csodával, nélküle üdvösségünk óráj a s Jézus munkájának kezdete kitolódott volna. Ilyen bölcseleti meggondolások alapján mondott a ki X. Pius pápa »Ad illum diem« 1904. c. bullájában, hogy Mária Jézussa l val ó akarat i é s szenvedésbeüegyességéné l fogv a mélt ó megvált ó asszony a a z emberiségne k és kö- vetkezetesképpen imindannak a kegyelemnek kiosztója, melyet Jézus nekünk az ö halálával megszerzett.« XV. Benedek pápa »Inter Sodalicia« 1918. c. bullájában kijelenti, »Mikor Fia szenvedett és meghalt, ő is szenvedett és meghalt vele együtt.«, ellene tudott állani anyai jogainak és feláldozta ezt az ö fiát, amennyiben rajt a állott. És ebben az értelemben joggal mondhatjuk, hogy ö Jézussa l együt t megváltott a a z emberisléget . Mária neve ezért : »C o r r e d e m p t o r« azaz: »Társmegváltó« . e) Ezekhez járul még Mária mennybemenetelének »valószínű nézete« is, »melyet vakmerőség nélkül nem lehet tagadni«. Ez ínég nem hittétel, bár ezeréve ábrázolják Mária mennybemenetelét és az egyház erre külön ünnepnapot szentelt. Fia sorra vesszük a Máriára vonatkozó katholikus hittani kijelentéseket, azt látjuk, hogy ezeknek eredete hittudományos, a) Hiláinyzik a bibliai indíték az Istenanya kifejezéshez is. Nem azt mondjuk, hogy eredete ennek a megnevezésnek pogányos1 gondolatvilágban van, ahol nem ismeretlen az istencsalád. De úgy latijuk, hogy a kifejezés csupán a Krisztusnak kétféle termé- szetéről szóló évszázados hittani vitáknak a terméke. Jézus isteni sz|emíély, tehát Mária isteni személy anyja : Istenanya. b) Bölcseleti eredete van a Mária szeplőtlenségéről vallott katholikus tanításínak is, amennyiben az ő örök szeplőtlenségét és szüzessé- gét tanítják. A szentrás kifejezetten nem állítja ezt, sőt Jézus testvéreiről tud, melyet a katholikus hittudomány tételének megfelelően unokatestvérnek értelmez. Maria eszményítéséhez természetesen az első lépcső, hogy neki ne lett légyen több gyermekje Jézjuson kívül. Ha ez a Mária szűzi házassága az evangé- lista számára sokat jelentő lett volna, megírta volna. »M't. 1.24—

A szövegben tehát nincsen alapja annak a taní- tásnak, hogy Mária létezéséne k els ő pillanatátó l fogv a mente s vol t a z öröklöt t bűntől . Ez a tanítás is csak az erkölcsi eszményekben hivő keresztyénségben lehetsé- ges, mely Jézusból is példaképet és magasztos ideált csinált s a környezetéből is mindent, ami emberi, szeretett volna eltüntetni. Végül már Mária anyját, Annát is szentként tisztelték és számár a ünnepet szenteltek. 1 ) így kisebbítjük azonban Isten kegyelmét, mely abban nyilatkozik meg, hogy a semmis,'megvetett embereket emeli ö fel (Luther). Ha Máriát a maga való jelentéktelen voltában látjuk, akkor tudunk örvendezni annak, amit Isten benne véghezvitt. 2 ) Mária megváltó asszonya az emberiségnek. Ennek a tételnek az alapja világosan bölcseleti. A tételt megelőző gondolatmenet ez : »Mivel a bűn egy asiszony által jött be1

a világba, csak az asszony teheti azt

jóvá.«. Azt a bibliai verset: »Miképen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, úgy egy embernek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.« (Róma. 5.19.) Évára és Má- riára vonatkoztatj a a bölcselet, úgy, hogy Éva engedetlensége miatt a halált szülte, Mária pedig engedelmessége által az Üdvö- zítőt szülte. Mária így az üdvösség oka. (Régi nézet: JustinusIranaeus) A szentírás csak az Ádám-Jézus ellentétet ismeri ési az előbbi verset maga Pál magyarázz a folyamatos egymásutáni fogalmazásban. »Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megelevenednek.« (I. Kor. 15—22).

ö az Isten imádásának példaképe. Az istenimádás nem cselelvedet

s nem is azonos az imádsággal. Magatartá s ez. Istent tartom az én életem Urának. Előtte járók cselekedeteimben, az ő Or volta nyilvánvaló. Tőle is kérek mindent. Máriát választottja az őskeresztyénség akkor, mikor imádásának példájára akart mutatni. Legtöbbször úgy ábrázolják, mint orans-t , aki karjait őskeresztyén módra keresztalakban széttárva áll, imádkozik. Alakj a mellett fel van jegyezve neve is: Maria. Mellette állanak Péte r és Pál, akik az egyház reprezentánsai. Az egyház valódi magatartásá t mutatt a be itt az őskeresztyénség Mária mozdulatában. Sőt hama r 7. az egyház jelképe is lesz, melynek irodalmi és művészeti igazolásai vannak. Az egyház »anyaszentegyház«, mert mint Mária hitben, befogadj a Jézust. Augustinus ezt írja : »Az egyház mindéin tagj a Jézus anyja a hitben és lélekben.«. Lélekben ugyanúgy életet kell adniok Jézusnak, mint Szűz Mária az ő testében életet adott néki. Ez akkor lesz tényleges valósággá, ha az ő irgalmassága a mi szivünkben megvaósul. Anyja testében hordozta őt j hordjuk őt mi a szivünkben. Terhess é lett a Szűz Jézus testté lételekor, tegye termékennyé a mi szivünket a Jézusban való hit. (S. 1-89. 3.). Luther előtt sem ismeretlen a keresztyének spirituális istenanyasága: »Ilyen rettegő lelkiismeretekhez, kik az ő nyomorúságuka t és Ínséges voltukat beismerik és szomjúhoznak, küldi Isten az ő angyalát, az Ige hirdetőjét és prédikáltatja [nekik az igét, hogy Jézus anyja legyenek, kikben Isten lakik az Istenember által. (Pred. 1522.). »Amit ti Mária testében csodáltok, az megy végbe a lélek titkos mélyén. Aki szívvel hisz az igazságra , az Jézust fogant a s aki szájjal vallást tesz az üdvösségre (Ró.m. 10.10), az Jézust megszülte.« (Augustinus. Serm. 191. 3 — 4.). így az egyhá z Máriá t utánozza , amikor hittel befogadja az Urat és bizonyságot tesz róla életével. »Ujjongjatok' ti JéíZus szüzei, társatok a Jézus anyja.«. Mindezt kifejezi az egyházi művészet már korán, katakombák falán, hol sokszor az apostoli kollégiumban középen foglal helyet, Jézus menybemeneteleko'r, Pü'nkösd napján, Péter és Pál között, ő az egyházi közösség egyesítő képe. A hívők közösségének képe, az egyház előképe. Ha err e a Máriára nézünk, a mi szivünknek is hálát kell adnia Istennek, aki veszendő emberekr e ilyen kegyelmesen tekint és nem utálja őket. Luther azt hangsúlyozza, hogy a Mária tiszteletének haszna abban van, ha mi is erősen hiszünk az Isten ingyenvaló kegyelmében és hisszük, hogy Isten velünk is »nagy dolgokat akar cselekedni«. Mit mondjunk Szűz Máriának: »0 te kedves Szűz és Istenanya lám mily kicsinyke lélek, majdnem semmi és elnézett voltál s az Isten mégis kegyelmesen és nagy- jósággal megtekintett téged s benned hatalmas dolgokat cselekedett. Te err e semmiképpen méltó nem voltál s minden érdemeden messzire, magasan fel- — kiemelkedik tebenned az Istennek gazdag és túláradó kegyelme. Áldott vagy s boldog vagy ez órától fogva mindörökké, aki oly kegyelmes Istenhez jutottál.«. Ily módon általa Istenhez jutunk és nála tanuljuk meg, mit jelent nékünk, e mélységben élő embereknek Istenben hinni és reménykedni. Mária-tiszteletünk nem »térdhajtásban, kalapemelésben nyilatkozik meg«, hanem akkor igazi, ha általa »a mi szivünk k'edvet nyer Istenhez«. »Aki őt igazában tisztelni akarja, annak nem szabad őt magában figyelnie, hanem Isten elé és alája kell állítania valódi állapotában — ahogy már mondottuk — az ő semmis voltát figyelembe venni. Akkor azután csodálkozhatunk az Ist;en bőséges kegyelmén, aki ilyen parány embert, oly gazdagon és kegyelmesen megtekintett, átölelt és megáldott. Mindennek miegpillantása arra indítson, hogy Istent szeressed és magasztaljad ekkora kegyelemért s buzduljon fel a szíved, hogy Istentől te is minden jót várhatsz.« (Magnificat.) Ez a Mária-tisztelet nyer szentesítést hitvallási iratainkban, az Ágostai Hitvallás Apológiájának XXI. cikkelyében: »Ha a legnagyszerűbb dicséretre is méltó, mégsem akar Krisztussal egyenlővé lenni, hanem azt akarja , hogy az ő hitének és alázatosságá- nak példájából erősödjünk.« Ilyen módon valóban kár érte az evangélikus keresztyénséget, amikor a Alária-ünnepeket sok helyen elvetette. Nem hangu - latban , ne m fényben , melegségbe n Vesztett az evangélikus hitélet és istentisztelet, hanem a legigazabb példát nem sokra becsülvén, tájékozódásában igen is megszegényült. Mert nem Jézus a példa, ö a mi Megváltónk, ő valóban felettünk áii és Istenünk, Megmentőnk, aki lejött érettünk1

a földre, megalázta

magát, emberré lett. Ahogyan a régiek mondják, ő az, aki »erő- szakkal is legyőzte a halált feltámadásában.«. Győzedelmes lábaival rút torkár a állott.

A szentek imádata a különböző vallásokban A világ nagy vallásai és azok különböző felekezetei eltérően viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Vannak vallások, amelyek elhatárolódnak a szentkultusztól, mások elnézőbbek, amelyekben a népi vallásosság megköveteli a kultusz érvényre jutását, tartván attól, hogy az alapvető tanítások tekintélye kerül veszélybe. Megint más vallások egyenesen alaptanításaik közé sorolják a szentek imádatát.

Az egyik legszembetűnőbb különbség a vallások között e tekintetben, hogy míg az iszlám hivatalos teológiájától eltérő népi vallásosság sem ötvözte többnyire a szentek kultuszát képek és szobrok tiszteletével és imádatával, más vallások esetében kisebb vagy nagyobb mértékben, de megjelent a képábrázolás és az ahhoz fűződő bálványimádat. A görög mitológiát például mi sem jellemzi jobban, mint a híres antik szobrok, és szobor-együttesek, de az ókori egyiptomi vallásosság is jócskán kitett magáért e tekintetben gigantikus méretű szobraival.

A bálványimádat még a judaizmust sem kerülte el, történetének egy bizonyos szakaszában a papság is elfordult az egyistenhittől (az Ószövetség tanúsága szerint is) és végül a hinduizmust és a buddhizmust is erőteljesen jellemzi a kép és szobor kultusz. Az ortodox zsidóság egyébként hasonlóképpen az iszlámhoz, elveti a kép és szoborimádatot, mert az Istent és az egyistenhitet sértő cselekménynek minősíti.

A kereszténység, amely az iszlám mellett, a világ két legnagyobb vallásának egyike a népességének számát figyelembe véve, a szentek kultuszát tekintve érdekes módon középúton helyezkedik el, hiszen a katolikusok és az ortodoxok hivatalosan is elfogadják a szentek és képek bizonyos fokú imádatát, a reformátusok és az evangélikusok ugyanakkor teljes mértékben elutasítják.

A vallások közötti kölcsönhatásokról szólva, meg kell említeni, hogy a görög mitológiai isteneket többnyire emberi alakra formálták, az egyiptomi istenségek alkotói azonban inkább az állati formákhoz ragaszkodtak, azonban ezek a formák a legtöbb esetben megegyező funkciókat takarnak. A római kori istenségek például nagyjából megegyeznek a görögökkel, még a nevük sem változott túl sokat. Ezek a hasonlóságok az ókori vallások és vallási hiedelmek között – mind az eszmék, mind pedig a megjelenítések terén – erős kölcsönhatásról tanúskodnak. A görög funkcióistenek eszméje a kereszténység európai terjedése következtében hatalmas nyomott hagyott a teológiában, bár egyes területeken nagyobb, más területeken kisebb szerephez jutott.

Arra is van példa, hogy a népi vallásosság körében akár más vallások prófétáihoz vagy szent embereihez is fordulnak az emberek. Ez a különböző vallásokból kinőtt népi vallásosság követőinek hosszú távú együttélése folytán alakulhatott ki. A cél ez esetben, teljes mértékben szentesíti az eszközt, mivel a lényeg az, hogy gyógyuláshoz, esetleg gyermekáldáshoz jusson az ember! Az már fel tűnik számukra, hogy a hivatalos vallási nézet szerint esetleg el sincs ismerve a másik vallás igaz vallásként, az meg pláne nem, hogy annak prófétája vagy szent embere istentől adományozott, különleges erővel bírna!

Nyilvánvaló, hogy a vallásokon belül a hivatalos teológia tekintetében megvannak a sajátosságok, de a népi vallásosság – bárhol legyen is – nem sokat törődik az egyházak és a vallási vezetők által megfogalmazott teológiai szabályokkal. Ők csak egyszerűen megállnak, letérdelnek, vagy leborulnak a képek és szobrok előtt, amelyek vagy egy történeti személyt, egy prófétát vagy egy kegyes, bölcs embert, esetleg egy kitalált személyt ábrázolnak, majd könyörögnek hozzájuk. Megérintik a képeket és szobrokat, áldás és gyógyulás reményében.

A katolicizmusról szólva ki kell emelni a már említett Szűz Mária kultuszt, ami leginkább Dél-Európára, és a Dél-amerikai kontinensre jellemző. Ezen kívül a szentek száma már meghaladta a kétezer főt, akiket az egyház immár hivatalosan is „alkalmasnak” nyilvánított az ember és Isten közötti közvetítő szerepre és a gyógyításra. Ezek a személyek bár halottak, mégis rendkívül aktívak az egyház álláspontja szerint.

Mint muszlimok, valljuk hogy Jézus (Béke legyen vele) él, ám nincs olyan helyzetben, hogy közvetítsen, hiszen nincs az emberek között a Földön és nincs felhatalmazva arra, hogy hallhassa az emberek kéréseit, se nem képes kéréseiket megválaszolni, mivel erre csak Allah képes, egyedül. Ennek ellenére láthatjuk, hogy Jézus vélt sírjánál, az ún. Szent sírnál, évről-évre keresztény zarándokok ezrei jelennek meg, hogy megközelítsék, vagy megérintsék a sírt, amelytől áldást, gyógyulást és üdvösséget remélnek.

Természetesen nem szabad megfeledkezni arról a több tízezer papról sem, akiket az egyház felhatalmazott a gyónás szertartására. Vagyis ez esetben nem halott vagy távol lévő teremtmények közvetítenek az egyház szerint, hanem húsvér, élő emberek. Méghozzá a bűnös emberek vétkeinek feloldása érdekében. A megbocsátás azonban egyedül Allah kegyelméből fakad, aki nem hatalmazott fel senkit sem arra, hogy másokat megítéljen és bűnüket elengedje. A keleti kereszténységben, a keresztény ortodoxia ad otthont a szentek kultuszának. Az ortodoxiáról a következőt olvashatjuk: „Különleges sajátosság a szentképek tisztelete. Az ikonokra, amelyek általában Krisztust, Szűz Máriát, a szenteket, vagy bibliai jeleneteket ábrázolnak, úgy tekintenek, mint az isteni kinyilatkoztatás egy-egy részletére. Az ikonon keresztül magához Istenhez imádkoznak. […] A hitéletben fontos szerepet tölt be a szentek és az ereklyék tisztelete. A szentek élén Szűz Mária áll, Isten anyja, a férfi szentek között Szent Miklós örvend különös tiszteletnek. A szentek képeit és ereklyéit csodatevőnek tartják, ezek felkeresése zarándokok úticélja.” (Pallasz lexikon)

Az említett két keresztény felekezet tehát befogadta a bálványimádás efféle formáját. A reformerek azonban mindkét felekezeten belül ellenállást tanúsítottak és előbb a képrombolás időszaka következett be keleten, majd a protestantizmus vezetett egyházszakadáshoz. A kereszténységen belüli konfliktusok egyik fő kiváltó oka tehát a szentek imádata volt, amelyet egyes felekezetek elfogadtak, míg mások teljesen elvetettek. Az evangélikusok mint tudjuk elvetik Mária és a szentek kultuszát. A kálvinisták pedig eltörölték a gyónást, megszüntették a templomokban az oltárt és megtagadták a szentek és fõként Mária kultuszának jogosságát. Mivel Szűz Mária és a szentek kultuszát Kálvin elvetette, így az ő szobraik, képeik sem kaphattak helyet a református templomokban. Ezek belseje ezért nagyon egyszerű, szinte teljesen dísztelen, hasonlóan a muszlimok mecseteihez.

A vallások történetét vizsgálva megállapítható, hogy a szentek imádata ott öltötte a legdrasztikusabb formát, ahol a Teremtő Isten szerepe jelentéktelenné vált és inkább a vélt isteni inkarnációk, emberek, állatok és tárgyak, illetve furcsa állati és emberi testrészekből összeállított alakok léptek be ebbe a szerepbe. Elfelejtik, hogy ezek a személyek csupán egyszerű teremtmények, akár az ember: „Azok, akikhez fohászkodtok Allah mellett, szolgák tihozzátok hasonlóan” (7. Szúra, 194. ája). Ezen hamis istenségek és kegyes életű személyek jelképei, szobrai előtt hajolnak, térdepelnek és borulnak le arcukra a tömegesen félrevezetett emberek, akik áhítattal fohászkodnak és könyörögnek hamis istenségeikhez, nap mint nap, miközben Allah azt mondta ezekről a szobrokról a Koránban: „Akikhez (a hitetlenek) Allahon kívül fohászkodnak, azok nem teremtenek semmit, hanem ők maguk is teremtettek. Halottak (ők), nem élők, nem tudják, mikor lesznek fel támasztatva. A ti istenetek egyetlen Isten!” (16. szúra, 20-22. ája)

Mint tudjuk, a buddhizmusban Buddhát, a kereszténységben pedig Jézust emelték fel halandó emberi voltán felül és olyan jogokkal és tulajdonságokkal ruházták fel őket, amelyek kizárólag a Teremtő Allahot illetik meg, akihez semmi és senki nem hasonlítható.

Allah azt mondta a Koránban: „Nincs semmi, ami Hozzá hasonló lenne, és Ő a mindent halló, és a mindent Látó” (42. szúra, 11. ája). „Mondd: Ő, Allah az Egyetlen! Allah, az Örökkévaló. Nem nemzett és nem nemzetett. És nincs senki hozzá hasonló!”. (112. szúra)

Mária szerepe a Megtestesülés miatt ilyen fontos, azóta egész másképp látom a kérdést. A Máriával kapcsolatos dogmák mind Krisztusról beszélnek: (1) Mária szeplőtelenül fogant (vagyis Isten megszabadította az áteredő bűn következményeitől: egészen ingyen, kegyelemből, mert kiválasztotta), azért hogy Jézus anyai ágon se örökölje a bűnt, a Szentírás mondja is, hogy kegyelemmel teljes (2) Mária Isten anyja, mert Jézus Isten volt már foganása pillanatában, és nem Istenné vált a megkeresztelkedése pillanatában (3) Mária istenszülő (theotokosz), vagyis Istent csak szülte, de ő maga nem Isten (4) Mária szűz volt Jézus születése előtt és után is, mert Isten önmagának lefoglalta: a szó valódi értelmében szent (elkülönített, leválasztott) (5) Mária az Egyház anyja, mert az Egyház Krisztus teste és valamennyien az Ő testvérei vagyunk: egy az Atyánk is … Jézus maga mondja Jánosnak: “íme a te anyád”. Mária kiválasztása ugyanakkora horderejű dolog, vagy még nagyobb, mint Ábrahám és Mózes kiválasztása. Miért nem beszélhetünk akkor róla hasonló tisztelettel?

bibliaszov. -- A Szentlélek általi fogantatás pillanatától kezdve létrejött ez az egység, amit Mária hordozott. Comenius szerint az ember létének három helye van. Az anyaméh, a földi élet és az örökkévalóság. A Názáreti itt járva a földi életében ugyanaz volt, mint az anyaméh elrejtettségében. Krisztusunk prenatalis élete is isten-emberi volt. Születéskor pedig isten- ember érkezett e világra. Az inkarnáció nem Karácsonykor kezdődött, hanem kilenc hónappal korábban, előbb megtörtént, és folyamatosan élt-magzati életében; és később, Karácsonytól kezdve, földi életének második szakaszában. Persze tudjuk, hogy Comenius mondása csak földi mivoltára alkalmazható – az emberi lét három helyét illetően -, valódi lénye ezen messze túlnyúlik: a korábbi örökkévalóságra, amikor örökkévaló Logoszként mint isteni lény préegzisztens életet élt a Szentháromságban. Megszületésére nézve pedig az atyák ezt a görög szót használták: theotokosz – mármint Máriára nézve, aki istenszülő volt. Ebbe érdemes kicsit belegondolnunk, hiszen többeket felháborított a kifejezés. 431-ben, az efezusi zsinaton, éppen a tévtanító Nestorius, aki Krisztus istenségét akarta lefaragni, s aki ellen megfogalmazták ezt a dogmát, éppen ő tiltakozott. Hihetetlen éleslátással rájött a dolog lényegére és a megfogalmazás veszélyére: Ne tegyétek Máriát istenanyává! – kiáltotta. S talán erre gondolt: mert, ha istent-szülő, akkor ő maga is isteni lesz. S noha nem látta a római katolikus dogmafejlődést, helyesen érvelt, előre mutatva a Szűz Mária imákra: „Üdvözlégy Mária... Istennek szent anyja...", és a későbbi Mária kultusz tanfejlődésére. Mária isten-anya lett, az ég királynője, az egyház anyja, az üdvjavak közvetítője, közbenjáró, aki a mindehhez szükséges bűntelenséget 1854-ben meg is szerezte. Az igaz hitű atyáknak igaza volt, Nestoriusnak is. Talán a feszültséget feloldja az a meggondolás, hogy Máriának, noha isten-embert szült, nem sok köze volt földi anyaságában Jézus istenségéhez, hiszen az mindvégig isteni-pneümatikus valóságként volt jelen, s mint magasan az emberi felett álló isteni hüposztázisz – hordozhatatlan volt Mária, mint véges emberi teremtmény számára. Mert: Finitum non capat infiniti: A véges nem foghatja fel a végtelent. Így Mária nem hordozta Istent, Isten hordozta őt – s nem is szült Istent. Az istenség egyszerűen „sua ipso", jelen volt a születés előtt, alatt és után, s ez nem Máriától származott, és az istenit nem Mária éltette, és nem segítette át az élet első fázisából a másodikba. Ahol kifejezetten a teremtő Szentlélekre volt tehát szükség, az nem az isteni faktor volt, hanem a Jézus földi teste, ami valóságosan emberi testté formálódott, mint mindenki másé is, aki valaha is elkezdte itt a földi életet. E csodálatos műben a teremtővel találkozunk. A teremtés színhelye pedig Mária méhe volt. Krisztus így szólt erről: "testet alkottál nekem" (Zsid 10,5). 2. S láthatjuk az isteni Lélek második tevékenységét is: megőrizte a megfogant isteni életet a Máriához kapcsolódott eredendő bűntől. Mert Mária természete romlott volt. Bűnben született és bűnben melengette anyja (Zsolt 51,7). Mert az Ádám bűne minden emberre elhatott (Rm 5,12). Nem volt ebben senki sem kivétel. Ez a bűnösség pedig valamiféleképpen átszállt volna minden utódára, át is eredt Jézus féltestvéreire – ha Jakab, Judás és mások valóban annak számítottak. A II. Helvét Hitvallás ennek lehetőségét, hogy később testvérei lettek volna, kizárja: XI/2; de azt nem, hogy a bűn öröklődik. Hogy miként, erre nincs magyarázat. Nyilvánvaló: a bűnösség egyfajta lelki habitus, egész személyiségünk át van hatva az Istentől elszakadással, valónknak egy alkotóeleme sincs, ami mentes lenne Ádám bűnétől. Értelmünk, érzelmünk és akaratunk, vagy bár ahány alkotórésze van is az embernek, mind-mind a bűn hatása alatt áll, mert a bűn mindenhova eljut. Sebestyén Jenő szerint a bűn esszencia nélküli parazita. Így öröklődik, és mindenhol jelen van.