Szerkesztő:Mcysh/Krulik Lelekvandorlas antik

A Lélekvándorlás az antik görög hagyományban valószínűleg először Püthagorásznál és az őt követő Empedoklésznél jelenik meg markánsan. Érdemes figyelembe venni az orfikus hagyományt is, amellyel számos ponton mutatnak hasonlóságot Püthagorasz, és az őt követő Empedoklész nézetei.

Az orphizmus

Mivel Orfeusz megszegte az istenek feltételét, és az alvilágból távozásakor visszanézett Eurüdikére, végleg elveszítette kedvesét. A legenda szerint thrák bacchánsnők tépték szét a testét, hogy fájdalmas dalának örökre véget vessenek, ám Orfeusz feje tovább énekelt és ontotta a jóslatokat Leszbosz partjaira vetődve. Ebből alakult ki e sajátos misztérium: az orphika. Kialakulásáról nincsenek pontos adatok, ám Guthrie nézete szerint1 az orfikus tanításoknak már létezett írásos formája i.e. VI. században. E tanítások lényege az ember és az istenség egyesülésében áll; innen ered a lélek halhatatlansága is. Szembefordulva a dionüszoszi hagyománnyal, nem extázissal érhető el ez a kívánt állapot, hanem az elme és a lélek megtisztításával, követve az Apollóni hagyományokat. „Társadalmi alapjai a görög poliszrendszer felbomlásában kereshetők. A sokáig oly biztosnak tűnt rendszer összeomlása a figyelmet az élet mélyebb kérdései felé fordította. Az erősen dualisztikus színezetű (testi-múlandó világtól elkülönülő), ugyanakkor reményt ígérő hitben kerestek vigaszt, mely szerint a halhatatlan lélek részesülhet az istenségben […] Az orfikus mítosz szerint az ember a titánok hamvaiból keletkezett; a titánok lázadásának büntetéseként a lélek úgy van a testben, mintha sírba volna zárva. Csak a halálban válhat ismét szabaddá, de nem térhet egyszerűen haza, hanem érdemei szerint ítélet alá kerül.”2Egy másik értelmezés szerint az orphikusok a Megtisztító Apollón kultuszát és thrák reinkarnációs téziseket tanulmányozva jutottak arra a következtetésre, hogy a lélek tisztán tartásával lehet a testi halált túlélni. Az orphika fő célja a lélek üdvössége és felemelkedése a pokolból, eljutva az ősi bűntől a megtisztulás utáni áldott és örök élethez, s ez a folyamat nem más, mint a reinkarnáció.

Az orphikus teológiát és kozmogóniát támasztja alá az a töredékeket tartalmazó tekercs, amelyet félig elégett állapotban találtak egy i.e. 330 körüli sírban a Thesszaloniké melletti Derveniben, 1962-ben. A töredékekben fennmaradt szöveg egy - Orfeusznak tulajdonított - költeményhez kapcsolódó idézeteket és allegorikus kommentárokat tartalmaz, amelyben Anaxagorasz és Apollóniai Diogenész tanításait is felhasználta a kommentátor3. A fragmentumok tartalma és maga az orphikus hagyomány (melynek folytatói többek között Püthagorasz és Empedoklész voltak) rendkívüli jelentőségét annak is tulajdonítják, hogy radikális változást hoz az addig bevett vallási nézetekkel szemben: tiltja az eddig szentnek tartott véráldozatot, és a többistenhit helyébe az egyistenhitet állítja. A keresztény szimbolikában Orfeusz a Megváltó előképe, s a Jó pásztor is egyes helyeken Orfeuszként van ábrázolva4, hiszen Krisztus története számos hasonlóságot mutat a mitológiai hősével: Jézus is leszállt a földre, amely az emberek mérhetetlen bűnei miatt szinte már a pokolhoz hasonlatos, s innen kell visszavezetni az eltévedt lelkeket az örök boldogság birodalmába. Így az orphikus kozmogónia egyisten hite a kereszténység egyik gyökerének is tekinthető.

A derveni tekercsekben leírt szertartás megmutatja: a bűnös (tudatlan) léleknek megtisztulásra van szüksége ahhoz, hogy szabaduljon bűneitől. Tiszta, úgynevezett orphikus életet kell élnie, amely vegetáriánus étkezésen alapul, elkerülve így más testet öltött lelkek elfogyasztását. A töredékekben fennmaradt temetkezési-áldozati szertartás segíti a halott testben rekedt lélek vezeklését, bűnöktől való megtisztulását. Mindezekre további bizonyítékot szolgáltatnak azok az aranylemezkék, amelyeket Dél-Itáliában, Thesszáliában, Leszbosz és Kréta szigetén fekvő sírokban találtak. Az időszámításunk előtti késő ötödik és második század között talált leletek is arra vonatkozó tanácsokat tartalmaznak, hogyan lehet a halálból a boldogság felé vezető utat követni. Ezek a leletek az orphizmus Dionüsszoszi, illetve Bakkháns vállfajához tartoznak.5 Az orphikus hagyományokat első ízben Püthagorasz tette beszédeinek szerves részévé.

Püthagorász

Szamoszi Püthagorasz (i.e.: 570-497) tanítása, miszerint minden élet egymással rokon, továbbá vándorol és halhatatlan a lélek, újnak számít a korábbi vallási nézetekhez képest. „[Azt mondják] elsőként állította, hogy a lélek szükségszerű kört jár be, más és más állathoz (élőlényhez) kapcsolódva6.” Célja, hogy követőivel, nőkkel és férfiakkal egyaránt, mind egyszerű életmódot folytatva harmóniában éljenek az isteni törvényekkel. Ehhez nyújtanak segítséget a különböző technikák, melyekkel a tisztulás elérhető: a csendes szemlélődés, a diéta (illetve a vegetáriánus étkezés), és más egyéb aszketikus életmódhoz tartozó szertartás. Püthagorasz, mint a korai görög gondolkodók (például Thálész7) azt vallotta, hogy a világ maga élő, és a bolygók az istenek. Ama gondolat folytatása, miszerint minden embernek van egy olyan része, amely a világmindenséghez tartozik, és minthogy az univerzumban minden örök körforgásban van, ez az emberi-rész is halhatatlan8, már Püthagorasz fent említett újításai közé tartozik. Ez a halhatatlan részünk nem más, mint a lélek. Testünk halálával a lélek átvándorol egy másik testbe, legyen az állati vagy emberi, attól függően, hogy milyen feladatok várnak még rá a teljes tisztuláshoz vezető úton (ezért is tiltotta az állatáldozatot, hiszen az állatban akár előző életünkbeli apánk is lakozhat, akit ha rituálisan meggyilkolunk, igencsak kevéssé leszünk kedvesek az istenek előtt). Az életvezetéshez kapcsolódó tanítások, amelyet Püthagorasz átadott a tanítványainak (aszketikus életvitel, diéta, csendes szemlélődés és ember- és állatbarát etika) hozzásegítik a lelket, hogy a következő inkarnációjával már egy magasabb fokra léphessen. Tanításaival próbálta követőit mindennap a mértékletes életre inteni, hogy minél jobban megóvhassák lelküket a különböző bűnöktől, amelyért meg kellene fizetniük. Amikor beléptek a házba át kellett gondolniuk, tettek-e olyat, amely a püthagoraszi elvekkel ellentétben áll, illetve nem felejtették-e el kötelességeiket. Tisztelniük kellett az időseket, hiszen ami időben korábbi, az tiszteletre méltóbb, mert bölcsebb; előbbrevalóbb, mint a kezdet a végnél, a keletkezés a pusztulásnál. Püthagorasz próbálta tanítványai gondolatát a külső dolgokról a belsők felé irányítani, a javak birtoklásáról a tiszta élet elérésére. „Semmit ne tartsunk sajátunknak”, hiszen nem a tulajdonunk és a tárgyaink, hanem a cselekedeteink alapján mérettetünk majd meg; „Sem a szelíd növényt, sem az állatokat, amelyek nem ártanak az embernek, nem szabad megsemmisíteni, sem ártani nekik”, mert minden élőlényben egy ember valamely inkarnációja fejlődik; „a hízást kerülni kell” , feltehetőleg mert a felhalmozott teher csak hátráltatja a lelket a test elhagyásánál; „haragban nem szabad semmit sem tenni, sem mondani” , hiszen ilyen cselekedetekkel csak visszafelé mehetünk az úton9.

Empedoklész

Püthagorasz tanításait Empedoklész is beépítette saját gondolatrendszerébe, azonban helyenként szándékosan eltávolodva az orphikus hagyományoktól, teret engedve egy részben saját kozmogóniának. Töredékekben fennmaradt írásainak két, témája szerint elkülöníthető része: A természetről és a Tisztulások. A fragmentumokban fellelhető egyik vezérfonal a harmónia felbomlásának és újra megtalálásának örök ciklusa, amely tisztán kivehető már a püthagoreus hagyományban is: a reinkarnáció ciklusa ez, avagy a bűnös lelkek vezekléséé, amelyek így megtisztulva újra elérhetik az örök boldogság állapotát. Empedoklész tanítása szerint a főbűn, amellyel a lélek garantáltan belép a reinkarnáció ciklusába nem más, mint a véráldozat, az élő test feláldozása (legyen az állat vagy ember). A Tisztulások többek között magába foglalja az állatok leölésének, az állatáldozatoknak a tiltását, amely már korábban is a természet törvénye ellen való cselekedetnek számít. Maga cím, Tisztulások, görögül Katharmoi az áldozatokkal és egyéb rítusokkal elérhető megtisztulásra utal, amely szükségesnek bizonyult minden olyan esetben, amelyben egy ember megsértett valamely isteni parancsot. Azonban a lélek megtisztulás útján történő „megváltása” már A természetről című töredékegyüttesben is megjelenik: „A mérgeket, melyek segítenek a bajok és öregedés ellen, / meg fogod ismerni, mert mindezt egyedül neked nyújtom én. […] fölkelted Hádészból a meghalt férfi erejét.”10 Témája szerint ezzel a felütéssel indul a Tisztulások függetlenül attól, hogy a 111. töredék még A természetről részének tekinthető. A 112. fragmentumban Empedoklész folytatja halhatatlanná válásának kihirdetését: „Halhatatlan istenként, többé nem halandóként / jövök-megyek mindnyájatok közt” Empedoklész tehát önmagáról azt tartja, hogy már végigjárta a lelke a megtisztulás útját, és immár kiszakadva a körforgásból az örök élet birodalmából jött le a földre, hogy átadja a halandóknak eme állapot eléréséhez szükséges tudást. (Mindebben rejtőzik némi önellentmondás, hiszen az örök életet elnyerő léleknek nincs már szüksége arra, hogy bármilyen testbe beleköltözzék.) A Tisztulásokban számos párhuzamot és utalást találunk a derveni tekercsekben olvasható orphikus tanokra és gyakorlatokra, továbbá a pütagoreus alapokra, mint például a vérontás bűne, tilalma, és az ehhez kapcsolódó reinkarnációs ciklus; a tartózkodás a babtól, amely Guthrie szerint fellehető már az orphikus írásokban is,11 valamint az igaz hitre törekvés és a halhatatlanság.12 Szinte szó szerinti szövegegyezés lelhető fel a 132. és 133. fragmentumok13 és a derveni tekercsek huszadik töredéke között: nem az érzékszervek, hanem csak az értelem (legfőképp a beavatottak értelme) által fogadható be az isteni tudás.

Most nézzük meg az említett párhuzamokat az empedoklészi töredékekben. Elsősorban megjelenik a véráldozat, mint főbűn (a reinkarnáció tulajdonképpeni oka)14: „ha kedves tagjait vétkek közepette <gyilkossággal mocskolja> valaki, / ha <a gyűlölet hatására> vétkezve hamisan esküszik / az igen hosszú életű daimónok [egyike] - /háromszor tízezer évre taszíttassék el a boldogoktól!”15 Egy feltehetőleg Püthagoraszra utaló szövegrészletben Hérodotosz még úgy tartja, hogy „a léleknek ez a körbevándorlása […] háromezer évig tart.”16 Végső soron nem az időintervallum a döntő, hiszen a lélek vándorlása nem ugyanabban a ritmusban történik minden egyes embernél: Empedoklésznál azt láthatjuk, hogy saját megítélése szerint már végigjárta a lelke a megtisztuláshoz vezető kört, míg a bűnös lelkek, a daimónok, akik nem a megfelelő törvények szerint élnek, még feltehetőleg sokáig időznek az örök élet felé vezető úton. „Nem hagytok föl a gyászos hangú gyilkolással? Nem látjátok, / hogy az értelemmel nem törődve egymást zabáljátok? […] Ugyanígy ragadja meg apját a fiú, anyjukat a gyermekek: / lelküket kiontják, megeszik kedves húsukat. Mert hitvány bűnök közepette tévelyegtek, / ezért soha sem könnyebítitek meg lelketeket a nyomorúságos fájdalmaktól.”17 Empedoklésznál a reinkarnációs ciklus hierarchiáját a növények, majd a vízi állatok, madarak és végül az emberi test alkotja, s mindezt ő maga a 117. fragmentum tanúsága szerint már végigjárta.

A Földet benépesítő élőlények tehát bukott daimónok, melyek az örök boldogság állapotából szakadtak ki, és arra törekednek, hogy újra visszakerülhessenek. A földi lét állapotát Empedoklész a lélekre mért csapásként, fájdalmasnak és természetellenesnek mutatja be saját tapasztalataként: „micsoda megbecsülésből és mekkora jósorsból / [kivettetvén kerültem a földre!] […] Sírtam és jajgattam a szokatlan hely láttán. […] Ó jaj, ó halandók nyomorult neme, ó igen szerencsétlen, / micsoda viszályokból és jajveszékelésekből származtok!”18 A Szeretet uralmát felváltja a Viszály, a széthúzás, s a Föld csak egy örömtelen hely, ahol gyilkosság, gyűlölet és a haláldémonok más fajtái… bolyong(anak) körbe a sötétben Áté mezején. Tehát a teremtett világ a rosszra csábítás és rossz tanács istennője19, a bosszú megszemélyesítőjének uralma alatt áll. A testben leszületés nem tartozik a lélek természetéhez („…idegen húsköpennyel burkolva be…”)20 hanem a Viszály hatalomra törésével vált osztályrészévé. A jóval korábbról származó Édenkert-mítoszt szövi bele Empedoklész kozmogóniájába, mint a Szeretet uralmának (Küprisz, másik nevén Aphrodité) korát, amelyben nem volt mészárlás, öldöklés vérontás, háború, sem vihar és villámlás; mindezt a görög mitológia isteneivel ábrázolva (Atész, Küdomoisz, Zeusz, Poszeidón). Empedoklész kozmogóniájába jobban illett az életadó Aphrodité21, a szerelem (szeretet) istene, mint főisten, ezért nem vette át az orphikus Zeusz-mítoszt. Fontos megjegyezni, hogy nála a görög mitológiai alakok nem különálló istenekként, hanem emberi tulajdonságok általános megtestesítőjeként vannak jelen. Mindez alapján feltételezhető, hogy a derveni tekercsekben szereplő istenek, melyeket Zeusz „lenyelt” szintén azon tulajdonságok szimbóluma, melyet a lélek magára vett, így jutván el a bűnös, földi állapotba. Az orphikus szertartások mindettől megszabadítják a lelket, mely végigjárva a megtisztulás körét újra része lesz a Szeretet egységének (a mindent magába foglaló Szeretet a derveni tekercsekben az egyetlen Értelem). Tehát az aranykor visszatértét, a Szeretet egyeduralmát ábrázolja az orphikus gondolatmenet, amit később a többistenhitről egyistenhitre való áttérésként, azaz a kereszténység alapjaként értelmeztek az interpretátorok. A 111. fragmentumban olvashatjuk, hogy Empedoklész önmagát is egy ilyen mágus képességeivel ruházza fel, aki egyedül birtokolja azt a tudást és hatalmat, amellyel a teremtett világot és a benne élőket befolyásolhatja. Kingsley felhívja a figyelmet arra a szoros párhuzamra, amelyet a 111. töredék és Diodorus Siculus Titaniszokról szóló szövege között van. Ez utóbbiban a Titaniszok ugyanazon képességekkel rendelkeznek, melyeket Empedoklész önmagának tulajdonított: „Azt mondják az emberek, hogy a Titaniszok is varázslók voltak, záport, felhőket és jégesőt hívtak életre akaratuk szerint, ugyanígy akár havat is. Mindezen dolgok, melyeket tettek – mint ahogy a beszámolókból alapján tudhatjuk – megfelel annak, amit a Perzsa Mágus képes véghez vinni…”22 A Titaniszok mitológiai lakhelye Rhodosz és Kréta szigetek voltak. Kingsley arra is utal, hogy Empedoklész szülővárosának, Agragasznak alapítói és benépesítői e két szigetről települtek át, tehát valószínű, hogy magukkal hozták vallásukat és kulturális szokasaikat is, amelyeknél nem kizárt az orphikus eredet, hiszen Kréta szigetén fekvő sírokban találtak orphikusnak tulajdonítható írásokat.

Maga a képesség, amellyel vissza lehet hozni Hádészból a meghalt férfi erejét, nagyon sokban hasonlít a sámánok tevékenységére. A korábbi görög gondolkodás számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki „holtakat tudjon feltámasztani”, hiszen a korábbi példák azt mutatják, hogy miden hasonló próbálkozás tragikus véget ért: Aszklépiosz Kheirón kentaurtól elsajátított képességével és Athénétől kapott Medusza vérével telt üvegcsével fel tudta támasztani a holtakat, azonban az alacsony halálozási mutatók láttán Hádész és Thanatosz panaszt emeltek Zeusznál, aki Aszklépioszt ezért villámmal sújtotta. Szintén az istenek haragja vetett véget Orfeusz boldogságának is, hiszen szerelmének, Eurüdikének hiába adta vissza az életét, az alvilág a fogadalom megszegéséért visszavetette őt. A Tisztulásokban csak egyszer említi Empedoklész szó szerint a lelket (fr.138.), ugyanakkor a szöveg többi részéből egyértelműen kiderül, hogy a daimónók a bukott lelkek, és az ő megtisztulásuk a reinkarnációs ciklus23. Ennek egy lehetséges magyarázata: „talán a mindegyikünkben benne rejlő isten valójában a Gömbnek egy-egy töredéke: jelenleg alá van vetve az elemek közötti viszálynak, ám egy szép napon egyesülni fog a többi töredékkel és a többi dologgal egyetlen tökéletes gondolkodó lényben.”24 Ez az elv szintén megjelent már a kozmológiai töredékekben is „Egyszer a Szeretet révén mindenek eggyé egyesülnek […] Hanem mindenfelől egyenlő és teljességgel határtalan, / kerekded gömb, körbefogó magányában örvendve.”25. „A gömb, amely elemek keveréke, de mégsem organizmus, az empedoklészi világképben nem lehet egyéb, mint maga az univerzum”.26 Mindezek alapján láthatjuk, hogy Empedoklész szerint ugyanazon elvek határozzák meg az ember (lélek) sorsát, mint amelyek az univerzum egészét, és ebből következik, hogy amint a bukott daimónok újból elnyerik isteni mivoltukat, már nem mint különálló lelkek léteznek tovább, hanem Gömbbé egyesülve alkotják a mindenséget.

Források

• Gabor Betegh: The Derveni Papyrus (Cosmology, Theology and Interpretation) Cambridge University Press, 2004.
• Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz könyvben

Ford.: Rokay Zoltán, Jel Kiadó, Budapest, 2005-2007.

• W.K.C. Guthrie: A History of Greek Philosophy, Cambrdige University Press

Volume I.: The earlier presocratics and the pythagoreans (1962)

Volume II.: The presocratic tradition from Parmenides to Democritus (1965)

• Parmenidész, Empedoklész: Töredékek. Ford.: Steiger Kornél,

Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.

• G.S. Kirk, J.E. Raven, M. Schofield: A preszókratikus filozófusok

Ford.: Cziszter Kálmán és Steiger Kornél

Atlantisz Kiadó, Budapest, 1998.

• Routledge Encyclopedia of Philosophy /Edward Craig/