Szerkesztő:Milei.vencel/any
Évtizedekig tartotta magát az az elmélet Robert Graves, majd Marija Gimbutas nyomán, hogy az újkőkorszak kezdetével az őskori Nagy Anya kultusza kivirágzott, összetett rendszerré vált, ami alapvetően békés, gyümölcsöző vallás volt. Az őscivilizáció erre a vallásra-világképre épült. A földművelő, állattartó, letelepedett életmóddal együtt terjedt el az egész világon a Nagy Istennő vallása, mindenhol békés, boldog aranykort hozva el – az ókori írók, mitográfusok ennek a régi kornak az emlékét őrizték meg az aranykor mítoszokban és legendákban. Ezt az őscivilizációt matriarchátus jellemezte, a nők irányítása alatt virágzottak az első társadalmak. Csakhogy még az ókor kezdete előtt felbukkant a harcias, agresszív, pusztító-hódító patriarchátus (főként az indoeurópai és sémita népek ősei által képviselve), amely mindenütt erőszakkal átvette a hatalmat és ezzel megkezdődött a lassú hanyatlás az ókorban.
Graves, Gimbutas és követőik elméletét támasztotta alá az az általános ókori megfigyelés nyugaton és keleten, hogy már véget ért az Aranykor, sőt az Ezüst és Bronzkor is, és beköszöntött a Vas Kora, avagy a Kali Juga. Ez az elmélet, amely magvát tekintve a békés matriarchátus és a harcias patriarchátus küzdelme, a mai napig követőkre talál, főként a feminista mozgalmakban. Csakhogy a régészet egészen más képet fest.
Istennők
Lotte Motz (The Faces of the Goddess) és más kutatók nyomán azonban ez a kép végtelenül hamisnak bizonyult. Egyfelől a legtöbb anyaistennő nem egy közös Anyaistennő képzetéből ered, hanem több különböző ősistenségből és a legtöbb vallásban és mitológiában nincs közük a növények termékenységéhez – ellenkezőleg, Amerikában és a Közel-Keleten is férfi istenségek voltak felelősek a növények (és állatok) termékenységéért. Az anyaistennők az ismert mitológiában az istenek és emberek termékenységéért, az isteni és emberi utódok születéséért feleltek. Ráadásul ezen istennők a legritkább esetben békések. Cihuacoatl, aki a Tollas Kígyót szoptatta és segített az emberiség megteremtésében, emberáldozatot követelt. Kübelé, az anatóliai Nagy Istennő, akinek Attisz volt a párja, semmiféle aspektusában nem kötődik az anyasághoz, sőt a papjai – Attiszt imitálva – eunuchokká váltak. Ez sem vall éppen termékenységre. Azt se feledjük, hogy a Közel-Keleten, Egyiptomban és Anatóliában is a háborúnak eredetileg istennője volt. Anat, Inanna/Ishtár, Sekhmet, sőt maga az őssárkány Tiámat is mind harcos istennők. A következőkben igyekszünk választ adni mindezen jellegzetességekre, és be fog bizonyosodni, hogy az igazság máshol van.
Szentélyek Az őskori szentélyekről egy ideig úgy hitték, a ley-vonalakra építették. Ezzel szemben az az igazság, hogy csak a szent helyek egy része épült ilyen egyenesekre és metszéspontokra. Az is meghaladott elképzelés, hogy a megalithikus szent helyek mind Anatóliából származnak – a jelenlegi leletek alapján úgy tűnik, előbb jelentek meg Európa nyugati partvidékén és a Brit szigeteken: i.e. 4500 körül Spanyolország és Franciaország partjainál, 4300 körül Angliában, 4200 és 4100 táján Írországban és Skóciában, majd 3900 körül Dánia és Portugália térségében is felépülnek az első megalithok, és 3400 táján Hollandiában is. Talán mondhatjuk, hogy ugyanaz az őscivilizáció, amely Göbekli Tepénél állóköves templomot emelt i.e. 10000 körül, és Máltán felépíti az istennőt formáló templomokat, évezredeken át nem emel újabb megalitikus szentélyeket – ám valószínűbb, hogy a partvonalak beljebb kerülésével elvesztek az időközben emelt szent helyek. Erre az egyik legkiválóbb bizonyíték a 2015-ben, Szicíliától 37 kilométerre, a tenger mélyén, 40 méterrel a felszín alatt talált monolit.
A békés, nyugodt aranykort leghatásosabban a számtalan újkőkori erődítmény és csatanyomok cáfolják. Emberáldozatok, fegyverek, eltérő társadalmi státusz – mindezt azt bizonyítja, hogy legalábbis az újkőkori települések állandó harckészültségben kellett éljenek. Hogy erre a halászó-vadászó-gyűjtögető hordák vagy belső ellenségesség miatt volt-e szükség, esetleg mindkét okból kifolyólag, nehéz megválaszolni. Az biztos, hogy a korai szakaszban jóval kevesebb harci cselekmény zajlott, mint a középső újkőkor idején. A Lengyel és Tiszapolgár térségében végzett ásatások azt mutatják, hogy a vadászat, a harc, sőt a kereskedelem is elsősorban férfiak feladata volt. Női munkának számított az agyagművesség és a sütés – vad- és háziállatok viszont kizárólag férfi sírok mellékletei lettek. Kiterjedt kereskedelem folyt az egyes települések között, és ha az erődítéseket is ide számoljuk, azt mondhatjuk, hogy az újkőkorban sem a letelepedett életmódot folytató Istennő-hívő közösségek, sem a kereskedelmet bonyolító egyes emberek nem érezhették magukat biztonságban – más emberek miatt. Vadállatok ugyanis csak nagy éhínség idején mennek emberlakta területre, és miattuk felesleges lett volna nagy sáncokat építeni. [European Prehistory by Sarunas Milisauskas (Academic Press, 1978)]
Az istennő-szobrok esetében is két álláspont ütközik: az első a folytonosságot emeli ki, amely szerint az őskőkor vénusz-szobrai és az újkőkor számtalan női szobrocskája ugyanannak az Istennőnek a képmásai. Peter Ucko [Anthropomorphic Figurines of Predynastic Egypt and Neolithic Crete] azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy számos szobornál megállapíthatatlan a nem, illetve elég sok férfi szobrocskát is találtak, továbbá sok szobrocska a méreténél fogva akár gyerekjáték is lehetett – az egyiptomi agyagszobrocskák, amelyek egyértelműen játékok, feltűnő hasonlóságot mutatnak az őskori kőszobrocskákkal. A lányok pedig minden általunk ismert korban a világ minden táján szerettek és szeretnek babázni.
Hasonlóképpen, a spirálban szemet látni, és azt állítani, hogy a spirál mindenütt úgy jelentette az Istennő szemét, mint később a hajók, szobrok, domborművek esetében a ténylegesen ábrázolt szem, tarthatatlan elképzelés. A szimbólumok fejezetében választ adunk a valós jelentésükre – amelyből ki fog derülni, hogy ezek vallási-szakrális és mágikus jelképek, amelyek összetett gondolati egységeket fejeznek ki.
Ruth Whitehouse ['Megaliths of the Central Mediterranean' in Renfrew, The Megalithic Monuments of Western Europe] Olaszország, Szardínia és Korzika szoborköveit vizsgálta még és alig, vagy egyáltalán semmilyen nyomát nem találta feminin karakterisztikának, mi több, sok esetben éppen, hogy fegyvert viseltek. David Trump ['Megalithic Architecture in Malta'] a máltai szobrok között talált elképesztően kevés női szobrot, a többség kiltet viselő, lapos testű, androgün szobrocska volt.
Földművelés és állattartás Az állatok háziasítása és a földművelés sem női munka volt. A Nagy Istennőtől származtatták például a görögök, de jellegzetesen férfi feladatnak számított mindkettő, olyannyira, hogy az állatok és növények termékenységéért is férfi istenségek feleltek mindenütt az ókorban. Vajon szakrális hatalomátvétel történt, vagy ami valószínűbb, eleve nem a Nagy Istennő fennhatósága alá tartoztak ezek, hanem – ezen istenségek közös jellemzője alapján – a Fiúhoz. Mivel az állattartó népeknél a nők mindenütt alárendelt szerepet játszanak a társadalomban, ugyanakkor a tudó nők, sámán asszonyok kiemelt megbecsülésnek örvendenek, továbbá az ókori civilizációkban a Közel-Keleten és Egyiptomban, majd a hellén kultúrán belül is jelentős társadalmi státusszal bírtak a papnők és prófétanők, összességében azt állíthatjuk, hogy:
Az újkőkori Istennő-hívő társadalomban a nők nem voltak egyenrangúak a férfiakkal, de a nők szellemi vezetőkké válhattak, akik jelentős hatással bírtak a társadalom egészére.
Női alávetettség
Az egyenlő, békés, nők vezette társadalom hamis képe tehát elvetendő. Azt is érdemes fontolóra venni, hogy a női szakrális-spirituális befolyás mellett épült fel az újkőkorszak őscivilizációja. Ha a papnők, jósnők, sámán asszonyok érdekében állt volna egy női világi vezetés, vagy a női egyenlőség, megtalálják a módját, hogy megalkossák. Sokkal valószínűbb, hogy a nők közötti természetes rivalizálás (amely a férfiak között is jelen van) eredménye volt az, hogy a lehető legkevesebb vetélytársat akartak maguk körül, tehát éppen a papnők, a spirituális vezető nők voltak érdekeltek a társadalmi egyenlőtlenségben. Vegyük észre, a férfiak szinte mindig nyíltan versengenek egymással, egyértelmű, direkt az erőfitogtatás, és ha küzdelemre kerül a sor, többnyire ott is egyértelmű, nyílt minden. Valódi tiszteletet csak tisztességes versengéssel, verekedéssel, harccal vívnak ki. Ha a sorrend beáll, akkor utána ezt többnyire mindenki elfogadja, bár időről időre történhet kihívás a vezetői szerepért. Ezzel szemben a nők a felszínen sokkal együttműködőbbnek látszanak, míg a felszín alatt dúl a hatalmi harc, és a sorrend sosem lehet végleges. Egy erős, vezető típusú férfi szívesen lát maga mellett támogató férfiakat. Egy erős, vezető típusú nő is. Támogató nőket csak akkor, ha egyértelműen, a nap huszonnégy órájában folyamatosan világos, hogy ő a főnökasszony, a másik/többi nő pedig alárendeltje és beosztottja. Egy vezető férfi akkor válik ilyenné, ha frusztrált és másként nem élheti meg a hatalmát. Egy vezető nőnek viszont ez természetes erőforrás. Olyan genetikai sajátosságok ezek, amelyek valószínűvé teszik, hogy az őskori, újkőkori társadalmakban maguk a spirituális vezető nők gondoskodtak arról, hogy a női egyenjogúság semmiképpen se valósulhasson meg – hiszen akkor az ő világos és egyértelmű hatalmuk csorbulhatott volna.
De honnan ered ez a békés, szeretettel és érzelmekkel teli, tiszta és ártatlan Aranykor képzete? Részben az ókorból, ahol a törvények szabályozta, merev társadalmi struktúrában élő, számtalan bajtól sújtott emberek úgy érezték, a nem is olyan régen letűnt újkőkorszak szabadabb és egyszerűbb világa maga volt az Aranykor. A másik forrás a 19. századi nagyvárosi romanticizmus, amely hamis, bukolikus képet festett a vidéki életről és az őskorról, felértékelve az érzelmeket. http://great-goddess.com/irasok/tortenelem/91-az-istenno-civilizacioja
a ház egyes szobáit valószínű, hogy családi szentélynek használták, erre utal díszítésük, kis méretük, a sok-sok felfedezett agyag- és kőszobrocska. A kultusz központjában a termékenység állott, ezt bizonyítják a bika- és kosszobrok, illetve falfestmények, akár egé- szében ábrázolják a térség legnagyobb megtermékenyítő erejű állatait, akár csak utalnak reá, falra erősített koponyatető és szarvak formájában. Hasonló eszmét fejeznek ki azok a nőszobrocskák, amelyeken ugyan nincs túlhangsúlyozva a szaporításban szerepet játszó szervek, de egyértelműen a nő és a termékenység összefüggését szemléltetik. Férfierő és női termékenység összefüggése jelenik meg egy ölelkező párt ábrázoló szobrocskán és átvitt értelemben ugyanezt fejezi ki egy bikákat szülő asszonyokat ábrázoló falfestmény. A párducok valószínű, hogy az elmúlást, a halált jelképezték. Az előbb említett, az Állatok Úrnője néven is ismert, párducok között ülő szülő anyaistennő ilyen magyarázat szerint élet és halál, születés és elmúlás jelképe is lehet. Az bizonyos, hogy ezek a szobrocskák éppúgy közvetlen utódai a Willendorfi Vénusznak és társainak, mint a hačilari – ez egy Kr. e. 5600 körül virágzott anatóliai falu – ülő, álló, guggoló meztelen istennői. Valamennyi nő-idolum kövérsége áldott állapotot jelez, de ha egyszerűen korízlés-jelző, akkor is sokat mond, mert az anya kövérsége a természeti népeknél, sőt később is a zavartalan jólét jelzése, a szaporítási készség biztos jele, lásd későbbi földműves-társadalmak női szépségkánonjaiban a széles csípő, nagy far, nagy keblek preferálását, de akár ennek meglétét századunk modern emberének tudatalattijában. Hačilar embere számára a termést, a nyájak szaporaságát, a törzs gyarapodását voltak hivatottak biztosítani, lehet a bajt is elűzték tulajdonosai feje felől. Hačilarban – későbbi időszakból, az igaz –, vörös okkerfesték megtörésére szolgáló mozsarakat, festékgöröngyöket is találtak a valószínű pánikszerűen, támadás elől elhagyott faluban. Ez animista jellegű hiedelmek meglétére utaló jelként is értelmezhető. A teljes életmódváltás nagyjából a Kr. e. VII-VI. évezredben következett be. Ennek legfontosabb jellemzője a kerámiából készült főző és tárolóedények megjelenése volt. A korai neolitikus népek kialakulásának színhelye Irán, Irak, Szíria, Anatólia. Türkménia déli határszélétől (Dzsajtun) az Elbrusz déli lejtőinek (Szialk) és a Zagrosz nyugati lejtőinek neolitikus településeiig (Mohammad-Dzsaffár) ezek egységesen falusi jellegűek, átlagosan 25-30 gazdaságból állnak, vadászat, állattenyésztés, gabonafélék termesztése élteti őket, agyagedényeik 34 általában díszítetlenek, Dzsajtunban függőleges hullámvonalak, a szialkiakon kockaminták, vonalkázott háromszögek vannak. Észak–Irakban (Tell Hasszuna), Szíriában (Rasz Samra), Anatóliában (Čatal Hüyük) hasonló jellegzetességeket mutat. Az emberek a települések sárból, vagy vályogból épült házait rendszeresen újjáépítik. A települések alatt a romok rétegenként jól elhatárolhatók, rétegezett halmok, tellek képződnek. Keleten, tehát a mai Türkménia, Kurdisztán, Irán területén a települések falusias jellegűek, Dzsajtun (ma Türkmenisztánban) például alig kéttucat házból áll, az emberek táplálékukat földműveléssel, állattenyésztéssel, de vadászattal is igyekeznek megszerezni, szerszámaik mezolitikus fogantatásúak, agyagedé- nyeik vagy díszítetlenek, vagy függőleges hullámvonalakkal, esetleg kocka- vagy bevonalká- zott háromszög-mintásak. Anatóliában, Szíriában és Észak-Irakban a szerszámok között olyanok is előfordulnak, amelyeket nem túl mély pattintással retusáltak. A korai agyagedények egyszerű alakúak, kagylólenyomattal díszítettek.
A korai időszakban, az Óbirodalom idején megkülönböztették a piramis körüli templomkörzeten belül a völgytemplomot vagy halotti templomot, illetve a piramis előtt álló piramis- vagy sírtemplomot. A kettőt út kötötte össze. Mindkettő a halotti áldozat bemutatása során játszott szerepet. Az istentemplomok az isten „lakóhelyei”, a templom istenének a szálláshelyei. A templomba vezető isteni út jó példája a karnaki AMON-templomhoz vezető kettős kosszoborsor között vezető út. A pülónokat gyakran díszíti dombormű, az V. Dinasztia idején még csak a naptemplomok első udvarán állított egyetlen obeliszk helyett az Újbirodalom idején már más templomok pülónjai elé is párosával állítottak ilyent. Ugyanezen időszakban gyakoriak voltak a templomok pülónjai elé állított óriásszobrok, például a később, a görögöktől MEMNON-kolosszusokként ismert, két, egyenként 15 méter magas alkotás III. AMENHOTEP egykori temploma előtt, vagy az Abu-Szimbel-i templomegyüttes barlangtemplomában levő négy óriásszobor, vagy ugyanott a nagy templom előtti hajdan négy, ma csak három ülő fáraószobor. A Kései kor templomainak bejárata előtt kis, egy előcsarnokból és néhány szobából álló „mammiszi”-t, szülőházat lehet találni, az anyaistenség ebben szüli meg az istent. A kettős oszlopsorral körülvett udvar közepén oltár áll, ezen gyűjtik össze az áldozati 69 ételeket. Az oszlopterem mennyezete – festése is – az Ég, padlója a Föld jelképe, az oszlopok fákat, sást, növényeket jelképeznek – és stilizáltan ábrázolnak is. A templomon kívül laknak a papok és a templom szolgái, itt vannak a templom vagyonának raktárhelyiségei is. Előfordul, hogy a templom – a történeti fejlődés okán – két istennek szentelt. Ilyenkor kettőstemplom a neve, s rendszerint két, egymás mellé helyezett, szimmetrikus szentéllyel épült, közös templomban két istenséget tisztelnek benne, mint a kó-ombói SZUKHOSZ-HAROÉ templomban. A naptemplomok tulajdonképpen a nagy, tömeges istentiszteletek színhelyei az V. Dinasztia idején. Hatalmas udvarok, hátsó harmadukban gúlaszerű talapzatból kiemelkedő obeliszkkel. Ez egyetlen kőből kifaragott, felfelé elvékonyodó, nemesfémmel bevont piramidionban, piramis formájú csúcsban végződő kőoszlop, amely később a naptemplom szekorjába kerül, mikor virradatkor a nap első sugarai megcsillannak az obeliszk csúcsán, akkor kell a fáraónak köszöntenie a napistent. Neuszerré fáraó Abu-Gurábban levő naptemploma mintegy 750 négyzetméter alapterületű volt, obeliszkje pedig 60 méter magas. Egyiptomban a fennmaradt legmagasabb obeliszk Luxorban van, Hatsepszut királynőnek állították, 28 méter magas. A lateráni palota előtt felállított, Egyiptomból odavitt obeliszk (Róma) 47 méteres, az 1829-ben Mehemed Ali egyiptomi alkirálytól a párizsi népnek ajándékozott Concorde téri obeliszk 24 méter magas. A szikla- vagy barlangtemplomok – a már említett Abu-Szimbeli, hét templomból álló templomegyüttes volt ilyen – Kr. e. 1800 táján terjedtek el. Ennek valószínű kultikus okai voltak, a Nílus áradásaival illetve a Núbia fölötti fennhatóság megerősítésével függhetett össze. Hely hiányában nem részletezhetjük itt az egyiptomi vallástörténet képzőművészeti forrásaival kapcsolatos, művészettörténet szakkönyvet igénylő ismereteket. Egy részükre utaltunk, a részletekre kíváncsi olvasó aprólékosan utánuk nézhet más könyvekben. Azt fontos tudnunk, hogy az egyiptomi művészet maradéktalanul kultikus, a vallásnak alárendelt művészet és minden megnyilvánulása egyszerre hordoz vallásos és művészi tartalmat. Ugyanez a helyzet az egyiptomi írásbeliséggel is. Már az V. Dinasztia utolsó uralkodó- jának, UNISZnak kis piramisában megjelenik az úgynevezett piramisszöveg, ennek felolvasásával kísérik a temetést, ez biztosítja a halhatatlanságot, a befogadást az istenek közé. Hétszáznál több példabeszéd, sok ima bevésett szövege van az alig 20 méter magas piramis folyosóinak és sírkamráinak falain, közöttük található a vallástörténelem első feltámadásszövege.
Az írott emlékek második csoportja az úgynevezett koporsószövegeké, amelyeket a Középbirodalom idején kezdtek a koporsókra írni/róni, s az Újbirodalom idejétől kezdve már papirusztekercsre írva tesznek a halott mellé. Rituális példabeszédek kötetlen gyűjteményeként lehet jellemezni röviden ezeket, amelyek célja átsegítni a halottat az alvilág nélkülözé- sein, éhségen, szomjúságon. A Halottak Könyve óegyiptomi rituális példabeszédek kötetlen gyűjteménye, csak Kr. e. a VII. században írják össze egy 165 szakaszból álló egységes munkába. Síronként eltér a terjedelme. A megnevezés alatt a tájékozatlan olvasó egységes, kanonizált szöveget képzel el, holott erről szó sincs, a THOTnak, az istenek írnokának és az írnokok – értelmiségiek – istenének tulajdonított „pert em heru”, azaz a ‘kimenetel a napból’ tartalma és terjedelme mindig más. A Halottak könyve legteljesebb gyűjteményében 193 példabeszéd olvasható, nem egy közülük illusztrált. Az egyiptomi vallás egyik – ismert szerzőtől származó –, életszabályokat tartalmazó munkája Kr. e. 2 400 körül született. PTAH-HOTEP tjati, miniszterelnök, főember volt az V. Dinasztia ASZOSZI nevű fáraója idején s a szöveg a történelemben először rögzíti az isten fogalmát, OZIRISZ nevét említve, azt OZIRISZ nutar néven nevezi. A ‘nutar’ kifejezést ‘erő’, ‘isten’ értelemben fordítják. 70 Természetesen más kultikus és mitikus szövegek is előkerültek, ezekre mmajd az egyiptomi mitológia kérdéseinek tárgyalása során utalunk. Az egyiptomi istenvilág képviselői rendkívül változatos galériát alkotnak. Mindenütt vannak helyi istenségek és vannak az egész országban tisztelt kozmikus istenek, például RÉ, ÍZISZ, OZIRISZ, AMON stb., illetve adott, meghatározott feladatkörű nagy istenek, mint például ANUBISZ, HNUM stb. Az istenalakok már az Óbirodalom idejétől kezdve egyszerre adott hatalom megtestesítői – védelmezik és irányítják a természet és/vagy a társadalom valamelyik területét, kötődnek valami konkrét lényhez, tárgyhoz, fogalomhoz, illetve a Birodalom valamelyik területéhez. A korai egyiptomi társadalmat eredetileg totemisztikus-fetisisztikus, a mana képzetével összefonódott vallási elképzelések uralták. A Badari műveltség kezdeteitől rituális állattemetések – gyékénybecsavart juhok, kecskék, szarvasmarhák sírjai – jelzik a totemizmus, az egyiptomi állatkultusz első nyomait. A természet erői, a Nap fénye, melege, az életet adó folyó áradása talán ugyancsak ez idő tájt kapcsolódtak a neolitikum nagy élményeihez, a termékenységhez, a ciklikussághoz, a halálhoz és a feltámadáshoz. Ezért aztán a korai, kis, helyi közösségekhez kapcsolódó totemisztikus, illetve az általánosabb neolitikus elképzelések jól megférnek egymással, összekapcsolódnak, a helyi istenek egyben egy általánosabb erő hordozói is lesznek. Ugyanakkor ez ellenirányban is érvényesül, egyazon általános jellegű erő egyszerre akár többféle alakban is megjelenhet. ÍZISZ, a föld termékenysége, egyben az alvilág istennője tehénfejű, ANUBISZnak, a holtak eltakarítójának sakálfeje van. Ugyanakkor a termé- kenység jelképe lehet a kalász, a papíruszsás, a lótusznövény, a macska, a krokodil, a Nap vagy a Nílus. Sokszor ugyanaz a jelkép egymástól eltérő erőket hordoz: ÍZISZ példáját már említettük, férje OZIRISZ a gabona, azaz a termékenység istene, egyben az alvilág uralkodója. A magyarázat igencsak földi: Egyiptom kialakulásakor a helyi közösségek helyi isteneket imádtak, amelyek egy része ugyanahhoz a jelenséghez kötődött, ugyanazt az általá- nos tartalmat hordozta. A legáltalánosabb erők megtestesítőinek tisztelete a kisközösségek kölcsönös érintkezése következtében előbb regionális, majd az állam egyesítése után általánosan tisztelt istenalakokká váltak. Ugyanakkor mindeniknek megmarad a korábbi, regionális „hatásköre”, egyik sem veszi át a másik funkcióját. RÉ, PTAH, ATUM egyaránt a Nap megtestesítői, de RÉ maga a Nap, HORUSZ egyik megjelenési formájával, a láthatáron levő isten alakjával, HARAHTEval egybeolvadva RÉ-HARAHTEként éppenséggel a reggeli nap, Amon thébai isten alakjával összeolvadva, AMON-RÉ-ként az istenek uralkodója, végül, de nem utolsó sorban ÁTUM-RÉ-ként, ÁTUM alakját magába olvasztva a teremtő isten. Ellenkező irányban ugyanez: ÍZISZ a termékenység istennője, az anyaság megtestesítője, ugyanakkor kultúrhérosz, a földművelés és a kézművesség elterjesztője, Napistennő, OZIRISZt feltámasztó varázsló, a Sorsnál is hatalmasabb. Ami azt jelenti, hogy alakjában több korábbi helyi istennőalak funkciója olvadt egybe. Egy korábbi fejezetben említettük, hogy a társadalom megszerveződésével, a vallási képzetek bonyolódásával párhuzamosan a kultusz művelésének immár hivatásos irányítói a földi rend példájára rendezik a kultusz elemeit. Egyiptomban is ez történik a korai dinasztiák idején. Ekkortájt alakulnak ki a kanonizált istenábrázolások. A totemisztikus hagyományokat a már ember alakú – antropomorfizálódott – istenképmások állattestrész-elemei őrzik, ÍZISZ – eredetileg ISZET – HATHOR istennővel összeolvadt alakja tehénszarvú, MUT, AMON-RÉ felesége, néha, máskor a nap anyja keselyű-alakú, vagy keselyű-koronás nőalak, MONT, a győzelmeket hozó hadisten sólyomfejű férfialak. HORUSZt az eget átfogó sólyom képében ábrázolják, SZÉT – a vihar, a halál, a sivatag megtestesítője – szamárfejű, HATHOR – az Ég királynője – tehén alakú, vagy tehénszarvakat viselő nő. UPAUT – az Útmegnyitó, az uralkodó útját akadálytalanná tevő isten kutyaalakú, THOT (DZSEHUTI) íbisz, egy gázlómadár fejét viseli, máskor páviánként jelenik meg.
Nem sokkal az egységes Egyiptom megszületése után állandósulnak az istenek közötti kapcsolatok. A földi életben tapasztalható, akkortájt már széles körben általános monogám, apajogú, szociológiai értelemben vett kiscsalád mintájára a nagyobb központok istenei körül létrejönnek a – rendszerint háromtagú, apából, anyából, gyermekből álló – istencsaládok, a memphisi PTAH-SZEHMET-NOFER-TUM, vagy a thébai ÁMON-NUT-HONSZ, az összegyiptomi OZIRISZ-ÍZISZ-HORUSZ istenhármasok. Végbemegy egy másik folyamat is: a földi viszonyoknak megfelelően hatalmi istencsoportok egyiptomi is kialakulnak, a legfőbb napisten, RÉ körüli legszűkebb csoportba hétkilenc főisten tartozik, alattuk van a tizenkét egyszerű isten, s ezek alatt a harminc félisten. A vallástörténet sokat vitatott kérdéseinek egyike az, hogy az egyiptomi sokistenhit mögött nincs-e végső soron egyistenhit, hiszen gyakran fordul elő olyan megfogalmazás, hogy „Isten a szíve szerint tett” „Isten megalkotta az ember számára a varázslatot”, „Thot felolvasta azt (az üzenetet) a Mindenség Ura és az egész Isteni Kilencség előtt” stb. Ré- szünkről – különösen Ehnaton kísérlete ismeretében – hajlunk arra, hogy azt mondjuk, miszerint az egyiptomi vallás történetében az istenek közül természetes módon kiemelkedett főistenek közül a RA személyére összpontosuló legfőbb tisztelet adott pillanatban átcsaphatott felülről szervezett egyisten-kultuszba, ám mivel nem volt mögötte termé- szetes igény – főistenhit és egyistenhit között a különbség a kizárólagosság elfogadása a lényegi különbség –, az egyiptomi vallás nem jut el az egyistenhithez. Nincs helyünk itt részletesen felsorolni az összes egyiptomi istent, s a velük kapcsolatos valamennyi tudnivalót. Már korábban többükről említettünk egyet s mást, a következőket tehát ezekkel egybevetve hasznosítsuk. A Memphisi Teológia szövege rossz megtartású, kétezer évvel keletkezése után íródott másolatban maradt korunkra. A teológia ez idő tájt az istenek közötti kapcsolatok gondolati módszerekkel való értelmezésének papi tudományát jelenti. Ennek szövegében maradt fenn az istenek élén álló PTAH neve, aki akarata és gondolata erejével létrehozza önmagát mint testi lényt – szívét és nyelvét, mert ezek a gondolat és a szó, mint teremtő erők megtestesítései –, majd ezek segítségével ősnemzéssel megteremti SU-t, a száraz levegő és TEFNUTot, a nedvesség őselemeit, akik a Föld és az Ég – GEB és NUT – létrehozói. Valamennyien személytelen istenek, gyermekeik OZIRISZ és ÍZISZ, illetve SZÉT és NEFTISZ viszont már személyes jellegűek. PTAH elsődleges és legjellemzőbb szerepe, a benne mintegy megtestesülő lényeg a teremtés. Nem véletlen, hogy az emberek és közötte az ÁPISZ-bika a közvetítő, amely bikaistenként maga a teremtő erő. Egyébként Memphis, az első főváros istene volt, akárcsak felesége SZEHMET, a pusztító, háborút, járványt hozó, oroszlánfejű istennő. Gyermekük a fiatalságot megszemélyesítő NOFERTUM, aki a keletkezés jelképét, a lótusz virágát hordja a fején. A héliopoliszi teológia szerint PTAH helyén ÁTUM, a város archaikus napistene áll. A IV. Dinasztia végén, az V. Dinasztia korának elején a személytelen napisten, RÉ kultusza bevonul az állami kultuszba, ekkor épülnek a naptemplomok, ekkor veszik fel a fáraók a RÉ fia címet.
Babilon hanyatlása idei-óráig felvirágoztatta Elám államát, kb. Kr. e. 1200 tájától Elám regionális nagyhatalommá válik. A Szúza melletti Csoga-Zembil – a hajdani Dúr-Untas Kr. e. XIII. században épült – ötszintes zikkurátja. A templomkörzetet kettős fal övezte, a belsőn hét kapuval, a tulajdonképpeni toronytemplom, alapterülete 80 000 négyzetméter, ötödik szintjére, INSUSINÁK isten, az alvilág ura 50 m magasságban levő felső templomához – mert az ő tiszteletét szolgálta egy földszinti templom is –, négy fedett lépcsősor vezetett. Az épületet napon szárított téglából emelték, kötőanyagként bitument és valami cementszerű anyagot használtak. A templomkörzetben KIRIRISA alvilági anyaistennőnek és HUMBAN pásztoristennek szentelt további templomok emelkedtek és a körzetben levő paloták a kassu királyok hamvasztásos sírjait is rejtették. Kr. e. 1800 táján kezd feltörni az amurú eredetű uralkodóktól kormányzott, az akkád nyelv északi nyelvjárásban beszélő Assur. Hasonló nevű főistenének még a Kr. e. XX. században építettek templomot, korábban épült a város ISTÁR-temploma. Mikor a város már nem tudott megélni ólomkiviteléből, a már említett korban, I. SAMSI-ADAD idejében zsákmá- nyolásból is élő kereskedő-katonaállammá alakult át. Ekkortájt újítják meg ASSUR templomát, épül fel ENLIL főisten hatalmas zikkurátja. Igaz, ez idő tájt – sőt még sokáig – Mitanni alattvalói, egy hurrita indoeurópai kultúra alávetettjei, de a Kr. e. XIV. században Mitanni hatalma gyorsan fogyatkozik, ezzel szemben Assur hatalma növekszik. I. TUKULTI-NINURTA – a Biblia NIMRÓDja – ISTÁRt ASSSUR női párjának kiáltja ki Assurat néven és templomot építtet neki, 1100 táján – I. TUKULTI-APAL-ÉSARRA idejében már a Van-tó közelében és a libanoni tengerparton kalandoznak hadai, ez utóbbi vidékről hoznak cédrusfát ADAD és ANU istenek új templomának építkezéseihez. Ám a városok közötti, bizonytalan státuszú területeken egyre több a meg nem hódított, nomád törzs és a Bírák 5, 6-7 részében olvasható, a bronzkorról a vaskorra való áttérés bizonytalan állapotaira jellemző viszonyok Asszíriát is érintik. A Kr. e. 91 930 körül, ASSUR-DÁN uralkodása idejében belpolitikailag és nemzetgazdaságilag megerősödő ország az unoka, II. ASSUR-NÁSZIR-APLI alatt terjeszkedik ismét a korábban elért határokig. Ez nyugaton a Földközi-tenger, északon Kargamis, délen Babilon, keleten Irán nyugati fele. A terjeszkedést katonai reformok teszik lehetővé, s a király emlékét nagy építkezések örökítik meg, az assuri, illetve ninivei, asszírul ninuai új templomok, Kalhu/Kalah (Irak, Nimrud) újjáépítése, benne NINURTA hadisten templomkörzetével, a zikkuráttal és templommal. A legnagyobb település, Ninive, a kultikus központ, Assur és az adminisztratív-katonai főhadiszállás, Kalhu mellett Asszíria-szerte számos építkezés hirdette az uralkodók nagyságát. Ezek közül kiemelkedik a II SARRUKIN építtette Dúr-Sarukkin (Irak, Khorszabád) és mindent felülmúl SZIN-AHHÉ-ERIBA Kr. e. VIII. században fővárosul választott, fénykorát a Kr. e. VII. században megélt Ninivéjének pompája. A 30 m széles ‘királyi úttal’ átmetszett város két feltárt temploma közül a nagyobb ISTAR, a kisebb NABÚ, az írás és a bölcsesség istene tiszteletére épült.
Kr. e. 621-ben NABU-APAL-USZUR, a déli tartomány kormányzója áll az Asszíria elleni koalíció élére és tizenegy éves hadjárata végén elfoglalja Nippurt, felszabadítja a hajdani Sumér és Akkád, immár Babilonia területét, majd szövetségben a médekkel elfoglalja és lerombolja Ninivét és Assurt. Fia, II. NABÚ-KUDURRI-USZUR világvárossá építi ki Babilont. A Kr. e. 1531-ben a hettitáktól, a Kr. e. 1239-ben, 689-ben, majd 648-ban az asszíroktól földig rombolt város ötödször is feltámadt. A több falból álló, hatalmas erődrendszerrel védett település legbelső templomkörzetét vastag falgyűrű vette körül, az ezt és az uralkodó palotáját és más épületeket magába foglaló belső várost újabb, kettős fal védte, magát a várost, annak a mértéktartó görög történetíró, KTÉSZIÁSZ szerint – mai területegységre átszámolva – 300 km2- nyi alapterületét harmadik fal övezte és létezett egy külső, negyedik fal is, amely a külterületet vette körül. Az Eufrátesz és a Tigris között négy összekötő csatornát ásatott a király, Babilon fölött pedig duzzasztógáttal zárta el az Eufrátesz vizét, 400 km2
nagyságú víztárolót, mesterséges
tavat hozva létre. A folyamtól kettészelt városmag jobb oldalát újváros, bal oldalát óváros néven ismerték, három, illetve hat kapu kötötte össze őket a tulajdonképpeni nagyvárossal. A kapuktól – mai szóval élve – sugárutak vezettek a főbb csomópontokba. Az északi kaput ISTAR kapunak nevezték, díszútja baloldalán NIN-MAH istennő temploma, jobbról NABÚ-KUDURRI-USZUR palotája, feljebb, balra ISTÁR temploma állott. Ebben a korban mintegy ezer nagy kultikus építmény és megszámlálhatatlan imafülke szolgálta a város lakóinak vallásos érzelmeit. Az 53 templom és kápolna, az 1300 oltár közül 55 MARDUK főisten, több, mint 150 ISTAR szerelemistennő kultuszát szolgálta. Rosszmájúság nélkül jegyezzük meg, hogy lehetett valami abban, ahogy DÁNIEL láttatta a várost (Dán 4, 27, illetve 4, 19), és ahogy ÉZSAIÁS próféta látta Babilon jövőjét (Ézs 12, 19-22. Különösen, ha mindezeket egy deportált, városba kényszerített korábbi pásztornép optikáján keresztül szemléljük. Már maga a zikkurát istenkísértésnek tetszhetett a zsidók szemében, hiszen annak 33 m. magas alapja felülmúlta az uri toronytemplom teljes magasságát, 90 × 90 méteres alapterülete és hét alig teraszolt lépcsőfokának szintén 90 méteres összmagassága még babiloni méretekhez képest is tekintélyes volt. Ehhez képest SALAMON temploma a maga 60 sing/könyök (27 m) hosszúságával, 20 sing (kb. 9 m) szélességével, 30 sing (13,32 m) magasságával – 1Kir 6, 2 –, minden pompája ellenére szerény, falusi épület. Ráadásul nem hasonlított a korábbi zikkurátokhoz, nem voltak széles, lépcsős teraszai, inkább mai toronyszerű építmény volt, az egyes teraszok csak egy keskeny, kerengőnyi folyosóval voltak keskenyebbek az alsóbb szinteknél. A MARDUKnak szentelt zikkurát a babiloni világképet modellezte, mely szerint az óceántól körülfolyt hétlépcsős gúla formájú világot három égboltozat borítja, a legfelső lépcsőn levő Babilonnal, a világ közepével. Aminek a középpontja és egyben a földnek az éghez legközelebb eső pontja a torony, az Étemenanki, vagyis a Föld és az Ég alapja.
A ma főként a szubkontinens déli részén élő dravida lakosság ősei a Kr. e. III. évezredben hagynak maguk után először nyomot, máig tart a szakmai vita, hogy őshonosok-e, vagy sem. Ők teremtik meg a folyamközivel vetekedő – és azokkal egyidős, sőt, egyenrangú – Indus-völgyi kultúrát, s ha nyelvüket és írásukat máig nem sikerült megfejteni, az több nyelvész szerint az ó-tamil nyelv régebbi változata, mások szerint archaikus szanszkrit. 175 Vallásuk lényegében termékenységkultusz, központjában egy isteni anyával, akit később ADITIVAL, – szanszkr. ‘~diti’, a Szabad, Korlátozatlan – védikus anyaistennő, az aditja ősistenek – VÁRUNA, MITRA, ARYAMAN, BHAGA, DAKSA, AMSA, SĂRIYA – anyjával vagy LAKSMIVAL – a Legszebbel – a Szépség és a Szerencse istennőjével azonosítanak és akinek a neve nem maradt fenn. A fáknak vizeknek, szikláknak a férfi vagy nőszellemei állatokká tudtak átváltozni, sőt emberi formát is tudtak ölteni. Különösen a vízitündéreknek – APSZARÁ/APSZARASZ – van a későbbi mítoszokban nagy szerepük. Délebbre, a dombvidéken főként KORRAVAI a Harc istennője örvendett nagy tiszteletnek, fiával, MURUGANNAL, a hegyek istenével együtt. De a földművesek AIJANÁRT és az elefántisten PILLAIJÁRT is tisztelték, ÉMUSA, a vadkan az egyik törzs áldozati állata volt, a halászok VARUNANT, a tenger istenét tisztelték és az ó-tamil irodalom bikaviadalokról beszél. Hatással lehetett a tamil mitológiára az egyiptomi és folyamközi mitológia és az északról, a hegyekből érkező népek mitológiája is. A kortárs kutatás feltárta ezeket a történelemelőtti korokból származó mítosz-elemeket, amelyek beépültek a későbbi korok mítoszaiba, de amelyek igen gyakran mintegy kilógnak azokból, például az emberhez hasonló JAKSÁK – női változataik a JAKSINÍK –, a félig ember-félig kígyó NÁGÁK, NÁGINÍK. Királyuk az ezerfejű SÉSANÁGA. A Kr. e. a II. évezred első felében az indoeurópaiak szétvándorlása során az ÉszakIránban megjelenő indoiráni népek egyik csoportja, az ó-irániak Irán területén maradtak, a másik csoport tagjai Kelet-Iránt, Afganisztánt, Észak-Indiát, a Himalája-vidéket, az Indus síkságát szállták meg, délnek és keletnek szorítva, vagy asszimilálva a dravidákat A vasat ismerő pásztortörzsek lóvontatású harci szekereikkel könnyen legyőzik az általában földművelő helyi törzseket, rájuk telepednek, vagy egyszerűen elkergetik őket. A természeti jelenségek megszemélyesített erőit tisztelik. Az ó-iráni és ó-ind nyelv közös kultikus szavai bizonyítják a kétfajta ősvallás egységét: áhura-aszura, daéva-déva, jó illetve gonosz szellem, haóma-szóma-áldozati ital, jaszna-jadzsna-áldozat, athravan-atharvan-áldozópap. A leigázott protoind, dravida lakosság és az indoárja népesség harcol egymással. A dravidák délebbre költöznek. Máskor meghódolnak. Az indoárják letelepednek, az alávetett lakosság „dásza”, szolgasorba kerül. Ugyanakkor minden kasztosodás ellenére folyik a törté- nelmi méretű etnikai-nyelvi keveredés, a kialakuló nyelvek, kultúra pedig meghatározottságában indoeurópai, rengeteg dravida elemmel átszőve. Ezen – a később védikus indnek nevezett – nyelven keletkeznek a Védák. A Védák – szanszkr. ‘veda’, szent tudás – a Kr. e. II. évezredben állandósult, legkésőbb Kr. e. 600 táján lezárt gyűjtemény, amelynek négy könyve mitográfiai, vallásfilozófiai, irodalmi szövegek és az ehhez fűződő kommentárok gyűjteménye. A négy könyv, szamhita a következő: Rig-véda – a Himnuszok Védája –, 1028 himnusz a nagy istenekhez, többségük AGNI és INDRA tiszteletére, de vannak himnuszok a két ASVIN, a kancaszülte isteni ikrek, VÁRUNA, PURUSA SĂRIYA, RUDRÁ, YAMÁ, és a MARUTAH istenek tiszteletére. 10 könyvre – mandalára – oszlik. A legrégebbi formája a Rigveda-samhit, a Rigveda-padapatha irodalmi változat. A Samsa/Száma-véda, 1808, más források szerint 1459 egyházi ének gyűjteménye, amelyek közül 75 nincs meg a Rig-védában. Yadzsur-véda – Az áldozati rítusok gyűjteménye –, 40 fejezetre, 303 alfejezetre oszló fekete, vagy régi yadzsur-veda – illetve a 44 fejezetnyi, 651 alfejezetnyi fehér, vagy új yadzsur-veda, a rituális tűz- és lóáldozati igékkel. Ebben a védában található egy ókori indiai orvosi kódex is.
Az Átharva-véda – a Varázsszövegek könyve – a többi könyvnél később keletkezett, de anyaga sokkal régebbi, mint lejegyzése, legalább a Rig-védával egyidős, ha nem régebbi. 20 könyvben 731 ráolvasást tartalmaz ellenségek, egyes betegségek, démonok, kígyók ellen, a hosszú életért, egészségért, a vállalkozások sikeréért, áldások és átkok, fohászok, imák, házas- 176 sági és temetési szövegminták, de vannak benne filozofikusabb szövegek is. Egyesek szerint éppen az Átharva-védában találkozik az indoeurópai és helyi mitikus hagyomány, A legenda szerint a Védák szerzője BRAHMA legidősebb fia ATHARVAN, a papok mitikus őse. Az úgynevezett epikus szanszkrit nyelven írott Mahábháratát régtől az ötödik Védaként emlegetik. A védikus vallás India legrégibb, a brahmanizmus előtti egységes vallási rendszere, ismerőit-papjait különleges tisztelet övezte. A védikus irodalom folytatása a brahmanikus írások sătráiban található. A Vedánga magyarázó és értelmező poszt-védikus szövegek hat gyűjteménye, hangtani, metrikai, nyelvtani, etimológiai, csillagászati és szertartásrendi értelmezésekkel. A védikus ind nyelv későbbi, irodalmi változata a klasszikus vagy irodalmi szanszkrit. Irodalmi szanszkrit változatban maradt ránk a Rámájana – ennek a Mahábháratával együtt fontos szerepe van az ind műveltség egységének megteremtésében –, mindkettőnek a legfontosabb részei a mitikus hősök cselekményeit részletező fejezetek. Hasonlóképpen szanszkrit nyelven maradtak fenn a Puránák – szanszkr. ‘purána’, régi (történet) – mítoszok, legendák, mondák, nemzetségtörténetek –, amelyek gyakorlatilag már a Védákból ismertek korszerűbb, későbbi változatai. A hagyomány VYÁSA bölcs művének tartja őket, és a Védáktól eltérően olvashatták az alsó kasztok tagjai is. 18 fő Purána és ugyanannyi Upapurána, mellékpurána van. A Védákat recitálni, hibátlanul tudni csak hivatásos papok voltak képesek, kialakul a brahmanok – szanszkr. ‘brahmána’, az imádkozó – rétege. Korábban a törzsek öregei vé- gezték a szertartásokat, főként azok, akik erdei remeteként, aszkétaként éltek. Ezeket risinek nevezték. A brahmanok idősebb korukban – sokszor a tanítványaikkal együtt – aszkéták lettek, de családfájukat legalábbis egy risire vezették vissza. Ezzel a réteggel, kaszttal kapcsolatosan jó tudni, hogy potenciális papok, bár nincs mindig áldozó-funkciójuk, tilos, halálos bűn szóval, vagy tettlegesen megsérteni őket, a brahmanokat megajándékozni kegyes cselekedet, a kiemelkedő szellemi-intellektuális képességű brahmannak a pandit – kb. bölcs –, cím járt. A papjelöltnek több fokozatot – ásrama – kell végigjárnia –, először novicius – brahmasári – lesz, később végigjárja a sznátaka és grihasztha fokozatokat, családot alapíthat – felesége a bráhma-dzsáyá –, ha erdei remete lesz, akkor naprasztha lesz a neve, ha kóbor szerzetes akkor sańnjászinná válik. Kolduló papként briksunak hívják. A négy fokozat kötelező végigjárása után brahma-dzsnavá, beavatottá, a szent tudomány birtokosává válik. A Rig-véda (X. 129) szerint a világot az aranyszínű őscsírából teremtette az aszkézis ereje által keletkezett ‘tapasz’, megteremtve először a vágyat, mint a tudat első csíráját, elkülönítve így a Létet a Nemléttől. Ez aztán létrehozta a látható világot. A kétnemű „Egy” széthasad férfi és női elvre – ős-PURUSA és VÁCS – és megszületik fiuk, szintén PURUSA, akit felajánlanak az isteneknek és feláldoznak, akinek szétszabdalt testéből keletkezik a világ, az istenek, az emberek, az állatok, a föld és az ég. VÁCSOT is felnégyelik, belőle keletkeznek a dolgok megkülönböztető nevei. Háromnegyed testük halhatatlanként az égben marad. A védikus filozófia szerint csak az Egy az abszolút igaz, míg a tapasztalati sokféleség nem más, mint a szétdarabolt Egy, és mindennek végső célja csak a sokféleség visszatérése az egységbe. A világegyetemet a menny, a Föld és a kettő közötti levegő alkotja. A Föld víztől körülvett négyszög, vagy korong. A világ tele van jó és rossz szellemekkel, hatalmakkal, erőkkel. A dévák élén INDRA áll, az ászurákat VARUNA vezeti. A Rig-véda 33 istent sorol fel, 11 égi, ugyanannyi földi és más 11 levegőistent. 177 A dévák mindenekelőtt természeti istenek, közöttük DIAUSZ PITAR – szanszkr. mennybeli atya – a rómaiak JUPITERJE, de a görög ZEUSZ is a közös indoeurópai gyökből származik –, és felesége PRIHIVÍ MÁTAR – a Földanya. Gyermekeik a többi istenek, INDRA, AGNI, USASZ, SZÚRJA. INDRA – szanszkr. csepp – az ég istene, a villámok irányítója, a többi istengyerek irányítója. Megöli apját így kerül az istenek élére. Az életerő megtestesítője, nagy harcos. Mellékneve VRITRAHAN – a Felhősárkány-ölő –, mert megölte Vritra felhősárkányt, ki- és felszabadítva az ettől elzárt vizeket. Különleges ismertetőjele az ezerfokú, érc dobóbuzogány, amivel mindig célba talál. Kísérői a marutok, a viharistenek, RUDRA és PRISNÍ, a tehén fiai. AGNI – a Tűz – ott van az égen, mint Nap, a levegőben, mint villám, s a földön, mint a tűzszerszám gyújtotta láng. Közvetíti az emberek istenekhez szóló könyörgését az égőáldozat füstjével és az istenek üzenetét továbbítja hozzájuk a villámokkal. Mint az áldozati tűz istene a papokat jelképezi, két feje az ábrázolásokon az áldozati és a családi tüzek jelképe. Apja ANGIRASZ, nagy risi – látnok-költő – volt, testvére BRIHASZPATI a papság őse SZÚRJA a Nap istene, aranyszínű kocsija hétfogatú. INDRÁVAL és AGNIVAL együtt alkotják a korai istenhármast. USASZ – a Hajnal – tárja ki az ég kapuját. Ő SZÚRJA nővére, a korai védikus istenvilág legfontosabb istennője, legalább 20 himnusza van a Rig-védában. Kocsiját hét, a napokat jelképező tehén vontatja. VÁJU – a Szél – az első isten, akit szómaáldozatra hívnak meg. A korai védikus istenvilágban SZÚRJA, AGNI meg ő alkották az első istenhármast. Aranykocsiját ezer ló vontatja, amelyek hajtója maga INDRA. PARDZSANJA – a Zivatarontó – az időjárás az esők istene, a növények hajtatója és táplálója. NÁRÁJANA NARÁNAK, az első embernek a fia, másrészt maga BRAHMÁ, de VISNUT is nevezik így, mert a nara szó tengert jelent és a fenntartó isten SÉSANÁGA óriáskígyó hátán nyugszik. SZÁVITRI/SZAVITÁR mozgat mindent és mindenkit, ő az isteni hajcsár, később a felkelő és lemenő Nap istene. Teremtő hatalmát ünnepli a reggelenként mondott hindu ima. A két ASVIN – nevezik őket NÁSZATJÁKNAK is – ikeristenek, naponta körbeutazzák az égboltot arany kocsijukon, s ők a földművesek meg az állattenyésztők védelmezői. RUDRA [-SIVA] – a Bömbölő – a vihar, a rombolás istene, de ő a gyógyításé is. Nevezik még MAHÁ-DÉVÁNAK, illetve MAHÁ-KÁLÁNAK is. VISNU, az ég és a föld fenntartója, az óriássá növő törpe, aki három lépéssel áthalad a világűrön – utalás a Napra –, a védikus korban még nem igazán jelentős isten, később, a hinduizmusban viszont főistenné válik, akárcsak RUDRA-SIVA, BRAHMÁ teremti, VISNU megtartja, SIVA elpusztítja a világot. Időben előrehaladva BRAHMÁ szerepe egyre csökken, VISNUÉ és SIVÁÉ nő. VISNUNAK tíz avatáraja, megjelenési formája van, a Hal, a Teknősbéka, a Vadkan, az Ember-oroszlán, a Törpe, a szekercés RÁMA, RÁMA-CSANDRA – ez más, mint az előző –, KRISNA, BUDDHA, KALKI, a fehér lovon érkező megváltó. Az ászurák a másik jelentős istenségcsoport Övék a teremtő erő, a ‘májá’ és első- sorban erkölcsi-társadalmi funkciójú istenek. Közibük tartozik az a hat, hét, nyolc, vagy tizenkét isten – a források eltérnek – akik ADITITŐL, – szanszkr. ‘áditi’, a ‘Szabad, Korlátozatlan’ – védikus anyaistennő, az aditja ősistenek – VARUNA, MITRA, ARYAMAN, BHAGA, DAKSA, AMSA, SăRIYA anyjától születtek. DITI – neve ‘kötött’, ‘megkötés’ jelentésű – a datyják, titánok anyja, férje KASDJAPA risi, BRAHMÁ utóda. VISVA-KARMÁ – a.m. ‘Mindent készítő’ – eredetileg INDRA, SZURJA és más istenek díszítő jelzője, később a teremtő erő megszemélyesítője, BHUVAN – a Világ – fia. 178 VARUNA – szanszkr. ‘Igazságosztó’ – a jog és az igazság védője, a rendteremtő isten, az aditják vezére, az egyetlen olyan, ebben a korban már meglevő isten, aki szamrádzs – uralkodó –, testvérével MITRÁVAL együtt őrzik az igazságot és a jogot. Nem lehet előle elbújni, elmenekülni, szigorú, félelmetes isten. A hinduizmus később lókapálává, „világvédelmezővé” és tengeristenné fokozza le. MITRA a jogrend védője, a szerződések és szövetségek őre. ARJAMANNAL – a vendégjog és a házasság istenével – és VARUNÁVAL ősi, védikus istenhármast alkotnak. Egy – a már említett PURUSA-mítosztól eltérő – szintén védikus teremtésmonda-együttes főhősei PRADZSÁPATI – szanszkr. ‘a Teremtmények Ura’ – és Vács – ‘a Hang’. PRADZSÁPATI vagy kétnemű, vagy férfielvű istenként a nő-VÁCCSAL szülei lesznek PURUSÁNAK. VIVASZVANT, a Napisten gyermekei JÁMA a holtak istene, az alvilág királya, ikertestvére JAMÍ egy naphérosz, és MANU. VIVASZVANT és SZÚRJA napisten két gyermeke az emberi nem létrehozói, JAMA az ős-ember és az első halandó, ő mutat utat a halottak lelkének. SÍVA felesége DURGÁ vagy KÁLI, más néven a Fekete Istennő. Ő a harag s a rettenet megszemélyesítője, vadállat-agyara, három szeme, négy karja, véres nyelve van. SATA-RUPÁ – Százalakú – vagy az első nő, vagy MANU anyja, vagy MANU felesége a mítoszoktól, függően. SZARASZVATÍ BRAHJMÁ, más mítoszok szerint VISNU felesége. TVASTAR az isteni kézműves, a RIBHUK – ‘ügyesek’ – halandók, RIBHU, VIBHU, és VÁDZSA, az ő tőle készített kupák mintájára csinált edényekből ittak az amitából, a halhatatlanság italából és ők is halhatatlanok lesznek. Az apszaraszak – Vizenjárók – vizekben élő szellemek, a gandharvák a felhők szellemei. A védikus szemlélet szerint az elhunytak lelke az „apák útján” a pitrikek – szanszkr. ‘apák’ – mellé jut, a harmadik égbe, JAMA közelébe. A világot a rita – szanszkr. ‘jog, igazság’, átvitt értelemben törvény, rend –, a személytelen világtörvény irányítja. Ezt isteneknek, tárgyaknak, jelenségeknek, embereknek be kell tartaniuk, erkölcsi, rituális, kozmikus rend. Ebben a védikus rendben a hódító indoeurópaiak és az őslakók viszonyát a kasztok szabályozzák. A hódítók három kasztra tagozódnak – brahmanok (papok) ksatriyák (harcosok), vaisyák (közrendűek), tehát tanítók-írástudók, harcosok, kétkezi dolgozók. A dravidákkal keveredő indoeurópaiakból lesz a negyedik kaszt, a sudráké (nincstelen szabadok). Az istenek és emberek kapcsolata kölcsönös. Az istenek befolyásolják az emberek életét, ugyanakkor szükségük van az áldozatokra és a tiszteletükre. A jadzsnákat – könyörgő és engesztelő áldozatokat, véreseket és vérteleneket, állat- és ételáldozatokat – áldozópadokon mutatják be, egyszerre több istennek, lakomaszerűen. A legismertebb italáldozat, legfontosabb áldozati adomány a szóma – a perzsáknál haóma volt a neve –, egy „az égből származó” növény alkoholos leve. A lóáldozat – asvamédha –, amelynek csúcspontja egy ménló megfojtása volt, más állatok feláldozásával is járó, hosszú előkészületet igénylő áldozati szertartás volt. A magánkultuszt – ugyanúgy mint Iránban – előbb a család feje látja el. A papság kialakulásával párhuzamos a kultusz nyilvános, közös áldozati ünnepségeinek megsokasodása, amelyek többféle pap, templomi művészek közreműködésével zajlanak és összművészeti jellegűek. Az agnidh rakja és éleszti a tüzet, a hótar a Rig-védából recitál, az udgátar éneket ad elő a Száma-védából, az adhvarju előkészíti az áldozóhelyet és az áldozatokat, illetve az áldozás alatt példabeszédeket idéz a Yadzsur-védából, végül a brahmana áldozás közben varázsigéket mond az Átharva-védából. Templom nincs, az áldozás a szabad ég alatt, madár, kör – Nap –, félkör – Hold – alakú gyepdarabon – védi – zajlik, amit teleszórnak barhisznak nevezett áldozati alommal.
A Védák létrejötte – mintegy Kr. e. 1500-500 között – a bráhmanok és a ksatriják között harc folyt a társadalmi főhatalomért. Ebben a harcban alakul ki – és merevedik meg Kr. e. 900-400 között – a védikus vallásból létrejött brahmanizmus. Istenvilága a korábbinál beszűkültebb, a dévák még inkább szertartás- és áldozatfüggő istenek lesznek, mint korábban voltak, az ászurák pedig – akik eddig az áldozati szertartá- soktól függetlenek voltak – ártó démonok lesznek. A kultusz központjába PRADZSÁPATI és VÁCS kerülnek. A bráhma jelentése átalakul, mindenféle lét uralkodó elvévé és okává válik, a semmitől se függő, önmagáért létező abszolútum. Maga a semlegesség, ő az osztatlan egész, a tökéletes transzcendens, tulajdonságtalan, osztatlan és teljes, amely csak az eksztatikus szemlélet előtt tárul fel, részlegesen. A tudat hordozója és az életerők összessége, az ember lelke az atmán. A bráhman – mint kozmikus elv – és az atmán – mint pszichikai elv – lényegileg azonos, de ezt csak a misztikus extázis képes átélni, aki tudja ezt, az megtalálta a móksát, a megváltást. Az atmán és a bráhman azonosságáról való tudás útja megszámlálhatatlan földi léten visz át, a lélekvándorlás a brahmanizmus legismertebb gondolata. Lényege, hogy bár az ember teste a halállal megsemmisül, megbüntetetlen tettei újra testet öltenek valamilyen élőlényben. Az ember az, amit tesz, a karma az élőlény minden olyan cselekedete, amely önműködően kihat a jövőre, meghatározza azt, és nemcsak az újjászületést, hanem annak módját is. Később egyszerűen a meg nem büntetett cselekedetek összessége, ami kényszeríti újraszületni az embert, mindaddig, amíg a tettek el nem nyerik büntetésüket és az embernek, új karmája nem keletkezik. A szanszára örök – ezért ábrázolják kerék formájában –, az atmán pedig változatlan. A brahmanizmus átveszi és „véglegesíti” a védikus kor társadalmi szerkezetét. A brahmanok fontossága nagyobb lesz, a ksatriják szerepe csökken, a vaisják továbbra is biztosítják a másik két társadalmi nagycsoport létfeltételeit. A nem árja súdrák vagy a megszállók és az őslakosság keveredéséből született csandálák legfeljebb szolgái lehetnek a másik három rendbe tartozóknak. A brahman négy létállapoton – ásráma – megy kötelezően keresztül élete során: brahmasári – tanítvány –, grihaszthani – családapa –, naprasztha – remete –, szannjászin – hajléktalan, vándor koldus. A brahmanizmus szerint az áldozat jelentősége növekszik, segítségével az ember az istenek és a természet erőit egyaránt a maga szolgálatába állíthatja, de még a Nap sem kel fel, ha nem mutatják be a papok reggelente a megfelelő áldozatot. Tűzáldozatokról van szó. A gárjapatja-tűz kerek tűzhelyen ég, az áldozati adományt főzik meg rajta. Az anváhárjapacsana-tűznek félhold alakú tűzhelye van és démonűző. Az áhananíja-tűz helye négyszögletes, lángját a gárjapata-tűzről veszik és ez a tulajdonképpeni égőáldozati tűz. Az adományok tűzbe tételekor jádzsjákat – kísérőverseket – mondanak, az áldozat hatékonysága a ceremóniák pontosságától függ. Áldozás előtt jadzsusz, áldozati mondókák segítségével hívják az isteneket az áldozó- helyekre, az imák pedig védikusak. A brahmanizmus ugyanis megtartja a négy Védát, rögzíti kommentárjait – a Kr. e. 900- 700 között keletkezett úgynevezett bráhmánákban, kiegészítik ezeket az áranjakákkal, remetéktől származó rituális-misztikus eszmefuttatásokkal. Ezek az úgynevezett upanisádok – ‘melléülések’, fülbe súgott, titkos tanok, vagy védanták, ‘a Védák végén állók’ – általában Kr. e. 800 után keletkeztek, s a misztikusok egyéni felfogását tartalmazzák a hit nagy kérdé- seiről. 108 kanonizált Upanisád van – mintegy kétszázat ismernek –, stílusjegyeik és tartalmuk alapján négy csoportra szokták őket osztani. A brahmanok és a ksatriják hatalmi vetélkedése és különféle más okok miatt a klasszikus bráhmanizmusban a Kr. e. VI-V. században szektásodás indult meg, másrészt ekkortájt új vallások keletkeztek. 180 Ezek közül a dzsainizmus és a buddhizmus a legfontosabbak, ezek szorítják háttérbe hosszú időre a brahmanizmust. A dzsainákat a vallásalapító, később MAHÁBVIRÁNAK – Nagy Hősnek – is nevezett VARDHAMÁNA melléknevéről – DZSINA, Győztes – hívják így. Körülbelül 3,2 millió hívőjük él az indiai Gudzsarát államban, nagyobbrészt magasan képzettek, politikai-gazdasági befolyásuk az indiai életre jelentős. VARDHAMÁNA történeti személy, Kr. e. 511 körül született ksátrija családból. A legenda szerint 28 éves korában világosodott meg, utána 42 évig volt vándorprédikátor. Tanításai szerint a világ örök, a szigorú önmegtartóztatás és az éhhalál megszüntetheti a karmát, az örök lelket felszabadítja az anyag fogságából. A megváltott – a sziddha – az istenek lakóhelyére jut. Erkölcsi tanításaik az élet kímélését, az igazságosságot, az idegen tulajdon tiszteletét, nemi önmegtartóztatást, nincstelenséget írnak elő, ezek kötelezők szerzeteseik és szerzetesnőik számára, a világiak számára a házasodás és a kenyérkereset megengedett. Tisztelik az úgynevezett tírthankarákat – jelentése ‘gázló készítő’ –, a megvilágosodott, a nirvánába jutott személyeket, templomaikban virágokat, gyümölcsöket ajánlanak föl áldozatul az isteneknek. Jelentős a dzsainista szerzetesi-szerzetesnői mozgalom, templomvárosaik négy szentnek tekintett hegy csúcsán vannak, a templomoknak egy cellájuk van, benne valamelyik tírthankara képével, ez egy nagy előcsarnokhoz, a kettő együtt oszlopcsarnokhoz és rituális táncok bemutatására való csarnokhoz kapcsolódik. A belső teret 52 fülke övezi, ezekben egy-egy tírthankara szobra van. Az úgynevezett basztíkban a 24 tírthankara közül csak egyet tisztelnek, a béttuk pedig kerengők, aszkétaszobrokkal. Két nagy csoportra oszlanak, a digambarákra – ruhátlanok, „levegőbe öltözöttek” – és a svétambarákra – „fehérbe öltözöttek”. Ez utóbbiak lehetnek szthánavászik – képelutasítók – és ádzsivikák – „a helyes életvitel megvalósítói”. Legnagyobb csoportjuk a svétambaráké, ezek tanításait az Ágama foglalja össze, amely a Kr. e. III-II. században keletkezett, 46 szöveg alkotja, 12 anga – főrész – és ugyanannyi upánga – mellékrész. A digambaráknak nincs kanonizált szent könyvük, helyette versekbe foglalt régi tanításokhoz igazodnak. Mivel a dzsáinisták felfogás szerint mindenféle életet kímélni kell, e vallás követői sokféle fizikai foglalkozást nem művelhetnek, ezért inkább értelmiségi, vagy kereskedői pályákat választanak. A buddhizmus ma világvallás, a világ negyedik legnagyobb vallási közössége. Nyolcvannál több országban, több, mint 300 millió ember tiszteli Buddha tanításait és nemcsak Ázsiában. Angliában 1,3 millió ember vallja magát buddhistának. A hagyomány szerint SZIDDHÁRTA GAUTAMA Kr. e. 563 körül született Kapilvasztuban, a mai Nepálban, mai és európai fogalmat használva főhercegi – és nagybirtokos – családban. Apja a sákják – egy, a harcosok kasztjához tartozó törzs – vezetője, SZIDDHÁRTÁT is nevezik SÁKJAMUNINAK, a sákják bölcsének. Anyja gyermekágyi lázban meghal, nagynénje neveli. Főúri nevelést kap. 16 éves korá- ban megházasodik, fia születik, de egyre jobban érzi élete értelmetlenségét. Több találkozás, egy aggastyán, egy beteg és egy halott látása tudatosítja benne, hogy az élet szenvedés és mulandóság, egy remete tudatosítja benne a cselekvés igényét, 29 évesen elhagyja palotáját és családját, vándorló aszkéta lesz. 35 évesen, egy fügefa alatt éri a megvilágosulás, a ‘bodhi’, válik megvilágosulttá, BUDDHÁVÁ. Pályafutása alatt 77 csodájáról írnak az írások, 45 évnyi prédikátori tevékenysége alatt a 8 száraz hónap alatt vándorolt és prédikált, az esős időszakokat Rádzsagríha mellett, azokban a hajlékokban tölti, amelyeket BIMBISZÁRA király adományozott neki és tanítványainak. 80 éves korában, Kuszinagara közelében halt volna meg, halálát földrengés és égzengés kísérte. 181 Holttestét hat napos gyász követte, tetemét elégették, hamvait ereklyeként azokban az országokban őrzik, amelyekben tanított. Föléjük tíz sírdombépítményt, sztúpát építettek, amelyekre alapozva egy sajátos buddhista ereklyekultusz alakul ki. Tanításának lényege: az élet szenvedés. A szenvedés három forrása az életvágy, az érzékiség és a tudatlanság. Leküzdésük nyolc útja a helyes szemlélet, érzület, beszéd, cselekvés, életmód, törekvés, gondolkodás és elmélyedés. Magyarán: a szenvedés az ember meghatározó élménye, oka az életigenlés, leküzdésének mikéntje pedig a vágyak, törekvések elfojtása, a hívságokról való lemondás, így a kasztrendszer passzív elutasítása is. Az áldozatok, imák, himnuszok is fölöslegesek, hiszen az istenektől nincs mit és nincs miért kérni, az istenek nincsenek hatással az emberek földi életére. A buddhizmus ekkor még tagadja a személyes istenek létét, az ateizmus határaihoz eljutó, a szellem primátusát hangsúlyozó filozófia. A korai buddhizmus szerint a világ három nagy tartománya a testi lét, a félig anyagtalan szellemek illetve az alaktalan és testetlen istenek világa. A tökéletesség állapotáig eljutó emberi lények felemelkedhetnek a vágyak nélküli szellemek tartományába, ők mint bölcsek és megváltók segítik az embereket a nemléthez, a nirvánához eljutni. Ez az emberi törekvések legvégső célja. A magyarázatot az adja, hogy felfogásuk szerint az ember örökkévaló és egyenrangú összetevőkből, anyagi jellegű alaptényezőkből, dhármákból áll össze, amelyeket az élet vágya kapcsol össze. Ha a halandó életvágyat sikerül kiölnie magából az embernek, akkor a halála után szétesett dhármákat nem egyesíti semmi, tehát véget ér az újjászületések körforgás, a szanszárából az ember a nemlétbe a nirvána állapotába jut, megszabadul a szenvedéstől, végső soron az anyagiságtól. A vágyaktól teljesen megszabadulni a buddhista erkölcsi parancsolatok betartásával lehet. Ezek a következők: az élet kímélése, az idegen tulajdon tisztelete, igazmondás, nem szabad más feleségét érinteni, és bort fogyasztani. A buddhista szerzetesek teljes vagyontalanságot és nemi önmegtartóztatást fogadnak, és minden buddhista hívőnek mindenki iránt szeretettel, jóindulattal kell viseltetnie, el kell tűrnie esetenként a sértéseket, bántásokat is. Gondoljunk bele, milyen forradalmi gondolat a nemlétbe menekülés lehetősége a kasztrendszerbe beletört indiai társadalomban, amelyben mindenkinek egyszer s mindenkorra meghatározott helye van. A tudatos lemondás révén meg lehet szabadulni a földi szenvedésektől, de még inkább a többszöri reinkarnáció ígérte fenyegető jövőtől és a még nagyobb szenvedéstől. Íme az egyszerű, közemberi magyarázata a buddhizmus gyors térhódításának. Mivel a társadalmi passzivitást hirdette, nem volt úgymond osztályharcos jellegű fenyegetés, sőt, mivel a brahmanok hatalmát korlátozta, a harcosok kasztja kifejezetten támogatta, lásd ASÓKA király (uralkodott Kr. e. 280-230) buddhista propagandáját és térítéseit. Ez idő tájt terjed el a buddhizmus a szubkontinens peremterületein (Kr. e. I. sz.) Kínában (Kr. u. IV. sz.), Koreában, Japánban, (VI-VII. sz.), majd a XVI-XVII. században Tibet, Mongólia, Szibéria egyes vidékei hódolnak be a buddhizmus valamelyik irányzatának. Az első nagy szakadás a szerzetesi és a világi vonal között még a Kr. e. IV. században, a paliputrai zsinaton bekövetkezett. A théra, a szerzetesi szigorúság képviselői Kr. e. 340-től válnak el a többi buddhistától, a hinajána – a kis kocsi –, a „déli” buddhizmus – mindenekelőtt Hátsó Indiában gyakori – körülbelül 150 millió híve szerint csak kevesek, a szerzetesi fegyelemben élők kelnek át a szanszára óceánján, s jutnak el a túlsó partra, a nirvánába. Több irányzata van. Az „északi” mahájána – a nagy kocsi – mintegy 200 millió hívének meggyőződése a Kr. u. I. században öltött formát és inkább Kína, Japán, Korea, Mongólia, Nepál, Tibet, Észak-India buddhistáira jellemző, nem annyira filozofikus, mint az eredeti buddhizmus, inkább vallási jellegű. BUDDHÁT istenként tisztelik, buddhista isteneknek fogadják el a brahmanizmus isteneit, sőt, „befogadják” a buddhizmusba az északi népek korábbi vallá- sainak isteneit is. Különleges tisztelet övezi a boddhiszatvákat, a szent életükkel emberfeletti 182 hatalmat szerzett embereket. Szobraik előtt áldozatokat mutatnak be és imádkoznak hozzájuk. Ilyen boddhiszatva Kőrösi Csoma Sándor is. A mahájánában van mennyország és pokol, Belső-Ázsiába már ebben a formájában jutott el. A buddhizmus harmadik nagy iskolája, mintegy negyedmilliárd hívővel a vadzsrajána, a „gyémántos kocsi”. Tanítása szerint a rítusok – tantrák – átjuttatnak a túlsó partra, a nirvá- nába. Ez a tanítás Tibetben alakult ki, valamikor a Kr. u. VI-VII. században, a mahájánából, papja és hívője előszeretettel él a rituális taglejtésekkel – tantrák –, illetve mondogat mágikus szavakat – mantrák –, ők a mandalák személői is. A vadzsrajána-buddhizmus Tibetben kifejlődött valamennyi iskoláját lámaista felfogásnak is nevezik – a tibeti ‘blama’, ‘tanító, felettes’ szóból – 747-ben építi PADMASZAMBHAVA indiai szerzetes az első tibeti buddhista kolostort. A tibeti iskolák – bkabrjud-pa, sza-szkjapa, dge-lugszpa – közül a mongol hatalom megszűnése után az 1407-ben alapított dgelugszpa, a sárgasapkások egyháza – a nevet a viselet színéről kapták – jut hatalomra. Vezetői buddha és boddhiszatva földi megtestesülései, a dalai láma és a pancsen láma, akiket újszülött korukban különleges ismertetőjegyeikről ismernek meg. A dalai láma – mong. ‘dalai’ am. „a tudás óceánja” – AVALOKITÉSVAR boddhiszatva mindenkori megújulása, ma éppenséggel a 145-ik. A pancsen láma a kultusz legfőbb tisztségviselője, AMITÁBHA buddha megtestesülése, jelenleg a tizedik. Tulajdonképpen a pancsen láma rangja a magasabb, mégis történelmileg úgy alakult, hogy a dalai láma Tibet államfője, a pancsen láma pedig egyházfő. A buddhizmus hitvallása még GAUTAMA első hittérítése óta a triratna – szanszkr. „a három ékszer”, ezeket szólítja háromszor minden buddhista közösség: A buddhához megyek, mint vezéremhez, a dharmához megyek, mint vezéremhez, a szanghához megyek, mint vezéremhez. A dharma BUDDHA tanítása, a szangha szerzetesrendi közösség. A hínajána szerint GAUTAMA BUDDHA csak „útjelző”, nem tartja magát istennek. A mahajána szerint GAUTAMA BUDDHA egy földöntúli buddha földi megtestesülése, lényháromság – trikája – három teste és lénye van. Az első földi. A második testet – amelyen rajta van a kozmikus ember 32 ismertetőjegye – csak a hívők ismerhetik meg. A harmadik test „a tan teste” az abszolútum, a szellemi elv, ami a megvilágosodással teszi láthatóvá a buddhatermészetet, minden ember és dolog legmélyebb sajátját. A történelem folyamán a három testen és lényen különböző istenségeket értettek, amelyek mindegyike az ősbuddha kisugárzásai. Először a nagy „ürességből” létrejön Ádi-buddha – szanszkr. ős-buddha –, a tiszta fény a nirvánában. Önmagának öt szemlélődő kibontakoztatásával megteremt öt dhjáni-buddhát, – szanszkr. a meditáció buddhái. Ezek a boddhiszatvák teremtik az egymást váltó világokat. Most a negyedikben vagyunk, amelyet AVALÓKITÉSVÉRA hozott létre és amelynek AMITÁBHA a védelmezője. AVALÓKITÉSVÉRA „aki képes eljutni a legfőbb megismerésig” a kínai és a japán buddhizmusban istennő, KUAN-JIN, illetve KVANNON néven és különösen tisztelik. Az öt dhjáni-buddhához öt mánusibuddha csatlakozik, akik olyan emberi buddhák, akik az igazságot hirdetik. Közülük SÁKJAMUNI – GAUTAMA – és MAITRÉJA – ‘A Jóságos’ – ismertebbek, utóbbi a jövőben, mint megváltó, kell, hogy a földre jöjjön. Mivel az öt dhjánibuddha nem hagyhatja el az égi kristálypalotát, az öt mánusibuddha testében jönnek az emberek közé. 183 A mahájána sok ezer boddhiszatvát ismer, AVALÓKITÉSVARÁN kívül különösen népszerű KSÍTIGARBHA, a gyerekek, a viselős asszonyok és az utazók védelmezője, MANYDZSUSRI, a bölcsesség védelmezője. A hínajánában csak egy boddhiszatva van MAITRÉJA, aki csak 30 000 év múlva jön el. A vadzsrajána nő-boddhiszatvája PADZSÁPÁRAMITÁ. A lámaizmus sok istene fölött istenhármas van, AVALÓKITÉSVARA, MANYDZSUSRI és VADZSRAPÁNI. Tibet védőistennői a „zöld” és „sárga” TÁRÁ – csillag – boddhiszatvák. A vadzsrajána a bdud – ‘ördög’ – mellett démonokat és rémisteneket is ismer. A világegyetem az örök űrből keletkezett, ebben lebeg a végtelen számú világrendszer, amelyek mindenikének ege – isteneinek lakóhelye –, földje van, korong alakú, négy tengerrel körülvett földdarab, amelyen emberek, állatok, szellemek és démonok élnek és amely fölött keringenek a Nap, a Hold meg a csillagok –, az alvilágban pedig van a tüzes és jeges pokol, a gonoszok lakóhelye. Ez a három alkotja a „sóvárgás régióját”, ami fölött a „tiszta formák” és az „alaktalanság” régiói a vágytalan istenek lakóhelye van. A felső ég kivételével a világok keletkeznek és elmúlnak, minden világ egy mahálkalpáig tart, ezek között van olyan, amikor egy buddha se ereszkedik le a Földre és van olyan – az utolsó típusú – amikor ötre számíthat az emberiség – mint a jelenkor, amelynek GAUTHAMA a negyedik BUDDHÁJA és 30 000 év múlva jön el az ötödik, MAITRÉJA. Az időnek nincs kezdete és vége, a létezők – az istenek is – viszont születnek és meghalnak, ez a szanszára, a végtelen körforgás, aminek az ellentéte a nemlét, a nirvána. Mindennek az oka a nidána – az oksági láncolat –, a karma, minden cselekedettel a jövőben kell elszámolni. Ezek alapján ölt újból testet minden ember, mint pokolbeli szellem, állat, felvilági szellem, ember, vagy isten. Ezen az istenekhez, bódhiszattvákhoz, vagy BUDDHÁHOZ intézett imák se tudnak változtatni. A mahájánában BUDDHA elsősorban megváltó, fogantatása csodálatos – anyja szűz királynő, tíz hónapra születik, 32 különleges ismertetőjele van, születésekor angyalok veszik a karjukba, a bölcs ASZITA felismeri a Megváltó születését és megjövendöli a királynő férjének BUDDHA eljövendő fontosságát. GAUTAMÁT a megvilágosodás után nem lehet küldetésétől eltántorítani világi örömökkel és az ördög kísértéseivel. Tanításai járművek, amelyekkel át kell kelni az élet vizén, a tudatlanság és a sóvárgás okozta szenvedések partjáról a megszabadulás, a bölcsség partjára. Ebben segít a szenvedések legyőzésének nyolc, a helyes életvitelt szabályozó, korábban már felsorolt útja, és a buddhista etika lényege, az öt parancsolat. Ezek legfontosabbja az ahimszá, az erőszakmentesség. A szerzetesekre a nyolcszoros parancsolat, az atthanga szila kötelező – a világi személyeknek is ajánlott – ez az öt parancsolaton kívül étkezési szabályozást, az éneklés, a tánc, a színészkedés tilalmát tartalmazza és a piperét tiltja. Későbbi a dásza szíla – a tíz parancsolat – a felsoroltakon túli még két előírása, amelyek a kényelmes fekvőhely használatára és a nemesfém ékszerek viselésének tilalmára vonatkoznak. A szerzetesek és szerzetesnők magántulajdonában csak három ruhadarab, egy öv, egy tű, egy borotva, egy alamizsnás csésze, egy vízszűrő szita, kötelező a teljes nemi önmegtartóztatás és a nyilvános lelkiismeret-vizsgálat. A fő erények a mindenki iránt és mindenkire kötelező szeretet – maitri – valamint a szolidaritás, a rokonszenv nélküli együttérzés – ‘a nagy irgalom’, a mahá-karuna. Buddhista lehet valaki azután, hogy egy buddhista szerzetes előtt elmondja a menedékformulát és az öt erkölcsi alapelvet. A hínajánában ehhez járul még egy ereklye előtti tiszteletadás. Ezzel a laikusok a szerzetesközösségekre vannak utalva. A szerzetesek és szerzetesnők 15 éves koruk után lépnek a közösségbe, az újoncnak háromszor ki kell jelentenie, hogy BUDDHA tanai szerint él majd, vallási-szellemi neveléséért kísérője és nevelője – a guru – felelnek. Húsz éves korában felszentelik, ehhez legalább tíz szerzetes kell a rendfőnök meg- állapítja, hogy felszentelhető – nem katona, szökevény, gyilkos, erkölcstelen, tolvaj, leprás, epilepsziás, ezek ugyanis nem lehetnek szerzetesek –, majd miután a jelölt lemondott a világról, vízzel meghinti, teljes jogú szerzetessé fogadja. A kolostorokban tanulók, jelöltek, 184 újonc szerzetesek, teljes jogú szerzetesek, graduált szerzetesek és vezető szerzetesek élnek. Aszkétákként, a tíz parancsolatot szigorúan betartva. Naponta egyszer étkezhetnek, alamizsnából, kilenc hónapig koldulva járják a világot, az esős évszak alatt a kolostorban kötelesek élni. Havonta nyilvános gyónás van, a főbűnökért – ilyenek a gyilkosság, lopás, erkölcstelenség – örökös, vagy időleges kizárás, kisebb bűnökért időleges kiközösítés jár. A rendből bármikor ki lehet lépni. A hitbuzgó világiak – upászaká/upásziká, ‘tisztelő/nők’ – a szerzetesek közelében élnek, abban a reményben, hogy a következő életben a rend tagjaiként születnek újjá. A szerzetesek vezetik a rituális cselekedeteket, vallási ünnepeket, esketnek és temetnek, nevelik a fiatalokat, akiknek illik pár héttől pár évig tartózkodni egy kolostorban, ahol olvasni és írni tanulnak, a buddhista irodalommal ismerkedhetnek meg. Természetesen, ők a kolostort bármikor végleg elhagyhatják.
BRAN welsh harci isten. Női kísérője NEMETONA, az óriási anyaistennő. Írországban BRON felel meg neki, aki óriás, nem fér be egyetlen palotába és hajóba sem, ha keresztülfekszik egy vízfolyáson, testét egy hadsereg hídnak használhatja. Kiváló zenész, a költők és vándormuzsikusok pártfogója. Mikor egy mérgezett fegyver megsebezte, arra kérte bajtársait, hogy vágják le a fejét és a levágott fej még 87 évig jósolt. A londoni Fehér-hegyen temették el, arccal dél felé, hogy védje az országot. ARTUR király kiásatta a fejet, ezért tudták az angolszászok meghódítani az országot. A Mabinogion szerint üstjében újjászülettek a halottak. BRAN és BRON alakja egybeolvadt. KOVÁCS NEMERE E G Y E T E M E S V A L L Á S T Ö R T É N E T
Az 5 világvallás: a mai hinduizmusnak bizonyos elemei, mint amilyen például a phallosz-kultusz vagy a termékenységistennők tisztelete, erre vezethetők vissza, csak éppen nem történik róluk említés a valószínűleg az i. e. 2. évezredben bevándorolt árják szent szövegeiben, vagy ha mégis, ott nem játszanak nagy szerepet. Még ötven esztendővel ezelőtt is az volt az uralkodó nézet. hogy Indiába csak az árják hozhattak magasabb rendű kultúrát és vallást, s hogy a Gangesz-vidék árják előtti lakosai szegényes kultúrájú, primitív népek voltak
Közvetlenül a szentély mellett kis templom áll, benne vad, rikító színekkel kimázolt istennőszobor, amely elé gyermekáldás után sóvárgó asszonyok bábukat tesznek, hogy megnyerjék segítségét. Benáreszben, az indiai Rómában, ahol Sankara a Bráhmaszútrákhoz készült kommentárjait írta, és ahol még ma is a legbölcsebb és legtanultabb bráhmanák élnek, nap mint nap visszataszító üzletelés figyelhető meg a nagy fürdőlépcsőn: papok, fakírok és kereskedők versengenek egymással a legváltozatosabb módszerekkel, hogy a jámbor zarándokok pénzét kicsalják. Kis gyülekezeteknek egy szádhu magyarázza az upanisadok vagy a Gítá bölcsességét, vagy Krisnáról és Rámáról mesél ősi legendákat, pár lépésre tőlük egy kútnál a benne lakó szent kobrának mutatnak be áldozatot, odébb az elefántfejű, lógó hasú Ganésa durván kifaragott kőszobra áll. A Kalkuttával [Calcutta] szomszédos Kálíghátban Kálínak mutatnak be véres kecskeáldozatot, ugyanettől a várostól nem messze található az a kolostor, ahol az utolsó nagy hindu szent, Rámakrisna 1886) csendes meditációban mélyült el a brahmába[4], az egész „sokság” fölé emelkedett Minden-Egybe, és ahol tanítványa, Vivekánanda († 1902) azon fára dozott, hogy egy szellemivé finomított hinduizmust mint a modern tudomány valamennyi követelményének megfelelővé tett vallást tárjon a nyugati világ szeme elé. Igaz, más vallásokban is előfordul időnként, hogy a fenséges és az alantas, a szellemileg igen fejlett és a primitív összekeveredve jelenik meg, hiszen valamennyi vallás követői erősen különböznek egymástól műveltségi színvonaluk tekintetében: a Gran Chaco keresztény indiánjának vagy az Estramadurából való parasztnak nyilvánvalóan egészen másfajta elképzelései vannak az istenről és az üdvözülő keresztényeknek megígért jutalmakról, mint egy modern tomistának vagy kantiánusnak, mégis azok az ellentétek, amelyek a hinduizmusban jelentkeznek, sokkal szembetűnőbbek közvetlenül egymás mellett. Ez természetes is, elsősorban azért, mert nekünk, európai szemlélőknek feltűnőbb és szokatlanabb az a trópusi gazdagság és bujaság, amely a vallási formákban is megnyilvánul, mint az, ami a nyugati szellemhez közel áll ; másrészt azért, mert Indiában a vallásos gondolkodás tárgyainak sokfélesége és a lakosság differenciáltsága — elsősorban kulturális rétegeződés tekintetében — ténylegesen is nagyobb mérvű, mint nálunk. Hozzájárul azonban ehhez még egyéb is: a hinduizmus olyan vallás, amelyet nem egy bizonyos személy alapított, hanem az évszázadok során mintegy önmagától, a benne lakozó erők következtében és a külső körülmények hatására jött létre; a kötelék, amely összetartja, nem egy alapító szava és eszméi, hanem a fejlődés folyamatossága, amely megszakítás nélküli áramlatként kapcsolja össze az ókort a jelennel. A hinduk éppen ezért szívesen nevezik vallásukat „szanátana-dharmá”-nak, azaz „örök vallás”-nak. Ennek megfelelően azt tanítják, hogy időről időre, mindig újból bölcs férfiak és testet öltött istenek jelennek meg, hogy hirdessék az igazságot.
Ősidők óta tiszteltek számos istennőt is, ezek a védikus irodalomban erősen háttérbe szorultak, a klasszikus korszakban azonban ismét fokozott mértékben rájuk terelődött a figyelem, amiben nyilván a nem árja szellem megnövekedett hatásának egyik következményét kell látnunk, hiszen a termékenységkultusz már Mohendzsodaróban is kimutatható, és a dél-indiai dravidáknál ma is igen elterjedt. Laksmín, a szerencse istennőjén és Szaraszvatín, a tudomány istenasszonyán, Visnu, illetve Brahmá hitvesén kívül a panteon legjelentősebb nőalakja Durgá („a nehezen megközelíthető”), Siva felesége, akit Umának, Gaurínak és Párvatínak is neveznek. A természet örökkévaló erejét személyesíti meg, amely létrehoz, majd ismét elpusztít. Ebben a félelmetes alakjában ma különösen Bengáliában tisztelik őt sokan, és borzalmat keltő módon, összekuszált hajjal, kiöltött nyelvvel, halálfejekből álló nyaklánccal, holttesteken táncolva ábrázolják. Tisztelői közül egyesek a világ legfőbb uralkodójának tartják, az őserőnek (sakti), akitől minden más isten függ, úgyhogy még férje, maga Siva is háttérbe szorul mögötte. Hasonló istennők még azok az „anyák”, akik lázat, kolerát és más csapásokat idéznek elő.
Az i. sz. évezred második felét az jellemzi, hogy ekkortájt a szakrális cselekmények jelentőségébe vetett hit egyre erősebben hatalmába kerítette a hinduk lelkét. Ez a ritualisztikus mozgalom, amelyet a tantrákról (azon szövegekről, amelyek megörökítették) „tantrizmus”-nak neveznek, a védikus kor áldozat-misztikájának ellenképe, mivel itt a tisztelet eszköze elhomályosítja a tiszteletadás tulajdonképpeni célját, sőt magát a tiszteletadást is. Ebben az időben az istennők tisztelete egyre jobban elterjedt. Ennek a figyelemre méltó jelenségnek okát, mint már említettük, abban kell keresni, hogy a nem árja népek szelleme növekvő mértékben hatolt a bráhmanák vallásos gondolkodásába. Ez a fejlődés tetőpontját abban az elképzelésben érte el, amely szerint a férfi istenek kizárólag hitveseik, akiket erőnek („sakti”) neveztek, közreműködésével képesek hatást kifejteni. Ez végül oda vezetett, hogy egyes szekták, az úgynevezett sákták (azaz sakti-hivők) kizárólag a női princípiumot tekintették a legfőbb isteni lényegnek, és Durgát a világ anyjaként és úrnőjeként ünnepelték. Némelyik sáktának saját titkos rituáléja volt, ennek előírásai szerint a szekta hívei átadták magukat az öt szent elem által megszentelt azon dolgok élvezetének, amelyeknek szanszkrit elnevezése „m” betűvel kezdődik: ezek a mada (bor), matszja (hal), mánsza (hús), mudra (gabonaszemek) és maithuna (nemi érintkezés.) Ezzel az állati lét elemeit magasabb, isteni szférába akarták emelni.