Szerkesztő:KRita/próbalap

Korompay Lajos (Budapest 1882.12.06. - Dorog 1968.06.03.) Bányamérnök Oklevelét a selmecbányai főiskolán szerezte 1908-ban. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. szolgálatában harminchét évet töltött különböző vezető műszaki beosztásokban. 1924-től 1939-ig a várpalotai lignitbányászat vezetője volt. Széles körű kutatási programmal felderítette, megnövelte a medence szénvagyonát. Nevéhez fűződik az ország első skip (bödönös) szállító akciójának megvalósítása. Elsőként vezette be a vájárok szakoktatását és bányahatósági vizsgáztatását. 1939-ben ismét Salgótarjánba került bányaigazgatónak, ahol új üzemek feltárását kezdeményezte.

A Selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémia elvégzése (1902-1905) és egy év katonaság után a Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Rt –hoz került (1906) ahol 37 évet szolgált megszakítás nélkül. Első munkahelyként Salgótarjánban helyezkedett el 1906-1912-ig, ahol Etes akna üzemvezetője, Központi Bányamérnökség vezetője volt, majd 1939-1944-ig volt alkalmazásban mint bányaigazgató.

Ifjú mérnökként Salgótarjánban majd Petrozsényben dolgozott. Itt munkatársaival kidolgozták a 30 m vastag főtelep számára megfelelő, iszap tömedékeléssel dolgozó fejtési rendszereket. Várpalotai 16 év (1923-1939) legnagyobb kihívása az volt, hogy gazdaságossá tegyék a lignitbányászatot. A Fleischner-féle anhydráló megépítésével a 2100 kalóriás 48% vizet tartalmazó lignitből a nemesítés után 4200 cal. fűtőértékű, már csak 18 % vizet tartalmazó kiváló szenet nyertek. Megépítette 1928-ban hazánk első 105,8 m mély „skyp-(bödönös) aknáját” 300 vagon/24 óra teljesítménnyel. A bányamunkások oktatása céljából 1935-ben dr. Kiss László bányahatósági tanácsos kezdeményezésére megszervezte „Vájár-iskolát”,amely két év múlva törvény erejű rendelet lett, kötelezővé téve a vájár oktatást. Megírtra a „Magyar vájár oktatás „ kézikönyvet . A sikeresen vizsgázók „Vájár-bizonyítványt” kaptak, képesítésük pedig a mester vizsgával volt egyenértékű.

A salgótarjáni bányaüzemek vezetését 1939-ben vette át, s az akkor 12,3 millió q termelés 1942-re 17,8 millió q-ra emelkedett.(1920-9 mq, 1930-10,2 mq, 1935-9,4 mq). A salgótarjáni bányászkodás eddigi 75 éves történetében ez volt a maximum. A Szénbányászati Ipari Igazgatóság 1949 márciusában a Rózsaszentmártoni Petőfi bánya fejtési problémáinak megoldására mint szakértőt kérték fel, 1949 májusában a Szénbányászati Ipari Kutatási Bizottság tagjává jelölték.

A bányaüzemek vezetőinek „Szabadidő beszámoló értekezlet”-et tartottak 1941 szeptember 11.-én. Hozzászólását, melynek címe „Salgótarján munkásproblémái” volt azzal indította, hogy „ Nekem mint a salgótarjáni bányák vezető bányaigazgatójának kötelességszerűen kell munkásaim ügyes bajos dolgaival foglalkozzam, s így rajtuk keresztül akarva nem akarva nap-nap után a munkáskérdés tárgykörébe tartozó problémákkal találkozom.”

A gondolatait arra fűzte fel, hogy az akkori napi 500 vagon termelés 16 bányából kerül ki, s kb. egy salgótarjáni központú 15 km sugarú körben fekvő településekről jár be a 7500-8000 fő bányamunkás. „Ez a nagy munkáslétszám 69 községből regrutálódik. Ez más mint egy gyári, egy telep helyen létező kollektíva. A salgótarjáni telepek átlagvastagsága 80 cm, Tatabányai 20 m,Várpalotai 6 m, azaz a mi üzemeinkben tipikus „vándorbányászat” folyik. Ahhoz, hogy az 500 vagonos termelést biztosítani tudják, ki kell hajtani évente 90 km. vágatot, s a külszíni objektumokkal követni kell a föld alatti bánya művelés mozgását. Jó lenne kereken mozgatható házakban lakni. Ezért van olyan sok kolónia (35) összesen 3080 lakással. Ezeken a kolóniákon a nyugdíjasokat, a családtagokat is beleszámítva 11.184 fő él. Az iskolaköteles gyerekek száma 1660, akik saját iskoláikban tanulnak 36 tanító vezetése mellett. ( 47 gyermek esik egy tanítóra) A munkába járás fáradalmaival is kell számolni...”

„A szociális gondoskodás, a szabadidő eltöltésének fontos formája az egyesületekbe való tömörülés.. A bányaigazgatóság területén van 10 olvasókör, 1 lövészegylet, 5 sportegylet, 1 tornaegylet, 9 cserkész csapat (354 taggal) és 10 levente csoport. Az olvasókörök foglalkoztak a munka utáni szabadidő eltöltéssel, a hétvégi üdüléssel.”

„Fontos megbecsülése a bányamunkának, hogy a vájárbizonyítvány egy fokkal magasabb képesítést jelent mint a ipartestületek részéről kiadott szabaduló levél. Bevezette a „rokkant-vájár” megkülönböztető elnevezést, ami magasabb juttatásokkal járt.”

Korompay Lajos minden héten keddenként munkásnapot (raportot) tartott, reggel 7-től délután 2-3 óráig. A salgótarjáni tiszti kaszinót a munkásoknak adta és épített hozzá egy fűthető tekepályát. A bányászok szénjárandóságát úgy változtatta meg, hogy a járandóságot a betegműszakokra is adták. A vájárok 8 órás napi keresete az 1935-ös 3,512 pengőről, 1940-re 4,368 pengőre, 1941-re 5,429 pengőre, 1942-re 9,5 pengőre növekedett. 1941-ben teljesen megszüntette a külszíni 12 órás munkarendet. Figyelemmel kísérték, hogy a bányamunkások havi keresetéből mennyit fordítanak például élelmezésre. Egy 4 tagú család esetén havonta 1935-ben 42,6%-ot, 1938-ban 50,5%-ot, 1939-ben 42,8%-ot, 1941-ben 38,4%-ot. A tervei között szerepelt, hogy megalakítsa a salgótarjáni bányamunkások Szent István Otthonát, ami a kulturális célok mellett az önbiztosítással is foglalkozik (lásd sikeres dorogi példa). Nagyon fontosnak tartotta a házépítési akciót, ami igen sikeres volt Várpalotán. Az igénylő bányászok ingyen telket (250 négyszögöl) kaptak, s 5 év alatt (1936-40) 100 ház épült 480.000 Pengő értékben. Az építéshez 3,65 % kamatozású kölcsönt kaptak. Várpalotán felépült a kultúrház, a 50 méteres versenyuszoda is Ezt a modellt kívánta bevezetni Salgótarjánban is. Javaslatait az Igazgatóság elfogadta.