Szerkesztő:Milei.vencel/Saint tradition

Pallas >

A katolikus egyházban a h. A hitelveknek olyan rangu forrása, mint a szentirás. - H. (legatum), a római jogban oly végintézkedés, melylyel az örökhagyó közvetlenül v. közvetve vagyonából, de mindenesetre az örökség rovására, valamely személynek vagyonbeli előnyt juttat. H. tárgya a római jog szerint tehát nemcsak egyes meghatározott vagyonbeli tárgyak, hanem a hagyatéknak egy hányadrésze, sőt az egész hagyaték is lehet, ha tudniillik az örökhagyó az örökösnek azt hagyja meg, hogy az egész hagyatékot vagy annak hányadrészét másnak szolgáltassa ki. Az egész hagyatéknak vagy a hagyaték hányadrészének hagyományozását egyetemes H.-nak vagy hitbizománynak (fideicommissium hereditatis; fideicommissaria hereditas), s ha jelesül a meghagyás akként szólott, hogy az örökös az örökséget vagy örökosztalékát, vagy annak bizonyos hányadrészét a hagyományossal megosztani köteles legyen, «partitio legatum»-nak s a hagyományost «partiarius»-nak nevezték. Egyes vagyonbeli tárgyaknak hagyományozása külön hagyomány (legatum). Az egyetemes hagyományt l.o.

Kat. lex. >

hagyomány (gör. paradószisz, lat. traditio): általános értelemben szóbeli tanítás vagy szokás nemzedékről nemzedékre való sértetlen továbbadása, →értékek megőrzése; teológiai értelemben hitet követelő tartalom, üzenet közvetítése, rendszerint szóbeli úton, ritkábban maga az átadás folyamata. A görögben rokon kifejezések: paradoké, depositum (1Tim 6,20; 2Tim 1,12.14), martürion (ApCsel 4,33; 1Kor 1,6; 2Tim 1,8; →tanúság). - A vallásokra általában jellemző, hogy a régi idők gondolatvilágát és életalakítási módját megőrzik és továbbadják. Megtalálható ez a természeti és a fejlettebb népeknél. Ahol a vallási tanítást írásba foglalták, még ott is mindig föltűnik a kísérő és magyarázó ~ (→buddhizmus, mohamedanizmus). - A Szentírásban. Az ÓSz-ben a papság közvetítette a →Tórát, amelyhez igazodni kellett (MTörv 17,18; 19,7-13; 31,9; Ag 2,11; Mal 2,7). Ezdrás pap, aki különösen is buzgólkodott a mózesi törv. ügyében (Ezd 7,6.10.25), a kapott értékeket a Tórában jártas írástudókra bízta (Neh 8,7.9: leviták). Ezek körében csakhamar kialakult a szóbeli Tóra, megkülönböztetésül a leírt Tórától. Az írástudókat, akik zömükben nem papok voltak, a farizeusok felkarolták; lehetséges, hogy a szadduceus papi családok hatásának, ill. hatalmának csökkentésére, akiket a Hasmoneusok támogattak. Maga a kifejezés (tradidi quod et accepi) a hellénista korban (talán a Makkabeusok idejében) jöhetett létre a zsidóság körében: megfogalmazásában jellegzetesen zsidó, de nyomokban hellén hatás is érződik benne. - A zsidó ellentétpárok, mint továbbadni és átvenni, mondani és hallani, adni és kapni betekintést nyújtanak magába a folyamatba. A tanító rabbit apának tekintették, aki ad, ajándékoz, a hallgatóság (= a tanítványok köre) viszont a megajándékozott fiú volt, az, aki kapott. A tanítónak először is meg kellett neveznie a forrást, aztán amit mondott, azt a Teremtőnek (az Igének) nevében kellett mondania, és csak azt adhatta tovább, amit hallott (vö. Iz 53,1; Jer 49,14; Abd 1: az ún. semuah (a magyar ford-ban az 'üzenet') az, amit a próf. hallott. Így tehát a ~t →haggada (teol-ilag) v. →halacha (erkölcsileg) formájában a legnagyobb pontossággal adták tovább (mintegy megismételve; →Misna). - A hellénista hatást az újabb kutatók is tagadják, de szembeötlő, hogy a ~ fogalmát gör. műszó jelöli. A paradószisz a hellénizmusban a. m. 'titokzatos, szakrális tanítás'; a kifejezés itt valójában a misztériumkultusz „misztikus” ~ára utal: aki ezt a ~t átvette, az beavatottnak számított. A szt aktus kétséget kizáróan egy szt isteni üzenet közléséből állott (Kol 2,3 és 1,26; vö. Bölcs 14,16). - Az ÚSz-ben a szinoptikusok által használt kifejezés: „az ősök hagyományai” (Mk 7,5.13) a rabbik ~aira céloz. Ezt a ~t, amelyet Josephus Flavius és Philo is említ, Jézus elvetette, mert ellentétben álltak a természetes erkölcsi törv-ekkel, ezért ezek az evang-okban úgy szerepelnek, mint a „ti hagyományaitok” v. az „emberek hagyományai” (Mk 7,8.9.13; Mt 15,3.6). - Pál leveleiben a rabbinista ~ világos megfogalmazást kapott; az ap. jártas volt a zsidó tanításban, és ennek módszereit is jól ismerte (ApCsel 22,1-3; 26,3-5). - a) 1Kor 11,23: egyértelműen a ~ továbbadásának folyamatára utal. Amit Pál kapott, azt adta tovább a közösségnek. Ugyanígy 15,3: Pál azt hagyta a hívőkre, amit maga is kapott. Pál tehát a ~ közvetítője volt. - b) 15,1: szembeötlő az evang. és a ~ azonosítása, továbbá a köv. versekben a személyes tanúságtétel (15,5-7: szemtanúk; 15,15) és az a hangsúly, amely a szóbeli közlésre, az igehirdetésre esik (15,12). - c) A hallgató „kapja” az áthagyományozott tanítást, mintegy befogadja (a szokásos gör. kifejezés paralambanein: 15,1.3; Gal 1,9.12; Fil 4,9; Kol 2,9; 1Tesz 2,13 stb.); az ap. elvárja tőle, hogy szilárdan kitartson benne, állhatatosan ragaszkodjék hozzá (1Kor 11,2; 15,1-2; 2Tesz 2,15). - d) Fil 4,9: az ap. kevés, de sokatmondó szóval összefoglalja az egész kérdést: „Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre.” Pál egész életével „közvetítette” az általa továbbadott ~t; a tanítás befogadása egyértelmű példája követésével, ahogy régen a zsidó tanítvány is mindenben követte mesterét. -

Az ÚSz többi kv-ei hasonló képet mutatnak, vö. Lk 1,2; ApCsel 7,38; 16,4; 2Pt 2,21; Júd 5; Jak 1,19; 2,10-11; 5,10. - A zsidó ~nyal való egyezéseken kívül (pl. a hallás szükségessége: Róm 10,14; Mt 26,13; Mk 16,15; a szellemi atyaság: 1Kor 4,15) a keresztény ~ talán a hellén misztériumvallással is mutat némi rokonságot (1Tesz 2,13). Ugyanakkor megvannak a maga saját vonásai is. - A ~ a magáról →kinyilatkoztatást adó Istenen alapszik. A ~ közvetítőinek sora Istennel kezdődik (Róm 1,1; 15,16; 2Kor 11,7; 1Tesz 2,2.8; 1Pt 4,17), Krisztussal folytatódik (Róm 15,19; 1Kor 9,12; 2Kor 2,12; 9,13; 10,14; Gal 1,7; Fil 1,27; Zsid 3,1), majd az ap-okkal (Jn 15,15; Gal 1,16; 2,2), köztük Pállal (Róm 16,25) és az általuk beiktatott tanítókkal (1Tim 1,3.18; 4,11; 6,20; 2Tim 1,6), utánuk következnek a tanítók által kijelölt presbiterek (öregek) és felügyelők (1Tim 3,2-7; 5,22; 2Tim 2,2), végül a hívők (2,2). A ~ tehát teljesen új értelmet kap: →Isten igéje (1Tesz 2,13). - A legfontosabb szerep Krisztusé. „Az Úrtól kaptam” szavak (1Kor 11,23) éppoly kevéssé foghatók föl Pál különleges látomásaként, mint a „nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából” kitétel (Gal 1,12). E helyeken Pál nem a ~ eredetéről szól, hanem az erőről, amellyel ő mint ap. a ~t továbbadja. Ez az erő a Lélek ereje (vö. 1Kor 15,45; 2Kor 3,17); végső fokon minden ~t a Lélek szentesít. Az ap. karizma arra szolgál, hogy aki megkapja, olyan hűen közvetítse, amit Krisztustól kapott, amilyen hűen csak lehetséges. - Az Egyház életében a Szentírással együtt a ~ kinyilatkoztatás forrása. A regula fidei (→hitszabály) kialakulása formailag abban állt, hogy semmi újat nem lehet hirdetni, csak amit „ránk hagytak” (traditum est). Ezért szükséges volt azoknak az írásoknak a gyűjt-be vétele, amelyek az Egyh. hiv-os tanításait tartalmazták. A hit szabálya magába foglalta azt a hiv-os tanítást, melyet az Egyh. az ap-októl kapott, és amelyet hittel kellett elfogadni. Lényeges elemei kezdettől fogva benne voltak a keresztségi hitvallásokban. - A Szentlélek jelenléte és működése. Krisztus elküldte Egyh-ának az igazság Lelkét, hogy elvezesse azt a teljes igazságra. Az Egyh. tanúskodása, igehirdetése tehát az ő vezetése alatt áll. Ő sugalmazta a kánoni kv-eket, s azok értelmezésére is megadja az Egyh-nak az igazság és tévedhetetlenség karizmáját. Ő adta azt a képességet is, hogy az Egyh. megkülönböztesse a sugalmazott kv-eket a többi írástól, s így rögzítse a hivatalos kánont. A Szentírásnak és a hagyománynak ez a belső összekapcsolódása magyarázza meg a dogmafejlődést az Egyh-ban. - A →trienti zsinat annyiban módosította a ~ fogalmát, hogy a prot-okkal szemben jobban kiemelte jelentőségét a Szentírás mellett. A prot-ok ui. a hit egyedüli forrásának a Szentírást tekintették, és a ~t mint emberi tényezőt elvetették. Ezzel szemben mondta ki a zsin., hogy a hit forrása a Szentírás és a szent~ (D 783), de a kettő közelebbi kapcsolatát nem fejtette ki. Ezért a teol-ok a ~ban külön tartalmi forrást is láttak, s főleg a →szeplőtelen fogantatás (1854) és →Mária mennybevétele (1950) dogmájának kimondása után a ~ elsődleges szempontjának az Egyh. hitbeli tévedhetetlenségét jelölték meg. Ha a tévedhetetlen Egyh. egyetemesen vall egy tételt, akkor az biztosan kinyilatkoztatott igazság. A II. →Vatikáni Zsinat elkerülte a „két forrás” említését, s inkább úgy fejezte ki magát, hogy a kinyilatkoztatás egyedüli forrása Jézus Krisztus, s az ő tanítása az ap-ok közvetítésével a Szentíráson és a ~on keresztül jut el hozzánk, ill. marad meg az Egyh-ban. A Szentírás és a ~ fölhasználásának és értelmezésének eszköze az egyh. tanítóhiv.; e 3 tényezőt mindig együtt kell tekinteni. - A ~ és a Szentírás szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak. Mindkettő annak a Krisztusnak misztériumát jeleníti meg és teszi termékennyé az Egyházban, aki megígérte, hogy övéivel marad „minden nap a világ végéig” (Mt 28,20). A Szentírás Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava. A ~ Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék. Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bízatott, „a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.” - A ~ és az egyházi ~ok. E ~tól meg kell különböztetni azokat a teol., egyházfegyelmi, liturgikus v. a jámborsághoz tartozó „~okat”, melyek az idők folyamán a helyi egyházakban keletkeztek. Részleges formák ezek, melyekben a nagy ~ a különböző helyekhez és korokhoz alkalmazkodó sajátos kifejezési formáit nyerte el. A ~ fényében az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt e ~ok megőrizhetők, változtathatók v. el is hagyhatók. **

LThK X:290. - BL:529. - Schütz 1993:114. - KEK 75-83

http://mindennapihittan.blogspot.com/ > Mi a Szenthagyomány? A Szenthagyomány az Apostolok élő tanítása, amelyet az Anyaszentegyház igehirdetésével ad tovább.

A hagyomány átadása az apostolok hitének átadását jelenti. Amikor vita támadt egyes hitbeli kérdésekben, akkor hitvallásokban, dogmákban rögzítették, hogy mi felel meg pontosan az apostolok hitének. A dogmákat a zsinatokon mondták ki, és rendelték el kötelező érvényű hitigazságként minden hívő számára. A dogmák sosem új hittételek, hanem az Egyház ősi hitét fejezik ki az apostoli hagyomány alapján. Ejtsünk most pár szót a fontosabb zsinatokról.

Az eddigi 21 egyetemes zsinat közül az első hét az, amit mind a keleti, mind a nyugati egyház elismer. Ezeken meghatározták az Egyház hitét az akkoriban fellépő tévtanításokkal szemben. Néhány jelentősebbet kiemelve: az első nikaiai (níceai) zsinaton 325-ben kimondták hogy Krisztus egylényegű az Atyával. Az első konstantinápolyi zsinaton 381-ben a Szentlélek istenségét, 431-ben az efezusi zsinaton Mária istenanyaságát vallották meg. 451-ben a kalkhedoni zsinaton azt mondták ki, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember. A hetedik egyetemes zsinat (II. nikaiai) a képek tiszteletét engedélyezte (súlyos viták voltak ugyanis arról, hogy a képtisztelet nem bálványimádás-e). A IV. lateráni zsinat már azok közé tartozik, amit csak nyugaton ismernek el. Itt 1215-ben a középkori eretnek mozgalmakkal szemben hoztak határozatot. 1545-63-ig tartott a trentói (trienti) zsinat, ami a reformátori tanítással szemben meghatározta a katolikus tanítást és megreformálta az egyház belső életét. 1869-70-ben volt az első vatikáni zsinat, ahol kimondták a pápa tévedhetetlenségét, ami sok vitát váltott ki és sokan támadták. Az (eddigi) utolsó egyetemes zsinat a II. vatikáni zsinat volt. Nem határozott meg újabb dogmát, hanem az idők jeleire figyelve az egyház megújítását tűzte ki célul (pl. új egyházképet fogalmazott meg, melyben hangsúlyozta a világi hívek szerepét; bevezette a népnyelvű misét - korábban latinul végezték; nyitott a más vallásokkal való párbeszéd irányába).

"Annak érdekében, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az Apostolok Püspököket hagytak hátra utódként azáltal, hogy átadták saját Tanítóhivatalukat. Ugyanis a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejeződő apostoli igehirdetést az idők végezetéig szakadatlanul meg kellett őrizni. Ezt az élő, a Szentlélekben történő továbbadást a Szentírástól különböző, de vele szorosan összefüggő Hagyománynak nevezzük. Általa az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz." (KEK 77-78)

depositum.hu > Hittételek (dogmák) és hittételhez közel álló nézetek

[A hitjelzésekhez.]

- Az újszövetségi vallással (az apostolokkal) a kinyilatkoztatás be van fejezve. (Sent. certa.)

- Az a szerv, amely a kinyilatkoztatást az egyes emberek számára közvetíti, az Istentől e célra rendelt hivatalos tanító testület. (De fide.)

- Van Szenthagyomány, mint a Szentírástól független és vele egyenlő rangú hitforrás. (De fide.)

- A hagyomány forrásainak egybehangzó tanúsága hitforrás. (Sent. certa.)

- Ha a szentatyák vagy hittudósok egyértelműen kinyilatkoztatott igazságnak mondanak valamit, tanúságuk megfelel a valóságnak. (A szentatyákat illetően: Sent. fidei proxima; hittudósokat illetően: Sent. certa.)

- A feladat, hogy csalhatatlanul és hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva. (Sent. fidei proxima.)

- Az Egyház hiteles, hivatalos és tekintély jellegű előterjesztése a közvetlen hitszabály. (De fide.)

A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma

AZ ISTENI KINYILATKOZTATáS TOVáBBADáSA

11. Miért és hogyan történik az isteni kinyilatkoztatás továbbadása?

Vö. KEK 74

Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4), azaz Jézus Krisztus megismerésére. Ezért kell hirdetni Krisztust minden embernek az Ő parancsa szerint: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28,19). Ez valósul meg az Apostoli Hagyománnyal.

12. Mi az Apostoli Hagyomány?

75-79; 83; 96, 98.

Az Apostoli Hagyomány Krisztus üzenetének a továbbadása, mely a kereszténység kezdete óta a prédikáció, a tanúságtétel, az intézmények, a kultusz és a sugalmazott írások által történik. Az apostolok mindazt, amit Krisztustól kaptak és a Szentlélek ihletésére megértettek, átadták utódaiknak, a püspököknek és az ő közvetítésükkel minden nemzedéknek az idők végezetéig.

13. Hogyan valósul meg az Apostoli Hagyomány?

76

Az Apostoli Hagyomány kétféleképpen valósul meg: Isten Szavának élő átadásával (ezt nevezzük egyszerűen Hagyománynak) és a Szentírás által, mely az üdvösség ugyanazon hirdetésének írásba foglalása.

14. Milyen kapcsolat van a Hagyomány és a Szentírás között?

80-82; 97

A Hagyomány és a Szentírás szoros kapcsolatban és kölcsönhatásban van egymással. Mindkettő megjeleníti és termékennyé teszi az Egyházban Krisztus misztériumát és ugyanabból az isteni forrásból fakadnak: a hit egyetlen szent letéteményét alkotják, amelyből az Egyház az összes kinyilatkoztatott igazságra vonatkozó bizonyosságát meríti.

15. Kire van rábízva a hitletétemény?

84, 91; 94, 99

A hitletéteményt az apostolok az Egyház egészére bízták. Isten egész népe a hit természetfölötti érzékével, melyet a Szentlélek támogat és az Egyház Tanítóhivatala vezet, fogadja be, érti meg egyre jobban az isteni kinyilatkoztatást és igazítja hozzá az életét.

16. Kinek a feladata a hitletétemény hiteles értelmezése?

85-90; 100

E hitletétemény hiteles értelmezése egyedül az Egyház élő Tanítóhivatalára tartozik, azaz Szent Péter utódára, Róma püspökére és a vele közösségben lévő püspökökre. A Tanítóhivatalra – mely Isten Igéje szolgálatában az igazság biztos karizmájának hordozója – tartozik a dogmák meghatározása is, melyek az isteni kinyilatkoztatásban foglalt igazságok megfogalmazásai. E tekintély kiterjed a kinyilatkoztatáshoz szükségszerűen kapcsolódó igazságokra is.

17. Milyen kapcsolat van a Szentírás, a Hagyomány és a Tanítóhivatal között?

95

Olyan szoros kapcsolatban vannak egymással, hogy egyik sem létezhet a másik kettő nélkül. Együtt, mindegyik a maga módján segíti elő hatékonyan, a Szentlélek tevékenysége alatt, az emberek üdvösségét.

A SZENTíRáS

18. Miért a Szentírás tanítja az igazságot?

105-108; 135-136

Mert maga Isten a Szentírás szerzője: ezért állítjuk róla, hogy sugalmazott és tévedés nélkül tanítja azokat az igazságokat, melyek szükségesek üdvösségünkhöz. A Szentlélek sugalmazására írtak ugyanis az emberi szerzők, akik mindazt leírták, amire a Szentlélek minket tanítani akart. Ennek ellenére a keresztény hit nem „könyvvallás”, hanem Isten Igéjének vallása, aki „nem írott és néma szó, hanem a megtestesült és élő Ige” (Szent Bernát).

19. Hogyan kell olvasnunk a Szentírást?

109-119; 137

A Szentírást a Szentlélek segítségével és az Egyház Tanítóhivatalának vezetésével kell olvasni és értelmezni, három feltétel betartásával: 1) figyelni kell az egész Szentírás egységére és tartalmára; 2) összhangban kell lenni az Egyház élő hagyományával; 3) tekintetbe kell venni a hit analógiáját, azaz a hitigazságok egymás közti összefüggéseit.

20. Mi a Szentírás kánonja?

120; 138

A Szentírás kánonja a sugalmazott könyvek teljes jegyzéke, amelyet az Egyház az Apostoli Hagyomány alapján állított össze. A kánon 46 ószövetségi és 27 újszövetségi könyvet tartalmaz.

A Katolikus Egyház Katekizmusa

77 "Annak érdekében, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az Apostolok Püspököket hagytak hátra utódként azáltal, hogy átadták saját Tanítóhivatalukat."[II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum 7.] Ugyanis "a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejeződő apostoli igehirdetést az idők végezetéig szakadatlanul meg kellett őrizni".[uo. 9.]

78 Ezt az élő, a Szentlélekben történő továbbadást a Szentírástól különböző, de vele szorosan összefüggő Hagyománynak nevezzük. Általa "az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz".[uo. 8.] "Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e hagyomány éltető jelenlétéről, melynek gazdagsága átárad a hívő és imádkozó Egyház gyakorlati életébe."[uo.]

79 így az önközlés, melyet az Atya Igéje által a Szentlélekben valósított meg, jelenvaló és tevékeny marad az Egyházban: "Isten, aki egykor szólt, megszakítás nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, bevezeti a hívőket a teljes igazságba, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük".[uo.]

80 "A Szenthagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak."[uo. 9.] Mindkettő annak a Krisztusnak misztériumát jeleníti meg és teszi termékennyé az Egyházban, aki megígérte, hogy övéivel marad "minden nap a világ végéig" (Mt 28,20).

81 "A Szentírás Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava."

"A Szenthagyomány Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék."[uo.]

82 Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bízatott",a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni."[uo.]

83 A Hagyomány, amelyről itt beszélünk, az Apostoloktól ered, és azt adja tovább, amit ők Jézus tanításából és példájából kaptak, és amire a Szentlélek tanította őket. A keresztények első nemzedéke ugyanis még nem rendelkezett írott újszövetségi Szentírással, és maga az Újszövetség tanúskodik az élő Hagyomány folyamatáról.

E Hagyománytól meg kell különböztetni azokat a teológiai, egyházfegyelmi, liturgikus vagy a jámborsághoz tartozó "hagyományokat", melyek az idők folyamán a helyi egyházakban keletkeztek. Részleges formák ezek, melyekben a nagy Hagyomány a különböző helyekhez és korokhoz alkalmazkodó sajátos kifejezési formáit nyerte el. A Hagyomány fényében az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt e hagyományok megőrizhetők, változtathatók vagy el is hagyhatók.

84 A hitletéteményt, [Vö. 1Tim 6,20; 2Tim 1,12--14.] amit a Szenthagyomány és a Szentírás tartalmaz, az apostolok az egész Egyházra bízták. "Hozzá ragaszkodva Isten egész szent népe pásztoraival egységben állhatatosan kitart az Apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban, úgy hogy az átadott hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában egyedülálló összetartozás valósul meg a főpapok és a hívők között."[II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum 10.]

85 "Isten írott vagy áthagyományozott Igéje hiteles magyarázatának feladata egyedül az Egyház élő Tanítóhivatalára bízatott, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja",[uo.] tudniillik a Péter utódával, Róma püspökével közösségben lévő püspökökre.

86 "Ez a Tanítóhivatal nem áll Isten Igéje fölött, hanem Neki szolgál, csak azt tanítva, amit áthagyományoztak, amennyiben isteni parancs alapján és a Szentlélek segítségével ezt áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és mindazt, amit kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad, a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti."[uo.]

95 "Nyilvánvaló tehát, hogy a Szenthagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal Isten végtelenül bölcs terve szerint úgy összetartozik és annyira kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyik sem áll fönn a másik kettő nélkül, s a három együtt, mindegyik a maga módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatása alatt hatékonyan hozzájárul a lelkek üdvösségéhez."[uo.]

97 "A Szenthagyomány és a Szentírás Isten Igéjének egyetlen szent letéteményét alkotják",[uo.] melyben mint tükörben szemléli a zarándok Egyház Istent, minden gazdagságának forrását.

113 2. A Szentírást az "egész Egyház élő Hagyományát figyelembe véve" kell olvasni. Az egyházatyák egy mondása szerint "a Szentírás inkább az Egyház szívébe, mint pergamenra van írva".1 Az Egyház ugyanis hagyományában Isten Szavának élő emlékezetét hordozza, és a Szentlélek adja ennek lelki értelmezését ("...a lelki értelem szerint, melyet a Szentlélek ajándékoz az Egyháznak").2

131 "Isten igéjében akkora erő és hatékonyság van, hogy az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekeinek erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása."[II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum 21.] "Krisztus hívei előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz."[uo. 22.]

132 "A Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke. A Szentírás szavából táplálkozik és virágzik az ige szolgálata is, tudniillik a lelkipásztori prédikáció, a katekézis és minden keresztény tanítás, amelyben előkelő hely illeti meg a liturgiában elhangzó homíliát."[uo. 24.]

133 Az Egyház "nyomatékosan buzdítja és sürgeti (...) az összes Krisztus-hívőket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg »Jézus Krisztus fönséges ismeretét« (Fil 3,8). »Mert aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust«."3

134 Minden isteni írás egy könyvet alkot, és ez az egy könyv Krisztus",mert minden isteni írás Krisztusról beszél, és minden isteni írás Krisztusban teljesedik be".4

135 "A Szentírás Isten igéjét tartalmazza, és sugalmazott lévén, valóban Isten szava."[II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum 24.]

136 A Szentírásnak Isten az emberi szerzőket sugalmazó szerzője. Bennük és általuk Ő cselekszik. Így írásaik tévedés nélkül tanítják az üdvös igazságot.[uo. 11.]

137 A sugalmazott írások értelmezésének elsősorban arra kell figyelnie, amit Isten a szent szerzők által a mi üdvösségünkért ki akart nyilatkoztatni. Ami a Szentlélektől ered, csak a Szentlélek tevékenysége által érthető meg teljesen.5

141 "Az Egyház mindenkor úgy tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét";[uo. 21.] mindkettő táplálja és vezérli az egész keresztény életet. "A te igéd lámpás a lábaimnak és világosság ösvényeimnek" (Zsolt 119,105).[Vö. Iz 50,4.]

2653 Az Egyház figyelmeztet minden Krisztus-hívőt, hogy "a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg »Jézus Krisztus fönséges ismeretét« (Fil 3,8). (...) Arról azonban ne feledkezzenek meg, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között; mert »amikor imádkozunk, Őhozzá beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatást olvassuk, Őt hallgatjuk«."6

(1) Vö. Poitiers-i Szent Hilarius: Liber ad Constantium Imperatorem 9: CSEL 65, 204 (PL 10, 570); Szent Jeromos: Commentarius in epistulam ad Galatas 1, 1, 11--12: PL 26, 347. (2) Órigenész: Homiliae in Lev 5,5: SC 286, 228 (PG 12, 454) (3) II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 25; vö. Szent Jeromos: Commentarius in Isaiam. Prologus: CCL 73, 1 (PL 24, 17). (4) Szentviktori Hugó: De arca Noe, 2,8: PL 176, 642; vö. Uaz. 2,9: PL 176, 642--43. (5) Vö. Órigenész: Homiliae in Exodum 4, 5: SC 321, 128 (PG 12, 320). (6) II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 25.; vö. Szent Ambrus: De officiis ministrorum 1, 88: Kiad. N. Testard (Párizs, 1984) 138 (PL 16, 50). (Fel) Tanítóhivatali megnyilatkozások

Szent I. István pápa: Levél Cyprianus karthágói püspöknek (Kr. u. 256) (DH 110)

(Megjegyzés: István szavai, melyeket Szent Cyprianus Pompeiushoz írt levele (74) őrzött meg, a 256. Év húsvétján megtartott Afrikai zsinat határozataira válaszolnak; ez a zsinat tagadta az eretnek által kiszolgáltatott keresztségek érvényességét. A pápa velük szembeállítja a római hagyományt. Ezért írja Kaiszareai Euszébiosz a Historia ecclesiae VII 3,1-ben: "István, meggyőződvén arról, hogy az ősidők óta érvényes hagyománnyal szemben semmi újat sem szabad bevezetni, igen neheztelt érte.")

(1. fejezet) "... Ha tehát valaki bármely eretnekségből jönne hozzátok, semmi új bevezetése ne történjék, csak ami hagyományos, hogy rájuk kell tenni a kezeteket a bűnbocsánat eszközlésére..."

Szent III. Sixtus: Egyesülési formula Szent Kürillosz alexandriai püspök és az Antiokhiai Egyház püspökei között (Kr. u. 433) (DH 271)

Röviden elmondjuk - és egyáltalán semmit sem teszünk hozzá a szent atyák hitéhez, amit Nikaiában kifejtettek -, hogy mi módon gondolkozunk és beszélünk az Istenszülő Szűzről és az Isten egyszülött Fiának az emberré levéséről. Belső kényszerből beszéljük el, nehogy valamit hozzátegyünk, hanem hogy tisztünknek eleget tegyünk, mindazt, ami tudomásunkra jutott, amit felülről, részint az isteni írásokból, másrészt a szent atyák hagyományából merítünk. Amint ugyanis ezt már elmondtuk, ez elegendő egyrészt a vallásos érzület megismerésére, másrészt az eretnek hitszegés teljes elvetésére...

I. Honorius / IV. Toledói zsinat: Háromságos-krisztológiai hitvallás (Kr.u. 633) (DH 485)

(1. fejezet) Az isteni írások és a tanítás szerint, amelyet a szent atyáktól kaptunk, valljuk, hogy...

I. Hadrianus / II. Nikaiai zsinat: 7. 8. Ülés (Kr. u. 787) (DH 600; 602; 609)

Csatlakozván mintegy a királyi ösvényhez, és követve szent atyáink Istentől sugalmazott tanítását és a katolikus Egyház hagyományát, mert tudjuk, hogy ez a Szentléleké, aki az Egyházban lakozik: teljes bizonysággal és gondossággal határozatot hozunk...

így nyeri el ugyanis erejét szent atyáink tanítása, azaz a szent katolikus Egyház hagyománya, amely a földkerekség egyik végétől a másikig elfogadta az evangéliumot. Így követjük Pált, aki Krisztusban szólott [vö. 2Kor 2,17], és minden isteni apostoli gyülekezetet és atyai szentséget kifejtünk, megtartván a hagyományokat [2Tessz 2,15], amelyeket elfogadtunk...

Ha valaki minden egyházi hagyományt, akár írottat, akár íratlant elvet, legyen kiközösítve.

II. Hadrianus / IV. Konstantinápolyi zsinat: 10. Ülés: Kánonok (Kr. u. 870) (DH 650-652)

1. kánon. Ha az isteni igazság helyes és királyi útját háborítatlanul akarjuk járni, akkor szem előtt kell tartanunk Istenben szent atyáink bizonyos mindig ragyogó és lépteinket megvilágító lámpásait: meghatározásaikat és értelmezéseiket. Ezért a nagy és felettébb bölcs Dinoysius nyomán ezeket is mintegy [Isten] "második szavainak" tartjuk és véljük, ezekről is készségesen énekeljük az isteni Dáviddal: "Az Úr fényes parancsa megvilágosítja a szemet" (Zsolt 18,9; idézve még Zsolt 118,105; Péld 6,23; Iz 26,9: LXX). ... Valóban hasonlak a fényhez az isteni kánonok buzdításai és tiltásai, ami szerint megkülönböztetjük a jobbat a rosszabbtól és a hasznosat és támogatandót, ami nem hogy nem bizonyul hasznosnak, de még káros is. Ezért valljuk, hogy azokat a szabályokat, amelyeket a szent, katolikus és apostoli egyházra akár a szent és igen híres apostolok, akár az igazhitűek egyetemes vagy helyi zsinatai, vagy valamely isteni szavú egyházatya és egyháztanító hagyományozott, meg kell tartani és meg kell őrizni; ezeknek rendeljük alá saját életünket és erkölcsünket, és kánonilag előírjuk, hogy az egész papság, sőt mindazok, akiket keresztény névvel illetnek, vessék alá magukat azoknak a büntetéseknek és elítéléseknek, illetve azoknak az elismeréseknek és igazolásoknak, melyeket ezek [a szabályok] előadnak és meghatároznak; hiszen a nagy apostol, Pál kifejezetten figyelmeztet, hogy a hagyományokat, melyeket a szentektől, akik korábban ragyogtak, szóban vagy levélben [vö. 2Tessz 2,15] kaptunk, meg kell tartani.

III. Pál / Tridenti zsinat: Határozat a szent könyvek és a hagyományok elfogadásáról (Kr. u. 1546) (DH 1501)

A szentséges, egyetemes és általános Tridenti zsinat, a Szentlélekben törvényesen egybegyűlve ... mindig szem előtt tartva azt a célt, hogy a tévedések kiküszöbölése után maga az evangélium tisztasága megőrződjék az Egyházban, melyet, amint a próféták a szent iratokban megjövendölték, a mi Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia előbb saját szájával hirdetett és azután apostolainak megparancsolta, hogy mint minden üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását minden teremtménynek prédikálják [vö. Mk 16,15]; és elismerve, hogy ez az igazság és tanítás írott könyvekben és íratlan hagyományokban maradt fenn, melyek, miután az apostolok magának Jézusnak a szájából hallották, vagy maguk az apostolok a Szentlélek tollbamondására (indíttatására) áthagyományozták, mintegy kézről kézre adva jutottak hozzánk. Az igazhitű atyák példáját követve, mind az ó-, mind az Újszövetség összes könyveit - minthogy mindkettőnekj az egy Isten a szerzője -, nemkülönben mind a hitet, mind az erkölcsöket érintő hagyományokat, mint amelyeket a saját beszédével Krisztus, ill. amelyeket a Szentlélek mondott el, és a katolikus Egyház szakadatlan folytonossággal megőrzött, egyenlő jámborsággal és megbecsüléssel fogadja el és tiszteli...

III. Pál / Tridenti zsinat: Határozat a szentírási könyvek "Vulgata" kiadásáról és a Szentírás magyarázatának módjáról (Kr. u. 1546) (DH 1507)

Emellett a könnyelműségre hajlamosak megrendszabályozása végett határozatot hoz, hogy senki, a saját okosságára támaszkodva, a hit és az erkölcs kérdéseiben, amelyek a keresztény tanítás épülésére szolgálnak, a Szentírást - a saját értelmezése szerint kiforgatva - azon értelmezés ellenében, amelyet tartott és tart az Egyház (akinek tiszte megítélni a szent iratok igazi értelmét és értelmezését), vagy az Atyák egyhangú értelmezése ellenében értelmezni ne merje, mégha az ilyen értelmezések sohasem kerülnének is a nyilvánosság elé. ...

IX. Piusz / I. Vatikáni zsinat: Dei Filius 2. 3. 4. fejezet (Kr. u. 1870) (DH 3006; 3007; 3011; 3020)

... Ez a természetfeletti kinyilatkoztatás pedig, az egyetemes Egyháznak a tridenti szent zsinaton kijelentett hite szerint "azon írott könyvekben és azon meg nem írt hagyományokban foglaltatik, amelyeket vagy magának Krisztusnak az ajkairól vettek át az apostolok, vagy a Szentlélek sugalmazása folytán az apostolok által mintegy kézről-kézre adva jutottak hozzánk".... Minthogy azonban a tridenti szent zsinat által a Szentírás értelmezéséről arcátlan elmék megfékezése végett kiadott rendeletet némelyek félremagyarázták, mi, megújítván ugyanezen rendeletet, ama zsinattal összehangzólag kijelentjük, hogy a keresztény tanítás épületéhez tartozó hitbeli és erkölcsi kérdésekben azt kell a Szentírás igaz értelméül venni, amit az Anyaszentegyház, amely a Szentírás helyes értelmezésére és a szent könyvek értelmezésének meghatározására jogosult, magáénak vallott és vall; és ezért senkinek nincs megengedve, hogy a Szentírást ezen értelmezéssel szemben vagy a szentatyák egybehangzó felfogásával ellenkezőleg magyarázza.

... Továbbá az isteni és katolikus hit követelménye, hogy mindazt, amit Isten írott vagy hagyományozott igéje tartalmaz, és, amit az Egyház akár ünnepélyesen határozat, akár rendes és egyetemes Tanítóhivatala útján Istentől kinyilatkoztatott hitigazság gyanánt elénk bocsát, higgyük.

... Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy az emberi elme azt, mint valamiféle filozófiai agyszüleményt, tökéletesítse, hiszen isteni örökség gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze...

Szent X. Piusz: "Sacrorum antistitum" "motu proprio" levél. Az antimodernista eskü (Kr.u. 1910) (DH 3548)

Végül pedig általánosságban is kijelentem, hogy teljesen távol tartom magam a modernisták által vallott azon tévedéstől, miszerint a szent hagyományban semmi isteni sincs, vagy, ami még rosszabb, hogy az isteni elemet panteista értelemben kell felfogni, úgyhogy a végén semmi más nem maradjon, mint a pőre és egyszerű tény, amit a történelem közönséges tényeivel egyenlő értékűnek kell tartani, vagyis, hogy emberek saját szorgalmuknak, találékonyságuknak és tehetségüknek köszönhetően képesek voltak későbbi nemzedékeken keresztül továbbadni a Krisztus és apostolai által elkezdett tanítást.

VI. Pál / II. Vatikáni zsinat: Dei Verbum (Kr. u. 1965) (DH 4207-4214; 4219; 4228)

7. Amiket Isten az összes nemzetek üdvösségére kinyilatkoztatott, azokról jóságosan úgy rendelkezett, hogy minden időkre csorbítatlanul megmaradjanak, és minden nemzedéknek tovább adassanak. Ezért a Úr Krisztus, akiben a fölséges Isten egész kinyilatkoztatása beteljesedik (vö. 2Kor 1,20; 3,16--4,6), parancsot adott az apostoloknak, hogy az evangéliumot -- melyet a próféták előre hirdettek,[Vö. Mt 28,19--20; Mk 16,15; DS 1501.] ő maga pedig beteljesített és a saját szájával hirdetett -- mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék, közölvén velük az isteni ajándékokat. Ezt a parancsot hűségesen teljesítették azok az apostolok is, akik szóbeli prédikációban, példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak, illetve a Szentlélek ihletéséből megtanultak; és azok az apostolok vagy apostoltanítványok is, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására az üdvösség üzenetét írásba foglalták.[DS 3006.]

Annak érdekében pedig, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra utódként, azáltal, hogy "átadták saját Tanítóhivatalukat".[Szt Ireneus: Adversus Haereses, III, 3, 1] Ez a Szent Hagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás olyan, mint egy tükör, melyben a földön vándorló Egyház szemléli Istent, akitől mindent kap, míg el nem jut oda, hogy úgy lássa őt színről színre, amint van (vö. 1Jn 3,2).

8. Így tehát a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejeződő apostoli igehirdetést az idők végezetéig szakadatlanul meg kellett őrizni.

Az apostolok ezért, miközben átadták, amit maguk is kaptak, intették a híveket, hogy ragaszkodjanak azokhoz a hagyományokhoz, melyeket akár élő szóval, akár levél útján tanultak (vö. 2Tesz 2,15), és harcoljanak az egyszer már megkapott hitért (vö. Júd 3).[Vö. DS 602; 650--52.] Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.

Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik:[Vö. DS 3020.] egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.

Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e hagyomány éltető jelenlétéről, melynek gazdagsága átárad a hívő és imádkozó Egyház gyakorlati életébe. E Hagyomány által ismeri meg az Egyház a szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást; s így Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16).

9. A Szent Hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak. A Szentírás ugyanis Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék; ennek következtében az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.[DS 1501.]

10. A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztorai köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben). Innét van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában.[Vö. XII. Pius: Munificentissimus Deus ap. konstitúció, 1950. november 1. - Szt Ciprián: Epistola 66,8: "Az Egyház a pappal egyesült nép és a pásztorához ragaszkodó nyáj."]

A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott [Vö. DS 3011.] igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva,[Vö. XII. Pius: Humani generis enciklika, 1950. augusztus 12-én; DS 3886.] mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.

Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.

12. ... Mivel pedig a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült [Vö. XV. Benedek: Spiritus Paraclitus enciklika, 1920. szeptember 15; Szt Jeromos: In Gal. 5,19--21] a szent szövegek helyes értelmezésénél ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a teljes Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő hagyományát és hit analógiáját. A Szentírás-magyarázóknak tehát az a dolguk, hogy e szabályok szerint törekedjenek a Szentírás értelmének mélyebb megértésére és kifejtésére. Így mintegy az ő előkészítő munkálkodásuk alapján fog kiérlelődni az Egyház döntése. Mindez ugyanis a Szentírás-magyarázatot illetően végső fokon az Egyház ítéletének van alávetve, mert az Egyház Isten igéje megőrzésével és magyarázásával isteni parancsot teljesít és isteni szolgálatot lát el.[DS 3007.]

21. Az Egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét is, az élet kenyerét ugyanis, főleg a szent liturgiában, mind Isten igéjének, mind Krisztus testének asztaláról szüntelenül veszi és nyújtja a híveknek. Az isteni írásokat a Szent Hagyománnyal együtt mindig hite legfőbb szabályának tartotta és tartja, mert Isten sugalmazására egyszer s mindenkorra vannak írásba foglalva, s változatlanul közvetítik magának Istennek igéjét, és a prófétáknak és az apostoloknak szavaiban a Szentlélek hangját szólaltatják meg. A Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést és magát a keresztény vallást is. A szent könyvekben ugyanis a Mennyei Atya végtelen szeretettel siet fiai elé és beszélget velük; s akkora erő és hatékonyság van Isten igéjében, hogy az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekei hitének erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása. Ezért a Szentírásról kiváltképp érvényes: "Isten szava eleven és átható" (Zsid 4,12)",hatalma van arra, hogy fölépítse művét, és megadja az összes szenttel közös örökséget" (ApCsel 20,32; vö. 1Tesz 2,13).

megmondoka blog > Szent hagyomány a Szenthagyomány?

  EGYHÁZ , TEOLÓGIA    8 HOZZÁSZÓLÁS

A katolikusokat sok dolog elválasztja a protestánsoktól, és ennek a sok dolognak sok része a Szenthagyománynak nevezett nagy tömbben került rögzítésre - ami persze önmagában is elválasztó elem. A Sola Scriptura emlőin nevelkedett protestantizmus természetesen nem ismer el semmiféle toldalékot a Biblia mellett - de tényleg, milyen alapon is tartják szent hagyománynak a katolikusok a Szenthagyományt?

A mariológia kapcsán megírt sorozatomat is azzal kezdtem, hogy nem kenyerem a konfliktus szítása katolikusok és protestánsok között, és ebben a szellemben kíváncsiskodok most is a Szenthagyományt illetően. A kérdés már csak azért is érdekes, mert a Szenthagyomány mintha egyfajta "spirituális konténerként" működne, melyben többek között az előbb említett, Máriával kapcsolatos kijelentések is megtalálhatók. Ennél fontosabb azonban, hogy a katolikus hit szerint ez a hagyomány tulajdonképpen egyenlő tekintélyű a Szentírással. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum nevű konstitúciója 9. pontja mondja: "...az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt (a Szentírást és a Szenthagyományt - Sytka) egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni."

Vagyis képletszerűen lebutítva a végső tekintélyforrás valahogy így néz ki:

protestánsok: Szentírás katolikusok: Szentírás + Szenthagyomány (Tanítóhivatal)

Tegyük hozzá máris, hogy a fenti kis képlet valójában igen primitív, például nem látszik belőle, hogy a protestánsoknak is vannak hagyományaik, hitvallásaik, és az első négy egyetemes zsinat eredményeit is magukénak vallják. Tehát valamiféle "szent hagyományról" itt is beszélhetünk, noha nincs egy Tanítóhivatal, amely szentírási rangra akarná ezeket emelni. A kérdés persze az, honnan vette a katolikus egyház, hogy a Biblia lezárulta után kialakult hagyományt is ugyanazon a rangon kellene kezelni, mint magát a Bibliát?

Vagyis röviden: milyen alapon nevezzük egyenlőnek a Tanítóhivatal által magyarázott Szenthagyományt a Szentírással?

Az egyszeri érdeklődő protestáns magától értetődőnek tartja, ha kézbe vesz egy katolikus dogmatikakönyvet, akkor biztosan választ kap erre a logikus kérdésre. Nos, legalábbis magyar fronton nem így áll a helyzet (idegen nyelven most nem volt időm körbenézni). A katolikus dogmatikus Előd István például úgy magyarázza végig az egész katolikus dogmatikát - Máriával, tisztítótűzzel és más speciális katolikus doktrínákkal együtt -, hogy csak a nyolcszáz oldalas kimerítő túra végén tesz nyúlfarknyi említést a Szenthagyományról. Ebben például felhívja a figyelmet arra, hogy ez a hagyományanyag nemcsak hitigazságokat tartalmaz, de "erkölcsi törvényeket, az apostoli hitet tükröző szokásokat, ünnepléseket, feliratokat, stb..." - vagyis a Szenthagyományt nem valamiféle száraz dogmatikai jogszabály gyűjteménynek kell pusztán elképzelni. Ez rendben, ám az előző alapvető kérdésre semmit sem válaszol. Az ugyancsak katolikus "Dogmatika Kézikönyve" pedig úgy igyekszik választ adni az előző kérdésre, hogy egyszerűen kijelenti: Isten gondoskodott arról, hogy egyházát hit és erkölcs tanításáról szóló döntéseiben tévedhetetlenséggel ruházza fel. Sajnos a könyv azt már nem magyarázza meg, honnan tudjuk, hogy Isten tényleg gondoskodott erről és tényleg fel is ruházta az egyházat Isten ezzel a képességgel - csak egyszerűen kijelenti, hogy így van.

Egyébként érdekes, hogy az I. Vatikáni Zsinat után, de még a II. Vatikáni Zsinat előtt vitatott volt a katolikus egyházban, hogy vajon a Szentírás rögzítette-e kizárólag az isteni kinyilatkoztatást. A II. Vatikáni Zsinaton viszont már az a felfogás került túlsúlyba, hogy a Szenthagyomány is ugyanolyan megbízható, akár a Biblia. A katolikus meggyőződés szerint a hagyomány tehát "Isten Szavának a Szentlélekben folytatódó áthagyományozása az egyház szolgálata által minden ember üdvössége érdekében".

De miért? Egyenes, egyértelmű, egyszerű választ akartam kapni, de azt nem kaptam. Amit gesztenyeként magamnak kikapartam a témában, azt röviden a következő pontokban tudnám összegezni:

1. Isten a megváltásról és az üdvösségről szóló üzenetét nyilvánvalóan az egyházára bízta. 2. Isten a bibliai kánon végleges lezárulta után sem némult meg, azaz továbbra is kinyilatkoztatja magát, és ennek egyik legfontosabb része, hogy Szentlelke által segít a saját egyházának magyarázni, világossá tenni, hirdetni a Szentírást. 3. Ez a magyarázat is az egyházon belül kell maradjon és ott is történik, mégpedig a Tanítóhivatalon keresztül.

Nos, kiemelve az utolsó pontot, az egyházi Tanítóhivatal puszta léte az, ami itt nagyon fontosnak tűnik. A hivatal szóról általában semmi jó nem jut eszünkbe: többnyire egy nagy kőépületekbe zárkózó, bürokratikus intézményt látunk lelki szemeink előtt, ami ott próbál mindent akadályozni és gáncsolni, ahol csak tud. A katolikus Tanítóhivatal legalábbis saját meghatározása szerint nem ezt a célt szolgálja: inkább hit és erkölcs kérdéseiben állandóan a consensus universalist keresi, azaz az egyetemes egyetértést. Ezt ráadásul két síkon is megpróbálja megtalálni, azaz horizontálisan és vertikálisan. Egyrészt ügyel arra, hogy amit továbbhagyományoz a Szenthagyomány, az ne legyen ellentétben a hit forrásaival. Másrészt amikor egyetemes egyetértésről beszél, akkor ez nem azt jelenti, hogy a katolikusok ma mind ugyanazt gondolják: a consensus universalis kiterjed a múltban élt, korábbi hívő nemzedékek elgondolásaira is. Az igazi egyetértés tehát nemcsak térben valósul meg a mai katolikus hívek, hanem időben is az eddigi katolikus nemzedékek között. A pápa és a püspökök elvben azon fáradoznak, hogy ennek az egyetértésnek kijárják az útját, és ahol már megvan, ott fenntartsák, érvényt szerezzenek neki. Utóbbiba az is beletartozik, hogy kiközösítik azokat, akik ezt az egyetemes egyetértést megsértik (így járt például az ismert katolikus teológus-író Hans Küng is).

Ebben a hosszú bejegyzésben nem kívántam részletesen belemenni, hol és milyen lólábak lógnak ki nekem ebből a logikából. Sőt, azt is szívesen elismerem, hogy értékes pontokat is látni a Szenthagyomány gondolatkörén belül. Ezek egyike számomra kétségkívül az, hogy Isten a saját igazságait nem a levegőbe szórta szét, hanem egy értelmező közösségre bízta, amelynél hitelesebben és biblikusabban valószínűleg senki nem tudja ezt az üzenetet megőrizni és továbbadni. Bármilyen furcsa, de ez a gondolat még össze is cseng a kereszténynek finoman szólva sem mondható posztmodern filozófus, Jacques Derrida elképzeléseivel! Ezt a fonalat most itt ezen az izgalmas ponton leejtem, de innen veszem fel a következő bejegyzésben. Megosztás: Facebook Twitter Google+ Küldés e-mailben

BlogThis!

Megosztás a Twitteren

Megosztás a Facebookon Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal 8 megjegyzés :

Omnium Minister2018. június 14. 9:33 A legütősebb katolikus érv a Szenthagyomány mellett szerintem az, hogy maga a Szentírás léte, úgy ahogy van feltételezi azt, tehát nélküle nem létezne. Szerintem mi, protestánsok ott szúrjuk el, hogy az ún "solá"-kat is kiragadjuk a kontextusból (ahogy egyébként az igeverseket is szoktuk) és abszolút igazságként akarjuk képviselni. A sola scriptura eredetileg nem azt jelentette, hogy a JELENLEGI SZENTHAGYOMÁNY-FELFOGÁSHOZ KÉPEST sola scriptura? Ha kimondjuk, hogy a sola scriptura abszolút igazság, akkor saját magunkat kényszerítjük bele a körkörös hivatkozás zárt rendszerébe. Ez viszont magas labda egy katolikusnak, amit ő pedig a saját körkörös gondolati sémája alapján könnyedén tud cáfolni. Válasz

Névtelen2018. június 14. 16:21 Kedves Omnium!

Hát, van abban valami amit írtál, legalábbis katolikusként úgy látom, számos protestáns dobálja a magas labdákat, amit én eddig szóban és szemtől szemben nem szoktam lecsapni...de mi lenne ha megtenném?

Némelyik annyira bárgyú érvekkel jön, hogy negyed óra alatt a teljes világképe összeomolhat, ha csak a negyedét elmondom a Biblia kanonizálásának. Az Égből leesett tévedhetetlen 66 könyv, amit a csúnya gonosz hú de utáljuk őket katolikusok eldugtak a Reformációig, meg hasonlók... Mondjuk nagy visszatartó erő, hogy sokszor volt már hitválságom, és tudom az milyen kegyetlen dolog. Ezért inkább hagyok meg egy protestánst a részben tévedéssel aládúcolt hitében, mint hogy az alá ásva a kétségbeesésbe hajszoljam.

Írásban már jobban elengedtem magam vitafórumokon, pont a napokban gondolkoztam el azon, lehet ez is súlyos hiba volt... csak annyira nehéz néha megállni, ha a másik írásban önti a katolikusokkal kapcsolatban a tárgyi tévedéseket, vagy egyenesen csúsztatásokat... De mostanában hajlok rá, lehet meg kellen állni.

Csak olyan protestánssal leszek hajlandó komoly hitvitát folytatni, aki azt komolyan is gondolja, és sejti/ felismeri ez bizony két esélyes dolog. Aki csak engem akar téríteni, de leszarja hogy ez mennyi szenvedéssel jár az én életemben, maga viszont nem is gondol rá, hogy fordítva is lehet...az csak törzsi önigazolást keres . Mivel ő maga nem gondolta végig, mekkora pofont kaphat, az ilyen embert szerintem hagyni kell. Inkább legyen kissé öntelt protestáns, mint egy összetört ember.

Természetesen van a nem öntelt típus, aki a mentő szeretet nevében akar kiragadni a romanista Fenevad iszonyú jármából...na ez a típus is igencsak pofára tudhat esni, ha rájön mik a katolicizmus tényleges alapjai.

Ha valaki komolyan azt gondolja, és nem csak a másik emberre, de saját magára nézve is, hogy az igazság mindent megér, azzal lehet vitatkozni szerintem, és az etikus is.

Cypriánus