Szerkesztő:Kapeter77/szept

A munkásság 1930. szeptember 1-i megmozdulása

1950 tavaszán a növekvő válság következtében az üzemek tízezrével bocsátják el munkásaikat, s lendületet vesz a munkanélküliek mozgalma. Tüntetések zajlanak le a fővárosban, a peremvárosokban, sok vidéki városban és községben. Legtöbbjüket a Munkanélküliek Országos Egységbizottsága kezdeményezi. A kommunisták a spontán kirobbanó megmozdulásokba is bekapcsolódnak, s többnyire irányítják azokat. Április 2-án a budapesti munkanélküliek több száz főnyi csoportja a Parlament előtt, 5-án a Rákóczi téren, 4-én megint a Parlamentnél, 17-én a Belvárosban, a Rákóczi téren és Kispesten, 29-én ismét a Parlament előtt tüntet. Április elején Dorozsmán nyolcszáz, Kiskunfélegyházán kétezer munkanélküli vonul fel munkát és kenyeret követelve. Április végén Cegléden, májusban Szegeden, Hatvanban és más helységekben tüntetnek az ínségesek. Május 19-én megint Kispest, július 4-én a Belváros utcái hangosak a KMP által szervezett munkanélküli-tüntetésektől. Győrött augusztus elején az SZDP hív össze munkanélküli-gyűlést. A hangulat igen szenvedélyes. Elhatározzák, hogy tömegfelvonulást rendeznek Budapestre. Ezt betiltják, s végül csak egy küldöttség utazik a fővárosba. A Népjóléti Minisztériumba mennek közmunkát sürgetni, de csak üres ígéreteket kapnak.

A megmozdulások nagyobb részénél, a budapesti tüntetések legtöbbjénél rendőrosztagok támadnak a munkanélküliekre, többször lőfegyverüket is használják. A május 19-i kispesti összeütközésnél 50 ember megsebesül. A tüntetők közül sokat letartóztatnak. Az aratási idényben a munkanélküliség természetesen csökken a falun, de mégis jelentős marad. A városi munkanélküliek száma viszont tovább emelkedik, a munkásság elkeseredése nő, tetteket követel. Növekszik a rokonszenv a KMP iránt, amely - bár szervezetileg gyenge, mégis akciókat rendez. Ezek érzékeny veszteséggel járnak: több száz kommunistát fognak el a tüntetéseken. A munkások közül sokan nem is értik, hogy miért rendez a KMP nagy áldozatokkal járó kisebb utcai felvonulásokat. Elismerik viszont, hogy a KMP nemcsak szavakban hirdeti a harcot, hanem valóban küzd, míg az SZDP-t — amelynek tömegmozgósítási lehetősége nagyobb - a jobboldali vezetők visszatartják a hatékonyabb megmozdulástól. Növekszik az elégedetlenség a tömegfellépésektől félő, megalkuvó peyerista politikával szemben.

A munkásság balra tolódik, a szakszervezetek taglétszáma azonban a mélypontra zuhan: 1922-ben 200 ezer felett volt, 1929 elején 110 ezer, s 1950 júniusában már csak 87 ezer. Különösen nagy a visszaesés a vasmunkás szövetségben, amelynek taglétszáma 1929 végén még 28 ezer, s fél évvel később csak 21 ezer. A kivált esztergályosok szervezete még jobban visszaesett, tagságának több mint háromnegyed részét elvesztette, A szakszervezeti egység helyreállítását sürgetőknek sikerült a vezetést megszerezni, s 1950 nyarán megállapodnak a vasmunkás szövetséggel a visszatérésről. Ez jelentős eseménye a vasasszakszervezetnek, s azt a jogos reményt kelti, hogy könnyebbé válik a védekezés az elbocsátásokkal és bérletörésekkel szemben.

A szervezett munkásság erőteljesebb fellépést sürget. A nyugtalanság és az elégedetlenség a szociáldemokrata szakszervezeti funkcionáriusok között is egyre nő. Követelik: történjen már valami, mert a helyzet kibírhatatlan! Az SZDP vezetőségét az elkeseredett munkástömegek nyomása, a baloldali, centrista és részben jobboldali szakszervezeti funkcionáriusok sürgetése, valamint a KMP akcióinak és tömegbefolyásának növekedése arra készteti, hogy a közeledő pártkongresszus előtt valamilyen formában utat engedjen a tömegakaratnak.A Bethlen-kormány helyzetének megingása is bátorítja erre. Elhatározza, hogy a Szakszervezeti Tanács égisze alatt Budapesten csendes felvonulást, a Városligetben pedig nagygyűlést tart, és hasonló megmozdulásokat rendeznek vidéken is. A Szakszervezeti Tanács 1950. augusztus 11-én a Pártvezetőség javaslatára felhívja a munkásokat, hogy szeptember 1-én délelőtt 11 órakor az üzemekben tegyék le a szerszámot és a munkanélküliekkel együtt vonuljanak fel a nagygyűlésre. Az akció híre országszerte nagy visszhangot kelt.

A KMP és a szakszervezeti ellenzék azonnal bekapcsolódik a szeptember 1-i megmozdulás előkészítésébe. A szakszervezetekben működő kommunista csoportok a szociáldemokratákkal vállvetve vesznek részt a szervezésben. A két párt harcosai között gyakorlatilag akcióegység jön létre. A KMP azonban nem „csendes sétára", hanem hangos tüntetésre hívja a munkásokat. Az uralkodó köröket nyugtalanítja az akció tervének országos visszhangja. A Gyáriparosok Országos Szövetsége elhatározza, hogy szeptember 1 -én az üzemeket bezárják. A rendőrség nem adja meg a Szaktanácsnak a felvonulási és gyűlési engedélyt, a tömegek ennek dacára cselekedni akarnak. A szakszervezeti vezetők augusztus 29-i értekezlete a nagygyűlés megtartásától a rendőrségi tilalom miatt eláll, de érvényben hagyja a felhívást a csendes sétára. Arra szólítja fel a munkásokat, hogy szeptember 1-én 11 órakor üzemeik előtt

gyülekezzenek, és innen induljanak a Népszavában közölt útvonalakon a Városligetbe, majd azonnal térjenek haza. Mindenütt a gyalogjárón menjenek, nehogy a rendőrséggel összeütközésbe kerüljenek. Peyerék igyekeztek megnyugtatni a kormányköröket, hogy csak csendes járdái séta lesz. Szeptember 1-én délelőtt már 10 órától nagy munkáscsoportok vonulnak a Körúton és az Andrássy úton, farkasszemet nézve az egész környéket megszállva tartó rendőralakulatokkal. A tömeg egyre nő, és mind gyakrabban felhangzik a követelés: „Munkát! Kenyeret!" Leghangosabbak a munkanélküliek oszlopai, amelyek kommunisták vezetésével a felvonulás különböző részeiben menetelnek, több száz főnyi csoportokban. A „csendes" séta már a Körúton és az Andrássy úton hangos tüntetéssé változik. A rendőrség több helyen kardlappal támad a felvonulókra, mellékutcákba szorítja a tömeg egy részét, de a tüntetők a szomszéd utcákon tovább vonulnak a Városligetbe. A kardlapozó rendőröket mind gyakrabban kőzáporral fogadják, a környéken álló szeneskocsikból szerzett széndarabokkal dobálják. A tömeg hangulata egyre izzóbb.

A felvonulás általános kormányellenes tüntetéssé, a fasiszta diktatúra elleni hatalmas demonstrációvá fejlődik. A tömeg már a kommunisták forradalmi jelszavait visszhangozza, gyakran felhangzik a proletárforradalom, a proletárdiktatúra jelszava is. Mind több helyen csendül fel az Internacionálé s más forradalmi dalok, amelyeknek éneklését hatóságilag üldözik. A Városligetben, valamint az Andrássy úton és környékén hatalmas tömeg gyűlt

össze, s az emberek nem azért jöttek, hogy csendben hazamenjenek, hanem hogy követeléseiknek erőteljes hangot adjanak. A Városligeti tó mellett barikádot építenek, hogy védjék magukat a lovasrendőrök attakjaitól. Az összetűzések során egy munkást megöltek, több mint 70 tüntető és néhány rendőr súlyosan megsebesült, sok százan szenvedtek kisebb sérüléseket.

Peyeréket meglepte a tömegek fellépése. Nem számítottak ennyi emberre, még kevésbé arra, hogy a KMP magához ragadja a tüntetés vezetését. Szociáldemokrata rendezőgárdisták kíséretében Peyer a tüntetők egyik csoportjához ment, hogy lecsendesítse és hazaküldje őket. E fellépése a tömeg dühét váltotta ki, és Peyer menekülni kényszerült. így járt egy-két polgári politikus is, akik szintén csendesíteni akarták a tüntetőket. Egyiküknek az autóját felgyújtották. Erőteljes munkásmegmozdulások voltak országszerte: Szegeden, Kiskunfélegyházán, Szentesen, Makón, Orosházán, Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Békésgyulán, Debrecenben, Nyíregyházán, Miskolcon, Diósgyőrben, Salgótarjánban, Gyöngyösön, Dorogon, Győrben, Sopronban, Szombathelyen, Nagykanizsán, Kaposváron, Pécsen és környékén, Baján és másutt. A rendőrség és a csendőrség mindenütt készültségben volt, a legtöbb helyen közbelépett. Miskolcon, Győrben, Szombathelyen, Szentesen és Gyulán kisebb-nagyobb összetűzés keletkezett a karhatalom és a tüntetők között.

A szeptember 1-i megmozdulás csendes utcai tömegséta helyett nagy forradalmi tüntetéssé vált. Ez mindenekelőtt a KMP-nek és hű segítőtársának, a KIMSZnek az érdeme. A tüntetésben jelentős szerepet játszottak a baloldali szociáldemokraták is; számukra rég várt alkalom volt, hogy a kommunistákkal vállvetve magasra emeljék a proletariátus vörös harci lobogóját. A szeptember 1-i tüntetés a magyar munkásság legnagyobb méretű megmozdulása a Horthy-rendszer idején. Országosan mintegy negyedmillió ember vett részt benne, ebből Budapesten legalább 150 ezer. Megmutatta, hogy a magyar munkásosztályban nagy forradalmi energia halmozódott fel, s a tömegek készek harcolni

a fasiszta rendszer megdöntéséért. Szeptember l-e azt is bizonyította, hogy a proletárság egységes fellépésében van az erő, az akcióegységben, amely a nagy megmozdulás előkészítésében és véghezvitelében ténylegesen megvalósult. Az akcióegység létrejött a szakszervezeti bizalmi testületekben, s kiálltak mellette a szakosztályok és helyi csoportok vezetőségei is, mégpedig olyan erővel, hogy ezt tudomásul kellett venni a Szaktanács és az SZDP vezetőinek is, főleg kényszerűségből s talán részben óvatos érdeklődésből. Peyert, Garamit és társait megdöbbentette a kommunisták és szociáldemokraták összefogásának nagy erejű megnyilatkozása s a közös fellépésben a kommunisták nagy szerepe. A Népszava 1950. szeptember 5-i száma eszeveszett kirohanást intéz a „bolsevista különítmény" ellen, amelyet a munkásosztály „halálos ellenségének" nyilvánít. Újra ostorozza „azt a babonát", amely szerint a „bolsevisták a munkásosztály szélső baloldalán elhelyezkedő tábor lenne", s arra szólít fel, hogy „a kalandoroknak és fantasztáknak ezt a gyülekezetét a munkásosztály rúgja el az útjából".

Az SZDP jobboldali vezetői így szállnak szembe a szociáldemokraták és kommunisták akcióegységével, mosva kezeiket az uralkodó körök előtt, amiért nem tudták a tüntetést csendes járdái sétára korlátozni. A szeptember 1-i forradalmi tüntetés a peyerista politika kudarca. A KMP Központi Bizottsága ezt úgy fogta fel, mintha azonos lenne az SZDP kudarcával, s a nagy megmozdulást egyedül a KMP sikerének tekintette. Ez nem volt helyes. A szeptember 1-i tüntetés a KMP, az SZDP és a szakszervezetek közös sikere. A magyar proletariátus szeptember 1-i fellépése maradandó jelentőségű. Megrázkódtatta az egész magyar társadalmat, s közrejátszott a politikai válság elmélyülésében.

Hasznosítását a proletariátus küzdelmének továbbfejlesztésében akadályozta a KMP és az SZDP közötti harc, de szeptember 1. jelentősége, értéke túlnőtt a két párt közötti vitákon és összecsapásokon. Egyik közvetlen következménye az volt, hogy a szakszervezetek taglétszámának csökkenése megállt, majd emelkedni kezdett. A megmozdulás rendkívül mély hatást keltett a falvak népében is, tettekre ösztönözte őket.

Az 1930. szeptember 1-i forradalmi tüntetés nagy visszhangot keltett, a nemzetközi munkásmozgalom meghajtotta az elismerés zászlaját a nehéz körülmények között küzdő magyar proletariátus előtt. Az 1930. szeptember 1-i megmozdulás a burzsoáziát nagyobb óvatosságra késztette, de a bérletörések folytatódtak. A bércsökkentések, a bedórendszer bevezetése miatt 1930 utolsó hónapjaiban és 1931 tavaszán is több sztrájk tört ki a textiliparban. Kiemelkedik ezek közül a Goldberger-gyár 1700 munkásának októberi, a Pamutipar 1500 munkásának november—decemberi, a Jutagyár 850 munkásának 1931 március—májusi elkeseredett sztrájkja. A vasiparban a legjelentősebb a három Ganz-gyár harca. 1931 februárjában a Ganz-Vagon, a Hajó- és Villamossági gyárak munkásai háromnapos sztrájkot rendeznek ugyancsak a bedó miatt. Májusban kizárják a Ganz-gyárak ötezer munkását, mert vonakodnak elfogadni a bedófeltételeket. Három hétig tart e harc, de a bedó megmarad. Júniusban az újpesti famunkások lépnek sztrájkba; ez a bérharc béremeléssel és a heti munkaidőnek 70—80 óráról 54 órára való csökkentésével végződik. A munkanélküli-fellépések is folytatódnak. 1931. január 21-én a Belvárosban és Kispesten, 27-én Budapesten a Városháza előtt, másnap Újpesten és Pesterzsébeten tüntetnek. Március 30-án a Parlament előtt zajlik le nagyobb munkanélküliakció. A rendőrség hajtóvadászatot rendez a tüntetők ellen; csupán a március 30-i akció alkalmával közel 500 embert vettek őrizetbe. A vidéki megmozdulások közül legjelentősebb a makói (január 15-én), a szentesi (január 21-én), a csongrádi (január 30-án), a debreceni (március 28-án) és a hódmezővásárhelyi (április 14-én).

1930. szeptember l-e után a parasztság politikai aktivitása, harckészsége is növekszik. A falusi szervezkedés, ezer nehézséggel küzdve, erősödik. A Földmunkásszövetség taglétszáma - mely 1950 tavaszán 1700 taggal mélyponton volt - 1930 végére kétezer fölé, 1951 végére háromezer fölé, 1952 végére pedig négyezer fölé emelkedik. A földmunkás szakszervezet helyi csoportjait kommunisták és szociáldemokraták együttesen szervezik, s a megszűnt MSZMP sok aktivistája tud ismét bekapcsolódni a mozgalomba. Számos helységben az építőmunkások és más szakszervezetek helyi csoportjainak tevékenysége is élénkül. Ez növeli a Szociáldemokrata Párt tömegbázisát is; az SZDP vidéki szervezetei 1931-ben erősödnek. A községi választásokon több helységben szociáldemokraták is bejutnak a képviselő-testületbe, ami szintén hozzájárul a párt vidéki befolyásának növekedéséhez.

A politikai élet fontos eseménye volt az 1930 december végén tartott fővárosi községi választás. Az eredményekben - a szűkre szabott szavazati jog és a csalóválasztási rendszer ellenére is - megmutatkozott, hogy a tömegek elégedetlensége fokozódik. A két kormánypárt: a Kereszténypárt és az Egységespárt, amely 1925-ben az érvényes szavazatok 45,4 százalékát kapta, most a 40 százalékot sem érte el. Az ellenzéki pártok megszerezték a szavazatok többségét. Az SZDP 27,5 százalékot kapott. A Vázsonyi-féle Demokrata Párt (1925-ben az SZDP blokkpartnere) visszaesett, s csak 10,6 százalékot, míg a Rassay-féle Szabadelvű Párt megerősödött és 11 százalékot szerzett. A többi szavazatot kisebb pártok kapták. A budapesti képviselő-testületben a kormánypárt többsége azonban mégsem csökkent, hanem növekedett. A horthysta parlament ugyanis 1950 tavaszán új fővárosi törvényt fogadott el, amely a lakosság által választott képviseleti tagok számát 250-ről 150-re csökkenti, 80 képviselő-testületi helyet pedig kinevezett főtisztviselők, „örökös" tagok és különféle érdekképviseletek által delegált kormánypárti személyek foglaltak el.

Az SZDP a fővárosi választásokon most indult először önállóan, és jelentős sikert ért el. 73 ezer érvényes szavazatot kapott — 14 ezerrel többet, mint az 1926-os országgyűlési választásokon Budapesten. A KMP a választások alkalmával nem az SZDP támogatására, hanem üres lappal való szavazásra hívta fel a munkásokat. Állásfoglalása - a jobboldali szociáldemokrata vezetők iránti bármilyen jogos haragból fakadt is - hibás volt. A párt tagjai közül is sokan kételkedtek helyességében. A KMP-vel rokonszenvezők többsége nem követte a párt felhívását, hanem az SZDP-re szavazott, így a szociáldemokrata munkásokkal együtt demonstrálva a fasiszta diktatúra ellen. A válság mélyülésével fokozódik a politikai erjedés a birtokos parasztság körébenis. Különböző politikai csoportokat foglalkoztat az a terv, hogy az egykori Kisgazdapártot feltámasszák. 1930. szeptember l-e után ezt meg is kezdik, aktivizálva

korábban félreszorított kisgazda-politikusokat. A földbirtokosok körében is új pártot szerveznek Gaál Gaszton somogyi nagybirtokos vezetésével. Ezt a földbirtokos csoportosulást csakhamar egyesítik a szerveződő kisgazdapárttal. 1931 februárjában tartják meg az egyesített párt „zászlóbontó nagygyűlését", s felveszik a Független Kisgazdapárt nevet. Eckhardt Tibor, az egykori fajvédő politikus is e párthoz csatlakozott. Nem is titkolja, hogy ő Horthy híve, s mint ilyen került a Kisgazdapárt élére.

A Bethlen-kormány 1931-ben új külföldi kölcsönt igyekezett szerezni, hogy feltartóztassa az egyre mélyülő gazdasági válságot, és javítsa a kormány helyzetét. Ebben az időben a párizsi pénzpiac volt a legszilárdabb, s a magyar kormánynak, ha jelentős hitelhez akart jutni, javítania kellett kapcsolatait Franciaországgal. A francia kormány viszont azt követelte, hogy szövetségesével, Csehszlovákiával a magyar kormány rendezze kapcsolatait. Ettől a horthysta körök húzódoztak, mert ellenkezett revánsterveikkel és évtizedes nacionalista propagandájukkal. Az uralkodó osztályok táborában megbomlott a korábbi nagyfokú egyetértés az olasz orientációt illetően, nőtt a külpolitikai bizonytalanság. Ez is fokozta a belső ellentéteket. Új gondot okozott a magyar uralkodó osztályoknak, hogy 1931 tavaszán az osztrák és a német kormány váratlanul bejelentette, hogy vámuniót létesítenek. Ez közvetlenül fenyegette a magyar mezőgazdasági kivitelt, mert kiterjeszthette volna Ausztriára a német vámokat, amelyek csaknem teljesen elzárták a német piacot a magyar agrártermékek elől. Bethlenék várták, hogy mit tesznek a nyugati hatalmak. Anglia, Franciaország és Olaszország összefogott a német-osztrák vámunió ellen, mert ez Ausztriának Németországhoz való csatlakozását, az Anschlusst kívánta előkészíteni. A francia kormány a német-magyar kapcsolatok lazítása céljából kilátásba helyezte támogatását a magyar kölcsönügylet nyélbeütéséhez. Ezt az ígéretet Bethlenék siettek politikailag hasznosítani, feloszlatták a parlamentet és kiírták az új országgyűlési választásokat.

A parlament feloszlatása előtt az SZDP vezetőségében vita folyt arról, részt vegyen-e a párt a választásokon vagy passzivitásba menjen. Garami már korábban javasolta, hogy az SZDP és a polgári ellenzék lépjen politikai szövetségre, és együttesen vonuljanak ki a képviselőházból. E fellépésnek az SZDP-ben és a szakszervezetekben visszhangja támadt, mert azt a látszatot keltette, mintha Garami radikálisabb politikát kívánna. A Pártvezetőség szeretett volna szorosabb együttműködést a polgári ellenzékkel, de az inkább a bomladozó Egységespárt egyes csoportjaihoz igyekezett közeledni, ettől remélte politikai befolyásának növelését. Még kevésbé vállalta a kivonulást a parlamentből, amit különben Peyerék sem akartak. Garami passzivitási javaslatát a Pártválasztmány is elutasította, ő pedig otthagyta a pártot és visszautazott Bécsbe. A munkásmozgalom érdeke nem a passzivitást kívánta, hanem azt, hogy a választási küzdelmet is a tömegek mozgósítására használják fel. Semmiféle biztosítéka és semmiféle realitása nem volt annak, hogy az SZDP vezetősége a parlamenti képviselet feladása esetén inkább mer tömegakciókat indítani. Az adott körülmények között a bojkott nem segítette volna egy harcosabb politika érvényre juttatását. A választási harcba a KMP is bekapcsolódott. A szakszervezeti ellenzék közreműködésével létrehozta a Szocialista Munkásblokkot, amely népszerűsítette a párt harci követeléseit, és megpróbálta elérni, hogy indulhasson a választásokon. A Munkásblokk listavezetője Palotás Imre építőmunkás volt.

Az SZDP vezetői, akik fennen hirdették, hogy ők a demokrácia igazi hívei, veszett dühvel fogadták a Szocialista Munkásblokk kísérletét a választásokon való részvételre. Rendkívül nyugtalanította őket az az eshetőség, hogy a választók akár csak egyetlen kerületben is a forradalmi Munkásblokk jelöltjeire szavazhatnak. „Mindig akkor jelentkeznek - írja június 16-án a Népszava a Munkásblokkról -, amikór a hatalomnak szüksége van rájuk. Ilyenkor fölkapaszkodnak a mélyből, a csatornákból, és a forradalom vörös palástját öltik magukra." Peyerék féktelenül ócsárolták a forradalmi munkások képviselőit és elvárták, hogy a hatóságok meghiúsítsák a Munkásblokk választási részvételét. Ez így is történt, megint csak nem Peyerék követelésére, hanem azért, mert a kormányt nem kevésbé nyugtalanította a forradalmi mozgalom erősödése. A KMP ekkor - attól tartva, hogy a szociáldemokrata lista támogatása illúziókat kelt a reformista vezetők és az SZDP iránt - ismét üres lappal való szavazásra hívta fel a munkásokat. A szociáldemokrata illúziók valóban növekedhetnek, s ez ellen az SZDP politikájának megfelelő bírálatával küzdeni kell; de helytelen volt elszalasztani az alkalmat, hogy a kommunisták - Peyerék mocskolódásai ellenére is - a szociáldemokratákkal együttesen változtassák a választásokat a fasiszta diktatúra elleni demonstrációvá.

A választáson összesen 1,46 millió szavazó vett részt, ebből 445 ezer a titkos kerületekben. 67 nyílt szavazású kerületben mellőzték a választást, s a kormány jelöltjét „egyhangúlag megválasztottnak" nyilvánították. Az Egységespárt 155 mandátumot szerzett, 15-tel kevesebbet, a Kereszténypárt 51-et, néggyel kevesebbet, mint 1926-ban; még 18 „pártonkívüli" kormánytámogató kapott mandátumot. A 204 kormánypárti mandátumból 185-öt nyílt szavazású kerületekben szereztek meg. Az új képviselőházban az SZDP megtartotta 14 mandátumát. A polgári ellenzék

parlamenti képviselete valamelyest nőtt. A Kisgazdapárt 12 mandátumot szerzett, s később még két képviselő csatlakozott hozzá; Rassayék öt mandátumot, Vázsonyiék és Friedrichék viszont kettőt-kettőt szereztek. Néhány kisebb liberális és konzervatív ellenzéki csoport kapott még mandátumot. A budapesti és környéki választókerületekben az SZDP most az érvényes szavázátok 31,5 százalékát kapta, míg 1926-ban 28,5 százalékot, 1922-ben viszont 43 százalékot. Hét vidéki városban maradt meg a titkos szavazás (1922-ben még 11-ben volt); a hét közül az SZDP hat városban indult, s itt a szavazatok 34,3 százalékát szerezte meg. A titkos választókerületekben összesen 131 500, a nyílt szavazású kerületekben 30 ezer szavazatot kapott. Az SZDP az 1926-os szavazatveszteség egy részét visszanyerte. A horthysta parlament jellege az új választások eredményeként nem változott. Nem tükrözte azt a rendkívül mély szociális feszültséget, amely az egész társadalmat áthatotta.

Alig fejeződtek be a választások, kirobbant a pénzügyi válság, ami a kormányt a bankzárlat elrendelésére késztette. Az uralkodó osztályok táborában mind általánosabbá vált a kormány bírálata azért, mert nem tudja elhárítani az egyre fenyegetőbb katasztrófát. Ugyanakkor attól is féltek, hogy a Bethlen-kormány bukása maga után vonja rendszerük bukását. A kormánynak röviddel a bankzárlat után sikerült 4,8 millió font sterling — 130 millió pengő - államkölcsönt kapnia; 2,6 millió fontot francia pénzcsoportok, 1,4 milliót a magyar bankok, a többit svájci, olasz és holland bankok nyújtottak. Ez a kölcsön azonban csak a bankzárlat feloldását tette lehetővé. Az államháztartás továbbra is mind súlyosabb gondokkal küzdött, a hitelválság újabb kirobbanása és infláció fenyegetett.

A kormány „szanálási programot" készített elő, amely további terheket rótt az országra. A parlamenti többséget a csaló választási rendszer segítségével ismét megszerezte, ennek ellenére még a kormánypárton belül is nagyfokú bizalmatlanság vette körül, mind nehezebbé vált számára az Egységespárt összetartása. A rendkívül súlyos helyzet miatt a Bethlen-kormány 1931 augusztusában távozni kényszerült. Az új kormányt gróf Károlyi Gyula, a reakció ismert képviselője alakította meg. Egykor főispán volt Erdélyben, s vezetésével alakult meg a Tanácsköztársaság idején a szegedi ellenforradalmi „kormány". 1930 végétől külügyminiszter. Az új kormányban Keresztes-Fischer Ferenc somogyi főispán lett a belügyminiszter. A hadügyi tárca élén Gömbös Gyula maradt, akit Bethlen még 1928-ban vett be a kormányba. A Bethlen-kormány bukása annak következménye, hogy a rendkívül súlyos gazdasági válság a rendszer mély politikai válságát idézte elő. A kormány olyan helyzetben távozott, amikor az uralkodó körök újabb intézkedésekre készültek, amelyekkel a válság terheit a népre hárítják át. Bethlen menesztésével és a Károlyi-kormány kinevezésével akarták megkönnyíteni ezek végrehajtását. A Károlyi-kormány felemelte a lakosságot sújtó adókat, leszállította a közalkalmazottak fizetését és kihirdette a statáriumot, elsősorban a kommunista mozgalom letörése céljából.

A horthysta uralkodó körök már 1931 elejétől foglalkoztak a statárium tervével. Horthy szorgalmazta, Bethlen akkor még ellenezte. 1931 nyarán azonban már ő is elkerülhetetlennek tekintette, de bevezetését a külföldi kölcsön megszerzése utánra halasztotta, s kihirdetését utódjára hagyta. A statárium bevezetésének ürügyéül a Károlyi-Gömbös-kormányzat szeptember 12-én szörnyű provokációt hajtott végre: felrobbantotta a biatorbágyi vasúti hidat a budapest-bécsi gyorsvonat alatt. E gaztett időben pontosan egybeesett az osztrák fasiszták Heimwehr elnevezésű fegyveres szervezetének államcsíny-kísérletével.

A puccskísérlethez a magyar fasiszta vezető körök nagy reményeket fűztek és messzemenően támogatták. A Heimwehr-akció kudarcba fulladt, de a biatorbágyi merényletet végrehajtották. E rémtettet — amelynek 22 ember esett áldozatul — „kommunista merényletnek" nyilvánították. Néhány héttel később a robbantás egyik végrehajtóját Ausztriában elfogták, s kiderült róla, hogy a szélsőreakció embere. A kommunistaellenes provokáció lelepleződött, de a kormány a kommunisták elleni statáriumot mégsem vonta vissza. A KMP-t azonban nem lehetett megfélemlíteni.