Szerkesztő:Kovacs Laszlo Sandor/próbalap

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Philip Larkin
Élete
Születési névPhilip Arthur Larkin
Született1922. augusztus 9.
Radford, Coventry, Warwickshire, Egyesült Királyság
Elhunyt1985. december 2.
Hull, Humberside, England

Philip Arthur Larkin (1922. augusztus 9- 1985. december 2) angol költő és könyvtáros volt. 1945-ben jelent meg első verseskötete, The North Ship ( Az északi hajó) amelyet két regénye, a Jill (1946) és az A Girl in Winter (1947) követett. 1955-ben, második verseskötetével, a The Less Deceived ( A kevésbé becsapott) megjelenésével lett igazán közismert alkotó. Ezt követte 1964-ben a The Whitsun Weddings (Pünkösdi lakodalmasok) és 1974-ben a High Windows (Magas ablakok) kötete. 1961-től 1971-ig a The Daily Telegraph jazzkritikusaként is közreműködött, kritikáit All What Jazz: A Record Diary 1961-1971 ("Minden, ami jazz:Egy zenei napló") címmel 1985-ben jelentették meg. Szerkesztője volt a The Oxford Book of Twentieth Century English Verse című antológiának. [1] Számos kitüntetést szerzett, így tulajdonosa volt a Queen’s Gold Medal for Poetry-nek is.[2] 1984-ben, Sir John Betjeman halálát követően felajánlották neki a Poet Laureate (koszorús költő) tisztségét, de ezt visszautasította.

Miután az Oxfordi Egyetemen elvégezte az angol nyelv és irodalom szakot könyvtáros lett. Harminc évig végzett kiemelkedő munkát a Hulli Egyetem Brynmor Jones Könyvtárában, mely idő alatt megírta kiadásra szánt munkáinak nagyobb részét. Költeményeire jellemző egy „jellegzetesen angol, komor pontosság”, egyik kritikusa, Andrew Motion megállapítása szerint ez az érzelmek, helyszínek és kapcsolatok megjelenítésére egyaránt vonatkozik. Egy másik kritikusa, Donald Davie megállapítása szerint Larkin költeményeiben csekély, vagy egyenesen lecsökkentett elvárások jellemzik a lírai én motivációját. Eric Homberger (csatlakozva Randall Jarrel véleményéhez) a „háború utáni piac legszomorúbb szívének” titulálta. Larkin mindezeket a meglátásokat úgy foglalta össze, hogy számára a nélkülözés annyit jelent, mint „Wordsworth-nek a tűzliliomai”. [3] Larkin művészetére hatással volt W. H. Auden, W. B. Yeats, és Thomas Hardy, így költeményeire jellemző a bonyolult mégis rugalmas gondolati felépítés. Jean Heartly-nak, Larkin korábbi kiadója, George Heartly volt feleségének a meglátása szerint Larkin versei „a líraiság és az elégedetlenség izgalmas keverékei”. [4] Ugyanakkor Keith Thuma antológiaszerkesztő véleménye szerint Larkin versei többről szólnak, mint az a szigorú pesszimizmus, amelyet első olvasatra közvetítenek. [5]

Larkin a nyilvánosság előtt gyakorlatias, angol agglegényként mutatkozott, aki kerülte a hírnevet és az angol irodalmi közélet velejáróit. [6] Nagy vitát gerjesztettek Larkin magánéletével és politikai nézeteivel kapcsolatosan az 1992-ben, Anthony Thwaite által megjelentetett levelei. John Banville kritikájában csak hajmeresztőnek és helyenként nevetségesnek aposztrofálta a leveleket. [6] Lisa Jardine leírásában egy „hétköznapi, megrögzött rasszista, és fesztelen nőgyűlölő”, de John Osborne akadémikus 2008-as érvei szerint „a legdurvább dolog, amit Larkinról valaha kiderítettek, az néhány vaskos stílusú levél, s egy olyan pornográfia iránti ízlés, ami talán még lágyabb, mint amit ma mainstream szórakoztatóipar termékeként elfogadunk”. [7] A levelek kapcsán kibontakozott vita ellenére a Poetry Book Society 2003-as felmérése Britannia elmúlt ötven évének legkedveltebb költőjévé választotta, közel két évtizeddel halála után. 2008-ban a The Times Britannia legnagyobb, II. világháború utáni költőjének nevezte meg. [8]

A Coventry Evening Telegraph egy 1973-as száma „Coventry bárdjaként” [9] hivatkozott rá. Mindezek ellenére mégis Larkin választott otthona, Kingston upon Hull rendezte meg 2010-ben, a költő halála után 25 évvel a Larkin 25 fesztivált [10], amelynek keretei között Martin Jenningsnek a költőről készült szobrát is leleplezték. [11] [12] [13] 2016. december 2-án pedig, a költő halálának 31. évfordulóján a Westminster Apátság Költők sarkában kapott egy emlékének szentelt padlólapot. [14]

Philip Larkin élete[szerkesztés]

Fiatalkora és neveltetése[szerkesztés]

Philip Larkin 1922. augusztus 9-én született a Pultney Road 2-es szám alatt, Radfordban, Coventryben. [15] Édesapja Sidney Larkin (1884-1948) és felesége, Eva Emily (1886-1977) egyetlen fiaként. Anyai nagyapja első osztályú pénzügyőr, William James Day volt. Sidney Larkin családja eredetileg Kentből származott, de már legalább a XVIII. század óta a Staffordshirebeli Lichfieldben éltek, ahol kezdetben szabó, majd kocsikészítő és cipész mesterséget folytattak. Larkin édesanyjának családja, a Day az Essexbeli Eppingből származott, de a Lancashirebeli Leighbe költöztek még 1914-ben, ahol William Day nyugdíjak és más járandóságok ügyintézője lett. [16]

Larkin családja Coventry Radford nevű kerületében élt, egészen öt éves koráig. [17] Ekkor egy nagynak számító, háromszintes, szolgaszemélyzeti lakrésszel is rendelkező, középosztálybeli házba költöztek, közel a vasúti megállóhoz és a King Henry VIII iskolához, a Manor Roadon. Bár korábbi házuk megmenekült a második világháborús bombázásoktól, egy útfejlesztési program velejárójaként 1960-ban mégis elbontásra került, hogy egy belső körgyűrűt építsenek a helyén. [18]Húga Catherine, akit csak Kittyként ismertek, tíz évvel volt Philipnél idősebb. Édesapjuk, Sidney Larkin saját munkájával küzdötte fel magát Coventry városának kincstárnokává. [19] Sidney különös egyéniség volt, már „középkorú emberként kiüresedett és kiábrándult jellem” [20] ahogyan azt Philip Larkin egy ízben megfogalmazta. Sidney Larkin irodalom iránti rajongása keveredett a nácizmus iránti érdeklődésével, így két Birodalmi nagygyűlést is meglátogatott az 1930-as évek közepén. [21] Philip Larkinnak apja mutatta meg Ezra Pound, T. S. Eliot, James Joyce és D. H. Lawrence műveit. [22] Philip Larkin édesanyját idegeskedő, tehetetlen asszonyként látta, aki mint írta „egyféle hibás viselkedésmódot erőltetett magára… Számára az volt a jó, ha összezuhan, s majd gondját viselik.” [23]Philip Larkin édesanyjának életét alapvetően meghatározta Sidney Larkin uralkodó természete.

Philip Larkin gyermekkora néhány szempontból szokatlannak mondható. Nyolc éves koráig édesanyja és nővére otthon tanították. Otthonukat se barátok, se rokonok nem látogatták meg. Kiskorában hosszú ideig dadogott. [25] Mindezek ellenére, amikor felvették Coventryben a King Henry VIII Junior School diákjának, azonnal beilleszkedett a közösségbe és hosszan tartó barátságokat kötött, így például James „Jim” Suttonnel, Colin Gunnerrel, és Noel „Josh” Hugheszal. Bár a szülői otthon közege meglehetősen fagyos volt, Larkint szülei támogatták elképzeléseiben. Így például jazz iránti szenvedélyét dobfelszerelés, egy szaxofon megvásárlásával és a Down Beat című magazinra való előfizetéssel támogatták. Tanulmányait a King Henry VIII Senior Schoolban folytathatta, de iskolaérettségi vizsgája 16 évesen nem sikerült jól. Nem túl jó eredményei ellenére az iskola diákja maradhatott és két év múlva kitüntette magát az angol és történelem tantárgyakban, majd teljesítette az Oxfordi Egyetem St. John’s Collegeának bemeneteli vizsgáját, így az angol irodalom hallgatója lett. [26] Philip Larkin oxfordi egyetemi tanulmányait 1940 októberében kezdte el, egy évvel a II. világháború kitörése után. A háborús időszakban a felsőbb társadalmi osztályok régi egyetemi hagyományai részben eltűntek és a férfi hallgatók többsége erősen csonkított egyetemi fokozatokért tanult. [27] Larkin a megszokott három évig tanulhatott az egyetemen, ugyanis rossz látása miatt a katonai orvosi alkalmassági vizsgálaton nem tartották besorozhatónak. [28] Hallgatótársán, Norman Ilesen keresztül ismerte meg Kingsley Amist, aki felerősítette benne a gúny és a tiszteletlenség iránti vonzódását, s élete végéig közeli barátja maradt a költőnek. [29] Amis, Larkin és más egyetemi barátaik egy csoportot alapítottak, amelyet csak úgy neveztek „The Seven” („Hetek”). A csoport tagjai megvitatták egymással költeményeiket, jazzt hallgattak és lelkes ivászatot folytattak. Larkin ebben az időszakban talált először igazi női társaságra, de intim életében még nem következett be az áttörés. [30] 1943-ban tette le záróvizsgáit. Évfolyam elsőként végzett, ami igencsak meglepte, mivel az egyetemen töltött ideje nagyobb részét saját írói művészetének szentelte. [31]

Larkin korai pályája és kapcsolatai[szerkesztés]

1943-ban Larkint kinevezték a Shropshire-beli Wellington közkönyvtárának könyvtárosává. Itt ismerte meg 1944 elején első barátnőjét, a tudományos munka iránt érdeklődő, 16 éves Ruth Bowmant. [32] 1945-ben Ruth tovább folytatta tanulmányait a londoni King’s Collegeban.  Philip és Ruth kapcsolata Philip egy 1945-ös látogatásával vált intimmé. 1946 júniusában Larkin alkalmasságát már részben elismerték a  Library Associationbeli tagságra és kinevezték a University College, Leicester segédkönyvtárosának. Egy alkalommal Kingsley Amis meglátogatta Larkint Leicesterben, ami ihletet kölcsönzött neki legismertebb műve, a Lucky Jim (Magyarul „Szerencsés flótás” címmel jelent meg.) megírásához. Larkin tevékeny részese volt a regény hosszú ideig tartó megalkotásának. [33] Hat héttel azután, hogy apja 1948 márciusában rákban meghalt, eljegyezte Rutht, s a pár még azon a nyáron Hardy vidékén túrázva töltötte éves szabadságát. [34]

1950 júniusán Larkint nevezték ki Belfastban a Queen’s University Könyvtárának helyettes vezetőjévé, pozícióját még azon év szeptemberében elfoglalta. Larkin még Belfastba költözése előtt szakított Ruthal és a köztes időben intim viszonyt alakított ki Monica Jonesszal, a Leicesteri Egyetem angol előadó tanárával. Larkin öt, a jelek szerint igen nagy megelégedettséget jelentő évet töltött Belfastban. Míg Monica Jonesszal kialakult kapcsolata tovább fejlődött, saját bevallása szerint „élete legkielégítőbb erotikus élményét” élte át egy Patsy Strang nevű, nyitott házasságban élő kollégájával. [35] Patsy egy ízben felajánlotta Larkinnak, hogy elhagyja a férjét, ha őt feleségül veszi. 1951-től Larkin Monicával töltötte szabadságát a Brit-szigetek különböző pontjain. Eközben Belfastban futó viszonya alakult ki Winifred Arnottal, ami véget ért a hölgy 1954-es házasságkötésével. Ugyanebben az időszakban adott igen sokrétű tanácsot Kingsley Amisnek a Lucky Jim megalkotásához. [34]  Amis Larkinnak ajánlotta az elkészült művet, így törlesztette adósságát a költő irányában. [36]

Larkin 1955-ben lett a Hulli Egyetem egyetemi könyvtárosa, ezt a pozíciót haláláig betöltötte. R. L. Brett, a könyvtári bizottság egykori elnöke, egyben barátja jelölte erre a pozícióra. Brett a következőképpen emlékszik az eseményekre: „Először lenyűgözött az az időtartam, amelyet az irodájában volt képes tölteni, mindig korán érkezett és későn távozott. Csak később tudtam meg, hogy az irodája egyben egyféle saját dolgozószobaként is funcionált: a könyvtárnak is itt végezte a munkát, de itt töltötte a hosszú órákat is saját írásait csiszolgatva. Azután hazatért, s jó hosszú éjszakákon át folytatta az írást.” Hullban töltött első éveiben garzonlakásban lakott. 1956-ban, 34 évesen bérelte ki első, különbejáratú lakását a Pearson Park 32. legfelső emeletén. Ez a háromszintes vöröstégla ház az Amerikai Egyesült Államok konzulátusának egykori területére, egy parkra néz. [39] Úgy tűnik, ez a lakás lehetett az a „jó kilátást biztosító pont” amelyet High Windows ( „Magas ablakok”) című versében is említett. [40] Magára a városra Larkin csak így gondolt: „Soha nem gondoltam Hullra, amíg meg nem érkeztem ide. Hogy mégis megérkeztem, sok szempontból nagyon kedvező számomra. Egy kicsit a világ peremének érződik, és ezt még azok is így gondolhatják, akik itt születtek. Inkább leszek a világ peremén. Senki sem megy sehová csak szánt szándékkal, tudod: beadod a pályázatodat állásokra, s tovább költözöl. Más helyeken is éltem már.” [41.] A II. világháborút követő években a Hulli Egyetem is megtapasztalta a brit egyetemekre általában is jellemző bővülést. Amikor Larkin felvette hulli megbízatását, az új egyetemi könyvtár kialakításának tervei már igen kidolgozottak voltak. Larkin tüzetesen áttanulmányozta ezeket a terveket, mielőtt az egyetem ösztöndíjakat megítélő tanácsa elé kerültek. Számos helyreigazításra tett javaslatot, amelyek között volt elvi jelentőségű és a felépítésre vonatkozó is, de ezek mindegyikét átültették a gyakorlatba. A könyvtárat két szakaszban építették fel, és 1967-ben a Brynmor Jones Könyvtár nevet kapta Sir Brynmor Jones, a Hulli Egyetem rektorának tiszteletére.

Egyik hulli kollégájának véleménye szerint Larkin a II. világháború utáni könyvtárosság kiemelkedő alakja volt.[42] Tíz évvel az új könyvtár felépítése után Larkin az egész könyvtári állomány rekordjait digitalizáltatta, így Európa első könyvtáraként a GEAC automata kölcsönző rendszert használták. Richard Goodman leírása szerint Larkin nagyszerű adminisztrátor, tanácstag és döntőbíró volt. „Tisztességes bánásmódban részesítette az alkalmazottjait, bátorította őket” majd így folytatta „Mindezt a hatékonyság, a magas színvonal, együttérzés és a jó humorérzék együttes használatával érte el.” [43.]

1957-től Larkin haláláig Betty Mackereth volt a titkárnője, minden találkozás közte és kollégái között rajta keresztül volt kivitelezhető. Mackereth közös munkájuk során igen nagy rálátást nyert Larkin szigorúan szétválasztott területekből álló életére. [44] A könyvtárban eltöltött harminc év alatt az állomány meghatszorozódott, a költségvetés pedig 4500 fontról 448500 fontra növekedett, ami valós értékén tizenkétszeres növekedést jelent. [45]

Larkin későbbi élete[szerkesztés]

1961-ben Larkin kapcsolata Maeve Brennannel intimmé vált, annak hívő katolicizmusa ellenére. [46] 1963 elején Brennannek sikerült meggyőznie, hogy kísérje el az egyetemi alkalmazottak táncos rendezvényére, holott Larkin csak a kisebb összejöveteleket kedvelte. Mindenesetre ez kettejük kapcsolatában fordulópont lehetett, amelyet leghosszabb (egyben befejezetlen) költeményében, a The Dance címűben örökített meg. [47] Larkin, csakugyan Maeve buzdítására, megtanult vezetni és vett egy Singer Gazelle márkájú autót. Ez idő alatt régi barátnőjének, Monica Jonesnak a szülei meghaltak és Haydon Bridgeben, Hexham közelében vásárolt egy hétvégi házat, amelyben ő és Larkin sok időt töltöttek együtt a későbbiekben. Show Saturday című költeménye is az északi Thyne-völgyben megrendezett 1973-as Bellingham show emlékét őrzi. [52]

1964-ben, a The Whitsun Weddings kiadását követő rövid időn belül a művészetekkel foglalkozó tévéműsornak, a Monitornak egy Patrick Garland által rendezett részében szerepelt. [53] A monitor említett részében költőtársa, John Betjeman interjúvolja meg a Hull városában, s a várost környező helyszíneken. Larkin ezen interjúk során saját, a nyilvánosságnak szánt énkép kialakításának lehetőségét is látta: egy olyan énképét, amelyet kifejezetten olvasóinak szánt.

Larkinnak 1968-ban felajánlották Brit Birodalom Rendje kitüntetését, amelyet azonban visszautasított. Későbbi élete folyamán elfogadta a Companion of Honour kitüntetést.[55]

Larkin fontos és megerőltető munkát végzett a Hulli Egyetem Brynmor Jones Könyvtárának létrehozásában. 1969-ben, a könyvtár második építési fázisának lezárulásával erőit más feladatoknak tudta szentelni.[56] 1970 októberében egy új antológia szerkesztésébe fogott, ez lett a The Oxford Book of Twentieth Century English Verse (1973), a huszadik századi angol líra átfogó gyűjteménye. Két féléves tanulmányi ösztöndíjban részesült az Oxfordi Egyetem All Souls College-ban. Kutatómunkáját a kötelesjoggal bíró Oxfordi Bodleian Könyvtár segítette. Oxfordi tanulmányi szabadsága alatt könyvtárosi kötelezettségeit helyettesére, Brenda Moonra ruházta. Larkin munkájával nagyban segítette Thomas Hardy költészetének újraértékelését, amelyet regényei árnyékában addig nem sokra becsültek. Ugyanakkor, Larkin antológiájában a legnagyobb számban Hardy verseit lehet fellelni, amelyért egyes kritikusok a gyűjteményes kötetet nagyon is Larkinra jellemzőnek, és vitatható módszerrel összeállítottnak tekintik. [57] [58] így például Hardy huszonhét költeménye szerepel a kötetben, míg T. S. Eliot összesen kilenc költeménnyel képviselteti magát (Igaz, Eliot hosszú költeményeiről ismert.). Philip Larkin antológiájának legnagyobb számossággal képviselt költői W. B. Yeats, W. H. Auden és Rudyard Kipling. Larkin hat, saját versét válogatta be, pontosan olyan számban, mint Rupert Brooke műveit. Az antológia összeállítása nagy csalódást okozott Larkinnak, ugyanis nem talált elvárásainak megfelelő mennyiségű és színvonalú verset. Ezt a tapasztalatát a modernisták körül kialakult lármának, s a hagyománytisztelő költői hang elfojtásának tudta be. [58] Az antológiát ért legkedvezőbb kritikákat W. H. Auden és John Betjeman fogalmazta meg. A legellenségesebb véleménnyel Donald Davie volt a nagy munkáról: Larkint egyféle „pozitív cinizmussal” és a „nyárspolgáriság, az amatőrség kultuszának, a leggyengébb angolságnak a perverz dicsőítésével” vádolta meg. Larkin, bár kezdetben aggódott az antológia várható fogadtatásától, örült a körülötte kibontakozott lármás közegnek. [59]

1971-ben Larkin ismét felvette a kapcsolatot régi iskolai barátjával, a kalandos életű Colin Gunnerrel. Az ezután folytatott levelezésük hírhedtté vált a Larkin által kifejezésre juttatott jobboldali gondolatok és rasszista nyelvezetük miatt. [60] Az 1973-tól 1974-ig tartó időszakban Larkin tagja lett az oxfordi St. John’s College-nak, de egyéb tiszteletbeli egyetemi fokozatokat is kapott Warwickban, St Andrewsban, és a Sussexi Egyetemen. A Hulli Egyetem 1974 januárján értesítette Larkint, hogy megválnak attól a Pearson Parkban található háztól, amelyben addig élt. Nem sokkal ezután egy különálló, 1950-es években épült, kétszintes házat vett a Newland Parkban, amelyet egyetemi kollégája, John Kenyon úgy írt le, mint „a középosztály abszolút posványát”. Larkin júniusban költözött be ebbe a házba. Úgy gondolta, a négy hálószobás ingatlan „teljes mértékben középszerű”, majd a következő leírást adta: „nem hiszem, hogy ez a lakhely lenne az, amely sokat tudna mondani az emberi szellem nemes mivoltáról.” [61]

Nem sokkal a Maeve Brenannel bekövetkezett 1973 augusztusi szakítása után Larkin, már mint állandó párjával, Monica Jonesszal jelent meg W. H. Auden Christ Churchben, Oxfordban tartott gyászszertartásán. [62] 1975 márciusában újrakezdte kapcsolatát Maeve Brenannel, majd három héttel később titkos kapcsolatot kezdeményezett titkárnőjével, Betty Mackerethal, aki 28 évig csupán az alkalmazottja volt. „We met at the end of the party” című, hosszú ideig felfedezetlen versét neki írta. [63] Bár három kapcsolat egyidejű fenntartása szervezési nehézségekkel járt, mégis 1978 márciusáig sikerült fenntartania ezt az állapotot, de onnantól kezdve Monica Jonesszal monogám kapcsolatban éltek.

1976-ban Larkint vendégül látta Roy Plomley a BBC Desert Island Discs című műsorában. Larkin válogatásában szerepelt a Dallas Blues Louis Armstrongtól, Thomas Tallis Spem in auliuma és Edward Elgar Asz-dúr 1. szimfóniája. Kedvenc zeneművének pedig Bessie Smith I’m Down int he Dumps című dalát tartotta.

2010 decemberében, Larkin halálának 25. évfordulóján a BBC Philip Larkin and the Third Woman címmel sugározta adását, amelyben Mackereth-al folytatott viszonyát elemezték és amelyben Betty Mackereth is először beszélt kapcsolatukról. A műsorban felolvasták Larkin újonnan felfedezett versét, a Dear Jakeet, s beszéltek Mackereth-ról, mint Larkin írásainak egyik ihletőjéről. [66]

Philip Larkin utolsó évei és halála[szerkesztés]

Larkin 1982-ben lett hatvan éves. Ennek alkalmából Anthony Thwaite szerkesztésében megjelent a Larkin at Sixty című esszékötet a Faber and Faber kiadásában. [67] Ugyanezen alkalomból televíziós műsorok is születtek. A South Bank Show Melvyn Bragg vezetésével külön részt szentelt a költőnek, melyben Larkin is közreműködött, igaz, képi felvétel nem készült róla. A BBC fél órás különleges adással ünnepelte Larkin hatvanadik szülinapját, amelyet Roy Hattersley, a Munkáspárt árnyékkormányának minisztere szerkesztett és mutatott be. [68]

1983-ban Monica Jones övsömörrel kórházba került. Tünetei, különös tekintettel a szemére, olyan súlyosak voltak, hogy Larkint rendkívüli módon elcsüggesztették. Jones egészségének romlásával folyamatos ápolásra szorult, s betegsége megjelenését követő egy hónapon belül be is költözött Larkin Newland Parkbeli házába, ahol élete végéig együtt éltek. [69]

John Betjeman 1984 júliusi gyászszertartását követően Larkint kérték fel, hogy fogadja el a Poet Laureate (koszorús költő) címét. Ő ezt leginkább azzal az indoklással utasította vissza, hogy már régen megszűnt a szó eredeti értelmében véve költőnek lenni. [70] 1985-ben Larkint nyelőcsőrákkal diagnosztizálták, június 11-én megműtötték, de a rák ekkor már továbbterjedt és operálhatatlannak bizonyult. November 28-án szervezete összeomlott és kórházba kellett vinni. Négy nappal később, 1985. december 2-án halt meg, élete 63. évében.  A Hullhoz közeli Cottingham köztemetőjében helyezték végső nyugalomra. Larkin kérte a halálos ágyán, hogy naplóit semmisítsék meg. Ezt a kérését végrendeletének fő kedvezményezettje, Monica Jones jóváhagyta és titkárnője, Betty Mackereth végre is hajtotta: a lapokat egyenként tépte szét és vetette tűzre. [72] Larkin végakarata ellentmondásos, ugyanis egyéb magániratairól és kiadatlan munkáiról nem tett említést, így ezek kezelését a jogi tanácsadók az irodalmi munkák jogörököseinek belátására bízták. A jogörökösök az említett iratok megőrzése mellett döntöttek. [73] Monica Jones 2001. február 15-i halála után egymillió fontot hagyott a Szent Pál katedrálisra, a Hexham apátságra és a Durhami székesegyházra. [74]Larkinról egy zöld emléktábla is megemlékezik Kingston upon Hull The Avenues nevű útján.

Philip Larkin írói munkássága[szerkesztés]

Fiatalkori és korai munkái[szerkesztés]

Larkin már tizenéves korától folyamatosan írt lírai és prózai műveket is. Verseihez kezdetben Eliot, és W. H. Auden szolgáltatta a mintát. Bár öt, teljes regényt is megírt, ezeket nem sokkal befejezésük után megsemmisítette. Az Oxfordi Egyetemen publikált először verset, Utimatum címmel a The Listenerbe. Ez idő tájt alkotott írói álnevet és alteregót, Brunette Coleman névvel. Ezzel az írói álnévvel két regényt is írt, a Trouble at Willow Gables és a Michaelmas Term at St Brides címűeket, továbbá egy fiktív önéletrajzot és egy alkotói programot. Az utóbbi címe What we are writing for. Richard Bradford szerint ezek a furcsa munkák háromféle hangsúlyt mutatnak: óvatosságot, közönyt, egy ravaszul túlírt szimbolizmust, némi hatással Lawrencetől, amelynek olyan prózaszöveg lesz az eredménye, amely akaratlanul is leleplezi az író szexuális izgatottságát. [76]

A fent említett művek után Larkin belekezdett első, kiadásra került regényébe, a Jillbe (1946). A Jillt Reginald A. Caton, féllegális pornográf irodalom kiadója adta ki, aki emellett komolyabb prózai munkákat is közreadott, hogy ezzel tegye kevésbé feltűnővé vállalkozása fő tevékenységét.  [77] Caton a Jill kiadásának idején megérdeklődte Larkintól, hogy költeményeket is ír-e. Ennek folyományaként, három hónappal a Jill előtt kiadták Larkin The North Ship (1945) (Az északi hajó) című kötetét, amelynek 1942 és 1944 között írott versei egyre inkább Yeats hatását mutatják. A Jill befejezését követően Larkin azonnal egy új regényen kezdett dolgozni, az A Girl in Winteren (1947), amelyet 1945-ben be is fejezett. Az a Girl in Wintert már a Faber and Faber adta ki és pozitív fogadtatásban részesült. A The Sunday Timest idézve „kiváló teljesítmény, majdnem hibátlan”. [78] Ezt követően még legalább három megállapodása volt további regények megírására, de egyik sem jutott tovább a biztos vázlatoknál.

Érett korszaka[szerkesztés]

Larkin Belfastban töltött öt éve alatt érte el érett költői korszakát. [80] A következő, The Less Deceived (1955) (A kevésbé becsapott) című verseskötetének a nagy részét Dublinban írta, a huszonkilenc költeményből nyolc származik a kései negyvenes évekből. Larkin ezen alkotói korszakában próbálkozott utoljára prózai művek írásával. Emellett alapos segítséget nyújtott Kingsley Amisnek a Lucky Jim (Szerencsés flótás) megírásában, amely egyben Amis első megjelentetett regénye volt. 1954 októberében a The Spectator egy cikke először nevezte a II. világháború utáni irányadó stílust The Movementként. [81] Larkint is számos verse miatt a  Movement csoportába sorolták, ugyanis az 1953-as PEN Anthologyban Amis és Robert Conquest versei mellett jelentek meg az övéi. [82] 1951-ben Larkin XX Poems címmel állított össze egy kisebb verseskötetet, ezt magánkiadásban jelentette meg, mindössze 100 példányt nyomtattak. A XX Poems számos verse megjelent a következő kötet részeként. [19]

A The Less Deceived (A kevésbé becsapott) című kötete 1955 novemberében jelent meg a Marvel Pressnél, egy független kiadónál Hessle-ben, egy Hullhoz közeli településen. A kötet kezdetben nem vonzott túl nagy figyelmet, amíg a The Times decemberben be nem választotta az év könyveinek listájára. Innentől a The Less Deceived eladásai 1956 és 1957 között rohamosan megugrottak. Bár a Hullban töltött első öt évében a megfeszített munka évi átlag két és fél vers megalkotását engedték Larkinnak, mégis ebben az időszakban született több, közismert verse, mint az An Arundel Tomb (Egy arundeli síremlék), a The Whitsun Weddings (Pünkösdi lakodalmasok) és a Here (Itt). [84]

1963-ban a Faber and Faber újra kiadta a Jillt Larkin egy hosszabb előszavával, amelyben az Oxfordi Egyetemen eltöltött időről és Kingsley Amisszel kötött barátságáról is beszél. Ez egyben előkészülete is volt a The Whitsun Weddings (Pünkösdi lakodalmasok) című verseskötete kiadásának, amellyel maradandó hírnevet szerzett. A The Whitsun Weddings kiadását követően nem sokkal Larkin kiérdemelte a Royal Society of Literature tagságát. Az ezt követő években Larkin számos, széles körben ismert versét megírta, majd az 1970-es években sokkal józanabb hangvételű és hosszabb verseket alkotott, példának okáért a The Building (Az épület) és a The Old Fools (A vén bolondok) című alkotásokat. [85] Ez utóbbi két vers is megjelent Larkin utolsó verseskötetében, az 1974 júniusában megjelent High Windowsban (Magas ablakok). Közvetlenebb nyelvezete miatt nem aratott osztatlan sikert, mindennek ellenére csak a kiadása első évében több mint húszezer példányt adtak el belőle. Habár néhány kritikus számára a High Windows az előző két kötetéhez képest hanyatlást jelent [86], mégis több, nagyra értékelt művét tartalmazza, így a This Be The Verse és a The Explosion (A robbanás), vagy például a címadó High Windows (Magas ablakok) címűeket is. Ugyanennek a kötetnek a darabja a gyakran idézett sort tartalmazó Annus Mirabilis is, ami szerint 1963-ban kezdett volna a lírai én nemi életet élni, s szó szerinti fordításban „meglehetősen későn” kezdett a dologba. A lírai én állításával szemben tudjuk, hogy Larkin 1945-ben kezdett nemi életet élni. Bradford Maeve Brennan visszaemlékezésire hivatkozva állítja, hogy ez a vers arról emlékezik meg, amikor Brennan és Larkin kapcsolata romantikusból szexuális természetűvé alakult. [87]

Utolsó, nagy alkotásán 1974-ben kezdett el dolgozni, ez lett az Aubade. 1977-ben fejezte be és a The Times Literary Supplement című számában adták közre, december 23-án. Az Aubade-ot követően Larkin egyetlen olyan verset írt, amely még felkeltette a kritikusok érdeklődését, ez lett a halála után megjelentetett, nagymértékben személyes érintettséggel bíró Love Again. [89]

Philip Larkin költői stílusa[szerkesztés]

Larkin költészetét, mint az egyszerű, bizalmas beszédstílus, a tisztaság, a csendes és megfontolt hangnem, a dolgok ironikus elbagatellizálásának, valamint a mindennapi eseményekkel fenntartott közvetlen kapcsolat egy egyvelegeként is felfoghatjuk. [90]Jean Heartley Philip Larkin stílusát úgy írta le, mint a líraiság és az elégedetlenség egy izgalmas keverékét.

Larkin legkorábbi munkái Eliot, Auden és Yeats hatását mutatják. Érett költői időszakának kialakulása az 1950-es években pedig egybeesik a Thomas Hardy művei által rá gyakorolt hatás növekedésével. [34] Az érett larkini stílust először a The Less Deceived (A kevésbé becsapott) kötetében érhetjük nyomon. Egy másoktól elkülönült, néha gyászos, néha meg gyengéd megfigyelő a versekben szereplő lírai én, aki Hartley megfogalmazásában a hétköznapi emberek mindennapos tevékenységét figyeli meg. Larkin lebecsült minden költeményt, amely a közismert klasszikus, irodalmi utalásokra támaszkodott, alkotásai sosem zsúfoltak túlontúl gazdag képi világgal. [91] Larkin érett költői személyiségére különösen jellemző a letisztultság és a gyanakvás. Érett munkáinak további visszatérő elemei a váratlan felütések, és a részletes kidolgozottságú, mégis rugalmas versformák. [4]

Terence Hawkes mutatott rá, hogy míg a The North Ship (Az északi hajó) költeményei többnyire metaforákra épülnek, és sokat kölcsönöznek Yeats szimbolikus költészetéből, a következő lépés mégsem volt egyenes Yeats stílusától Hardyéig, hanem Yeats metaforákat alkalmazó közegében valósult meg egy Hardyéhoz hasonló versváz. Hawkes nézetei szerint Larkin költészete kétféle veszteség köré épül. Az egyik a modernizmus által bekövetkezett veszteség, amely egy mélyen lényeglátó pillanat keresésében mutatkozik meg. A másik veszteség pedig egy egykor volt Anglia, vagy talán inkább egy Brit Birodalom elvesztése, amelynek következményeként Angliának a saját feltételei szerint kellett újraértelmeznie önmagát, amikor korábban elég volt az „angolságot” valami ellenében meghatározni. [92]

Larkin 1972-ben írta gyakran idézett Going, Going című versét, amely egy romantikus felfogású végzethívő nézetet közvetít Angliát illetően. Ez a nézet jellemző maradt Larkin utolsó éveiben. Ebben a művében a vidéki Anglia teljes elpusztítását jósolja meg, s egy nemzeti összetartozás és önazonosság érzését eszményíti. Majd a költemény egy sejtelmes állítással ér véget. [93]

Larkin stílusának meghatározó elemei a visszatérő témák és tárgyak, melyek között fellelhetjük a halált, és egyféle fatalizmust, amelyre megfelelő példa utolsó nagy költeménye, az Aubade. [94] Andrew Motion, költő sajátos nézetet vall Larkin művészetéről. Motion felfogásában Larkin költeményeinek dühe, vagy megvetése mindig a nyelvi kifejezőerőnek és a részletgazdag formai szigornak az ellenőrzése alatt áll, amely költői énjének két fontos tényezőjét ütközteti: egyrészt azokat az eseteket, amikor szimbolista kísérleteket tesz és teljesen képzeletbeli elbeszélést alkot, másrészt a lelkifurdalást mellőző tényközléseit, és nyers kifejezéseit. Motion mindezt az ellentétek lélekemelő küzdelemének látja, végső soron Larkin költészete a megítélésében jellegzetesen ellentmondásokkal teli. Három érett korszakából származó verseskötetében olyan viszonyulás és stílus jelenik meg, melynek szerves része a képzelet bátorsága: verseinek összessége egy elnyújtott vita a kétségbeeséssel, és egyben egy szélesebb körű együttérzésről tanúskodik. Igen gyakran egy nem evilági szépség szakaszai bukkannak fel verseiben, melyek olyan versalkotói befogadó készséget mutatnak, ami óriási hatással van szakmai-szellemi örököseire. [95)

Larkin egyéb, nem lírai alkotásai[szerkesztés]

Larkin jelentős kritikusa volt saját kora modernista művészetének és irodalmának. Kétkedő hozzáállása legkifejezőbben és leginkább felvilágosító erővel Required Writing („Elvárt írásokˇ) címmel megjelent könyvértékeléseit és esszéit tartalmazó kötetében követhető nyomon. [96] Legdühösebb modorával és legnagyobb vitázó kedvvel pedig jazzkritikáinak gyűjteményéhez, az All What Jazzhez csatolt előszavában jelenik meg. Ez utóbbi kötet százhuszonhat felvételről készült értékelését tartalmazza, melyeket a The Daily Telegraph részére írt 1961 és 1971 között. Kritikái a modern jazz elleni támadásként is felfoghatóak, de végső soron a művészetekben előforduló mindenféle modernizmus elleni egységes kritikaként is értelmezhetőek. [97] Bár Larkin nem minden szándék nélkül lett a modernizmus ellensége, jelenkorunk kritikusai kiemelik, hogy Larkin kritikái maguk is tartalmaznak modernista elemeket. [98]

Philip Larkin irodalmi öröksége[szerkesztés]

Philip Larkin műveinek fogadtatásáról[szerkesztés]

A The North Ship első, 1945-ös kiadásakor egyetlen kritikát kapott a Coventry Evening Telegraphban, ami arra a következtetésre jutott, hogy „Larkin úrnak olyan rálátása van a világ dolgaira, melyet különös gonddal kell követnünk. Rejtélyes képalkotása különleges szófordulatokban fogalmazódik meg, melyek vágyakozással teli, csupán sejtetett szépséggel kárpótolnak minket a hiányzó tiszta közlésért. Larkin úr olvasóinak köre ez idő szerint egy szűk körre korlátozódhat. Lehetséges, hogy munkája szélesebb közönség érdeklődését is felkelti, ha érettebb alkotói korba lép?” [99] Charles Madge, költő és kritikus néhány évvel később megváltoztatta véleményét a könyv kapcsán és megírta gratulációját a költőnek. [100] Amikor a kötetet 1966-ban újra kiadták, Larkin ifjúkori munkájaként mutatták be, a kritikák pedig mérsékelt hangvételűek és tiszteletteljesek voltak. A legnyíltabb kritikát ekkor Elizabeth Jennings írta a The Spectatornek: „csak kevesen fogják megkérdőjelezni a The North Ship belső értékeit, vagy akár újranyomásának fontosságát. Jó érzés, hogy Larkin ilyen fiatalon is ilyen jól tud írni.” [101]

The Less Deceived című kötetét először a The Times fedezte fel, amely felvette az 1955-ös év könyveinek listájára. A The Times döntése nyomán számos kritika született, legtöbbjük a könyv érzelmi töltetére összpontosított, valamint művelt, elmés nyelvezetére. [83] A Spectator kritikusa szerint a kötet „versenyben van a háború óta kiadott legjobb könyv címéért”. G. S. Fraser Larkin és a Movement többi költőjének vélt azonosságára hivatkozva a következő állítást tette: „minden megvan benne, ami Movementből jó, minden hibájuktól mentesen.” [102] 1956-ban a Times Educational Supplement írója meglehetősen túlzó, negédes hangvételű kritikát írt: „legalább annyira őshonos, mint Whitstable osztrigái, tűhegy pontosságú kifejezője korunk gondolatainak és tapasztalatainak, egy korábbi líraiság közvetlen vonzerejével bír, s az utókor méltán tarthatja a költészet egy olyan emlékművének, amely az utóbbi húsz év forma nélküli félrevezetése feletti győzelmét dicsőíti. Larkinnal a költészet ismét visszatérhet az átlagos ízlésű közönséghez.” [103] Robert Lowell amerikai költő a következő kritikát fogalmazta meg: „Egy háború utáni költő sem ragadta meg így a lényeget, s ráadásul a múlandóság megragadására sem törekedett. Tétovázó, tapogatózó motyogás mindez. Határozottan tapasztalt, határozottan tökéletes a művészi eljárásaiban.” [104]

Ugyanekkor megszülettek az ellenvélemények is. David Wright írta az Encounterben, hogy a The Less Deceived egy „biztonsági játékosokra jellemző bénultságot” hordoz magán,[102] 1957 áprilisában pedig Charles Tomlinson, Essays in Criticism című folyóiratban megjelent The Middlebrow Muse című írásában kifogásolható hangnemben bírálta a Movement csoportjába sorolt költőket, amiért azok a közepesen művelt közönséghez szólnak,Larkint magát pedig „különös műgonddal felnevelt vereségérzettel”  vádolta. [104] 1962-ben A. Alvarez, a The New Poetry című antológia összeállítója azzal a hírhedt váddal illette Larkint, hogy „felső középosztálybeli, György-kort idéző pásztoridill jellemzi, továbbá kudarcot vall kora erőszakos szélsőségeinek értelmezésével.” [104]

A The Whitsun Weddings kiadásakor Alvarez a The Observerben folytatta támadásait. Egy kritikájában szürke óvatoskodásnak titulálta Larkinnak a mindennapokhoz köthető témaválasztását. Mindenesetre, az ünneplés túlsúlyba került a bírálatokkal szemben. John Betjeman véleménye szerint Larkin áthidalta a köznapiság és a költészet közti szakadékot, amelyet addig csak tágított az elmúlt ötven év kísérletezése és bizonytalankodása. A The New York Review of Booksban megjelent kritikája szerint Christopher Ricks Larkin költészetében az öntudat finomodását látta, többnyire hibátlan kivitelezésben. Larkin meglátása szerint mindannyiunk világából előhívja azokat a helyeket, ahol végül meglelhetjük a magunk boldogságát, még ha ennek lehetősége kétséges is. Ricks felfogása szerint Larkin volt koruk Angliájának lehető legjobb költője. [106] [107]

Richard Bradford életrajzában a High Windows kritikái kapcsán leírja, hogy míg őszinte tisztelettel nyilatkoznak a benne található versekről, az egyes kritikusoknak mégis nehézséget okozott rajta kapniuk a „zsenit munka közben”, így ez nem sikerült az Annus Mirabilis, a The Explosion, vagy a The Building esetében sem . Ugyanakkor ez is magyarázatul szolgálhat az egyes versek közötti teljes különbözőségre. Robert Nye a The Timesban úgy oldotta fel a problémát, hogy a tapasztalható különbségek mind a költő által hasztalanul alkalmazott álarcok, hogy szánt szándékkal kellemetlen közeget teremtsen műveiben. [108]

A Larkin at Sixty című kiadványban a barátok és kollégák, mint Kingsley Amis, Noel Hughes, vagy Charles Monteith által a költőről készített portrékon felül megjelent John Betjeman, Peter Porter és Gavin Ewart ajánló verse is. Larkin munkásságának számos ágát szemügyre vették kritikusai és költőtársai, így Andrew Motion, Christopher Ricks és Seamus Heaney elemezték költeményeit, Alan Brownjohn írt regényeiről, jazz kritikáit pedig Donald Mitchell és Clive James vizsgálta meg. [67]

A Larkin munkásságát ért kritikákról[szerkesztés]

Neill Powell még 1980-ban joggal írhatta a következő sorokat: „Vélhetően igazságot mondunk azzal, hogy Philip Larkint kevésbé becsülik a magas kultúra művelői, mint Thom Gunnt, vagy Donald Daviet.” [109] Manapság Larkin megbecsültsége emelkedett az előzőekben vázolthoz képest. Így Tijana Stojkovic azt írja, „Philip Larkin kiváló példája a modern idők egyszerű stílusának.” [110] Robert Sheppard állítása csak megerősíti az előzőt: „Alapigazságnak számít, hogy Philip Larkin munkája mintaadó.” [111] Keith Tuma állítása szerint pedig Larkin „a legszélesebb körben ünnepelt és vitathatóan, de legnagyobb költője a Movementnek”, továbbá „sokkal, sokkal változatosabb, mint azt a szigorú pesszimizmusa, és egy csalódott középosztályról szóló történetei sugallnák.”. [5]

Stephen Cooper Philip Larkin: Subversive Writer ( „Philip Larkin: egy romboló író”) című munkája és John Osborne Larkin, Ideology and Critical Violence (Larkin, ideológia és kritikusi erőszak) című írása egyaránt a Larkin megítélésében legutóbb bekövetkezett változásokat mutatja. John Osborne írása James Booth és Anthony Thwaite kiemelkedő kritikusi tevékenységét vizsgálta és úgy találta, nagy volt bennük a hajlandóság, hogy Larkin verseit csak életrajzi munkákként tekintsék, ahelyett, hogy Larkin dekonstrukcióra és a mindenség meglátására vonatkozó tehetségét emelték kiemelték volna. Stephen Cooper szerint Larkin korai munkáiban a jelképek és motívumok összjátéka egy, az osztályokról, nemekről, a hatalomról és a szexuális kapcsolatokról alkotott közfelfogást is felforgatta. [112] Cooper szerint Larkin egy progresszív író volt, leveleire pedig úgy tekint, mint egyféle kérvényre a férfi lét, a női létezés, a társadalmi és politikai létezés meghatározásának új formáira. [113] Cooper Larkin összes fellelhető munkája kapcsán ír, így kiadatlan levelezéséről is, hogy szembehelyezkedjen a költőről kialakult rasszista, nőgyűlölő és reakciós képpel. A gyakran elhangzó bírálatok helyett Larkin írásaiban egy „felforgató képzeletvilágot” vél azonosítani. [114] Cooper kiemeli Larkin tiltakozását a hagyományos szexuálpolitika képmutatásával szemben, ami a mindkét nemhez tartozók életét ugyanolyan mértékben gátolta. [115]

Cooper véleményéhez hasonlóan Stephan Regan is megjegyezte Philip Larkin: a late modern poet („Philip Larkin: egy kései modern költő”) című esszéjében, hogy Larkin gyakran alkalmazott a modernizmusra jellemző kísérleti eszközöket, mint amilyenek a „nyelvi furcsaságok, öntudatos irodalmi nyelvezet, szélsőséges ön-megkérdőjelezés, a hangnemben és hangterjedelemben bekövetkezett hirtelen változások, az összetett nézőpontok, s az erős jelképek alkalmazása”. [116]

S. K. Chatterjee állítása újabb jele a Larkin kritikai megítélésében bekövetkezett változásoknak, miszerint „Larkin nem csak egy név, ma már intézmény. A modern brit nemzeti kultúra emlékművévé vált”. [117]

Chatterjee Larkinról alkotott véleményét költői stílusának részletes elemzésére alapozta. Fejlődést figyelt meg Larkin korai munkáitól a kései alkotásaiig. Ez a fejlődés stílus tekintetében egy nyelvi bőségből az önirónia felismerésén és a nyelvben rejlő személytelenség lehetőségén át egészen egy olyan nyelvi területig terjed, ahol a hagyományosan felfogásbeli összeegyeztethetetlenségnek tartott jelenségek is alkalmazhatók. Ezek a felfogásbeli összeegyeztethetetlenségek az abszolút és viszonylagos dolgok közti hagyományos ellentétekre, az elvont és a konkrét dolgok viszonyára, az ereszkedő és emelkedő jelenségekre, az egyediségre és a nagyszámúra is visszautalnak. Ezeket a hagyományos viszonyokat, mint akadályokat kerülte ki a tapasztalható világot holtpontként érzékelő és ezt meghaladni törekvő költő. [118] Chatterjee felfogásával ellentétes a korábbi nézet, miszerint Larkin költői stílusa alig változott karrierje során. Chatterjee ezt a régebbi nézetet Bernard Bergonzi azon kijelentésére vezette vissza, hogy Larkin stílusa 1955 és 1974 között nem fejlődött. [119] Chatterjee felfogásában Larkin költészete gazdaság, a társadalompolitika, az irodalom és a kultúra változásaira adott határozott válaszként jelenik meg. [120]

Chatterjee érvelése szerint Larkin költészetének pozitív aspektusa, és az életről alkotott elképzelése a vereség üzenetének látszata mögé rejtőzik. Ez a pozitív szemlélet szerinte leginkább kései műveiben jelenik meg. Chatterjee szerint költészetében leginkább az élethez való hozzáállása változott, hogy a majdnem orvosolhatatlanul sivár életfelfogás és pesszimizmus, amit a The North Ship versei mutatnak, az idő folyásával egyre pozitívabb hangvételnek adták át helyüket. [122]

Annyit bizonyosan állíthatunk, hogy nem széles körben vallottak az előbb vázolt nézetek, miszerint Larkin lírai énje optimizmust képvisel, és nem nihilista, vagy pesszimista hozzáállást. Mégis, Chatterjee hosszú tanulmánya olyan fokú újraértelmezése a régi sztereotípiáknak, hogy alkalmassá vált a költőt ért régi sztereotípiák újragondolására. Ezeket a sztereotípiákat képviseli még Bryan Appleyard bírálata (melyet Maeve Brennan is idéz) miszerint azon írók közül, akik „magukra vették a személyes pesszimizmus pózát és világutálatát, egy sem tette olyan mindent felőrlő összpontosítással minden kicsinységére és a hétköznapiságra, mint ahogyan Larkin, az ember tette”. [123] A frissebb kritikák azonban sokkal több, összetett értékrendet mutatnak ki Philip Larkin költészetében és alapvetően minden más írásában, mint amelyet még Appleyard képvisel. [124]

A Larkin személyét érintő vitákat Matthew Johnson foglalja össze megfigyelésével, hogy a Philip Larkint értékelők többsége „igazából nem is Larkint, az egyént kritizálja, hanem egy kódolt, hallgatólagos párbeszédet vet górcső alá az „angolság” feltételezett értékeiről, amelyeknek képviseletéhez Larkin költőként ragaszkodott”. [125] Az angolsághoz kapcsolódó nézetek változásával együtt változott Larkin munkásságához is az általános hozzáállás, s egyre hosszabban tartó az intellektuális érdeklődés az angol nemzeti karakter mibenléte iránt, ahogyan az például Peter Mandler munkáiban is meglátszik, annál jobban értjük, miért is növekedett a tudományos érdeklődés a költő iránt. [126]

A fent idézett Johnson és Regan átfogó véleményéhez hasonló Robert Crawfordé. „Larkin munkája számos ponton függ és eredeztethető a modernizmustól”. Valamint „megmutatja, milyen nehezen is megragadható valaminek az angolsága”. [127]

A közelmúlt fejleményei ellenére Larkint és körét még mindig határozottan visszautasítják a modernista kritikusok és költők. Így Andrew Duncan költő aki a pinko.org-on írt a Movementről. Megjegyzi, hogy „mára széleskörűnek mutatkozik az egyetértés, hogy a mozgalom rossz volt, hogy a Movement költeményei unalmas, sekélyes, önelégült, nagyképű, érzelmileg teljesen halott, stb.” darabok. A Movement örökösei az irodalom fősodrában pedig megőrizték az itt felsorolt jellemzőket. Wolfgang Gortschacher könyve a Little Magazine profiles meg mutatja, hogy „mekkora ínsége volt a magazinoknak a nyitás idején, az 1950-es évek elszegényedésekor. Mindez összejátszott a rideg, konzervatív költészet felfutásával, s egy maroknyi ember egyeduralmával, akik eldönthették, hogy mely szakadárokat rekesszék ki maguk közül.” [129] Peter Riley, aki kulcsfontosságú szereplője volt a British Poetry Revival Movemenet ellenes mozgalmának, is kritizálta Larkint kritikátlan és eszmeiségében szűkre szabott állásfoglalása miatt. „Mindezek után Larkin és a Movement nem volt más, mint az 1795-től máig tartó túláradó erkölcsiség tagadása, hogy megmutassa, úgymond milyen is a valódi élet, mintha bárki is akár egy percig gondolt volna egy teljes valójában megfigyelhető „életre”. W. S. Graham és Dylan Thomas tökéletesen tudták, hogy az „élet” éppen, hogy olyan, amilyen, ha ekképpen próbáljuk meghatározni. Ezért is tártak fel más területeket.” [130]

Philip Larkin megítélése halálát követően[szerkesztés]

Larkin halálát követő megítélését nagy mértékben befolyásolta az Anthony Thwaite által 1992-ben kiadott levelezése, majd a rákövetkező évben hivatalos életrajza, amely Philip Larkin: A Writer’s Life („Philip Larkin: Egy író élete”) címmel jelent meg, Andrew Motion szerzősége alatt. [131] Ezek az életrajzi kiadványok felfedték a pornográfia iránti érdeklődését, rasszista nézeteit, s fokozódó eltolódását a politikai jobboldal irányába, [132], valamint megrögzött mérgelődő, életunt megnyilvánulásait. 1990-ben, még az előző két könyv megjelenése előtt, Tom Paulin írta meg, hogy „Larkin obszcenitása olyan előítéletei által vehető észre, melyek koránt sem olyan általános, megszokott, vagy elfogadható nézetek, mint ahogyan azt lírai nyelvezete olyan könnyedén közvetíti.” [133] A levelek kiadása és Motion életrajza további, hasonló kritikákat szültek, mint Lisa Jardine hozzászólását a The Guardianben, miszerint „a britség, ami Larkin költészetének lényeges eleme, olyan magatartást tükröz vissza, melyet a Selected Letters kiadása most már egyenesen egyértelművé tesz”. [123] Ugyanakkor Martin Amis, író ezeket felfedezéseket The War Against Cliché („Harc a közhelyek ellen”) című írásában teljes mértékben elutasította. Érvelése szerint a szóban forgó levelek csak annyit bizonyítanak, hogy Larkin mindig a befogadó igényeihez igazította nyelvezetét. Richard Bradford hasonlóan érvelt a Larkinról szóló, 2005-ös életrajzában. [134] [135] Graeme Richardson írt a 2010-ben megjelent Letters to Monica („Levelek Monicához)” kapcsán írt hasonló hangnemben. Véleménye szerint a levélgyűjtemény „Larkin megtépázott tekintélyének valamilyen szintű helyreállítását tette lehetővé. Felfedte, hogy Larkin nem az az álnok, megfeketedett szívű, erőszakoskodásra hajlamos valaki, akiről mindenki azt gondolta a kilencvenes években, hogy bele lehet kötni.” [136]

Richard Palmer könyvében, a Such Deliberate Disguises: The Art of Philip Larkin („Micsoda szándékos álcák: Philip Larkin művészete”) az író személye körül kialakult ellentmondásos véleményeket akarja kiegyensúlyozni. Egy ízben Larkinnak egy John Betjemanhez írott leveléből idéz, azzal a céllal, hogy megvilágítsa a Motion által publikált levelek közismertté válása után kialakult fokozott figyelmet, ami a költő rasszizmusát, mint tényt kezelte, holott Palmer nézetei szerint a vád alaptalan. A szövegrészlet magyarra a következőképpen fordítható:

„Az amerikai négerek helyzetük olyan javítására törekednek, amely csak a rabszolgaság 19. századi megszüntetéséhez hasonlítható. De a kutyák, a tűzoltótömlők, a gyújtogatások ellenére mégis haladást értek el már most, hogy a négerek mindazokban a polgári jogokban részesedhessenek, ami Louis Armstrong fiatalkorában még elképzelhetetlen volt. Az efféle haladás kétségtelenül folytatódni fog. Csak akkor lesz ennek a folyamatnak vége, ha a négerek is olyan jó lakhatásban részesednek, olyan iskolázottak lesznek és olyan egészségügyi ellátást kapnak, mint a fehérek.”

Palmer könyvének értékelésekor John G. Rodwan azzal a felvetéssel élt, hogy a kevésbé megbocsátó lelkületű olvasó felvetheti a kérdést, hogy a soron következő idézet vajon nem egy „igazi rasszistát” fed fel? :

„A nemzet állapotát meglehetősen rettenetesnek látom. Tíz éven belül mindannyiunknak az ágyaink alá kell majd bújni, miközben a néger hordák mindent el fognak lopni, amire csak rá tudják tenni a kezüket.”  [137]

A Larkin magánéletét és személyes nézeteit érintő viták ellenére mai napig Anglia egyik legnépszerűbb költője. 2003-ban, majdnem két évtizeddel a halála után, Larkint „a nemzet legszeretettebb költőjének” választották a Poetry Book Society egy felmérésén, [138] 2008-ban pedig a The Times Larkint választotta Britannia legnagyobb II. világháború utáni írójává. . [139] A BBC 1995-ös Bookworm című műsorában a nemzet 100 legkedveltebb verse (Nation’s Top 100 Poems) közé választották a nézők Larkin három versét is. Ezek a This Be The Verse, The Whitsun Weddings és az An Arundel Tomb voltak. [140] A 21. században ismét emelkedett a média Larkin iránt tanúsított érdeklődése. Larkin kötetei közül a The Whitsun Weddings  az egyik hozzáférhető szöveg az AQA (Assessment and Qualifications Alliance) English Literature A Level  tanterve szerint. [141] High Windows című verseskötetét pedig az Oxford, Cambridge és RSA egyesült vizsgabizottsága ajánlja. [142] 2010-ben Hull a buszain mutatta be Philip Larkin költeményeinek részleteit. [143]

Larkin hangfelvételei[szerkesztés]

1959-ben a Marvel Press adta ki Listen presents Philip Larkin reading The Less Deceived (Listen LPV1) című nagylemezét, amelyen maga Larkin olvassa fel The Less Deceived című kötetének összes versét, abban a sorrendben, ahogyan a nyomtatott kötetben is megjelentek. [144] Ezt a vállalkozást követte 1965-ben Philip Larkin reads and comments on The Whitsun Weddings (Listen LPV6) című lemeze, ugyancsak a Marvel Press kiadásában (bár a nyomtatott kiadást a Faber and Faber jegyzi). Ez utóbbi esetben is abban a sorrendben kerültek felolvasásra a versek, ahogyan a nyomtatott kötetben szerepelnek, csak ezúttal számos vers esetében Larkin bevezető megjegyzéseivel. [145] 1975-ben a British poets of our time című felvételen jelent meg egy felvétel, melyen Philip Larkin;High Windows: poems read by the author című felvételen, Peter Orr szerkesztésében megint csak a költő olvasta fel verseit az Argo kiadásában (Argo PLP 1202). [146] Úgy, mint az ezt megelőző két felvételnél, a versek sorrendje megegyezik a nyomtatott kötet verseinek sorrendjével.

Larkin ezen túl sok versantológia hangfelvételének elkészítésében közreműködött, így az 1968-as kiadású The Jupiter Anthology of the 20th Century English Poetry– Part III (JUR 00A8) lemezén. A felvételen szerepel az An Arundel Tomb és a Mr Bleaney (Ugyanezt a felvételt 1967-ben is kiadták az Egyesült Államokban a Folkways gondozásában, Anthology of 20th Century English Poetry Part III (FL9870) címmel.). [145] 1967-ben adták ki a The Poet Speaks record 8-et (Argo PLP 1088), melyen megjelent a Wants, Coming, Nothing to be Said, a Days és a Dockery and Son. [145] 1974-ben a Yorkshire Arts Association On Record című felvétele jelent meg (YA3), amelyen szerepel a Here, a Days, Next, Please, Wedding-Wind, The Whitsun Weddings, és a North Ship című kötetének két verse, a XXX és a XIII. [145]  1984-ben a Faber and Faber adta ki Douglas Dunn and Philip Larkin címmel kazettáját, amelyen Larkin 13 verse jelent meg. Köztük első alkalommal Aubade című költeménye.  [146]

Annak ellenére, hogy Larkin stúdiókörülmények között készített hangfelvételeket mind a három, érett költői korszakához tartozó verseskötetének darabjaiból, különböző alkalmakkor és más-más hangos antológiáknak, valamiért mégis a saját munkáinak felvételre olvasásától ódzkodó költő képe alakult ki róla. [147] Ugyan többször nyilatkozott arról, hogy nem kedveli a saját hangját (Mint mondta: „Coventryből származom, arról a helyről, ahol a tájszólás Leicester pongyola stílusa és a birminghami nyafogás közt van, és tudod… ez néha kiérződik a beszédemen”).[148] Mindez csak arra bizonyíték, hogy miért is nem szeretett saját munkáiból nyilvános felolvasásokat tartani, nem pedig a saját verseiről készült hangfelvételek elkészítésére vonatkozó hajlandóságára.

1980-ban Larkint meghívták a washingtoni Poet’s Audio Centerbe, hogy egy, a teljes életművét felölelő  versválogatás hangfelvételeit elkészítsék vele. A felvételt a Watershed Foundation rögzítette kazettára. [149] 1980 februárjában készültek el a felvételek [149], Larkin saját költségén. [150] A felvételek elkészítésében John Weeks, a Hulli Egyetem hangmérnök munkatársa működött közre. [151] A tárgyalások Larkin, Larkin kiadói és a Watershed Foundation között dugába dőltek, [152] de a felvételek fennmaradtak. Larkin 26 versét olvasta fel, négy, életében is megjelent verseskötetéből válogatva, ezt Larkin eladta a Harvard Egyetem Poetry Roomja részére, 1981-ben. [150] (Később a Larkin saját tulajdonában állott felvételeket is megtalálták a Hulli Egyetem Larkin archívumában.) Az előbb említett felvétel egy példányát lelték fel 2004-ben a Hornseaben, a Larkinnal együttműködő hangmérnök garázs stúdiójában.[150] Mindezt 2006-ban, mint „újonnan felfedezett” hanganyagot mutatta be a Sky News, bizonyos részleteket be is játszottak. [154] A BBC Radio 4-on 2008 márciusában külön adásban tárták fel a felvételek megtalálásának történetét, The Larkin Tapes címmel. [147]Végül 2009 januárjában a Faber and Faber adta ki CD-n a felvételeket, The Sunday Sessions címmel.

A Larkinnal készült nagy számú hangfelvétellel szemben a költő igen kevésszer szerepelt a televízióban. Az egyetlen tévéműsor, amelyben teljes alakos szereplést vállalt, az az 1964-es Down Cemetery Road („Lefelé a temetői úton”) címmel, a BBC Monitor sorozatának részeként jelent meg. Larkint John Betjeman interjúvolta meg. [155] A felvételeket Hullban és környékén készítették (néhány Lincolnshire-beli kivétellel), és Larkint természetes létközegében mutatták be. Így a nézők megismerhették Pearson Parkbeli lakását, a Brynmor Jones Könyvtárat, ellátogathattak a készítőkkel temetőkbe és templomokba. 1981-ben Larkin egy költőkből álló csoport résztvevőjeként otthonában köszöntötte ajándékokkal és jókívánságaival a 75. születésnapját ünneplő John Betjemant. A születésnapi köszöntőt Jonathan Stedall vette fel, s a BBC2 számára készült 1983-as sorozatában, a Time With Betjemanben fel is használta. [157] 1982-ben, Philip Larkin hatvanadik születésnapja alkalmából a South Bank Show készített egy adást a költőről. [158] Larkin itt visszautasította az egész alakos szereplést, de számos verséről hangfelvételt készített a műsornak.  [159] A házigazda, Melvyn Bragg kiemelte bevezetőjében, hogy a műsor elkészítésében Larkin mindenben együttműködött velük. Az adás 1983. május 30-án került adásba. Szerepelt benne Kingsley Amis, Andrew Motion és Alan Bennett. Bennett később, a Channel 4 1990-es műsorában, a Poetry in Motionben több Larkin verset is felolvasott. [160]

A Larkin életére alapozó színművek és műsorok[szerkesztés]

1999-ben Oliver Ford Davies játszotta a címszerepet a Scarboroughi Stephen Joseph Theatre Larkin With Women című színművében. A szerepet 2006-ban, Londonban, az Orange Tree Theatreben megismételte. A színmű Larkin rendes kiadójánál, a Faber and Fabernél jelent meg. A színdarab a költő Hullba érkezését követő harminc évet dolgozza fel, és feltárja különböző kapcsolatait Monica Johnesszal, Maeve Brenannel, és Betty Mackerethal. [161] Sir Tom Courtenay az ötletgazdája és főszereplője egy másik, Larkin inspirálta műsornak, amelyet 2002. június 29-én, vasárnap mutattak be a Hulli Egyetem Middleton Halljában. [162] Courtenay a Pretending to Be Me („Azt játszom, hogy én vagyok én”) című egyszemélyes színdarabban adott elő a Philip Larkin munkásságát tárgyaló Second Hull International Conference keretei között. Ugyanazon év novemberében Courtenay a West Yorkshire Playhouse színpadán mutatta be darabját, [163] majd átdolgozva előadta a Comedy Theatre-ben, a londoni West Enden. [164] [165] A Larkin leveleire, interjúira, naplóira, és verseire épülő színdarab hangfelvételét 2005-ben adták ki. [166] 2010 júniusában Courtenay visszatért a Hulli Egyetemre, hogy a Pretending to Be Me felújított változatát, immáron Larkin Revisited („Újra látni Larkint”) előadja, a Larkin 25 fesztivál egyik eseményeként, hogy felhívást intézzenek Philip Larkin szobrának felállítására. [167]

2003 júliusában a BBC Two Love Again címmel egy színművet sugárzott, mely egyben Larkin egyik legszemélyesebb kötődésű versének címe. A mű témája Larkin életének utolsó harminc éve. (Fontos megjegyeznünk, hogy a tévéműsor helyszínei között egyik sem található Hullban.) a főszerepet Hugh Bonneville játszotta. [168] Ugyanebben az évben a Channel 4 sugározta Philip Larkin, Love and Death in Hull („Philip Larkin: Szerelem és halál Hullban”) című dokumentumfilmjét. [169]

2008 áprilisában a BBC Radio 4 közreadta Chris Harrald Mr Larkin’s Awkward Day („Larkin úr fura napja”) című darabját, ami visszaidézte költőtársának, Robert Conquestnek a Larkin kárára elsütött durva tréfáját 1957-ből. [170]

A Philip Larkin Társaság[szerkesztés]

A Philip Larkin Society („Philip Larkin Társaság”) egy jótékonysági alapítvány, melynek célja hogy megőrizze Philip Larkin emlékét és műveit. 1995-ben, Philip Larkin halálának tízedik évfordulóján alapították, [171] az Egyesült Királyságban 2000-ben kapott jótékonysági alapítványi státuszt. Anthony Thwaite, Philip Larkin egyik jogutódja lett a társaság első elnöke.

Számos tevékenység, így előadások köthetők a társaság nevéhez. Ők szervezték a költő halálának 25. évfordulójára megrendezett Larkin 25 fesztivált, ami 2010 júniusától decemberéig tartott. [172]

A költő emlékművei[szerkesztés]

Számos emlékművet emeltek Larkinnak Kingston upon Hullban, ahol munkálkodott és költeményei többségét írta. Így a Hulli Egyetem különböző tantermeknek és előadóknak otthont adó Larkin épületét, valamint a Philip Larkin Centre for Poetry and Creative Writing ( „Philip Larkin Költészeti és Kreatív Írás Központ”) intézményét, amely rendszeresen helyszíne irodalmi eseményeknek.[173]

Hull városa 2010-ben emlékezett meg a költő halálának 25. évfordulójáról a Larkin 25 fesztivállal. Larkin Here című versét illusztráló videót is forgattak, amelyre Hullnak és Yorkshire East Riding nevű közigazgatási egységének egyféle jelképeként tekintenek. [174] 2010 július 17-én Hull városszerte mintegy negyven kidíszített varangyosbéka szobrot helyeztek el Larkin with Toads („Larkin a varangyosbékákkal”) munkacímmel, tisztelegve a költő Toads című verse előtt. [175] 2010. december 2-án egy, az életnagyságúnál nagyobb, Martin Jennings alkotta bronzszobrát leplezték le Larkinnak a hulli Paragon közlekedési csomópontnál. A szobor leleplezése egyben záróeseménye  volt a Larkin 25 fesztiválnak. [13] [176] [177] A szoborra pedig Larkin híres versének, a The Whitsun Weddingsnek egy sora került felvésésre: „That Whitsun I was late getting away” („Pünkösdre későn keltem útra…”) [178] A szobor költségét képező százezer fontos összeget a Hull városa által támogatott jótékonysági eseményeken és árveréseken gyűjtötték össze. A leleplezésen Nathaniel Seaman Fanfare for Larkin című darabja is elhangzott. [13] 2011-ben öt, a költő verseit hordozó plakettet helyeztek el a szoborhoz közeli térburkolaton. 2012 decemberében, ugyancsak a szobor közelében, emlékpadot avattak a költő tiszteletére. [179] 2015 júniusában jelentették be, hogy a Westminster Apátság Költők sarkában Philip Larkin emlékének dedikálnak egy kő padlólapot. 2016. december 2-án, a költő halálának 31. évfordulóján leplezték le. A leleplezés alkalmából Sir Tom Courtenay, színész és Grayson Perry szavalt Larkin verseiből, Blake Morrison költő és író pedig beszédet intézett az egybegyűltekhez. [180] [181[] [14] A kő padlólap a költő An Arundel Tomb című versének sorait hordozza:

Our almost-instinct almost true:

What will survive of us is love.

(Nekünk szól, mintha mondaná:

Túlél minket a szerelem. Ford. Fodor András)

2017. július 5-től október 1-ig volt Hull az Egyesült Királyság kulturális városa. Ennek alkalmából a Hulli egyetem Brynmor Jones Könyvtára Larkin:New Eyes Each Year („Larkin: minden évben más szemekkel”) címmel szervezett kiállítást. A tárlat költőhöz kapcsolódó személyes használati tárgyakat, az utolsó otthonából, a Newland Parkból származó saját könyvgyűjteményét mutatta be, abban a sorrendben, ahogyan Larkin is polcain elrendezte azokat. [182]

Coventryben Larkin tiszteletére egy korábban The Tudor Rose néven ismert pubot neveztek át The Philip Larkinnak.