Szerkesztő:Kulfoldino/Hófehérke és a hét törpe (film, 1937)

A Hófehérke és a hét törpe (eredeti címe: Snow White and the Seven Dwarfs) Walt Disney 1937-ben megjelent első egész estés rajzfilmje.

Előzmények

Walt nagyanyja esténként Grimm és Andersen meséit olvasta az unokájának, aki úgy emlékezett ezekre az alkalmakra, hogy ezek voltak a nap fénypontjai. Disney szerint ezek a mesék és szereplők olyan valóságosnak tűntek, mint az iskolatársai és a játékaik. A tündérmesék valamennyi szereplője közül Hófehérkét és a hét törpét szerette a legjobban. Hófehérke története volt Walt Disney számára a tökéletes történet a rokonszenves törpék, a herceg és a lány románca és a cselszövő boszorkány miatt. Ez volt a tökéletes mese tökéletes bonyodalommal, amely mégis végig egyszerű marad. Disney néhány embert gyűjtött maga köré, akikkel elkezdtek dolgozni a Hófehérkén, miközben a stúdió ugyanúgy gyártotta a rövidfilmeket is, melyek a bevételt jelentették. A nagyjátékfilm megszületését A három kismalac (Three Little Pigs) című rövidfilm inspirálta. Walt így emlékezett a kezdetekre:

„A moziban bemutatott filmjeink közül A három kismalaccal sok pénzt kerestünk volna, ha játékfilmként készítjük el. De ez egy kisfilm volt, kevés írást igényelt. Egy sorozat részét képezte. A három kismalac ’32-ben készült, ’33-ban mutattuk be. E film révén született az a felismerés az iparban és a közvéleményben, hogy az ilyesmiből akár többet is ki lehetne hozni. Bemutattuk a moziban az előzeteseket, és a nézőket a kismalacok személyisége érdekelte. Örültünk annak, hogy képesek voltunk a jellemábrázolást is megjeleníteni. Azt próbáltam elérni vele, hogy a jellemábrázolás hangsúlyosabb legyen. Amikor bemutatták, szenzáció lett belőle. A megfelelő lélektani pillanatban jelent meg, ’33-ban, mikor a gonosz farkas valóban az ajtó előtt állt. […] Nem akartam sablonos lenni. A három kismalac hatalmas sikerét követően a közönség még több kismalacot akart. Később több Hófehérkét akartak. Az utánuk következő filmeket kiábrándítónak találták, és ezért még évekkel később is utáltam Hófehérkét, hiszen minden játékfilmemet Hófehérkéhez hasonlították, és egyik sem volt olyan jó.”

A készítők nagyon féltek attól, hogy a Hófehérke rengeteg területen nem fog működni. Komoly gond volt, hogy a művészek rövid rajzfilmeken "szocializálódtak", ez pedig hosszabb volt, így az elbeszélésnek is kifinomultabbnak kellett lennie.

Noha a Disney-film kiindulópontja a Grimm-mese, mégis változtattak az eredetin. Voltak elemek, melyeket kivágtak, például a királynő három gyilkossági kísérletét. Voltak, amelyeket jobban kifejtettek. A madarak, akik Hófehérkét siratják a halálakor, kibővítik a gyászjelenetet az üvegkoporsója körül. A végső forgatókönyvre hatást gyakorolt egy híres amerikai gyerekszínjáték is, melyet Winthrop Ames adott elő a Broadwayn ’12-ben. Disney elvetette továbbá a nyílt erkölcsi prédikációt és a színjáték didaktikus, nevelő célzatú elemeinek nagy részét. A történész Karen Merritt szerint: „Disney Hófehérkéje egy gyermekmese világát a természet barátságos díszletei között jeleníti meg, és ezeket az elemeket egy elszánt és kérlelhetetlen ellenséggel helyezi szembe, melyet el kell pusztítani.”

Karakterek

Emberszereplők

Nagy részük megrajzolásához rotoszkópot használtak. Az animátorok élőszereplős felvételeket rajzoltak át és díszítettek fel, hogy még életszerűbben hassanak. Az emberszereplők megrajzolása nehéz volt, mert ekkoriban a rajzfilmekben főleg állatok és képzeletbeli figurák szerepeltek. Főleg a herceg rajzaiban látszik az erőfeszítés, ezért csökkentették a herceg szerepét a lehető legkisebbre. Hamilton Luske, a Hófehérke egyik vezető animátora egy 1936-os előadásában nyilatkozta, hogy nagyon el kell túlozni a karaktereket, mert mindennek érdekesebbnek kell lennie, mint a valóságban: „A mi színészeink sokkal többet próbálnak, mint a többiek. Ha valaki lóra száll, ajtót nyit, leül egy székre, a legegyszerűbb és legprofibb módon akarjuk megvalósítani. A színészeinknek érdekesebbnek, szokatlanabbnak kell lenniük nálunk. Gyorsabban kell gondolkodniuk, mint nekünk.” Disney Margorie Belchert, a későbbi Marge Champion táncosnőt szerződtette, akinek a valódi kamerákkal felvett mozgását felhasználták az animátorok. Azért volt szükség az akkor tizenhét éves lány alkalmazására, hogy megvalósítsa az elképzelt gesztusokat. Előadta a pantomimet, a cselekményt, Disney pedig lefotózta, hogy a rajzolók az alapján dolgozzanak. A képeket nem átrajzolták, hanem felhasználták (az időzítéseket, a mozdulatokat, a ruha és a köpeny fodrozódását).

Hófehérke

Myron „Grim” Natwick volt a Hófehérke egyik fő animátora, aki már akkor a rajzfilmek egyik nagy úttörőjének számított, komoly névvel a szakmában. Ő rajzolta meg a Fleischer-fivérek számára Kokót, a bohócot, és ő tervezte Betty Boopot is, akinek köszönhetően Walt felfigyelt rá (különösen az a jelenet ragadta meg Disney figyelmét, melyben Betty egy gyorsan mozgó mozdonyra mászik fel). Natwick olyan részleteket dolgozott ki, melyek ismeretlenek voltak ’30-ban, például Betty Boop szélben lobogó haját és ruháját. Mindennek ellenére a karakter megőrizte nőies jellegét. Natwick végül '34-ben Disney alkalmazottja lett. Disney azt a nőies bájt szerette volna elérni a Hófehérkében, amit Natwick Betty Boop-rajzaiban látott. Perszephoné mesterkélt mozdulatai a The Goddess of Springben rámutattak, hogy milyen rémisztő is volt ez a feladat, de felcsillant a remény, amikor Natwick végzett az első munkájával, egy Cinderella-szerű lánnyal, a The Cookie Carnival című ’35-ös Symphonies-epizódban. „A sütis kislány volt a a Disney-mesék első igazi hősnője” – írta Michael Barrier rajzfilmtörténész.

Natwick rendkívüli rajzoló volt, hiszen megvalósította azt, amire Walt az újoncaival törekedett. Az emberalak ábrázolásának és mozgatásának mestere volt, ezért lett ő Hófehérke rajzolója. Önálló csapatával ezen az egyetlen figurán dolgozott, három közvetítővel és három segítővel. Natwick elsődleges segédje Marc Davis volt. Natwick hanyag és rendezetlen volt, így Marc Davis volt az, aki kiemelte a megfelelő vonalakat, kihúzta őket a tisztázaton anélkül, hogy megsértette volna Natwick időzítését vagy cselekményvezetését. Telhetetlen volt Hófehérke megfelelő részleteinek kidolgozásában, hisz nehéz úgy rajzolni, hogy a szemei ne csúszkáljanak az arcán, ne változzon a kis masni mérete a hajában, és a ruhája redői valódinak, és ne kartonpapírnak tűnjenek.

Hófehérke megjelenése visszaadja Walt elképzelését, hogy teljesen ártatlan legyen, amit Hamilton Luske és „Grim” Natwick is támogatott, és kifinomultabb módon próbálták ábrázolni őt.

A szolga a varázstükörben

Wolfgang ’Woolie’ Reitherman rajzolta meg. Ennek a karakternek a megalkotása különösen nehéz feladatnak bizonyult. Mivel a figura egyáltalán nem mozog, a párbeszéd érzékeltetését csak az ajkak és a szem mozgatásával, testmozgás nélkül kellett megjeleníteni. Az eredeti rajzok megvizsgálásakor látszik, milyen kicsiny szünet van az egyes képek között. A végső változat elkészültekor különleges effektusokat (füsttel és torzító üveggel hoztak létre fodrokat a maszkon) adtak hozzá az elkészült képekhez a légies hatásért, melyet évekkel később e szavakkal kommentált Reitherman: „Az egész munkám voltaképpen semmit sem ért.”

A vadász

Disney folyamatosan kételkedett a vadászjelenet letisztultságában és hihetőségében. Az írók és a vázlatrajzolók figyelembe vették a szereplő testbeszédét és Hófehérke sebezhetőségét háttal a vadásznak, valamint a karakterek motivációit. (Miért gondolja meg magát a vadász? Mikor dobja el a kést? Milyen hosszú ideig legyen a képben a kés?) Az a jelenet, melyben a vadász meg akarja ölni Hófehérkét, több mint hathónapos előkészületet igényelt. Az animátorok a hihetőség határáig feszítették a húrt, hiszen nem tudhatták, mennyire fogadja el a közönség, hogy egy rajz megpróbál megölni egy másik rajzot. Walt azon tűnődött, hol lehet a hihetőség határa. Frank Thomas és Ollie Johnston szerint „ott, ahol mind valóságosak, egyszerűek, érzelmesek és drámaiak.” Mivel ilyesmi még sosem került rajzfilmbe, ezek az ötletek kiterjesztették a rajzfilm műfajának érzelmi és elbeszélő képességeit: a gyilkossági kísérlet egy nagyszabású filmes kísérlet volt.

A hét törpe

Disney a törpék megrajzolásának felügyeletét Fred Moore és Vladimir Tytla animátorok között osztotta meg (míg Moore rajzai rendkívül tetszetősek voltak, addig Tytla képes volt bensőséges érzelmi töltettel gazdagítani a szereplőket). Tekintve, hogy a törpék nagyon sokan voltak, és olyan sok időt töltöttek ki a filmben, számos további rajzoló is dolgozott rajtuk Moore-on és Tytlán kívül, hogy időt és pénzt spóroljanak meg. Ez a fajta munkamegosztás következetességi problémákat vont maga után, hiszen ugyanazokat a törpéket más-más művészek keltették életre a különböző jelenetekben, éppen ezért volt nehéz elkerülni a változást a törpék jellemében. Disney sok időt szánt arra, hogy kidolgozza a törpék jellemét, hogy az állandó legyen. Meggyőződése volt, hogy a figurák személyiségét a nevüknek is tükrözniük kell, így e szempont alapján választották ki a végső neveket (Tudor, Vidor, Hapci, Kuka, Szende, Szundi és Morgó) egy hosszú listáról, melyen olyan elnevezések is szerepeltek, mint Csöpi, Pufi, Rátarti, Büfi, Ugri, Csini, Fecsegő és Süki. Walt így vélekedett a törpék nevéről:

„Szende és Vidor neve magáért beszél. Kuka is teljesen kuka volt. A Kuka elnevezés okozott némi vitát, hogy érdemes-e így hívni. Azt mondták, túl modern szó. De rájöttünk, hogy már Shakespeare is élt vele. Aztán azt mondták, hogy egyeseknek a kokós juthat eszébe róla. De rájöttünk, hogy ez nem igaz. A „kuka” szó eredete messzebbre nyúlik vissza. Azt feleltem, ez a legjobb ötletem olyasvalakire, aki kissé lökött. Kicsit a fejére ejtették, nem tudott beszélni. Vidor azt mondja, azért nem, mert sosem próbálta. És persze Morgó is morcos volt. A Tudor pedig kissé fontoskodóan hangzik. Ő volt a vezető. A név jelenti a személyiséget.”

Hófehérkének a törpékkel való első találkozása, amikor elnevezi őket, az egyik legfontosabb rész a filmben, hiszen a közönség itt figyelheti meg először az összes törpét külön-külön. A jelenet készítésekor néhány író azt mondta, hogy a jelenet túl hosszú, és lelassítja s cselekményt. „Talán igen”, felelte Walt, „de időt kell szakítanunk arra, hogy Hófehérke minden törpével találkozzon, hogy a közönség megismerhesse őket. Még ha untatjuk is kicsit őket, hamar elfelejtik, hisz később minden egyes törpe érdekelni fogja őket.”

Morgó karaktere tompítja a film kedvességét. A közönség azon tagjait képviseli, akiket nem érdekel a sztori, a cinikusokat. Morgó már előttük kigúnyolja a filmet, ami segíti őket a történet elfogadásában.

Frank Thomas animátor dolga volt a törpék megrajzolása, ahogyan gyászolják Hófehérkét. Nevetséges is lehetett volna, ahogy hét rajzfilmfigura sirat egy másikat, de nem az lett, ami azon pózok megjelenítésének köszönhető, melyek meggyőzően fejezik ki az érzelmeket, a gyászt. Sokan mondták, hogy nem lehet hitelesen megrajzolni a jelenetet, mivel az túl realista, de Thomas megcsinálta. Az ő ötlete volt az arcon legördülő könnycsepp, a lassan mozgó kamera. Thomas a legszívbemarkolóbban Morgó bánatát érzékeltette. A nőgyűlölőt, aki titokban szerelmes Hófehérkébe, letaglózza a halála. Kuka egyik jelenetét, mikor könnyezve Tudor vállára borul, félig kivágták, mert az elővetítésen nevettek rajta. Kuka arcára rá nem jellemző fájdalom ült ki, amit a közönség félreértett. Morgó változása a legdrámaibb és a legérzelemdúsabb a korábban keserű természete miatt. Az egész film alatt magányos, csak magában morgolódik, ebben a jelenetben azonban hitetlenkedik, és a fejét a kezei közé temeti. Thomas úgy vélekedett róla, hogy ő „az egyetlen törpe, akinek jelentékeny mozgása van.”

A királynő

Art Babbitt rajzolta meg (később ő keltette életre Goofy-t). A gonosz királynő érzelemkitöréseit bemutató jelenetekben (például amikor megtudja, hogy Hófehérkét nem gyilkolta meg a vadász, és még mindig életben van) látszik a leginkább az emberi alakok bonyolult megformálásának nehézsége. Disney a '30-as években az emberi alak ábrázolásában talált komoly kihívást. Néhány Silly Symphonies-rajzfilmben a rajzolók már próbálkoztak hihető emberi karakterek megjelenítésével, a legtöbb esetben azonban kudarcot vallottak, csak néha sikerült egy-egy póz, pillantás, vagy mozdulat életre keltése. Ehhez képest a Hófehérkében szereplő karakterek kifinomultsága még szembeötlőbb.

Állatszereplők

A filmben megjelenő állatok ugyanolyan kidolgozottak és érdekesek, mint a főszereplők. Mindig a cselekménnyel összefüggésben jelennek meg, és amit megtudunk róluk, az a történettel is kapcsolatban van. Hófehérkének az erdei állatokkal való első találkozása segít a lány jellemének elmélyítésében. A kis állatok Hófehérke mondandójára adott reakciója teszi igazán érdekessé őt, ugyanakkor a szereplőről is megtudunk valamit. Hófehérke még rokonszenvesebb lesz, hiszen annyira kedves és ártatlan, hogy az állatok megkedvelik és megértik őt. Misztikussá teszi őt, hogy összhangban van a természettel. Az állatokon felfedezhető emberi vonások a közönséget is megérinthetik (a madárcsalád bólogat és mosolyog).

Történetmesélés

Wilfred Jackson volt a Hófehérke jelenetrendezője. A Hófehérke cselekménye gazdaságosan épül fel, de gazdag a részletekben. Az elbeszélés gyorsan halad előre, a cselekmény legnagyobb része 36 órán belül zajlik le. Walt mindent kivágott, ami nem mozdította előre a történetet, vagy nem adott hozzá a szereplők jelleméhez semmit. A Disney-féle történetmesélés védjegye tetten érhető többek között Hófehérke és a kismadár duójában (Hófehérkének az erdőben átélt rémületes menekülése után). A kismadár üdvözli Hófehérkét, a szülők helyeslően mosolyognak, a magabiztos kismadár előadja a szólót, a szülők büszkék, egészen addig, míg a fióka túlzásba nem esik, és hamis hangot nem üt meg. Ekkor a szülők összerezzennek, a fióka aggódik, majd ismét felszabadultan pillant Hófehérkére, aki rámosolyog, és arról énekel, hogy nem lesz semmi baj. Ez a vizuálisan elmesélt minitörténet számos jellemrajzot közvetít rövid idő alatt egy alapvetően felesleges helyzetben. Walt Disney ekképp gondolkodott a realizmus fontosságáról a Hófehérkében:

„Amikor nekiláttunk [a Hófehérkének], sok mindenen dolgoztunk a rajzolókkal. Egy játékfilmhez akartam bizonyos effektusokat. Úgy éreztem, valami mélységet kellett adni a dolgoknak. Nem lehettek egysíkúak. Ezért készítettem egy kísérleti rajzfilmet, amely révén a mélységet a rajzaimba ültethettem. Ezért készült a The Old Mill című kísérleti rövidfilm. Szándékosan úgy terveztem a filmet, hogy a trükköket a játékfilmben [a Hófehérkében] is alkalmazhassam. Afféle költői dolog volt, csak zene szólt alatta, nem volt párbeszéd, csak egy öreg malom napnyugtakor, majd pedig az éjszakai események. A pók hálóját szövi, a madarak fészket raknak, majd feltámad a vihar, és a vén malom tombolni kezd, és másnap reggelre, mikor a tehenek visszajönnek, a pókháló teljesen összekuszálódik. Színes rajzfilm volt, melyben dimenziót adtunk a kameramozgásnak, amit ma többsíkú képnek nevezünk. Nem csupán egy síkra, hanem többre festettünk, így több síkban mozgathattuk a kamerát, a mélység látszatát keltve... Így kezdtünk több síkban dolgozni, és ezáltal mélységet teremtettünk. A Hófehérke készítésekor számos jelenetnek adtam így mélységet, amikor a kastélyra közelítek... Úgy éreztem, térbeli hatást kelt.”

Disney a Hófehérkét a vizuális és elbeszélő kifinomultság új szintjére emelte, melyre jó példa az állatok tevékenységeinek bemutatása a különböző dalok közben. A kamera nem mutatja, ahogy a szereplők énekelnek, helyette egy-egy dal kezdeténél Disney rátér a vizuális történetekre, így a képsorok lágyítanak a zene művésziségén, két történetet mesélve egyszerre. Ez az eljárás a vizuális megjelenítésben is jelen van.

Látványvilág

A forradalmi Technicolor-eljárást, mellyel a Hófehérke is készült, Disney először '32-ben, a Silly Symphonies egyik részében alkalmazta, mivel úgy érezte, a színeket a rövidfilmben jobban fel tudná használni. Időbe telt, míg meg tudta győzni a munkatársait a színesfilm fontosságáról, mivel nehéz volt pusztán a figurák színezésével többet kihozni belőlük. A Hófehérke készítésekor tompított színvilágot használtak. Aggódtak, hogy vajon a közönség képes lesz-e 90 percet végigülni ennyi ragyogó szín előtt. Félelmeik végül alaptalannak bizonyultak. Hófehérke vokális és vizuális megjelenítésében a rajzolókat egy korabeli filmszínésznő, Janet Gaynor inspirálta.

Albert Hurter svájci művész volt a film fő látványterezője, aki ’31-től dolgozott a Disney-stúdióban. A főleg huszonéves alkalmazottak között a 48 éves Albert öregnek számított. Komolyan megemelte a stúdió művészi színvonalát, hála európai tanulmányainak, képzelőerejének és az aprólékosság iránti érzékenységének. ’34-re, mikor a Hófehérkén dolgozni kezdett, már ő felelt a stúdióban a látványvilágért, a karakterekért, azok öltözékéért, az elrendezésért és a díszletért.

A királynő nedves, patkányjárta várbörtön-laboratóriuma jó példa többek között Charles Philippi és Hugh Hennesy látványtervezői tehetségére. Hatottak rájuk James Whale divatos horrorfilmjei, például a ’31-es Frankenstein, a The Old Dark House, a The Invisible Man és a Bride of Frankenstein. A német expresszionista filmek is éreztették hatásukat, például F. W. Murnau ’22-es Nosferatuja, a különleges effektusok, a fenyegető árnyak és a gótikus képvilág. Egy filmtudós szerint a Nosferatuban „az árnyék több, mint a gonosz megjelenítése, az emberiséget fertőző, felfoghatatlan rosszakarat jelképe is egyben.” Marc Davis elmondása szerint sokféle filmet vetítettek és tanulmányoztak a Disney Studióban a ’30-as évek végén, hogy bővítsék a rajzolók tudását. Megfigyelték a vágást, a beállításokat, a jelenetek együttműködését, Fred Astaire tánclépéseit. Az animáció nagy része ebből áll. Tanulmányozták Charles Laughton alakítását, Stanyiszlavszkijt olvastak. Egy trükköt se hagytak ki. A vígjátékok mesések voltak. Chaplin, Edgar Kennedy arckifejezései, Laurel és Hardy. Nagyon sok minden megragadta a figyelmüket, a The Cabinet of Doctor Caligarit és a Nosferatut éveken át nézték újra. Nem volt olyan filmtípus, amit nem láttak. Ami az egyikben nem volt meg, ott volt a másikban. Próbálták megérteni Matisse-t és Picassót is. Noha a végeredményben ebből elég kevés látszik, mindenki folyamatosan tanult. A stúdióban modelleket alkalmaztak, minden este rajzoltak. Ez mind jó alkalom volt arra, hogy sok mindent közös nevezőre hozzanak, hiszen bármit is csináltak, arra korábban még nem volt példa. Disney a stúdióban is felállított egy művészeti iskolát, hogy továbbképezze a munkatársait.

Disney minden lehetséges módon igyekezett fejleszteni a médiumot, a kamerákat, az eljárásokat és az effektusokat. Szükséges volt még a mozgás tanulmányozása és a vonalak egyszerűsítése is, hiszen el akart szakadni a statikus rajzoktól, és a rajzot a mozgás részévé akarta tenni. Ekkor kezdtek el a cselekményábrázolásban gondolkodni, melyet cselekményelemzésnek hívtak. Ez a törekvés oda vezetett, hogy filmezniük kellett, mivel a járás lerajzolásához elemezniük kellett a járást, ezért lefotózták az embereket a cselekmény közben, majd áttanulmányozták a képeket. Minden rajz tökéletes volt, hiszen mindet egyesével rajzolták meg a rajztáblán. Nem a rajzok száma, hanem a rajzolás minősége számított. Disney nagyon komolyan vette a hihetőséget, hiszen bohóckodással nem tudtak volna könnyeket csalni az emberek szemébe, ezért kereste a Hófehérkében a drámát, melyben fontos szerepe volt a cselekményrajzolásnak.

A Hófehérke bizonyos elemei igen ijesztőek. Emiatt lesz olyan erőteljes a jók és a rosszak konfliktusa, hiszen ha a rossz oldal nem igazán erős, akkor a jó győzelme nem számít annyira. A film bizonyos részei annyira ijesztőek voltak, hogy a brit cenzorok kivágták őket, és korhatárossá tették a filmet.

Hangok

Hófehérke

Walt Disney olyan hangot akart Hófehérkének, amely nem mindennapos, nem e világból származik. Mindemellett fontos szempont volt az is, hogy a választott lány tudjon énekelni, hiszen számos, Hófehérkének írt daluk volt. A kereséssel Disney megbízott egy fiatal munkatársat, aki folyamatosan hozta a jelölteket. Disney nem akart a lányok külsejével foglalkozni, hiszen csak a hangjuk érdekelte. A meghallgatásra érkezők nem tudták, hogy Disney hallja őket. Azt hitték, csupán mikrofonpróbán vesznek részt, ami megnyugtatta őket. Disney csak belépett az irodájába, bekapcsolta a hangszórót, meghallgatta a hangot, majd felhívta őt a munkatárs, és megkérdezte, mit gondol a jelöltről. Két-három jelöltet hallgattak meg naponta. Egy nap a munkatárs izgatottan hívta Disney-t: „Találtam egy 14 éves lányt. Hihetetlen hangja van.” Disney azonnal meghallgatta. A lány hangja gyönyörű szoprán volt, mintha egy 20-30 éves nő hangja lett volna. Disney mégsem őt választotta, mivel a hangja túl idős, túl érett volt, ő pedig valami vékonyabbat, fiatalabbat szeretett volna, ezért elutasította. Ő Deanna Durbin volt. Egyszer aztán a munkatárs hozott egy 18 éves lányt, Adriana Caselottit, aki képes volt arra a madárszerű csivitelésre, melyet Disney keresett. Azonnal szerződtette a lányt.

A herceg

Harry Stockwell, Dean Stockwell színész apja kölcsönözte a hangját a hercegnek. Azért esett rá a választás, mert a hangja megfelelt a korabeli operettdivatnak, hiszen a neki írt dalok Jeanette MacDonald '30-as években készült, musicalszerű operettfilmjeinek stílusát követték.

A boszorkány és a királynő

A boszorkány és a királynő hangját ugyanaz a színésznő, Lucille La Verne adta. A stúdió munkatársai közül néhányan arra panaszkodtak, hogy túl mély a hangja, és nem lesz alkalmas mindkét karakter életre keltéséhez, végül azonban az aggodalmak feleslegesnek bizonyultak.

Kuka

A munkálatok végéhez közeledve már minden szereplőnek találtak megfelelő hangot, kivéve Kukát. Végül Disney felhagyott a kereséssel, és úgy döntött, Kuka legyen néma. Nem lesz szüksége hangra, ettől lesz más.

Zene

A zene stílusát Jeanette MacDonald operettfilmjei inspirálták, ennek ellenére Disney arra utasította a zeneszerzőit, hogy kerüljék a korabeli zenedivatot. Új módon akarta felhasználni a zenét, beágyazta a történetbe, hogy a szereplők ne ok nélkük fakadjanak dalra. Ez előrevetítette a zene és a narráció összefonódását, amit Rodgers és Hammerstein valósított meg az Oklahoma! című színpadi musicalben hat évvel később. Az MGM producerei ’39-ben Disney nyomában készítették el az Óz, a csodák csodáját (The Wizard of Oz), amit 2 évvel a Hófehérke után mutattak be.

A Hófehérke betétdalai a figyelem központjában állnak, de Leigh Harline és Paul Smith háttérzenéje ugyanolyan erőteljes. A zene önmagában is elbeszélő erejű, hiszen kihangsúlyoz minden jelenetet. Frank Churchill (ő írta a Some Day My Prince Will Come és a Whistle While You Work című dalokat) és Larry Morey dalai bájosak, lényegre törőek és fülbemászóak. Majdnem mind slágerlistás lett, elsőrangú művészek adták elő, és a rádió is adta őket, az I'm Wishing című dal előtt pedig John Lennon és Paul McCartney is tisztelettel adózott.

Fogadtatás

A Hófehérke óriási sikert aratott a nézők és a kritikusok körében. A hároméves, ezer főt foglalkoztató gyártás végül 1,7 millió dollárba került, amire ’37-ben még nem volt példa. Amikor a Music Hallban bemutatták a filmet, rekordot döntött. Korábban három hét volt a legtöbb idő, amíg egy film műsoron volt, a Hófehérkét viszont öt hétig játszották, és még tovább is műsoron lehetett volna, de Disney attól tartott, hogy árthat a többi szerződésének a nagy népszerűség, ezért kivonta a filmet. A Hófehérke által felállított öthetes rekord csak három évvel később dőlt meg. Disney ekképp vélekedett a filmről:

„A Hófehérkével egészen új korszak kezdődött. Új távlatokat nyitott. […] Amikor a Hófehérke sikert aratott, azt mondtam: játékfilmeket kell csinálnunk. Semmi kétség nem fért hozzá, miután 8 milliós bevételt hozott, csak a finanszírozás volt kérdés. Decemberben, mikor bemutattuk a Hófehérkét, rengeteg időbe telt pénzt szerezni a befejezéséhez. 1,7 millióba került. Az utolsó 200 ezer volt a legnehezebb. Akkor kellett leülnöm a bankárokkal. Hat hónappal később valamennyi tartozásunkat kifizettük, és maradt pár milliónk a bankban is. […] Időközben a Hófehérke nyereségéből építettem egy stúdiót. […] A piac összeomlása nagyon kellemetlen volt. Emlékszem, ’39-ben kitört a háború. Röviddel ezután valamennyi bevételünk befagyott. Amikor Hitler megkezdte Európa megszállását, a piacunk összeomlott. A fontbefektetéseink befagytak. A finanszírozásunk elakadt. A bankok elutasítóak lettek.”

A Hófehérke nemzetközi elismerése tette lehetővé, hogy elismerték a piacon a rajzfilmet mint műfajt, és ezzel új távlatokat nyitott meg. Walt Disney úttörő tevékenységét 1939-ben Oscar-díjjal jutalmazták.