Szerkesztő:Julius Radics Parthus/piszkozat

Radics Gyula (Ózd 1974-) magyar népmesekutató, művelődéstörténész,vallástörténész

Szerencsére Radics Gyula akit egyre kevésbé kell bemutatni, hiszen mind többet találkozhatunk vele előadásokon – a Táltos Iskolán is indult egy előadói sorozata – és írott formában. Legutóbb megjelent Kun László király című könyve nagy visszhangot váltott ki olvasói és kutatói körökben is. Új látásmódjával, megközelítéseivel kitárulkozik egy eddig rejtett, misztikus világ, ami körül lengi Árpád-házi királyainkat, családjukat. A Képes Krónika festett miniatúráit – amit a tudósok nagy része épp csak megemlít ill. illusztrációra használ – Radics a lehető legkomolyabban veszi és ezekből fejti vissza a történetet a legapróbb részletekig. Ez természetesen mély megdöbbenést válthat ki az olvasóból, hiszen minden a szemünk előtt van, csak nem mindig látunk vele.

- Ezt a látásmódot tanulni nem lehet, hiszen a következtetések végeredménye a legtöbbször ellentmond a hivatalos történettudománynak, művészettörténetnek. Mégis kellett, hogy valami vagy valaki hatására másként kezdjen el járni az agyad.

- Akkoriban erre persze nem figyeltem fel, csak utólag amikor, felmerül ez a kérdés, lehet talán az iskola előtti éveimet, úgy 3-7 éves koromig, indítatásnak nevezni. Nagy szerepe volt nagyapámnak és a makkosmáriai templomnak ebben. Ez utóbbinak azért, mert akkoriban (még a Kádár-korszak) nem volt mindennapos, hogy egy kisgyermek templomban, a sekrestyében játszadozzon. Akkoriban néhány nővér ápolta, tartotta rendben a templomot és környezetét. A templom egyébként nyilvántartott Mária kegyhely. Annak ellenére, hogy sok időt töltöttem itt, soha nem kényszeríttettek imádkozásra, hittanra és egyebekre. A légkör biztos, hogy meghatározó volt. Nagyapám pedig azért, mert gyönyörűen mesélt esténként, magyar népmeséket természetesen. Ezek közül, amire emlékszem, hogy a királyos mesék tetszettek a legjobban. Jóval később a Körösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben tanultam sokat. Itt főleg a nagy világvallásokkal ismerkedhettem, foglalkoztam. (Első publikációi a Buddhista Misszió által kiadott USzO-füzetekben jelentek meg, a magyar népmesékről.)

A kutatói munkája kezdődött -" Nagyapai hagyaték alapján a népmesékkel, és itt az indulást leginkább a sárkány és a táltos ló adta meg. Ezt hosszú adatgyűjtés, keresés követte. Hónapokig sárkányokkal, táltosokkal álmodtam – szerencsére jó sárkányokkal."

Az álmokból nagyon sok információt, útmutatást lehet kiszűrni. Vannak, akik megálmodják előre egy problémának megoldását.

- Pontosan. Én az álmokból tudtam meg hogyan működnek, hogyan kell egy táltossal repülni, milyen tulajdonságai vannak a sárkányoknak, hogyan illeszkednek a világba. És ez nem csak a mesékben van így, hiszen Árpád-házi királyaink is táltos paripákon jártak. (Gondoljunk csak Szent László legendájára, akinek lova hatalmas szakadékokat ugrott át, forgószélként száguldott. a szerk.) Ajtonyról például feljegyzik, hogy „sárkány-pap” volt, és az egyik vitéz úgy győzi le, ahogy a sárkányokat szokás.

- Ha szent királyainknál tartunk, szokás őket Táltos-királyokként is emlegetni. Ez pedig ellentmondani látszik azzal a keresztény képpel - jövőre meg is ünnepeltetik velünk - amit állítólagosan István kényszerített az országra, a népre. A nép viszont Istvánt, de főleg I. Lászlót táltosnak tartja. Mi oldhatja ezt az anakronizmust?

- A magyar néphagyomány Jézust „égi táltosnak” nevezi. Táltossá csak a teremtő elhívása által lehetett válni. A Turul-nemzettség, Jézus nemzettsége táltosok voltak, így az Árpád-házi királyok is azok. Szt. István a táltos vallást soha nem szüntette meg, az tovább élt még jó félévezreden keresztül, hiszen dokumentált tény – és ez fontos, hogy feljegyzés van róla – Mátyás királyt táltosok veszik körül, a török elleni háborújában ők segítik, tőlük kapja az információkat. A Kárpát-medencében békésen fér meg a két szemlélet. Verbőczy törvénykönyvében írja, hogy a magyar nem Róma jóvoltából keresztény, hanem egyenesen Istentől. Ez pedig azt jelenti, hogy a nép önként vállalja fel, nem erőlteti rá senki.

- Tanulmányainkban teljesen ellenkező kép jelenik meg. Mégis nyilván találni az önkéntes vállalásra bizonyítékot.

- Így van. Több is de most egyet nézzünk meg. Egy nép életében a temetkezési szokások rendkívül fontos szerepet játszanak. Ebben történik egy szembeötlő és nagyjelentőségű fordulat Géza és István közti időben. Ez a fordulat az egész Kárpát-medencére kiterjed. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyarság ezt önként felvállalta, hiszen a legutolsó kis faluban is megtörténik, nemcsak az Esztergom környéki temetőkben, szinte egy időben. A lovas temetkezésről van szó, ami István korában eltűnik a Kárpát-medencében. Erre lehetne mondani, hogy az erőszakos térítés eredménye. De gondoljunk csak bele, ahol ilyen történik, ott még évszázadokkal később is titokban végeznének ilyen temetéseket. Fokozatos átmenet lenne megfigyelhető. Továbbá ennyi hittérítőt sem lehetne szétküldeni. De mi történt a lóval, táltossal? Azt tudni kell, hogy az eltemetett lovak, minden esetben táltosok voltak, vagyis több foguk volt, mint a többinek. Érdekesség, hogy ezt a tényt – mármint, hogy a honfoglalás kori temetőkből csak ilyen, fölös fogú lovak kerültek elő – az Állatorvosi egyetemen a mai napig tanítják. De ez a tény, sajnos, nem kerül át a „szomszéd asztalára”, mármint a történészekére. Tehát mi történt a lóval? Nem kerül a föld alá. Amit eddig a táltos képviselt, most az „égi táltos”, Jézus Krisztus veszi át. A lovakat ugyanúgy kiválasztják, mint eddig, de a templomba kerülnek be. Meglepő, de így van! Ezek a lovak szabadon élnek a templomokban, szabadon sétálgatnak ki-be, szent állatként kezelik őket. Továbbra is szükség van az erőre, és ők ezt képviselik. Ez elég pogány szokásnak tűnik, de ekkoriban jegyzik fel: A magyar papok névleg is alig keresztények. IX. Leó pápa ezért is akarja megszállni az országot. De miután András király kiűzi a pápát, hálából az kiátkozza.

- Ezek a tények szépen példázzák, hogy itt egész másféle kereszténység működött, mint Rómában.

- Ne felejtsük el, hogy nem István tárgyalt Rómánál, hanem Atilla. Tudjuk módjában állt volna porig rombolni, de nem tette. A cél azóta is ugyanaz, az európai embert a főemlős szintjéről felemelni. És ezt sajnos ők soha nem fogják el-, és ahogy Pap Gábor szokta mondani, felismerni sem. Pedig ez az áldozat célja. Gondoljunk csak bele, hogy szinte az összes egyházi ünnep innen indul el, innen veszik át. Az István kori Róma nem ismeri, nem tiszteli Máriát, Jézus anyját. Gellért döbben rá, hogy a magyarok Nagyboldogasszony-kultusza szó szerint megegyezik vele.

- Egyre több helyen tartasz előadásokat, a közelmúltban jelent meg Kun Lászlóról írt könyved. Mekkora az igény erre fajta „múlt olvasásra”?

- Helyzet szerencsére reménykeltő. Pap Gábor, Molnár V. József a hetvenes évek óta hatalmas munkát végzett-végez. Ezt a tudást hivatalosan oktatják Nagyváradon, Miskolcon. A debreceni egyetemen Pap Gábor és Molnár V. jó tíz éve tart előadásokat. Az egész Kárpát-medencében járnak, járunk előadásokra. Szerencsére elmondható, hogy óvodáktól-egyetemekig eljut a tudás. Ennek birtokában egyre több művész nyilvánul meg (Makoldi Sándor, Kátay Mihály, és sokan mások). Kiderül, hogy a kommunikációs felszín mögött, élő, eleven magyar művészet létezik. Minden évben kitermelődik egy-egy csoport, ami nagy reményekkel bíztat. Mátyás király halála óta csak úgy tudunk elérni eredményt, ha csendben, de kitartóan munkálkodunk. Ahogy a bibliában is írva van: Amit a fülekbe súgtok, a háztetőkről fogják kiabálni.

- A fiatalok körében elég erőteljes a nyugati, technikai kultúra csodálata. Ezzel viszont sikerül őket az ősi hitről teljesen elterelni. Hogyan látod az utánpótlás esélyeit?

- A veszély nagy, óriási. Hatalmas pusztítást végeznek, és ami embertelenség, hogy most már a legérzékenyebb korosztályt, az óvodásokat bombázzák olyan ál-mesefilmekkel, mert ezek álmesék, amelyek hihetetlen rombolást okozhatnak a fejekben, lelkekben. Viszont most olyan időket élünk, amikor a búzát, a konkolytól lassan-lassan kezdik elválasztani.

„Jézus nevében élünk akkor is, ha nincs rajtunk Jézus keresztvize. Én keresztény vagyok.” Ez a kijelentés, a legenda szerint Atillától származott, aki így felelt a hozzáküldött hittérítőnek, mikor az vallási kérdésekben akart a Hun birodalomban tájékozódni. Atillát Isten azért rendelte, hogy meggyógyítsa azt a világot, amit a hanyatló Róma és Bizánc megsebzett. Nem lesújtani akart, hanem felemelni… Nobilitas sola est, atque unica virtus - Mert az Erény az Egyetlen Tiszta NemessÉg. A késő császárkorban a Római Birodalom dekadens, pusztuló már-már apokaliptikus állapotban volt, őrült, zsarnok császárok uralkodtak, Róma utcáin gyilkos rablóbandák garázdálkodtak. A káosz közepette az emberek a teljes megsemmisülés reményvesztettségével tekintettek a jövőbe, várták a világvégét. 452 virágvasárnapján az egymillió fős hadsereg letáborozott Róma mellett. A városban kitört a pánik, a lakosság egy része elmenekült, mások maradtak, ruháikat tépdesve várták a biztos halált. A rómaiak meg voltak győződve arról, hogy a Hun királynak disznófeje és patája van, ő a Sátán gyermeke, kénköves szagot áraszt, katonái embervért isznak, és élve falják fel az ellenséget, halomra ölik a nőket és gyerekeket. Fogadására Leo pápa vállalkozott, aki sírva borult lova lába elé, és könyörgött, kímélje meg Rómát, kérhet bármekkora összegű váltságdíjat. A legenda szerint Atilla válasza ez volt: „Stella Cadit, Tellus tremit, en ego malleus Orbis.” Arany János műfordításában: „Csillag esik föld reng: jött éve csudáknak! Ihol én, ihol én pörölye világnak! Sarkam alá én a nemzeteket hajtom: nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam.” A Varsói Krónika szerint előző éjszaka álmában megjelent egy angyal Atillának és Krisztus nevében utasította a visszavonulásra, jutalmul megígérte, hogy eljön majd az idő, amikor egyik utóda örökké tartó koronát nyer ajándékba. Atilla portréját lehetetlen valósághűen megrajzolni, ha életének legjelesebb tettét nem értékeljük helyesen. Alázatosan meghajolt az isteni akarat előtt, és elvonult Róma falai alól. A siker csúcsán a legyőzött ellenfélnek kegyelemből meg tudott bocsátani, holott pontosan tudta, hogy az majd alattomban ellene fog támadni, és ha módja lesz rá, elpusztítja őt.Atilla királyról Rudolf Steiner [magas szintű beavatott volt] azt tartja, hogy egy letűnt mágikus világ utolsó hírnökeként tűnik fel, és népe, a hunok/magyarok, Atlantisz örökségét hordozza magában. Steiner szerint Atilla hun népe rendelkezett a tisztánlátás képességével, jellemző volt rájuk az egységes, a nappali és éjjeli tudatra még el nem választott tudatosság, a természet szellemeinek közvetlen látása és megélése, az okkult erőkkel való tudatos együttműködés. Rudolf Steiner Atilla-képében a hun történelmi misszió lényege, hogy a római kor „ahrimáni [ármányi] oldalról uniformizáló, az Ént-t gyűlölő, sőt az Ént kiirtó világhatalmat” létrehozó akaratát megtörje. Hozzáteszi mindehhez, hogy a hunok „élve mentek át a szellemi világba”, azaz megőriztek valamit a halál atlantiszi módjából. Az atillai küldetés lényege, hogy „az ahrimáni [ármányi] szellemet oly mértékben gyöngítette meg, hogy az már nem volt képes a belső szellemi impulzusok megsemmisítésére. „Volt egy hatalmas király a hunok földjén, akinek a jósága é s bölcsessége páratlan volt.” - Nibelung-ének

Árpád és Jézus Horváth István keszthelyi plébános 1827-ben Villax zirci apáthoz írt levelében azt a kijelentést tette, hogy „Arra a soha nem képzelt meggyőződésre jutottam, hogy a Mindenható az első emberben magyart alkotott, de ne gondold, hogy megháborodtam, mert hála Istennek, eszem még ép és szigorú kritika szerint ítél." Horváth István akkor már híres történész volt és minden kijelentésére felfigyeltek és - bár ezt csak bizalmas magánlevélben írta - az Apát úr úgy látszik, minden rossz szándék nélkül megbeszélte barátaival. Aztán már semmi sem állíthatta meg a gúnyolódó és rosszindulatú pletykát, hogy: „Horváth mindenütt magyart lát és szerinte az Isten még Ádámmal is magyarul beszélt." Habár Horváth nem ezt mondta, feltehetjük a kérdést: mennyiben lett volna igaza, ha ezt mondta volna? Mivel pap volt, a Bibliát behatóan tanulmányozta, mégpedig nemcsak szó szerint, hanem értelem szerint is. Nem volt neki nehéz megállapítani, hogy a bibliai „Teremtéstörténet" első könyvének első tizenegy fejezetében (Mózes L Könyve l -I1. rész) csak egy népről van szó, mégpedig Ádám nevében, a madai Mada nemzetről. Ádám nevét a Genezis írói az általuk legrégibbnek ismert MADA nép nevének visszafelé olvasásával képezték. Ebben van a felelet Magyar Adorján történészünk részére, amikor azt, írja: „Nehéz lenne megállapítani, hogy mi indította Horváthot ennek az annyit hánytorgatott mondatának a megírására." Az, ami Sir John Bowring, világhírű nyelvészt annak megírására, hogy „A magyar nyelv a messzi múltba megy vissza. Sajátos módon fejlődött és szerkezete olyan időkben nyúlik vissza, amikor a legtöbb, Európában beszélt nyelv még nem is létezett... Ez az a nyelv, amely állhatatosan és szilárdan, önmagában fejlődött... és a legrégibb, legdicsőbb műemléke a nemzeti önállóságnak és lelki függetlenségnek... eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény, és aki megfejti, az az Isteni titkokat fogja vizsgálni. Annak is az első tételét: 'Kezdetben vala az Ige. És az Ige vala az, Istennél. És Isten vala az Ige.'" Sir John Bowringnak - Körösi Csoma Sándor barátjának - ezek az, 1832-ben kiadott, Poetry of the Magyars című antológiájában írt sorai bizony azt jelentik, hogy a magyar nyelvet ő az Ige nyelvének, Isten nyelvének tekinti. Ő a nyelvészettudomány alapján jutott ugyanarra a meggyőződésre, amire Horváth István a Biblia alapján jött rá. A Biblia egy mitologizált történelemkönyv, amelyben a földrajzi, népi és a személyneveket egymással összekeverve, felismerhetetlenné torzítva, a „szentírók" szerkesztettek egy zsidó mitológiát Alexandriában a Kr. e. második században, az általuk addig ismert népek történeteiből. Így alkották a suméri szittya népek nagy tanítójából, Oannesből Jónást, a Mada népnévből Ádámot, a görög Eon-ból Noét, a valóban magas termetű Bóriakból óriásokat, Hierosolymából Jeruzsálemet, avarból Javant, a mágusok vallását követő szkítákból Magógot, és így tovább. Horváth István tehát - ha hivatalosan nem is merte kijelenteni - baráti levelében igazat mondott, amiért felettesei részéről megrovásban, kortársai részéről pedig gúnyolódásban részesült. Legutóbb a pár évvel ezelőtt elhunyt jeles író, Oláh György mártotta ellene vitriolba a tollát. Jekuda rabbi azonban a Talmud Sanhedrin 38. b. lapján Horváth Istvánnak és Sir Bowringnak ad igazat, mondván, hogy: „Az első ember arameus nyelven beszélt." Az arameus nyelv pedig a suméri szittya nyelvnek egyik nyelvjárása, tájnyelve volt, amelyet a Názáreti Jézus is beszélt, mint anyanyelvét. Az ótestamentumi Genezis (Mózes 1. Könyve 11. rész, 1. verse) szerint Nimród idejében még „Mind az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde vala." Tehát - ha a Bibliát szó szerint vesszük - Ádámmal az Isten csakis ezen az egy nyelven, vagyis a bibliai területen a „bábeli nyelvzavarig" egyedül létezett madai nyelven beszélhetett. Ábrahám, a zsidó nép ősapja még jóval ezután született (Mózes I. könyve, 11. rész, 26 vers) - habár őt is csak kölcsön vették az átírók. Mondhatná valaki - és mondják is -, hogy mindez csak mítosz, legenda, tehát nem kell szó szerint venni. Ez igaz. De a történészek és régészek szerint a mítoszokat és legendákat komolyan kell tanulmányozni, mert mindegyiknek van valami történelmi háttere. A nagy régészeti leletek csaknem mind a mítoszok és legendák adatai alapján lettek felfedezve. Nagyon sok éppen a Biblia adatai alapján, mely szerint Európa, Dél-Szibéria (Turán), Elő-Ázsia és Észak-Afrika őslakói mind Ádám és unokája, Noé gyermekeinek leszármazottai, akiket hívhattak sokféle néven, de származásuk azonos, vagyis méd, mada, mert az ótestamentumi írók Ádám nevét az általuk akkor legrégebbinek ismert mada nép nevének visszafelé olvasásával alakították. A mada nép etnikuma, nyelve pedig azonos volt a Hórita- Arámi- Suméri szittya nyelvvel, amelynek országonként lehetett más és más nyelvjárása, de az anyanyelv, a gyökér azonos. Ma már a legvaskalaposabb „szentírásolvasó" is tudja, hogy a bibliai Genézis nem teremtéstörténet, hanem az emberiség történelmének csak egy kis része, amely a szkíta- madai népnévből mitologizált Ádámmal kezdődik és Noén és fiain, valamint unokáján, Nimródon keresztül a „bábeli nyelvzavarig" egy magyar őstörténelem. Ugyanis a „Vízözön" is, akár a bibliai Noéra, akár a Krámer professzor szerinti Ziusudra soméri királyra, akár a Berossos káldeai történész által említett Ardatas király fiára, Xsisustrosra nézünk, mindegyik a mi kushita és sumér szkíta népünkkel kapcsolatos. Történelmi tény, de ellenkezik a krisztiánizmus alapjának, az Ótestamentumnak nevezett zsidó mitológia tendenciájával, az Úr „Ábrahámnak tett igéretével", miszerint a zsidóknak adja egész Elő-Ázsiát a Nílustól az Eufráteszig, és Kánaánt a Hitteusokkal és a Jebuzeusokkal együtt. (Móz. I. könyve, 15. rész, 18-21. vers.) A szentírót az nem zavarta, hogy Isten már párezer évvel előbb szövetséget kötött Noéval, mielőtt a bárkába küldte őt, de nem ígért neki semmit, hiszen minden az övé volt - csak életben maradást. Ha egyszer az egész Bibliát a történelmi valóságnak megfelelően átírnák, az egy magyar őstörténelemkönyv lenne, amely a magyar nemzeti vallás alapja, Ótestamentuma lenne, és alapjaiból forgatná ki az egész „Judeo-Christiánizmust". Ezért nem akarják az illetékesek és illetéktelenek megreformálni a Bibliát. Még más nyomós okuk is van a misztifikációra, történelmi, nemzeti tudatunk elnyomására, nemzeti származástudatunknak kizárólagosan a „finnugorizmusnak" nevezett hipotézisbe való bezárására. Ez pedig az, hogy ne menjen át a köztudatba az a történelmi tény, hogy „utolsó honfoglalásunk" törzsszövetségének egy része, közöttük éppen az „Árpádi törzs" a Kaukázustól délre eső területeiről származott, mely terület Arméniát és Szíriát is magába foglalta, közepén Adiabene tartománnyal és a Van-tó központú tartománnyal. IV. Béla királyunk felesége: Laskarish Mária ide küldte Ottó frátert három társával, hogy keresse fel az ő itt élő rokonait. Ottó fráter a maradvány-magyarokat 1233-ban még itt találta és vélük magyarul beszélt. De misszióját nem teljesíthette, mert a tatárok betörése elől menekülnie kellett. (Dr. Fehér M. Jenő: Exodus Fratrum 97-101. oldal) Ft. Lukácsy Kristóf 1870-ben kiadott „A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei" című könyvében, örmény kútfők alapján, szintén a magyarok ittlétéről ír. Dr. Fehér Mátyás: Magyar történelmi szemle: II. évfolyam 2. számában írja, hogy Örményországban és Kurdisztánban még a tizenhetedik században is voltak jelentős létszámmal magyarok. Egyik királyuknak, Patatuának sírját itt, a Kaukázustól délre, az Urmia tótól nem messze tárták fel a régészek, a Kr. e. hetedik századból. (Dr. Déry Zoltán: A magyarok elnevezés és azonosítása.) Dr. Georges Rouw, francia történész: „Ancient Íraq" című könyvében a 382. oldalon azt írja, hogy az Arsacida uralkodók tehetséges arisztokratákkal kormányozták ezt a területet, megengedve vazallus királyságok kialakulását, mint például Osrhoene, Adiabene és Characene, és hogy az „Arszákok és vazallusaik gazdagok voltak, mert ellenőrzésük alatt tartották Ázsia és a görög-római világ közötti kereskedelmi utakat. Az AR-SAC név azonos a Saca-Szkíta népnévvel. Ez a terület a Kaukázustól délre tele van magyar helységnevekkel. Ami minket mai tárgyunk szempontjából leginkább érdekel, az az Adiabene királyság és kapcsolt részei: Arpadu, Emese, Hunor, Karsa (Kars), Van-tó, Arpachia és Nimrud városokkal. Erről a területről húzódtak fel az „Árpádi magyarok" a Kr. u. ezredközepén a Kaukázus északi oldalára, ahol a VIII. században már törzsszövetségben éltek a kazárokkal. Dienes István A honfoglaló magyarok című finnugorista és szlávofil szellemben megírt könyvében (Corvina Kiadó; Budapest, 1972) közölt térképén, a „Honfoglalás" előtti időből még kénytelen kimutatni a szavárd magyarokat, de ő úgy állítja be, mintha azok a Kaukázus-hegység középső, legmagasabb részén keresztül húzódtak volna le délre. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. Az egyébként szépen illusztrált könyvnek értékét lerontja a 70. oldalon közölt térképével, amelyen „arab, normann és magyar kalandozások a IX-XI. században" címmel az ezer évvel későbbi „trianoni Csonka-Magyarországot" mutatja. Tápot adva ezzel az oláhok, szerbek, szlovákok és németek területrabló ösztönének. Honszervező Árpád apánkban és családjában még élénken élhetett őseiknek szavárd múltja, mert Bulcsú és Tamás Árpád házi hercegek bizánci látogatásukkor a császár előtt „Szabartói Aszfaloi"-nak mondták magukat, ami körülbelül „Szavárdi Lovag" jelentésű. („Szabír-tói ősföldi" is lehet.) A Bécsi Képes Krónika, a Thuróczy Krónika és más eredetmondáink szerint is Árpád ősei (csak a jelesebbeket felsorolva) a következők voltak: Álmos, Előd, Ögyeg, Ed, Csaba, Atilla, Bendegúz, Torda, Szemeny, Ethei, Opos, Kadocsa, Berend, Zultán, majd Bulcsu, és akikről még Noéig meg kell emlékeznünk: Badli (Budli)... Kattar... Hunor... Nimród, Kush, Jáfet és Noé, és tovább a Biblia szerint Lámekh, Mathusalem, és így tovább, még hat nemzetségen át, egészen Ádámig. A Biblia és krónikáink az itt fel nem soroltakkal együtt ötvenkét személyt mutatnak ki, melyeknek jelentős része nemzetségnév is, illetve dinasztia alapítói név. Tehát az Árpádi családfa gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza. Árpád, népével a Kárpát-medencébe érkezve kijelentette, hogy az ő ősének, Atilla királynak hagyatékaként, örökség jogán vette birtokba a Pannon-Avar-Hun-Magyarok ősi földjét. Iskoláinkban, amikor még magyar történelmet is tanítottak, azt mondták tanítóink, tanáraink, hogy Atilla származási helye nem ismeretes. Pedig ha ő Nimródi leszármazott, akkor legokosabb, ha Nimród földjén, Sineárban, Sumérban keressük szülőföldjét. Kálti Márk Képes Krónikája erről a következőket írja: „Atilla, Isten kegyelméből Bendegúz, fia, a nagy Magor unokája, ki ENGADI-ban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dákok királya", stb. A Kézai Krónika pedig azt írja, hogy Atilla és népe a médek módján ruházkodott. Tehát akár nevelkedési helyét, akár viseletét tekintjük, mindkettő az Árpádi nép ősi lakhelyére, a Kaukázustól és a Káspi-tengertől délre eső területre, Nimród birodalmára mutat. Ft. Szelényi Imre a Pannon nép eredetéről írt értekezésében szintén azt írja, hogy Árpád törzse az Orontes és Eufrates felső folyása közötti Arpaduból jött. Ettől délnyugatra volt Emese (Ma Homs?) városa. Árpád nagyanyjának neve szintén Emese volt. Az csak természetes, hogy az Árpádi nép északra húzódása nem egyszerre történt, hanem kisebb-nagyobb csoportokban, és évszázadokat vehetett igénybe.Itt most vissza kell térnem a központi fekvésű Adiabene kiskirályságra. Miért? Azért, mert nemcsak Árpád családjának vannak adiabenei vonatkozásai, hanem a Nimródiak másik nagy egyéniségének, az „Isten Fiának" a Názáreti Jézusnak is. Mariell Wehrlyv Frey Jesat Nassar, Genannt Jesus Christus című, 1966-ban írt művében bőven kitér Jézus származására is. Frey tulajdonképpen a Mamrejov testvérek apjuktól örökölt kutatási eredményeit - miután azokat Dr. O. Z. A. Hanish zend főpap átnézte, véleményezte és angolra fordította - dolgozta fel. Mamrejov atya, aki a pravoszláv egyház megbízásából végzett vallástörténelmi kutatásokat és éveken át gyűjtötte az anyagot Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban, végül feleségével együtt a Szentföldön telepedett le és gyermekei is ott születtek. Kompetenciája tehát úgy őneki, mint Dr. Hanishnak - aki a teheráni orosz nagykövet fia és főrangú zarathustrián pap volt - kétségtelen. A hatalmas, kétkötetes műből minket most csak Jézus származása érdekel, miszerint Jézus anyja Mária: Nakeb adiabanei királyi herceg és Grapte charaxi hercegnő leánya volt, kikről az apokrif iratok Joaquim és Anna néven emlékeznek meg. Azonban mindketten Pártos birodalmi hercegek voltak, erős zsidó kapcsolatokkal és szoros összeköttetésben Nagy Heródessel, aki szintén nem volt zsidó, hanem a rómaiak által Júdea királyának kinevezett prozelita, idumeai hórita. A Smith's Bible Dictionary szerint Charax azonos a Jeruzsálemtől nyugatra eső Charasim nevű völgy által uralt területtel. Így tehát Jézus anyjának, Máriának ott örökölt érdekeltsége, birtoka volt. Az Evangéliumok és egyéb kutatási eredmények szerint Jézus Mária fia volt. Az a kérdés, hogy apja a „Szentlélek", vagy Jusef Pandan, vagy a nagy Heródes egyik fia, akit már Mária állapotos korában kivégeztek, most nem tárgya értekezésünknek. Jézus a keresztrefeszítés után, felgyógyulva Galileába ment, bizonyára édesanyjához. De itt sem érezhette magát biztonságban, és elindult észak felé. Pál apostol már Damaszkuszban érte utol, ahol ő Jézus híve lett. De mit keresett Jézus északon? Bizonyára adiabenei királyi rokonait. És, hogy oda el is érkezett, azt bizonyítja Dr. E H. Hassnain; a srinagari egyetem történész-professzora, három japán egyetemnek díszdoktora, és a chicagói Anthropológiai Kutató Konferencia tagja, aki szerint Jézus a keresztrefeszítést túlélve és sebeiből felgyógyulva, a kashmíri fehér hunok földjére, Srinagarba, Indiába vándorolt. De először egy nagy kitérővel felment Arméniába, a professzor térképvázlata szerint először Nusaybinba, ami megfelel Adiabenének, majd onnan még északabbra, körülbelül a mai Jereván környékére és mindenütt elkezdett prédikálni. De milyen nyelven? - kérdezheti valaki. Arméniában természetesen arameus nyelven, ami származása révén neki anyanyelve volt. De itt sem maradhatott, mert prédikációit a hatalmasok lázításnak vették. Innen tehát elvándorolt Srinagarba. Útjára elkísérte őt Tamás apostol és egy Mária nevű asszony, aki útközben Ravalpindiben meghalt. A továbbiakra most nincs helyünk kitérni. Vessük fel inkább a kérdést, hogy milyen nyelven beszélt a magyar történelem másik nagy alakja: Árpád és az Árpádi törzs? Egyes történészek azt mondják, hogy bizonyára valami türk nyelven. Van, aki azt mondja, hogy hun nyelven. Csak éppen azt nem akarják mondani, hogy arameus nyelven. Jézus anyanyelvén. Pedig ez volna evidens, hiszen Árpád nagyanyja, Emese egy adiabenei hercegnő volt. Amikor Anonymus: Gesta Hungarorumában azt írja, hogy „Anno Dominice in carnationis DCCXVIIII-o Ugek ... longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger, filiam Eunedubeliani ducis nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus... „ A fordítók nem tudják értelmét adni az „Eunedubeliani" szónak, mert azt személynévnek veszik, holott az egy hibásan írt helyhatározó és jelentése: „adiabene-beli". A mondat helyes értelme tehát a következő: „Urunk megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek, Szhkítiának ... Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére, Dentu Magyariában feleségül vette az Abiabene-beli vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki Álmusnak neveztetett..." Mindezekből az is következik, hogy az „Árpád-ház" és az adiabenei királyi „ház" között közvetlen rokonság állt fenn, és így a két királyfi, Jézus és Árpád vérrokonok voltak és mindketten az arameus nyelvet, „Az Ige nyelvét" beszélték, amelyen Isten is beszélt Ádámmal. Ide tartozna még a kaukázusi Árpádovics család története, akik Árpád egyik Badeli nevű fia leszármazottainak tartják magukat. De arra itt most nincs hely. Legközelebb majd foglalkozom vele, Dr Medricky Andor 1927-ben írt, de csak 1941-ben közölt tudósítása alapján, kiegészítve azt más forrásbeli adatokkal. Mindezek után, érthető, hogy miért kellett az Árpádok családfájának „utolsó aranyágacskáját" is letörni. Az akkori hatalmasak nem bírták volna elviselni azt az igazságot, hogy Jézus királyfi és Árpád király ugyanazon családfának „aranyágacskái" voltak. VAJON A MAI HATALMASOK ELBIRJÁK-E?

A Páthus birodalom története röviden !

A Parthus Birodalom A Parthusok más szemszögbõl Az európai történetírás a parthusokat a rómaiak és a görögök szempontjai szerint ítéli meg. Ez a leírás természetesen nem ezek szempontjai szerint ítél, hiszen mi magyarok és hunok egykor a Parthus Birodalom szövetségében étünk és minden valószínûség szerint kivettük a részünket a birodalom háborúiból. Sokkal reálisabb képet festenek a Parthus Birodalomról a az iráni történészek. A Parthus Birodalom, az õ szemükben ugyan idegen uralom, de nem úgy, mint a görög hódítás, és úgy tekintenek a parthus korra, mint mikor egy szövetséges nép segítségével megszabadultak az elnyomástól. A Parthus Birodalom végét a zoroastriánus papság lázadása okozta, perzsa uralkodó osztály anarchiája miatt, de ennek ellenére nincs ellenséges érzület a perzsákban e történelmi periódus iránt. Kevesebb, mint száz évvel Nagy Sándor halála után, birodalmát tábornokai részekre törték. Mindenhol a meghódított tartományokban, az emberek és a helyi vezetõk lázadozni kezdtek. A legelsõ és legsikeresebb a lázadások között, Irán észak keleti részében tört ki, a Parthus tartományban, amit ma Tádzsikisztán néven ismerünk. Kr.e. 250 körül, Arashk, Parthus helyi elõkelõ, felkelést szervezett II. Selucid Antiochus uralma ellen - a szomszédos szkíta törzsekkel szövetkezve. Arashk a perzsa történészek feltételezése szerint szkíta - parthus keverék volt. Az biztos, hogy az emberek észak Pátriában közeli kapcsolatban álltak a szkítákkal - többek között a hunokkal és magyarokkal - akik Mongóliától Magyarországig uralták az Eurázsiai sztyeppét - és ez a szövetség parthusok számára félelmetes harcosok seregét adta. Arashkot segítette a felkelésben a bátyja, Teerdaad. A fivérek erõfeszítéseinek mind több és több eredménye lett, és 247-re az egész parthus tartományt elfoglalták. Ebben az idõben Pátria (amit késõbb Khorasan néven ismernek), magába foglalta Tadzsikisztán, Türkmenisztánt, dél Üzbegisztánt Nyugat Afganisztánt és az egész észak keleti részét Iránnak. Arashk alapította, elsõ fõvárosa gyanánt Arashkabadot, más néven Esghabadot vagy Ashabadot, a mai Türkmenisztan fõvárosát. A Selucid király értesülve errõl a helyi felkelésrõl, néhány hadsereget küldött Arashk elfogására, de mind kudarcot vallott. Ezeknek a kudarcoknak az oka a parthus sereg gerrilla stilusú harcmodora és a rendkivül erõs szkíta lovassága volt. Kr.e. 211-ben bekövetkezett haláláig, Arashk sikeresen felszabadította az egész keleti részét a korábbi Achaemenida (perzsa) birodalomnak a Selukidák uralma alól, Kivéve észak Indiát, amit a helyi uralkodók foglaltak vissza. Arashk nemcsak katonai géniusz volt, hanem nagy szervezõ is aki képes volt egyesíteni a parthusokat és a különféle szkíta törzseket. A szkíta törzseket nem olvasztotta be a birodalomba, hanem vérszerzõdést kötött velük, minek értelmében a szkítáknak mindaddig, míg Arashk leszármazottai ülnek a trónon, parthusok oldalán kell harcolniuk. (Szasszanida korban faképnél is hagyták a birodalmat.) Olyan nagy tiszteletnek örvendett, hogy a dinasztia további tagjai tiszteletük jeléül saját nevük mellé felvették az õ nevét is! Azaz a Parthus Birodalom számára ugyan az volt, mint Julius Caesar a rómaiaknak. Legalább olyan nagy hódító volt, mint Alexandrosz, ráadásul, neki sokkal erõsebb ellenféllel kellett megküzdenie, a görögökkel, Alexandrosz legyõzhetetlennek hitt utódaival és õ volt, aki elsõként fel mert lázadni a görög uralom ellen!Ami a dologban roppant szomorú, hogy a perzsák még ismerik Arashk nevét, de még mi magyarok, nem is hallunk róla az iskolában egy szót sem - pedig egykoron az oldalán harcoltak õseink, a hunok és a magyarok. Mikor Arashk felkelt a szeleukoszok ellen akkor fordultak nyugatra a nagy fal építése miatt a hunok, és a magyarokkal együtt, akik az Aral-tó mellékén éltek, õk alkották a szkíta lovasságot a parthusok oldalán.Ha a történetre figyelünk ebben is két testvér játszik szerepet, mint a csodaszarvas regéjében. Etele is testvérével együtt akar kormányozni. A rege nem jelenti a nép kettévallását, hanem a testvér szimbólum az egyûvé tartozást fejezi ki. Ennek a szimbólumnak az eredete egyértelmûen babiloni - a két testvér, a két folyó, a Tigris és Eufrátesz - itt pedig a Szír-Darja és AmuDarja folyók. Az Etele név, folyót jelent - az õ székhelye a Tisza (a Tigris megfelelõje) mellett van, testvére Buda - a Duna partján települ le (az Eufrátesz párja). Aki nem hiszi, hogy valamikor a perzsák közelében éltünk és velük harcoltunk az mondja ki, húsz, száz, ezer, és perzsa eredetû szavakat mond. 20 perzsául biszt, 100 szád, 1000 pedig hezár. (Ennek úgy néztem utána, hogy egy iráni történésztõl megkérdeztem, hogy mondják ezeket perzsául!) Miért pont ezeket a számokat vettük át tõlük? Mert a hun-magyar hadrend ilyen egységekbõl állt, 20-as osztagok,100-as századok és 1000-es ezredek. És aki kételkedik még ez után is - az vessen egy pillantást a Parthus Birodalom térképe melletti szoborfejekre. Mi hozzájuk hasonlítunk, nem a finnekhez, és mi hasonlítunk a legjobban a parthus szoborfejekhez.II.Mehrdad a legnagyobb Ashkanid uralkodóként ismert, nem katonai lángelméje, hanem szervezõ tevékenysége miatt. Mehrdad kiterjesztette a törvényeit az egész országra, és hatékony, a korábbi perzsa hagyományokra alapuló adórendszert vezetett be. Az országot õ is tartományokra Kheshtarpats-okra osztotta (Satrapis), élükre kormányzókat nevezett ki. Õ hozta létre a Mehestan parlamentet, amely a régi parthus hagyományokon alapuló intézmény volt és a király tanácsadó testületeként müködött. Mehrdad meghívott minden nemest és helyi hatalmasságot Mehestanba, vagy a nemesek házába. Ezáltal Mehrdad egyrészt sikeresen ellenõrizte ezeket a helyi hatalmasságokat, másrészt megvédte magát az esetleges lázadásoktól, harmadrészt valóban hasznát is vette a tanácsaiknak. Mehrdad a fõvárosát Ashkabadból Sad Darvaazebe, Hecatompolisba Partia központjába helyezte át. Azaz a parthusoknak is megvolt a maguk Augusztus császáruk, Constantinjuk, jóval elõbb, mint a rómaiaknak! És mi szégyenszemre még a nevét sem tudjuk!? Ennek az oka az õsi hun-magyar rovásírás emlékeinek megsemmisítése - István által. A Parthus Birodalom sokkal fejlettebb feudális társadalom volt a krisztus elõtti elsõ században, mint a Szent István korabeli Európa. Az õsi jogok - törvények és vallás, amit õ tûzre vettetett, egy sokkal fejlettebb világ emlékei voltak, mint amit õ akart megteremteni! Az Achaemenian(perzsa) királyok csak azért tudták országukat kormányozni, mert tiszteletben tartották és hivatalosan elfogadták a különbözõ városok és országok különbözõ vallásait. Az Aryan nemesség felvette Zoroastrianizmust Cyrus idején, de nem kényszeríttették ezt más nemzetiségekre. A Persepolisi palotákban zajlottak a zoroastriánus tavasz fesztiválok és újév ünnepek. Zoroastriánus vallás, Zoroaster - Zarahusthra (Kr.e. 628-551) próféta tanítása, az õsi Iráni vallás kiteljesedése. Alapja a négy õselem a tûz, a víz, a levegõ, és a föld, amik a világot alkotják. A világban és az égben küzd egymással a jó, Hormuzd, és a gonosz, Ahriman (ármány), az igazság és a hazugság, a fény és a sötétség. Azt reméli a zoroastriánus, hogy a jó gyõzni fog, de a jó gyõzelméhez, a szintén elpusztíthatatlan gonosszal szemben, az egyén állandó cselekvõ részvétele kell. A parthus királyok is elfogadták a zoroastrianizmust, amely Irán államvallása is volt, de ebben az idõben más vallások is virágoznak, például Mithrász kultusz, a zoroastrianizmus elõdje. Mithra a régi perzsa napisten neve, a szerzõdések, királyok és háborúk istene, Marduk babiloni napisten megfelelõje. A A kereszténység is virágzik, sõt a Parthus Birodalom ebben az idõben az egyedüli hely, ahol nem üldözik a kereszténységet. A kaldeusok között, Babilonban, Asszíriában, és Örményországban uralkodó vallássá lesz. A kereszténység és a Zoroastrianizmus között erõs is a kapcsolat. A zsidó vallás - csak annyiban lép túl a babiloni istenképen, attól egyistenhit, hogy az mondja, az én istenem, Izrael istene az egyedüli igazi isten, aki azért jó, mert bennünket választott népének. A kereszténység istene ezzel szemben már nem népet választ ki, hanem õt lehet választani, ha a jót választja az ember a gonosz helyett. A keresztény tanításban a gonosz is fontos szerepet játszik, mint a kísértõ, a csaló - az ármány. Nem Jahve a kereszténység istene, hanem Hormuzd - ugyanis Krisztus tanítása ellentétes az ószövetséggel, a zsidó hagyománnyal, és Zoroaster tanításához hasonlít. A Jézus születését leíró történetben, a születését megjövendölõ bölcsek - a Parthus Birodalomból érkeznek. Az evangéliumok pedig mélyen hallgatnak arról, mit csinált Jézus 30-éves koráig. Ha nem otthon élt akkor hol járhatott? Hol másutt, mint a Parthus Birodalomban, melynek egyistenhivõ, a jó és rossz harcát hirdetõ vallása van, amely ezt nem akarja erõszakkal más népekre kényszeríteni? Mikor keresztre feszítik Jézust, a hatalmukat féltõ farizeusok, kiket használnak erre fel? A rómaiakat, nem merik vállalni, ugyanis a parthusok haragját - különösen, mert a második babiloni fogságnak, Zoroaster hívei, a perzsák vetettek véget! Hogy miért tûnnek el ennek a nyomai? Két oka van. Egyrészt a parthusok világa a Római Birodalomban rossz ajánlólevél - másrészt a Saulból Pállá lett apostol megkísérli népét megtéríteni, de ez csak úgy lehetséges, ha a kereszténység Jahve nevében lép fel - ezáltal a zsidók megõrizhetik hagyományaik egy részét. A parthusoknak sem érdeke saját vallásuk eszméinek a terjedését akadályozni, még üldözöttebbé tenni azokat. Nem a rítus ugyanis a fontos számukra, hanem a tanítás - amit át is adtak az ellenséges birodalom népeinek! A Parthus Birodalom nemcsak a társadalom felépítésében feudális világ - hanem a vallási világképe is hasonló, mint a keresztény Európáé - csak sokkal toleránsabb, azaz modernebb! Az egyetlen gond - hogy rossz helyen és rossz idõben jön létre. Túl korai még, de nem a Parthus Birodalom a kegyetlen barbár világ - hanem Róma. Összecsapás a Római Birodalommal Mehrdad halálát Kr.e. 87-et követõen a Parthus Birodalom ideiglenesen a káosz állapotába zuhant, mivel Mehrdadnak nem volt egyenes ági örököse. A tanácskozás az utódlásáról a bíróságon folyt. A törvény szerint csak az Ashkanid család tagjaiból lehetett király de a törvény semmit nem mondott arról, miként válasszák ki közülük a megfelelõt. A birodalom kezdetétõl fogva más, Parthus vezérek választották ki az új uralkodót a királyi családból.(István vajon miért irtotta ki az õsi jogot? ) Ebben az idõben az Arashk ház több tagja pályázott a trónra végül III. Farhad (Phraates) lett az egyeduralkodó Kr.e. 70-ben, miután megölte vetélytársait. Farhad·fia, II. Orod (Orodes), Kr.e. 57-38 valószínûleg a legjobban ismert Ashkanid uralkodó. Az õ uralkodása alatt támadt a Parthus Birodalom nyugati határára Lucius Crassus római konzul, az elsõ triumvirátus tagja, korábban Spartacus legyõzõje. A konzul úr elszámította magát, Szíriában a serege vereséget szenvedett, és õt, magát is megölte Surena, a Parthus hadsereg fõparancsnoka. Sajnos a kegyetlen, rabszolgákat keresztre feszítõ Crassus nevét is jobban ismerjük, mint Orod vagy Surena nevét, akiknek kezétõl a Jó Isten, Hozmud büntetése elérte a dölyfös rómait. A Parthus Birodalomban, a korát messze megelõzõen kialakított feudális rendszer, hamarosan a kiskirályok anarchiájához vezetett. ( Csakúgy, mint nálunk az Árpádház kihalása utáni idõk.) II. Mehrdad és II. Orod uralkodásának dicsõ napja után a Partus Birodalom az instabilitás állapotába jutott. A helyi vezetõk Ashkanidok, mintájára kezdték kormányozni saját tartományaikat. Néhány kivételes király, mint II. Ardavan Kr. u. 12-38 és I. Valash Kr.u. 51-78 uralkodása kivételével, a központi hatalom csak báb volt, a hat legjelentõsebb nemesi család kezében. A helyzet mind rosszabb lett és III. Valash idejében az ország mélypontra jutott. Ebbõl a mélypontból az egyház emeli ki az országot.Sassanida dinasztia A Zoroastrianizmus egyik legfontosabb városa Istakhr, Persepolis környékén. Ennek Zoroastrianus fõpapja, Sassan, Kr.u. 180 körül élt. Az õ fia, Papak lett a papi fejedelem, a Parthus király, mint királyok királyja alatt. Ez idõ alatt állandóak voltak a Róma elleni harcok, és a belsõ háborúk. Papak fia Ardeshir, V. Artabanustól, szimbolikus függetlenséget kapott, mikor Firuzabadban saját királyi székhelyet és palotát építtethetett, egy sikeres Róma elleni háború után. Ezt a hatalmat kihasználva, Kr. u. 220-ban legyõzi csatában az utólsó parthus uralkodót, és Kr.u.224-ben magát koronáztatja meg, megalapítja a Sassanida dinasztiátE hatalomváltás után, elsõsorban saját hatalmának megszilárdítása érdekében eltörli a parthus uralom sok emlékét is. A Parthus Birodalom és Róma a Parthus uralom második felében állandó háborúságban állt egymással. Mind a kettõ belsõ bajokkal is küzdött, így egyik sem bírt a másikkal. A hatalomváltás után a birodalmat elhagyják a szkíta szövetségesek, de a szasszanida királyok változatlanul ellenállnak a római hódításnak. Annak ellenére, hogy a legerõsebb szkíta szövetséges törzseket már nem köti hozzájuk vérszerzõdés - Arashknak tett eskü. A hun- magyar törzsek, rövid uráli pihenõ után, megindulnak a Kárpát-medence szkíta területeire. És Etele király vezetésével kiporolják a rómaiakat is, és a régi ellenséget, a görögöket is. Ez azonban már nem a parthusok regénye, hanem a szkítáké, a miénk. Szasszanida Birodalom A történet azonban Iránban is folytatódik, a Szasszanida királyok is 440 évig uralkodnak, ami alatt tovább él Zoroaster tanítása. Justiniánus a Kelet római Birodalmat háborúba sodorja a perzsákkal - akik feladva hagyományos toleranciájukat, kegyetlen bosszút állnak a katolikusokon. Elpusztítják Jeruzsálem keresztény lakóit. A háborúban mind két fél meggyengül, és az arab hódításnak nem tudnak ellenállni - és Mohamed hívei sem toleránsak, mint ahogy a keresztények sem azok. Ellenállás helyett a perzsák behódolnak a próféta tanainak - hiszen õ is egy istenrõl, a jót megtestesítõ, választható istenrõl beszél - de megszületik az iszlámnak egy iráni változata - a síita vallás. Ez megakadályozza a perzsa nép beolvadását az arab tengerbe, tovább élhetnek benne az õsi tanítások. ugyan azt a megoldást választják, tehát, mint Géza fejedelem, és Szent István utáni királyok.

Atilla szent koronája

A szakemberek között élénk vita folyik a Szentkoronánk történetérõl. Ma már tudjuk, hogy nem két koronából rakták össze, amint a római egyház tanította, hanem egységesen készített, ötvösi remekmû, az „ATYA-ANYA-FIÚ" Szentháromság legtökéletesebb ábrázolásával. Érdekesen ír róla dr. Pap Gábor, amint „Szent Csillagnak" nevezi, mely „a szkíta õsbölcsességen keresztül jön le a teremtés forrásából... egy üdvtörténeti program, amely csak szkíta-utód királynak szólhat". (Pap Gábor: „Angyali Korona, szent csillag" (1996. 21. Oldal.)

Sokszor felmerült bennem az a gondolat, hogy talán Atilla szkíta-hun nagykirályunknak készült...? Talán akkor akarta fejére illeszteni, amikor Rómát és Bizáncot legyõzve vissza akarta állítani a Jézusban megújult, szkíta õsbölcsesség hitvilágát, Skytianusz és Mani szervezeteinek a felélesztésével. Lehetséges, hogy Aetius is „beavatottja" volt ennek a tervnek. Ugyanis más indoka nem lehetett Valentius, római császárnak arra, hogy orvul megölesse. (Érdekes itt megjegyezni azt is, hogy Aetius származásáról, családjáról semmit nem közöl Róma.)

Atillára vonatkozólag van még egy fontos adatunk is, melyet IMRE Kálmán munkatársam szívességébõl közölhetek, nevezetesen az, hogy:

„Izgató kérdés a krónikás azon megjegyzése, hogy Atilla „Engadiban nevelkedett", mivelhogy ENGADI csak egy található térképen és ez a Holt-tenger nyugati partján fekszik, azonos távolságra Jeruzsálemtõl és Aradtól, nem is messze az esszeusok vagy esszenusok fõ fészkétõl, Qumrantól”

Itt a Palesztinában lévõ „ARAD"-ról van szó, és azt is tudni kell, hogy Atilla „királyi cserefiúként" volt a római császárnál, mialatt a római herceg - Aetius - a hun-király udvarában nevelkedett. Így kerültek Atilla és Aetius (Éciusz) szoros barátságba. „Engadi" tehát Atilla idejében a Római Birodalomhoz tartozó terület és így is mondhatjuk - „zsidótalanított" terület volt, ahol Péter apostol által alapított ún. „antiochiai" gyülekezethez tartozók éltek. Vagyis ezek is a Saul-Pál-féle zsidó-kereszténység visszautasítói voltak, tehát az ortodoxia „eretnekei". Ha Atilla itt nevelkedett, akkor kétszeresen volt „Jézus­hitû". Születésénél fogva, mint hun-királyfi és a mai „kopt-kereszténység" õseinél is a saját vallását élhette Engadiban. De valószínûleg a kaukázusi hun-testvéreit is meglátogatta, és Edessaban is járt, hiszen útjába esett és azért küldte királyi apja a rómaiakhoz, hogy a római és a velük szomszédos „hun" területeket és népeiket megismerje.

Ezek az adatok váltották ki belõlem azt az elgondolást, hogy a mi Szentkoronánk Atillának készült. De tovább is megyek a feltételezésben. Mondom: Atillának és a Szentkoronánk készítõinek ismerniük kellett a mi Ó­szövetségünket, a „Fokos Teremtését" és „En-Lil szentkoronájának az EM-BAR fejére való helyezését" úgy, amint azt a káldeus bölcsek leírták. Ugyanis ez a Pap Gábor által említett „szkíta õsbölcsesség, mely a teremtés forrásából jön". Jobban mondva: csakis ez, mert NINCS más õs-okmányunk a ma sumírnak nevezett szkíta bölcsességrõl. Így lett a Szentkoronánk az õsi „SI-hagyomány" üdvtörténeti bizonylata a szkíta-pártus vérrel testet öltött Üdvözítõnk akarata és tõrvénye szerint örökítve meg a Tudást és az Igazságot.

A zsidó-kereszténység Rómája talán tud valamit errõl és azért hever MA Szentkoronánk egy múzeumban, mert a római egyház egyáltalában nem tartja „szentnek" és még ma is fél a „szkíta õsbölcsességet" megújító nem zsidó Jézustól - a Pártus Hercegtõl, aki feltámadt és „Fény Fiaként" itt hagyta örök valóságát a Turini Leplen.

Tudáskincsünkként tehát be kell sorolnunk a „SI-hagyományunkba" Szentkoronánkat és a Turini Lepel Jézus Képét is, mert ezek az élõ bizonyítékai a káld, vagy szkíta õsbölcsességünk létezésének és Jézus Urunk általi megújításának.

Hatalmas kincs és erõ birtokosai vagyunk így, mint az isteni üdvterv beavatottjai... és így válik a Nemzetszolgálatunk Istendicséretté, Mindenhatónk és Szentfia akarata szerint.

„Én és az Atya EGY VAGYUNK"!!!

• * *

Elmélkedjetek, Testvérek, és e szavak alapján vegyétek számba a Magyar Múltat.

Ebben a Pártus Birodalom története õstörténetünk legérdekesebb szakaszát képezi éppen azért, mert a Jézusi magvetésnek itt volt a legbõvebb aratása. Miután innen szakadtunk ki mindnyájan és Dentu-mahgaria népe is, akik a Pártus Birodalmi államvallást, a Jézusi hitet vallották és hitték az Úr Jézus, mint Mah-Gar-Ember-Fia - Népének történelmétõl el nem választható.

Õ nem „csak" vallási tartalom, hanem Istenfiának lelkével Mah-Gar testet öltött valóságos ember, aki életével, beszédével, tanításával és Törvényével Népe történelmében a legfontosabb fejezeteket alkotta meg.

Ne felejtsétek el, hogy a júdai-kereszténység azzal okolta meg a júdai népnek más népek felett való uralmát és „kiválasztottságát", hogy a vérünkbõl lett Isten fiát zsidó-fajúnak tanította és hirdette.

Csakis Jézus Urunkkal sikerült annak a népnek részére, melyet az Úr „hazugnak és hamisnak" nevezett, a világ összes júdai-keresztény népei felett uralkodó „nemzetségi ideológiát" kialakítani.

De az Úr Jézus nem volt júdai. Õ a Mah-Gar népbõl született, a mah-gar nép vérével és testével járt emberként a földön, így hamisítás ez a judai ideológia.

Ö a miénk és akkor a Magyar Nemzetséghivatásra való rendelése nem lehet kétséges.

Minket - a Magyar Nemzetcsaládot - az Úr munkára választott ki. Magyar történelemmé tette azt a feladatot, amit adott nekünk és ez az Õ Törvényének hirdetése, tanítása és alkalmazása. Ezért nem hagyott minket elpusztulni annak ellenére, hogy megérdemeltük volna, hisz csatlakoztunk azokhoz, akik az Isten-Fiából, a Magyarok Istenébõl „bûnbakot" csináltak és egyszerû „bûnbocsánati alanyként" használtuk Õt is és emlékét is.

Kezdjünk hát a munkához! A Magyar Nemzetcsalád Istenszolgálatának Szent Öntudatával tömörüljünk az Õ követésében. Fogjunk össze és Tudásunk hatalma majd megadja a Magyar Nemzetcsalád részére a SI-Hagyomány diadalát, - a „láthatatlan korona ékesítését", amely nekünk az Úr áldása, magunkra ébredésünk, Nemzetcsaládi erõnk, tudásunk és igazságunk glóriája és majdan az Ország is - a mi Földünk - a Kárpát-medence, amelyet Õ nekünk ígért és adott.

• * *

A Magyar Hitben való összeállásunkban vegyétek hát így át és tudatosítsátok magatokban a

PA-IDEOLÓGIA szent kötelességét,

a TE-HAGYOMÁNY igazságának iszonyú erejét

és a SI-HAGYOMÁNY tudáskincsének uralkodó hatalmát.

Ha ez a három összetevõ a Magyar Népben tudatosul, akkor a Magyar Nemzetcsalád el van készítve hivatásának betöltésére, amit el kell végeznie. Ezzel a tökéletességgel pedig hivatásában visszanyeri õsi vezetõ szerepét korunk felfogása szerint. Tehát most nem a „szkíták királyi törzseként" vezet, hanem mint a Jézushitû nemzetcsaládok PA-TE-SI-je, az Úr Jézus által megerõsített 5000 éves írás rendelkezése szerint indul az új ezer évre, az 5000 éves szentírást betöltve így:

„ÚR OLTÁRA VAGY TE - EMELD FEL A FEJED!"

• * *

Eddig az írás és ez nem egyszerû üzenet. Nem felhívás és nem tudományos felvilágosítás.

Ez a Magyarság SZENTÍRÁSA.

Magyar egyház

A kozmikus úton haladók mindegyike szükségesnek tartja egy MAGYAR Egyház létesítését... Magyarországon. Hivatkoznak sokan arra, hogy a jelenlegi magyar törvények szerint:

„Száz ember minden érdemi kontroll nélkül, jogi szempontból azonos egyházat alapíthat, mint a katolikus vagy református egyház."

Tehát „száz" aláírásos kérvényt kell az illetékes „vallásügyi" minisztériumhoz benyújtani, az elõírt egyéb formaságok betartásával. Ez meg is lenne könnyen. Az egyetlen nehézsége a mi ügyünknek a jelzõ szónk: „MAGYAR". Ugyanis rögtön visszavágnak a mai hatalmasok azzal a kérdéssel, hogy: „Akkor a jelenleg Magyarországon mûködõ egyházak nem „magyarok"...? Azt nem mondhatjuk a kérvényben, hogy azok „júdai-keresztények" és mi „mások" vagyunk. Tehát a hivatalos létesítésnél feltétlen el kell hagyni a „magyar" szót. Igen, de akkor hogyan lesz mégis „Magyar Egyház"? E sorok írója javasolja egy bölcs fedõnév használatát és a „Boldogasszony Gyülekezete" elnevezés alatti tömörülést. A „bölcseknek", akik az indulást végrehajtják, biztosan indokolást kell adni a kérvényben arra vonatkozólag, hogy valójában mi is az a „tartalom" mely indokolja egy új „szekta" (mert szerintük csak az lesz) létrehozását. Itt javasolnám az „ATYA-ANYA-FIÚ" Szentháromság bevezetésének szükségességét hangsúlyozni és a jelenlegi „kereszténység" hiányának feltüntetni, mert már az ún. „pogány" magyarok õsvallásában is szerepelt az õsvallás Istenasszonya, akit azonosnak vélünk a Magyarok Boldogasszonyával.

Azonban ezt az elhatározást meg kell elõznie a kozmikus úton haladó „bölcseink" tanácskozásának.

Vagyis okosainkat kell összehívni egy „zsinat-féleségre", ahol a hivatalosítása ügyek mellett rögzítve lesznek ennek a „Magyar Vallású" Boldogasszony Gyülekezete nevet viselõ „EGYHÁZ"-nak az alaptételei. Vagyis ebben a könyvben felsorakoztatott adatok kiegészítendõk lennének egy „Kozmikus­teológiai Bölcsész Kutatócsoport" megállapításaival. Ez a „kutató-csoport" azután átalakulna „Kozmikus Teológiai Bölcsész" Tanszékké azzal a céllal, hogy kiképezze a Gyülekezet Tanítóit.

Ugyanis meg kell találni azt a Jézusi módszert, mely szerint NEM püspökök vagy fõpapok „rendelkezése" szerint mûködtetjük az egyházba tömörült fényben-állók közös vallását, hanem a „tudás" tudós-bölcsei vezetik a hívõket az „Úton, az Igazság és Élet" Ura felé.

De a létesítés és az elõrejutás a fejlõdés anyagi részét is valahogyan meg kell oldani. Ezért szükséges a „történelmi honossághoz" kötöttség bizonyítása, valamint annak bizonyítása is, hogy a megalapított „Boldogasszony Gyülekezete" közfeladatot vállal át és akkor az államtól megkapja az elismert, az egyházaknak járó költségvetési illetményt.

Nehéz dolog tehát ebben a megcsontosodott júdai-keresztény világban kinyitni a nemzsidó Jézus Urunkhoz vezetõ kaput, mert bizony oly bátor „prédikátorokra" van szükség, mint az a bizonyos „negyven" volt, akit gályarabnak adtak el az akkori jezsuiták. Ezért nagyon meggondolandó az indulás formája.

Van másik módszer is. Egyik: a „2 x 2 = 5". Vagyis mindenki magához kapcsol „két" hívõt. A hozzám kapcsolt „kettõ" mindegyike ugyancsak „kettõt" köt magához és ez a tanítás útja is, valamint a híradás is.

A „titkos társaságok" módszere is használható. Ugyanis õk ezt az „eretnekként üldözött" gnosztikusoktól vették át, ahol a tudás és az igazság, a Jézusi Igazság közlése és megtartása volt a cél és csak a „beavatottak" (a minden titkot ismerõk) írtak le mindent és vezették a hûségeseket az „ahogy lehet" helyzeti alkalmak szerint.

Most lenne szükség egy prófétára, talán olyanra, mint Mohamed volt, hogy õ is leírjon mindent, mert nehéz az átállás a zsidó-kereszténység „szentírásának" hiedelmébõl. A keleti ortodox egyházak megoldották a „nemzeti" vallás problémáját, hiszen eddig nem ismerték el a római pápa fennhatóságát. Minden „szláv" nemzetnek meg van a saját „pópája". Az oroszoknak - orosz, a szerbnek - szerb és az oláhnak - oláh, akik a „szentírás" magyarázata elõtt, a nemzeti öntudatra nevelik népüket. Mindezt pedig a zsidóság felmagasztalása nélkül.

Ezzel teljesen ellentétesek a magyarok egyházai, mert akár katolikus, akár protestáns legyen az, mindegyik „teológiája" az „ó-szövetségnek" nevezett zsidó történeteket és legendákat illeszti be a „hitébe", és a papok minden erõlködéssel akarják ezeket a szövegeket drága Üdvözítõnkkel, Jézus Urunk tanításaival összehangolni. Vannak sokan, akik ezeket a történelmileg nem ellenõrizhetõ és legkevésbé bizonyítható bibliai történéseket, legendákat stb. csak „zsidó mitológiának" nevezik és így hozzák a köztudatba annak érdekében, hogy megmaradjon. Nem „szentírás", hanem csak mitológia, amit el is lehet hinni, hogy valóság. A cél tehát mindenképpen az, hogy ezek a zsidóféleségek megmaradjanak.

A mitológia síkján pedig mennyivel elõnyösebb helyzetben van a Magyarság, hiszen a NIMRUD-ig érõ mitológiánk évezredekkel elõzi meg a biblikus leírásokat, és ezek egyenes vonalban viszonylanak Jézusunkhoz és drága Édesanyjához, a mi Boldogasszonyunkhoz. Le is írom ezt a „mitológiát", mert majd kiderül róla, hogy õstörténelmi valóságunk.

Urunk-Istenünk rendelése szerint a káldeusok Istene - ÉN-LIL - nevezte fiának „NIB-ÚR"-t, kinek nevét a biblikus sémi-népek írták így: „NIMRUD". Ez a neve maradt meg a zsidó mitológiában is, miként az õ „szentírásuk" mond,~ a: „Hatalmas vadász az Úr elõtt, mint Nimrud... a Sineár földjén". (Móz. I. 10., 9-10.)

NIMRUD, nemzeti õsünk nevével ismeri a mitológiánk az Orion csillagképet. Mitológiai értelmezés szerint tehát:

„Isten (ÉN-LIL) az Orionban lakó Fiát leküldte a Földre, aki uralkodott a „SINEÁR" földjén.” Azóta bizonyítást nyert, hogy ez a „Sineár" azonos Káldeával, vagyis a ma Sumeriának nevezett területtel.

A mitológiánkban ez volt az Isten-Fiának az „elsõ" leküldése Földünkre. És NIMRUD uralkodott a Földön és feleségül vette a tündérszép „EN-É(h)"-t. Ez ékírással van leírva az ún. sumír-mitológiában „INNANA leszállása" címmel közreadva. Lényege az, hogy ez a NIMRUD, akit a mindent kisajátító sémita népek GILGAMES-nek neveztek el, nagyon megtetszik a NAPISTEN leányának - INNANA-nak-, akit „IL-AMA"-nak is neveznek az ékiratok. (Itt találjuk meg a késõbbi magyar mondavilág „Tündér IL-ONÁ"-ját.)

INNANA megszereti Nimrudot és kéri Apját, hogy leszállhasson Nimrudhoz a Földre. A NAPISTEN azt feleli: „Akkor a Földnek a törvénye szerint kell élned és holtoddal az alvilágba kerülsz, ahová az én fényem nem ér le. Így segíteni nem tudok rajtad." INNANA mégis leszáll a Földre. Feleségül megy Nimrudhoz és két gyermeket is szül neki. Itt kapcsolódik össze ezzel a mitológiával a magyar mondai-hiedelem, mert Innana két gyermeke: „HUN-ÁR" és „MAG-ÁR". Amikor INNANA meghal, vagyis „leszáll az alvilágba", két fiának szeretete emeli ki át onnan és újraéledve GÍMSZARVAS-ként vezeti két fiát a „boldogság földjére.

Mi a lényege a mitológiának?

1. Az „Isten-Fia „embertestet ölt a „KUS"-i nép vérével. Miután elvégezte azt, amit Istenünk-Urunk, a TE-RAM-TU reá bízott, visszatér égi honába.

2. A Napisten leánya, INNANA, akit a késõbbi ékiratok „BAU-DUG­ASAN" néven ismernek, leszáll a földre, embertestet ölt és megszüli a HUNOK és a MAGYAROK õsfiát (nemzetségét). Az isteni üdv-terv szerint Hazát is ad nekik, a boldogság honába vezetve õket.

Amikor a gonoszság legnagyobb lett a földön, ez a „mitológiai" történés megismétlõdik. Az „ISTEN-FIA" embertestet ölt a hun-magyar-pártus nép vérével. Ugyanúgy, mint NIMRUD-ról írja a héber mitológia, mert NIMRUD „KUS-fia" lett emberként és a káldok-hunok-magyarok-pártusok is mind „kus­ok". A változatlan isteni üdv-terv szerint az õsi „Anya-Istennõ" - BAU-DUG­ASAN - mint „BOLDOGASSZONY" is testet ölt ADIABANI-Mária pártus hercegnõben, aki emberi Édesanyjává válik a vérével embertestet öltött Isten­Fiának, „Jézus Királynak - a Pártus Hercegnek".

Az „isteni üdv-terv" ezen második szakasza pedig mitológiának nem nevezhetõ, mert Jézus Urunk és Édesanyja élete valóság.

Elmélkedjünk azon, hogy milyen szépen tudnák az elmondottakat egy igaz „szentírásba" foglalni a Magyar Lelkületû teológusok. Olyanok, akik a tudás és az igazság szolgálói. És milyen más ez a „mitológiának" nevezett és szeretettel telített õsiség annál, mint amit a mostani zsidó-kereszténység „ó-szövetségében" lévõ népgyilkolások, öldöklésre szólító „Isteni rendelések" tartalmaznak.

Hiába mondta a scyhopolisi fõpap - BASILIDES - és utána ORIGENES azt, hogy: „Jézus igehirdetését és tanítását nem lehet és nem szabad a zsidó szellemmel összekeverni." (Lásd: Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig 391. oldal.)

Összemosták a kettõt azokban az írásokban, amit „evangéliumnak" nevez a zsidó-kereszténységünk és minden egyháza „szentírásnak", vagyis „ISTEN IGÉJÉNEK" hirdet. Ma is ebben a szellemben oktatják a népet a papok és bizony ebbõl a környezetbõl kell új életre támadni a Magyarságnak - ha MAGYAR VALLÁS-t akarunk követni, és Jézus Urunk által hirdetett „IGAZSÁG"-ot átvenni, hogy - miként Õ mondta - általa, az Igazság által szabadok legyünk.

De itt is van egy kiindulási támaszunk. A római pápa önmagát Péter apostol utódjának nevezi, és arra hivatkozik, hogy a római Szent Péter-katedrálisban és a római egyházban folytatódik a Péter Apostoli Tanok hirdetése. De mindnyájan jól tudjuk, hogy ez nem igaz, mert az egész zsidó-kereszténység ún. „szkolasztikus filozófiája" Saul rabbi, alias Pál apostol által kitalált ideológián alapszik.

Itt az ideje, hogy betekintsünk - ismét együtt - abba, hogy milyenek is voltak valójában: Péter apostol tanai.

Péter Apostol Tanai

Így mondta Péter:

„NEKÜNK AZ IGE ÉS A TÖRVÉNY - JÉZUS! "

A Jézusi Igazság Megtalálásának kegyelmes áhítatával fogunk hozzá e tanok közléséhez, melyek valóságban az Úr Jézus által alapított Egyház fundamentumai... vagyis a MAGYAR HIT ALAPJAI.

A Péter Tanok megértéséhez szükséges az elnevezések helyes értelmezése. Szaknyelven mondva - ennek a tanításnak is meg van a maga „vocabulario"-ja. Így:

1. Az Úr Jézus is és Péter is különbséget tesz „izraelita" és „júdai" között, minek következtében: Jézus idejében izraelita elnevezés alatt nem értendõ júdai - azaz zsidó. (L.: KIG. III. 297. oldal.)

2. Amikor Péter a „TÖRVÉNY"-rõl beszél - magát az Úr Jézust és az Õ tanítását érti és sohasem a mózesi törvényt, vagyis a zsidókét.

Péter Apostol „KÜLDETÉSI KIJELENTÉSÉNEK" töredékei

(Az alábbiakban közölt Péteri Tanításokat valóban Péter szájából elhangzottnak ismeri el a Kr.u. 180-ból származó Gnosztikus Herakleon és maga Origenes is.)

„Az Úr szól feltámadása után nemzettestvéreihez:

Tizenkét tanítványt választottam számotokra, mivel méltóknak találtam õket, hogy világgá küldetésetekkel a földkerekségen hirdessétek az emberek­nek az igazságot, azért, hogy van egy Isten, azáltal, hogy a belém (Jézusba) vetett hit által kinyilatkoztassátok a jövendõt azért, hogy akik meghallják és hisznek, megmentessenek.

• * *

Ismerjétek be tehát, hogy Egy Isten van, aki mindennek kezdetét alkotta és aki a Vég felett rendelkezik. Aki láthatatlan, de mindent lát. Aki megfoghatatlan, de mindent átfog. Aki igénytelen, de mindenkinek szüksége van Rá. Akinek akaratából létezik a felismerhetetlen, a mindig létezõ, az elmúlhatatlan, a más által nem teremtett, aki hatalmával mindent teremtett.

Ezt az Istent ne tiszteljétek görög módra. Mert (a görögök) tudatlanságba sodródva az Isten ismerete nélkül anyagból, amelyek használata felett nekik teljhatalmat adott: fából és kõbõl, ércbõl és vasból, aranyból és ezüstbõl, a használatukra szolgáló anyagokból - alkottak; abból, ami létüket szolgálja, készítettek és ezt tisztelik. Azt is, amit Isten eledelül adott nekik; a levegõ szárnyasait, a tengerben úszót és a földón csúszót. A földmûves négylábú barmán kívül a vadat, ürgét és egeret, macskát és kutyát és majmot és ezeket tisztelik. Azután élelmüket áldozzák, halottat a halottnak, miként isteneknek és ezzel hálátlanok lesznek Istennel szemben, mert ezek által megtagadják létét.

De ne tiszteljétek az Istent zsidó (júdai) módra sem. Mert ezek is - azon csalárd kábulatukban, hogy csak egyedül õk ismerik az Istent - tudatlanok. Mert angyaloknak és arkangyaloknak szolgálnak, meg a hónapnak és a Hold­nak. És ha a Hold nem világít, nem ünnepelik az ún. elsõ szombatot (Sabbath)."

(A felsoroltakból kivehetõ, hogy Péter úgy bírálja a zsidók hitének „tudatlanságát", hogy az Istent dicsérni nem az Újhold tiszteletével, sem a kovásztalan kenyerek napjával, sem a sátoros ünneppel, sem a „nagy engesztelõ nappal", hanem szeretettel és imádsággal kell.)

• * *

„Ezért tanuljátok és õrizzétek meg tisztán és szent-tanként mindazt, amit átadunk Nektek.

Ezzel Istent tisztelitek az új módon - a Jézus által.

Mert a görögök és zsidók bölcselete elavult. Azért hát Ti vagytok a „harmadik nemzetség" - az Urat tudással tisztelõ Jézus-hitûek.

AZ ÚR JÉZUS MAGA A TUDÁS ÉS Õ A TÖRVÉNY IS!"

• * *

„Az olyan lélek, aki törekszik, közel van Istenhez.

Gazdag az, aki sokakon könyörül meg és Isten követésében ad abból, amije van. Mert Isten mindenkinek mindent megadott abból, amit teremtett. Ezért gondoljátok meg ti gazdagok, hogy szolgálnotok (adnotok) kell, mert többet kaptatok, mint amire szükségetek van. Lássátok be, hogy mások hiányában vannak annak, amiben fölöslegetek van. Szégyelljétek magatokat, ha idegen javakat tartotok meg. Kövessétek Isten nagylelkûségét, akkor nem lesz senki sem szegény."

• * *

Az Egyházalapítás

Nyilvánvaló, hogy a Péteri-Egyház alapítója az Úr Jézus (Mt. 16, 18.) és Õ nevezi ki Pétert Egyháza fõnökévé. A tizenegy tanítvány részére utolsó utasításait és rendelkezéseit valahol Galileában a „hegyen" adja (Mt. 28. 16.), ahol tanítványai utoljára látták Õt a feltámadás után.

Kövessük most Péter útját!

Galileából Jeruzsálembe tér, de a nagy synhedrium többször bebörtönzi és Péter eltûnik Jeruzsálembõl. Több mint tíz évig nem tudunk róla semmit, de Kr.u. 40-ben Szíria fõvárosában, Antiókiában alakul meg az elsõ egyházközösség, amelyik mentes a zsidóságtól. Zsidókat nem nevezik a rómaiak pogány­keresztényeknek és a „názári" vagy „galileai" elnevezés helyett ezekre használják elõször a „christiani" nevet, és ezzel különböztetik meg az ide tartozó Jézus-követõket a Jeruzsálemi központ zsidó-keresztényeitõl.

Ahogyan Jeruzsálem lett a központja az evangélium zsidók között való terjesztésének, úgy Antiókia a kiindulási pontja a nemzsidók Jézus-hitének és innen indult ki - Péter vezetésével - az a törekvés, hogy a Jézus-hit teljesen megszabaduljon a szûkkeblû zsidóság bilincseitõl. Már erõs az Antiókiai gyülekezet az elsõ apostoli gyûlés összehívásának idején - Kr.u. 47-ben - és ennek a zsidómentes gyülekezetnek a hatalmára támaszkodik Péter Apostol, amikor szembehelyezkedik Saul-Pál által követelt állásponttal, és a nemzsidó Jézus­hitûeket mentesíti a mózesi törvények elismerése és követése alól ezekkel a szavakkal: „Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk...?" (Ap. Csel. 15, 10.)

Az evangélium szerint Péter itt elhangzott szavai: „Isten régebbi idõ óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangéliumnak a beszédjét és higgyenek." (Ap. Csel. 15, 7.) nyilvánvalóan megerõsítik azt, hogy Péter az Antiókiai Egyház feje, és helyes az a történelmi megállapítás, hogy a jeruzsálemi központ elsõ vezetõje a zsidó Saul rabbi és utána a zsidó Jakab volt.

Érdekes véletlennek nem mondható az a hasonló eset, hogy a római egyház okmánytárából éppen úgy eltûntek a Péter-Tan iratai, és Péter apostolra vonatkozó minden történelmi adat, miképpen az I. István korabeli, és erre a „nyugatbahelyezésre" alapított római térítés fosztotta meg a Magyarságot ugyancsak minden történelmi adatától és okmányától, amelyik Honfoglaló és Honalapító NAGY ÁRPÁD utódainak uralkodására vonatkozik. A rovásfáktól is!

Miután azonban az evangéliumi iratok között szereplõ „két" levelet Péter Apostol a „Poptusban, Galatziában, Kappadociában, Ázsiában és Bithiniában elszéledteknek" írja, és ez a terület magába foglalja Kis-Ázsiát, a Káspi-tenger déli részét és az egész Pártus Birodalmat az Indus völgyéig - biztosan állíthatjuk, hogy Péter Apostol tökéletesen elvégezte a Jézusi megbízatás küldetésének munkáját és hirdette az Úr Igéjét a saját Népe között, akiket akkor „scytháknak" neveztek görögösen és akiknek nyelvét beszélte is.

Mert nem a zsidóknak, hanem a nagy Mah-Gar Népnek mondja így:

„Ti pedig választott Nemzetség, királyi papság, Szent Nemzet, megtartásra való Nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, ki a sötétségbõl az Õ csodálatos világosságára hívott el Titeket." (Péter I. lev. 2, 9.)

De már nem Antiokiából köszönti õket, hanem azzal búcsúzik: „Köszönt benneteket a Veletek együtt választott babiloni gyülekezet". (Péter I. lev. 5, 13.)

A Pártus Birodalom nagy Babilonja lett így a zsidóktól mentes Péteri Egyház Eufráteszen inneni központja, és Antiókia maradt a római megszállás területén az egyházi székhely.

Igen fontos ennek az Egyháznak Péteri-Tanaiból hangsúlyozni azt a felfogást, hogy az Úr Jézus nem Megváltó, tehát nem azért jött, hogy minket a „bûntõl megváltson".

Péter mindenkor MEGTARTÓ-nak nevezi az Urat. (Péter II. 1,11. és 3,2.) - aki megtartotta az Õ Népét.

Péter nem értett egyet Saul-Pál zsidó-kereszténységével és - mi úgy véljük - hogy azért tûntek el a Péteri írások, hogy a római módra kifejlõdött kereszténység „Páli módon" alakulhasson.

Péter 11. levelében inti híveit a Pál-féle „nehezen érthetõ dolgok" (3,16.) ügyében, hogy „ki ne essenek saját erõsségükbõl" (3,17.)

Az Új-Szövetségbe foglalt iratokból - különösen az Apostolok Cselekedeteibõl - azt látjuk, hogy a kereszténység terjesztésében azokra a feljegyzésekre esik a hangsúly, melyek a zsidóság, a görög és római területek lakosaira vonatkoznak. Viszont - a Szentlélek kitöltetésének tanúságtételében a számbeli fölény és túlsúly a „Pártusok és Médek, Elamiták és azok, kik lakoznak Mezopotámiában... Kappadociában, Pontusban és Ázsiában" (Ap. Csel. 2,9.) oldalán van.

Ez tehát azt bizonyítja, hogy a „Péteri Egyház"-nak sokkal több híve volt, mint a Saul alapítású júdai-kereszténynek.

Miután a „Bibliát" e júdai-keresztény saulizmus szerkesztette és kanonizálta, teljesen érthetõ, hogy az Evangéliumi írásokban hiányoznak azok az adatok, melyek Péter Egyházára és a „szkíta" népre vonatkoznak. De mindannak ellenére így is megállapítható az apokrifus iratokból és a „gnosztikus" evangéliumokból, hogy a „scythák és pártusok" között Péter és öccse András, valamint Tamás Apostolok voltak „otthon". Nagyszerûen leírja ezt Tamás Evangéliuma, hogy „Párthia fejedelmei hogyan ragaszkodtak Tamás Párthiába való visszatéréséhez".

Ezek mind beletartoznak abba a „Nagy Népbe", amit a Biblia HGR héber jellel írt „népnév" fordításaként „hagarénus"-nak ír, akik ellen harcol Saul király, (I. Krónika 5, 10. 20.) Dávid is kapcsolatban van velük (I. Krónika 27, 31.) és akik a Júdea elleni népszövetség tagjai (Zsolt. 83, 7.). Nem véletlen, hogy a középkori és újkori zsidó írók HGR alatt Magyarországot értik és a héber írásokban a „magyart" úgy írják... „hagri".

Így vezeti le a zsidó vallásos irodalom a zsidómentes babiloni Jézus-Hitet Péter apostol alapításától az Árpádokon át - a mai magyarokig. Ezért írja Izsák Ben Tróky: „A magyarok a Názáreti Jézus vallásának egyetlen követõi."

Ugyanis a Pártus Birodalom babiloni Jézus-hitû központjának ellensúlyozására az a jeruzsálemi nagy szynhedrium, amelyiket a rómaiak Kr.u. 70-ben elhamvasztották és kiûzték onnan a zsidóságot, Babilonba települt át, ahol már 500 éve megerõsödött zsidó kolónia élt azoknak a leszármazottaiból, akik Nabukodonozor babiloni fogságából nem tértek vissza Júdeába. Amikor Traján (Kr.u. 98-117.) és Hadrián (117-138) római császárok üldözték a zsidókat, csak szaporodott ezeknek a Babilonba települteknek a száma.

Ezek a babiloni zsidók voltak tulajdonképpen a szellemi vezetõi és finanszírozói az ún. Bar Kochba féle jeruzsálemi zsidó lázadásnak, amelynek következménye a zsidóságnak Palesztinából való kiszórása lett (Kr.u. 135.) Így ezek a zsidók - nagyrészben - Babilonba vándoroltak. A Pártus Birodalom békés uralkodói Jézus szeretetbõl beengedték ezeket a bevándorlókat és támogatták a római hatalom (a Pártusok egyetlen ellensége) elleni politikai szervezettségüket is. A Babiloni Talmud tanúsága szerint vallásilag teljesen függetlenek voltak a Pártus Birodalomban. (Valahogy úgy, amint Magyarországon is voltak.) Ezeknek a babiloni zsidóknak a feje az „exilarcha" - vagyis „a számûzöttség feje" nevet viselte és Kr.u. 299-ben már „három tudományos intézetük" van Párthiában, az Eufrátesz partján.

A Pártus Birodalom bukását és a perzsa-szaszanida dinasztia fellépését õk támogatják a Pártus kereszténység ellen és a perzsák alatt államot alkotnak az államban. A pártus Jézus-hitûek ellen azonban Ardasir, az új szaszanida király nem lép fel, hanem visszaállítja a régi perzsa zoroasztriánizmust és a két „jó vallás" - a Jézus-hit és Zoroaszter mágus-tana - megfér egymás mellett, sõt kölcsönös hatást is gyakorolnak egymásra. Amikor azonban a Római Birodalomban Nagy Konstantin államvallásé teszi a kereszténységet, perzsa kortársa, II. Sapor hadjáratot vezet a keresztények ellen. Érthetõ, hogy innen települnek át a Kaukázus fölé a Jézus-hitûek, a Dantu-magharia népe is, Árpád népének õselejei. A babiloni zsidó „akadémiák" tehát pontosan tudták, hogy a Jézus­hitû és Péter Tanain alapuló Pártus Birodalom-beli „mágus papok" merre vitték az Igét és a Népet is.

Így lett a „babiloni Péteri gyülekezet" örököse a Kárpát-medencei Magyarság, mert NAGY ÁRPÁD isteni küldetéssel mentette át a Hitet és a Népet is a júdai-kereszénység és az iszlámmal szövetkezett zsidóság pusztításából.

És így maradt meg a Mah-Gar nép „HAGRI" neve is azzal a „bosszúállási" tradícióval, hogy „ez is az a nép, amelyiket el kell pusztítani".

Mi az igazság Péter Apostolról...?

Ott kell kezdenünk, hogy a két személy - Péter és Pál - valóban léteztek. PÉTER - galileai volt, aki a galileai nemzsidó-fajú lakosság nyelvét beszélte. A görögöt hibásan bírta, mert az evangéliumi írásokban hivatkozás van arra, hogy a beszédjébõl vették észre, hogy „galileai" - vagyis „gojim". Pál éppen fordítottja volt ennek. Tiszta zsidófajú, neve SAUL, foglalkozása rabbi, vagyis júdai-pap, héberül és görögül beszélt, - Jézus anyanyelvét nem ismerte.

Péter úgy van beállítva a római teológiában, hogy a „tanult, mûvelt, teológiai képzettségû hivatásos pap - Saul-Pál mellett" csak egyszerû „halászféle", aki talán írni sem tudott. És itt a „teológia" elhallgatja azt a legfontosabbat, hogy:

Péter az Úr Jézus tanítványa volt, aki kb. 10 évig „tanult" a Világ Világosságától, a Mesterek Mesterétõl, akivel együtt élt, akit követett, s akit nem hagyott el soha. Tehát Péter e hosszú idõ alatt „legalábbis" olyan tudásra kellett szert tegyen a Jézus-hitben, mint aminõvel rendelkezett Saul a júdaiságban, de a két hitvilág merõben különbözött egymástól. Tekintetbe kell azt is venni, hogy:

Péter csak és kizárólag az Úrtól tanulta azt, amit tudott, ezzel szemben Saul sohasem látta az Urat, és sohasem beszélt vele. A „pálfordulás" a júdai „huncutság" egyik módszere, amivel kisajátította az Úr alakját kizárólagos , júdai használatra".

Itt kell keresnünk tulajdonképpen annak a felfogásnak a különbözõségét is, ami Péter és Saul között - éppen az Úr Jézus alakjának és feladat-betöltésének és magának a „Jézusi Tanításnak" magyarázatában - mutatkozik.

A Jézus-hit és Péter hirdeti az Isteni Univerzalitást - vagyis az Édesatya mindenkire ható gondoskodását és az Õ szeretetén alapuló szeretetet, míg a judaizmus és Saul - csak a júdaiak Jehováját szolgálja, aki csak a júdaiakról gondoskodik és a többi népeket a júdaiak szolgájának rendelte. Itt tehát egy zárt, elkülönített nép részére sajátítódik ki minden isteni gondoskodás és ez az „istentan" a júdaiakkal kihasználtatja és gyûlölteti a többi népeket. Szeretet helyett a gyûlölet és a bosszú az uralkodó.

Péter és Saul környezete, nevelése, irányítása és tanultságának tartalma tehát teljesen ellentétes pólusok indítéka. Ez a magyarázata annak, hogy sohasem tudták egymást megérteni, jobban mondva - nem is keresték a megértés lehetõségét, hiszen az evangéliumi történéseket kiértékelve, egymást két ízben látták. Ez azt jelenti, hogy nem is keresték a kapcsolatot. Nyilván azért nem, mert az Úr Jézus szolgálatában, illetõleg az Úri Tanítás folytatásában közöttük áthidalhatatlan szakadék tátongott.

Péter bizalmatlanul nézte Saul váratlan elhatározását, aki a Jézus-követõk üldözését hirtelen „messianizmussá" változtatta. Péter sohasem hirdette azt, hogy az Úr Jézus a zsidók messiása, mert „mashijas" héber politikai cím, olyan „ember" neve, aki a júdaizmus ideológiájában a más népek feletti uralomra juttatja a júdaiakat. Ez nem egy „istenfiúi" hivatás, hanem egy önzõ, emberi, gyûlöletre alapozott politikai uralom, mely semmiképpen sem lehetett az Úr Jézus feladata. (Itt van a júdai-kereszténység legnagyobb tévedése, hogy ezt a Sauli messianizmust „vallássá" tette.)

Péter nem úgy látta Sault, mint a mai biblikusok, mert az Õ idejében az a „damaszkuszi (Damaszkusz - Dámaszék - Dómaszék) útkanyarban történt Jézus jelenés" még ismeretlen volt. Péter észrevette, hogy Saul az Úr Jézust nem Isten Fiaként hirdeti. Tehát nem mint az õsi sumír hitvilág újraélesztõjét, megtisztítóját és megtartóját, hanem õt a júdaizmus hamistanának legalizálására sajátítja ki, mondva:

„Mondom pedig, hogy Jézus Krisztus szolgája lett a zsidóknak..." (Róm. 15. 8.)

Ugyanis ezzel a kijelentéssel Saul az Ábrahámi „szövetség" szolgálatába állítja az Urat, hiszen emlékezzünk csak vissza erre, hogy mi is tulajdonképpen az „ó-szövetség"...? Így van leírva:

„Annak felette mondta Isten Ábrahámnak: ...ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartanotok én köztem és ti közöttetek és a te utánad való magod között: minden férfi körülmetéltessék nálatok." (Mózes I. 17, 10.)

Az Urat tehát Saul legelõször ennek a júdai tannak szolgájává teszi, s aztán - mint nem zsidót - a talmudi és biblikus felfogás szerint - egyszerû áldozati állatként veszi, amint az írva vagyon a nem zsidókról:

„kiknek teste olyan, mint a szamarak teste. (Ezékiel 23, 20.) és így Péter nagyon jól látta, hogy Saul az Úr Jézust egyszerû „áldozati állatnak" hirdeti, aki „eltörli a júdai nép bûneit" éppen úgy, mint az évenként erre a célra áldozott valóságos „bûnbak", hisz Saul így tanította:

„Mert amely állatoknak vérét a fõpap beviszi a szentélybe a bûnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Annak okáért Jézus is, hogy megszentelje az õ tulajdon vérével a népet, a kapun kívül) szenvedett. (Isid. 13, 11-12.)

Tehát az Úr olyan, mint az „állatok, melyek vérét a fõpap beviszi" és Saul a „nép" kifejezés alatt csakis a zsidó népet érti, hiszen hozzájuk intézi e levelet. De még nem elégszik meg ennyivel, hanem azt a zsidó áldozati rítust és júdai-ideológiát, ami ellen az Úr a keresztre feszítéséig küzdött, csak fokozza, mondva:

„és csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint és vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat." (Isid. 9,22.)

Ez pedig nem más, mint a Jézusi Igehirdetés teljes kiforgatása és a júdai ideológiával való behelyettesítése, mert azt a Mózesi Törvényt, amire itt Saul hivatkozik, az Úr sohasem ismerte el és az „öldöklõ áldozatokat" az Úr megvetette mondva:

„...jön idõ, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik" (Ján. 16, 2.) ...nyilvánvalóan a vérontás júdai rítusát értve ez alatt. Péter azt is nagyon jól tudta, hogy az Úr nem „bûnbocsánat szerzésre" és a „júdai nép" megmentésére jött, hiszen még élénken emlékében voltak azok a súlyos szavak, amiket az Úr a zsidóknak mondott - elítélve éket, így:

„Ti az ördög atyától valók vagytok és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az embergyilkos volt kezdettõl fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen õbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja. (Ján. 8,44.)

Péter állásfoglalása Saullal szemben

Feltételezheti-e egy logikusan gondolkodó ember Péterrõl azt, hogy „bizalommal" viseltetett Saul rabbi iránt akkor, amikor az Úr „istenfiúi" tanítása valóban „sziklakõvé" vált benne...? Ugye, nem.

De nézzük csak a többi körülményt is. Péter koronatanúja volt Jézus Urunk ellen elkövetett fondorlatos bûnténynek. Látta, hogy a nagy-szynhedrium ügynökei miként kísérték állandóan az Urat, hogy a judai hóhér-törvények szerint át minél hamarább megöljék. Látta az „iskáriotes"-nek nevezett Júdás - „beépített júdai ügynök" munkáját, aki igen nagy pénzért tette meg terhelõ vallomását hivatalosan és jegyzõkányvileg az Úr Jézus - mint „hamis próféta és más vallást hirdetõ prédikátor" ellen. Ugyanis ezek azok a megnevezések, amik meghatározták a „júdaizmus ellenségeinek" tevékenységét és amennyiben ezek a tevékenységek szavahihetõ tanúk által lettek tanúsítva, a halálos ítélet meghozható volt a vádlott ellen. Júdás tehát csak kiegészítette a többi hivatalos ügynök vallomását és fõleg azt bizonyította, hogy

1. az Úr Jézus olyan Istent hirdet és olyan „mennyei Atyáról" tanít, aki univerzális, tehát nemcsak a júdaiak istene, hanem - éppen úgy, mint a NAP - mindenkié;

2. azt mondja, hogy ez az Isten mindenkit egyformán szeret, tehát azokra a népekre is kiterjeszti gondoskodását, akik nem júdaiak;

3. ez az isten mindenkinek örök életet ad, tehát az emberi lélek nem hal meg a testtel, hanem ehhez az Istennez, mint szeretõ mennyei Atyához tér vissza és örökké él.

És itt álljunk meg egy pillanatra, ennél az „iskáriotes"-nek nevezett Júdás­nál. Úgy tanította nekünk a bölcs Aisleitner professzorunk a teológián, hogy a biblikusok elõször azt hitték, hogy az „is-kariot" egy helységet jelent. Ilyet azonban eddig nem sikerült találni. Ellenben az arámi nyelvben e szó eredeti gyöke „kár" és így a „kártevõ, hazug, áruló és gonosz emberek" megjelölésére használták, tehát a héberesített formája az „iskár" Júdás... annyit jelent magyarul, mint „kár-os"(is) Júdás", gonosz Júdás.

De mondott még mást is az igazságot hirdetõ Aisleitner porfesszorunk Júdásra vonatkozóan. Nevezetesen azt, hogy „az ephipani iratokat megelõzõ hivatkozások úgy említik Júdást, mint aki a Pállá lett Saul rabbinak a testvére volt".

Most már megérthetjük Péter Apostol - Saul felé megnyilatkozó - bizalmatlanságát, de Saul tartózkodását is Péter felé.

Péter látta, hogy itt egy zsidó maffia folyik, amelyik elõször eladta pénzért az Urat, aztán áldozati bárányként a „júdai népért" feláldozottnak nyilvánította - úgy, mint Kajafás mondta: „Jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért és az egész nép el ne vesszen." (Ján. 11, 50.)

Ugyanis, ha az Urat nem szegezik bitófára - Aisleitner szerint - a bosszúállás vallása - a júdaizmus megszûnt volna, s így a júdai papság valóban elvesztette volna a „népet".

Amikor mindezeket véghez vitték, szükség volt valakire, aki a szynhedrium azon határozatát teljesíti, mellyel megállapították az Úrra vonatkozóan:

„ha az õ emléke megmarad - az õ népe (a szamariai nép) magára talál" ­hiszen a szamariaiak fegyveres felkelésben törtek a rómaiakra, amikor Jézust felfeszítették a zsidókkal. Ezt a „veszedelmes" népet tehát félre kellett vezetni, s mivel az Úr „emlékét" náluk eltörölni lehetetlen volt, ezt az „emléket" meg kellett változtatni a „júdai ideológiához" simulóan. Nos erre a feladatra jelölte ki Sault a zsidó legfelsõbb tanács - a nagy szynhedrium. És - míg a „zsidó szolgálatba illesztett Jézust" hirdetõ Saul minden támogatást megkapott a zsidóságtól és Heródestõl is, addig Heródes Pétert „halálra kerestette", tömlöcbe is veti (Ap. Csel. 12, 3-12.) nyilván azért, hogy „jézusi igehirdetését megakadályozza". Ugyanis nem tételezhetõ fel az a zsidóságról, hogy „tervszerûtlenül" folytatta volna a Jézusi inkvizíciót, azt, amit oly zseniális tervszerûséggel vezetett le a keresztre feszítésig.

Figyelembe kell vennünk azt, hogy az Úr Jézus „istenalakja" csupán a „testi halál" bekövetkezése után mutatkozott a zsidó materializmus realitásában, hiszen a „feltámadás" - zsidó gondolkodás szerinti - „lehetetlenségének bekövetkezését, a Jehovai rendeleteket továbbító júdai papi testületnek - a nagy szynhedriumnak is - el kellett ismernie, mert a szemeik láttára történt meg és tudomásul kellett venni azt is, hogy a halottnak hitt Jézus - a „hamis próféta" ­nem halott, hanem feltámadt és emberi testével együtt eltûnt a materializmus világából.

Itt kerül szembe az „ördög-Atya fiainak" világa a valóságos és univerzális Isteni Akarattal. Viszont ezek a cinikus júdai fõpapok nagyon jól tudják azt, hogy a nép azt hiszi, amit neki bebeszélnek.

Kivárják tehát az események lefolyását, és amikor már biztosak abban, hogy nem kell sem az elõttük érthetetlen Isteni Akarattal, sem a halált legyõzõ Jézussal vitázniuk, hanem a „tanítványok" - azaz emberek hirdetik a szerintük „más vallás" tanait - akkor indítják Sault a Jézusi ideológia megmásítására.

Teljesen érthetõ tehát, hogy Péter és a többi „szkítavérû" tanítvány otthagyja a zsidó környezetet és a „saját" népük között hirdetik az õsi sumír. vallás Istenfiának igazságát. Így teszi át székhelyét Péter Babilonba, majd Antiokiába.

Itt látjuk Babilon fontosságát, hiszen itt a Péter anyanyelvét beszélõ Pártus Birodalom - Róma egyetlen ellenfele - uralkodik és innen Babilonból - azaz egyik városából SIPPÁRBÓL - mentek az õsi sumir hit mágus papjai Jézushoz, amikor megszületett. Õk voltak az egyetlenek, akik a régi sumír iratokból ismerték a jövendölést, hogy az „isten fia emberi testet ölt". (Lásd: Werner Keller: „Der Bibel hat doch Recht".)

Nézzük csak meg, mit ír errõl Eusebius egyházatya (1. Vita Constantini 4,3,): „Korán jelentek meg az igehirdetõk Párthiában és terjesztették Jézus tanait. Ugyanis az itt uralkodó Pártus Dinasztia - az ARSZÁK - türelmessége folytán - akik a perzsák régi vallását, Zoroaszter tanát megvetették - a Jézus­hit nemcsak háborítatlanul terjedt el, hanem oly gyors virágzásnak indult, hogy a 2. század elején 360 kõtemploma volt."

Azóta már tudjuk, hogy ezt a „gyors terjedést" az segítette elõ, hogy a Jézus-hit lett a Pártus Birodalom államvallása. Ennek az államvallásnak központja Babilon volt és feje Péter Apostol, akinek segítõi voltak itt testvére András és Tamás, aki itt is halt meg és nem Indiában „vértanúhalált". (Tamás párfiai mûködését nagyon sok apokrif irat említi.) De az Apostolok Cselekedetei is tanúsítja ezt a Pártus Birodalmi Péteri Egyház létezését, hisz azon a bizonyos pünkösdi napon a pártusok népe volt túlsúlyban a Jeruzsálemi összejövetelen - mint „pártusok, médek, elamiták" - vagyis az egész Pártus Birodalom népeinek képviselete. (Ap. Csel. 2, 9.) Így indokolt Péter azon írása, melyben híveit így üdvözli:

„Köszönt titeket a veletek együtt választott babiloni gyülekezet." (I. Péter, 5,13.)

Egy „péteri" igehirdetõ cifraszûrben, Antiokia kórnyékérõl

Még egy dologra szeretném felhívni a Magyar Lelki Megújhodás Péterhitû kedveseinek a figyelmét. Megint csak a bölcs Aisleitner professzoromhoz kell visszamennem, aki szintén „péterhitü" volt, és mindig azt mondta, hogy Péter úgy gondolkodott, mint a székelyek. [Ö még nem ismerte azokat a palesztinai legújabb ásatási eredményeket, melyek azt állapították meg, hogy a PLST-i (filiszteus) nép hozta mozgásba a kánóni õslakosokat, a „SCL - sicul" népet, (akiknek nyelve ismeretlen).] Ha ezt ismerte volna, akkor biztosan azt mondta volna, hogy Péter „sicul - azaz székely" volt. Péter gondolkodásmódja ezt tökéletesen igazolja is. Ugyanis sohasem nyugodott bele a „rossz helyzetbe" és furfangos (székely) módon keresett és talált is mindig kiutat. Aisleitner igen mérgesen cáfolta azt a biblikus kitételt, hogy „Péter megtagadta" az Urat és ezt szeretném éppen úgy megmagyarázni az igazhitûeknek, miképpen azt ez a bölcs teológiai tanár a mi értésünkre adta.

Péternek az Úr rendeli, hogy õt „megtagadja"

Vegyük elõ az evangéliumot, János 13. rész 37. versét. Itt látjuk, hogy Péter a végsõ kitartásig menõ hûségét jelenti ki az Úrnak „életemet adom éretted" kijelentéssel. Feltételezhetõ-e az Úr Jézusról, aki Péter hûségét annyira komolyan vette, hogy reá bízta az Anyaszentegyházát és õt „kõsziklának" nevezte - e g y ü t t élt vele - hogy az „életének felajánlásáért" az Úr Jézus Pétert kifigurázza és hazugságnak minõsíti mondását... miként az a 38. versben magyarázva van...? Ugye nem feltételezhetõ az Úrról ily gúnyos cinizmus. Tehát itt a magyarázat is és a fordítás is helytelen.

Jézus és Péter egymás között a „szamariai" nyelven beszéltek, amit egyesek aráminak, mások szkíta nyelvnek mondanak. Sir Rawlinson az ékiratok nyelvét nevezi szkíta nyelvnek. Az õ nyelvük tehát nem semita nyelv, hanem aglutináló. Az õsnyelvek majdnem mindegyikének meg van az a sajátossága - a ragozó nyelveknél pedig azonnal bizonyítható - mely szerint a parancsoló módot rendszerint a ,jövõ idõ" segítségével fejezi ki.

Mindjárt vegyünk egy példát a magyarból. Azt mondom pl.: „te el fogsz oda menni, mert én így akarom". Ez ugyan jövõ idõben van mondva, de parancsoló hangsúllyal, tehát a parancsoló mód kifejezése. Ugyanígy mondhatjuk: „te meg fogsz engem, tagadni"... tehát kötelezlek arra, hogy tagadj meg... és hogy az Úr ezt így mondta Péternek, azt bizonyítja az õ tisztánlátó ké

Ezt az anyagvilágot, melybe testünkkel ízesülünk, nem a Mindenható Isten, hanem egy ugyan hatalmas, sőt teremtői hatalommal is felruházott, de Istennél alacsonyabbrendű, gonosz lény, aki maga is teremtmény, hozta létre saját magának és az általa föllázított, bukott angyalok légióinak birodalmául, hogy - miután levetkezték mennyei dicsőségüket és förtelmes külsőt öltöttek magukra - legyen hol kedvükre uralkodniuk. Jelenvaló anyagvilágunk a sátán ellenteremtése. Ez az univerzum tehát csak áttételesen, csupán közvetett módon alkotása a Mennyei Atyának oly módon, hogy aki e világot létrehozta, ugyancsak az Ő teremtménye, és e lény teremtő erejét, mely töredékes és véges ugyan, szintén Tőle kapta a mennyei lázadás előtt, ez az erő tehát valamilyen módon szent kell hogy legyen. (Az alexandriai Basileides /Kr. u. I-II. évszázad/, a legmeghatározóbb és egyben zseniális keresztény gnosztikus ugyancsak ezen a véleményen volt.)

Mégha nem lennénk is Isten-hívők, puszta gondolati alapon feltételeznünk kell egy ősokot, egy Legfelsőbb Lényt vagy erőt, akitől minden létezés kiindult és ered, maga a sátán és bukott angyalai is. Ennek következtében nem csupán az ember, de az anyagi ellenteremtés is alapvetően magában hordozza a mindenható és legtökéletesebb Isten, a Teremtő szellemi alapprincípiumát, mely alapfeltétele mindennemű teremtői aktusnak, és mely a kapcsot képezi a lenti, tökéletlen, múlandó világ és a valódi Teremtő Isten tökéletes és örök világa között. A személyes gonosz a mennyei lázadás előtt a teremtői erőt ajándékba kapta lénye részeként, mellyel ugyan visszaélt, de ez az energia Isten-azonos és következésképp az Isten tulajdona. Az ördög tehát felelőtlen bűvészinasként az ellenteremtés aktusában olyan erőket mozgósított, amelyek fölött az ellenőrzés meghaladja képességeit és hatáskörét valamint a szellemvilágban betöltött rangját. Innen a durva anyagból gyúrt világ összes tökéletlensége. Egy metaforát alkalmazva, ha a földi világ szövetének nem a felénk, testi érzékszerveink felé fordított, szemfényvesztő oldalát a maga valóságában megismerhetnénk, igen elszomorító látványban lenne részünk az elvarrott, ferde szálak és gubancos csomók láttán, és rögtön megállapíthatnánk, hogy ez a szőttes nem a valódi Isten szövőszékén készült.

Tudom, ennek a gondolatnak az igazságát rendkívül nehéz elfogadnunk, minden porcikánk ellenkezik annak elfogadásától, hogy a hajnali harmatos erdő madárfüttyös idilljét, a tengerparti naplemente bíbor fénycsodáit, a vidéki nyári késő délutánok fényes csendjét, a frissen hullott első hó csillogó, szűzi tisztaságát, és még hosszan sorolhatnám, egy olyan világban vagyunk kénytelenek megcsodálni, amely csak közvetett módon származik a Legfelsőbb Lénytől, Istentől. Mindez csupán az ember lelkében ölt pozitív formát, benne alakul át szépséggé, mert az ember a saját, isteni eredetű szelleme képére és hasonlatosságára megkísérli áthasonítani az ellenteremtés korántsem idilli valóságát, melybe testével ízesül, melynek testi mivolta által részévé vált. Szépség és jóság iránti vágyaink mintáit kivetítjük a minket körülvevő természetbe, mely a tényszerűség szintjén a puszta létezésért folytatott állandó küzdelem könyörtelenségének vadállati törvényeit ismeri csak. Valahol olvastam, hogy a madárfüttytől hangos erdő trillái a valóságban nem egyebek, mint az egymással folytonos harcban álló szárnyaspopulációk területvédő és -érvényesítő szignáljai. És abban is biztosak lehetünk, hogy a bársonyos talpakon tovasurranó, doromboló házi kedvenceinket, ha hússzor nagyobbak lennének, mint ma, nem mardosná különösebben a lelkiismeret, ha a gazdi részévé válna a mindennapi menünek.

Az állatok lélekkel ugyan rendelkeznek, ám nem birtokosai az isteni eredetű szellemnek, mely velük szemben az ember számára óriási fölényt és minőségi többletet jelent. Az önmaga létén öntudatra ébredt, tudatos létezés a mércéje, etalonja az Istentől származó minden létformának. Ebből fakadóan nem róható fölaz állatoknak, hogy faj- és önfenntartó ösztöneiknek engedelmeskedve akár kegyetlennek tűnő módon cselekszenek még akkor sem, ha netalántán mi magunk vagyunk a préda, mert az állatvilág emberi értelemben felfogott erkölccsel és öntudattal nem rendelkezik. Ők az anyagvilág szülöttei, akik e világ törvényszerűségei által vezéreltek. Azonban minél közelebb állnak hozzánk az evolúciós ranglétrán, annál több emberinek nevezhető jellemvonásra bukkanunk náluk. A gerinces emlős állatoknál és különösen a főemlősöknél (primátok) szeretetre, ragaszkodásra és hűségre képes lényeket látunk, de nem köti őket semmiféle erkölcsi szabály, törvény és elvárás, és az emberrel ellentétben az a veszély sem fenyegeti őket, szellemük nem lévén, hogy démonná aljasulhassanak.

Gondolkodjunk el afölött, ha a személyes gonosz képes volt egy alapvetően tökéletlen és mégis oly sok csodával és szépséggel teli világot létrehozni, mint amilyenben jelenleg élünk, milyen lehet az a tökéletes Teremtés, mely egyedül érdemli meg ezt az elnevezést, és melyet a Mennyei Atya, a magyar ősvallás Jóistene, Öregistene alkotott!! Magyar eleink tudták, hogy különbséget kell tenniük egy jó Isten (Jóisten), tehát a voltaképpeni egyetlen Isten és egy gonosz között, aki mindenáron Istennek akar látszani és Istenként akarja imádtatni magát.

Minket, magyarokat semmilyen szál sem köt a zsidók törzsi istenségéhez! Mi ősidőktől fogva a Mennyei Atyához fűző "köldökzsinóron" keresztül kaptuk mindig lelki táplálékunkat, az Ő népe vagyunk, s a pártus-szkíta Jézus (a magyar ősvallás Világügyelő Fiúja, aki mindig testet ölt, ha nagy a baj a földön) testvérré avató személyén keresztül vagyunk az Ő gyermekei. Ezért mindent latba vetve meg kell mozgatnunk minden követ annak érdekében, hogy megtisztítsuk végre a magasabbrendű világgal kapcsolatos fogalmainkat a reárakódott idegen elemektől, és hogy régi fényében visszaállítsuk a bennünket hozzá fűző kultuszt! Ne imádjunk hamis isteneket! Jahve imádata bálványimádás.

Nemcsak Isten és a személyes gonosz, nemcsak Jézus és a sátán szintjén dúl az üdvtörténeti háború földünkön, hanem e két tábor dimenziói azáltal is tovább szélesednek, hogy egész népek, egész kultúrkörök állnak szembe egymással aszerint, hogy melyik földöntúli erő mellett kötelezték el hajdan magukat. Nekünk, az aranykor emlékképeit és magatartásmintáit hordozó magyarságnak, az Öregisten népének a vaskorszak erőviszonyai nem kedveznek. Nem véletlen az, mely nemzetek és kultúrkörök állnak manapság látszólag a nyertes helyzetében. A vaskorszak sötét erői emelték őket a magasba, hogy idővel annál mélyebbre zuhanjanak. Ezért magyar létére senki se irigyeljen olyan vaskori népecskéket, mint az oláhok, a rácok és a tótok. Pünkösdi királyságuk nagyon rövid lesz, mert az ebül szerzett holmi ebül is vész el. Tolvaj népnek nincs hazája. A lopott földön csak jövevény marad, mert még a föld is kiveti magából az aljas ember csontjait.

Most az elembertelenedés és lelki kiüresedés utolsó és legalacsonyabb lépcsőfokán áll a világ. A fölnövekvő nemzedékek már nem szerves közösségekben, hanem buja csordákba verődve saját mocskukban hemperegnek, amikor a szerves művelődés, mely még át volt itatva az emberség legmélyebb és legmegrázóbb érzéseivel és tartalmaival, haláltusáját járja. Egy még értékeket közvetíteni képes korszak végérvényesen lezárult (saját gyermekeink viselkedésén és irányultságain megtapasztalhatjuk), és bealkonyult mindazon értékeknek, melyekért az én nemzedékemből sokan még úgy gondolták, hogy értük élni és hevülni érdemes. Becsukódtak a kapui egy még élhetőbb és eszményektől irányított világnak, s valami szörnyűség készül.

Az sem véletlen, hogy a Jóisten éppen bennünket, magyarokat szemelt ki arra a magasztos feladatra, hogy Szent Fiának, Jézusnak megváltó keresztáldozatát népi méretre tágítva végigjárjuk. Ezer sebtől vérezve, porig alázva, komisz, irígy, elvtelen és tolvaj vaskori népecskéktől leköpdösve és szidalmazva, darabokra szaggatva és mégis töretlen elszántsággal végigmentünk a jézusi úton. Már "csak" a feltámadás van hátra, de nekünk az sem lesz könnyű! Erre legyen fölkészülve minden magyar a bitang vaskori népek Európájának kellős közepén, akik dáridójukat ülték Párizs mellett egy ártatlan nép halotti torán 1920. június 4-én!

Mégse botránkozzon meg senki afölött, hogy most az "Ószövetség"-ből, illetve Saul rabbitól használok egy kifejezést, mert annyira találónak és annyira idevágónak tartom, Saul is e beszédfordulatot Izaiás prófétától kölcsönözte (Iz. 64./3. "Szem nem látta, fül nem hallotta ..."): "Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt." (1Kor. 2./9.). Itt pontosan Isten tündöklő, emberi fogalmakkal teljes valóságában megragadhatatlan Teremtéséről van szó, mely az üdvözült szellemek számára is elérhető lesz az Ítélet után. Saul rabbi a lényeget tekintve sok mindennel tisztában volt, ezért bűne és felelőssége csak annál nagyobb, mert az egymástól tanításaikban és lelkiségükben annyira összeegyeztethetetlen két vallást, a jézusi kereszténységet és a jahvista mozaizmust felelőtlenül és soviniszta módon egybemosta. Ezért tartom érthetetlennek, elfogadhatatlannak és következetlennek az általa kidolgozott koncepciót.

(Az "Ószövetség" könyveiben sajátos módon keverednek egymással két ellentétes kultúrkör képzetei és felfogásai, sőt Isten-képei is (pl. a jahvista és elohista iratok kettőssége). A zsidóság ún. "babiloni fogsága" idején ismerkedett meg a káld-sumér és a zarathusztrai szkíta-árja Zendaveszta hagyományvilágával, melyeknek jónéhány fontos elemét, motívumát, hitigazságát és gondolatát átemelték saját irataikba, de mindezt úgy tették, hogy a Jahve-kultusz szolgálatába állították a lopott holmit. Ezért rengeteg igaz gondolatot és hittételt találunk mind az ókori zsidó, mind a sauli iratokban. A gond csupán ott kezdődik, hogy a nyilvánvaló igazságok olyan szövegkörnyezetbe kerültek, melyek egy nyilvánvalóan gonosz lény és egy e lény által fölheccelt és félrevezetett, soviniszta nép érdekeit domborítják ki és érvényesítik az egész "maradék" emberiség ellenében. Az "Ószövetség" a megtévesztés és a zavarba ejtés magasiskolája.)

3. AXIÓMA kérdés formájában: Átgondolta-e valaha valaki, aki a betanult egyházi tanítást gondolkodás nélkül, rutinból szajkózza, hogyan lehetséges az, hogy a mindenható és végtelenül tökéletes Isten saját teremtett dolgaiban tökéletlent hozhasson létre?

Ez a fából vaskarika feltételezések egyik iskolapéldája, a kauzalitás megcsúfolása lenne. Ha az ok tökéletes, logikus módon az okozatnak is valamilyen módon - ha nem is ugyanúgy - magán kell viselnie a tökéletesség jegyeit! A "Jézus bölcsessége" vagy "Szófia" című gnosztikus evangéliumban ezeket mondja Jézus: "Akinek csak van füle a végtelen (dolgok) felől való hallásra, hallja meg! Azokat szólítom, akik ébren vannak. Minden, ami romlandótól származik, maga is megromlik, hiszen romlandótól ered. Azonban bármi, ami romolhatatlantól származik, romolhatatlan, mert romolhatatlanná válik. Sok ember tehát tévútra ment, mert nem ismerték ezt a különbséget, és meghaltak."

Márpedig jelenvaló világunk, melyben az emberiség sok-sok évmillió óta él, alapvetően és legbensőbb természetéből fakadóan tökéletlen. Magán hordozza ugyanis annak a lénynek minden hibáját és fogyatékosságát, aki létrehozta. E világ tökéletlensége a következő, általunk oly jól és közelről ismert jelenségekben érhető tetten, mint: az állandó változékonyság (tér-idő), mely a múlandóság eredendő oka, a testi halál, az e világban élő lények tökéletlen voltából származó bűn, hazugság és csalás. Az anyagvilág dolgai állandó örvénylésben és ütközésben, átalakulásban és fortyogásban, fejlődésben és hanyatlásban bontakoznak ki és haladnak egy ember által nem ismert, végső cél, vagy végső pusztulás felé. József Atilla Eszmélet című remekmívű versében metsző élességű költői fogalmazásmódjával közelítve meg a dolgokat így írja le az anyagba zártság nyomasztó élményét: "Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ. Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindenik determinált."

E világ alapvető sajátosságai közé tartozik a lelassult rezgésszámú, durva anyagvilág összetevőinek állandó ütközéseiből adódó szüntelen és ádáz harc és küzdelem, a dzsungel törvényeinek könyörtelensége. A sátán - Madách Imre "Az ember tragédiája" című világdrámája óta tudjuk - csak azt adhatja, mi lényege. Ez az ő világa. Az embert azért teremtette az Isten és küldte az ellenteremtés anyagi világába, hogy e világ démoni és zabolátlan erőit megszelídítse, rendre kényszerítse és fölemelje, hogy a földi káoszból rendezett mikrokozmoszt, parányi világegyetemet hozzon létre saját, Istentől ajándékba kapott szelleme erejével. Ezért vagyunk csupán jövevények és átutazó vendégek e bolygón addig, amíg sátán e világ fejedelme, s ezért vágyakozunk mindannyian - még a legelkápráztatottabb ember is néha - vissza az égi hazába.

Hogy az emberek túlnyomó többsége küldetése során elbukik, nem egy - egyházi szóhasználattal élve - "eredendő bűn" következménye, hanem az anyagvilág lélekre és szellemre gyakorolt, mélybe húzó, hatalmas ereje hatásának tulajdonítható. A valódi bűn akkor valósul meg, ha valaki, vagy akár egy egész nép rövidtávú előnyök érdekében tudatosan a sátán mellé áll, s maga is démonná, démonivá lesz. Az alapvető erkölcsi kategóriák (a jó és gonosz tudása) ugyanis minden emberrel veleszületnek. Az ember tehát ha lealjasul, nem állattá változik, hanem az állat szintje alá süllyed. Ezt a szintet nevezik démoninak. Az Isten elleni tudatos ellenszegülés kárhozott állapota, amire Jézus szerint nincsen bocsánat, ha úgy tetszik, a Szent Szellem elleni véteknek minősül. És az sem elhanyagolandó tényező, hogy az emberiség a spirituális tapasztalatszerzés legkülönbözőbb fejlettségi fokozatait elért lelkek tarka gyülekezetéből áll, azaz nem mindenkitől várható el ma ugyanannyi a társteremtői feladatok elvégzése terén. A mai emberiség zöme fiatal, tapasztalatlan, homályos lelkekből áll, a korszellem sem kedvez a lelkiségben való elmélyedésnek a sátán világméretű tombolása miatt, ezért tanácsos valamivel elnézőbben és nagyobb sajnálattal viseltetni irántuk.

Az anyagi univerzum a változások folyamatainak állandóan vissza-visszatérő periodikus körforgása szerint működik a végső kifejletig. Mert ez az állandónak hitt körforgás is, mely nézetem szerint oldalról vizualizálva egy fölfelé emelkedő spirálist ír le, végetér egyszer.

Voltak és lesznek olyan hosszú időszakok, melyek ideje alatt az isteni szférák energiái akadálytalanabbul és közvetlenebbül áramlottak bolygónk felé, áttörve az ellenteremtés negatív erőinek burkán. Úgy is fogalmazhatnék: a sátán zavaró adói nem minden korszakban képesek meghiúsítani a földön az isteni "adást". Ilyenkor az emberi élettér minden szempontból légiesebb, harmónikusabb, spirituálisabb és kiegyensúlyozottabb volt, még a testi halál is inkább a békés elszenderedéshez hasonlított s nem járt se szenvedéssel, se rettegéssel. Ezeket a korszakokat Aranykornak hívjuk. A személyes gonosz mindig akkor a legaktívabb, akkor tombol a legveszettebbül, amikor a körforgás kerekének legmélyebb pontját már elhagyta az emberiség, amikor a világ látóhatárán már földereng a hajnal pírja, mert tudja, hogy már csak kevés ideje van. Ma pontosan itt tartunk. Jézus megtestesülésekor volt a mélypont. A személyes gonosz főhadiszállására jött a Megváltó, hogy Lucifernek legérzékenyebb pontján adja meg a kegyelemdöfést. Erről a Jelenések Könyvében is olvashatunk: "Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal. Tudja, hogy csak kevés ideje van." (Jel. 12./12.)

IV. Miért van jelen az ember az anyagban?

4. AXIÓMA: Az embert a valódi Isten társteremtői feladatokkal ruházta föl, hogy a sumér vallásos képzetek szerint az Istenség lassú anyaggá válásának folyamata segítségünkkel megvalósulhasson, mely nem az Istennek az anyag szintjére történő lealacsonyodását, hanem a sátáni ellenteremtés anyagvilágának isteni szintre emelését, átlényegülését fogja eredményezni. Ezt az üdvtörténeti eseményt, mely a periodikus körforgásnak véget vet, hívjuk Végkifejletnek. Ettől kezdve a sátáni ellenteremtés érvénye megszűnik, ideje lezárul, korszakváltásainak periodicitása érvényét veszti, a személyes gonoszt bukott angyalaival együtt örökre láncra verik, s a halál korszaka végérvényesen végetér. Erről az új világról szól Szent János apostol Jelenései Könyvének következő szakasza: "Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger is megszűnt. ... A trónon ülő így szólt: 'Íme, újjáalkotok mindent.'" (Jel. 21./1. 5.) Akik abban reménykednek, hogy az anyagi világegyetem periodikus körforgása örökkön-örökké tovább fennáll, azok a sátán ellenteremtését szándékoznak abszolútizálni, örökre fönntartani.

"A mennyek országa bennetek van."

"Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézd, itt van vagy amott. Isten országa bennetek van." (Lk. 17./21-22.)

Az ember különleges helyet foglal el és szinte nyomasztóan nagy felelőséggel rendelkezik a sátán teremtette világban, mert magában hordja mindkét birodalom csíráját, leegyszerűsítve: a két világ, az alsó anyagi és a felső szellemi birodalom alapelveiből és összetevőiből van összegyúrva. E két ellentétes világ űzöttje és marcangoltja. Minden döntésében jelen van egyidejűleg a két princípium: az egyik oldalon az anyag káprázata és vágyvilága állandó jelleggel fogságban tartja és eltereli az ember figyelmét a valóban fontos dolgokkal való foglalatoskodástól, míg másrészt a lelkiismeret hangjai is kisebb-nagyobb mértékben mindenkiben folyamatosan jelen vannak, s a Szent Szellem útmutatásaiként megkísérlik a helyes irányba terelni a teremtményt. Az ember teste által biológiai anyagmassza, melybe életet azonban lelke és szelleme, az Isten-azonos szellem-szikra lehel, és melynek távozásakor a testet életben tartó lélekáram feszültsége megszűnik, és a test, akár egy elektromos készülék, leáll, azaz beáll a testi halál. Az anyag csak a testünket szüli, ami azonban működőképessé teszi, ami vagy helyesebben aki életet lehel belé és életben tartja, az a láthatatlan birodalmából származó, isteni eredetű szellem. Az Isten szelleméből lehasadt lélekszilánk legtöbbünkben ugyan szunnyadó és látens állapotban van csak jelen, ám megfelelő meditációs eljárásokkal, aszkézissel és erényes élettel képességei felébreszthetőek és megismerhetőek.

5. AXIÓMA: Az anyag börtönébe zárt emberi lélek csak akkor nyílik meg a felsőbb, magasabbrendű világok felé, ha nagy önuralommal és kitartóan a böjt és az aszkézis valamelyik formáját alkalmazva elfojtja anyagi testének funkcióit, testének követelőzéseit.

Mindazok az érett lelkek, akik a zsidókereszténység önellentmondásos tanainak ellenére is képesek voltak fölismerni a lényeget és képesek voltak elválasztani a búzát az ocsútól, szerzetesi cellájuk magányában vagy a rendtársak jelenlétében böjttel és önsanyargatással próbáltak meg megszabadulni az anyagvilág béklyóitól és nyitottá válni a felsőbb világok fénye iránt. E téren a középkori magyar pálosok az élen jártak.

Ebben egyébként minden isteni eredetű, nagy világvallás egyetért. Ez óriási, legtöbbünk számára szinte megvalósíthatatlan feladat elé állítja az embert, mert egyrészt az anyagvilág káprázatából kitörni csak a nagyon érett és fejlett, sokat tapasztalt és öreg lelkeknek sikerül, másrészt mert az anyag általunk ismert és elszenvedett formája félelmetes hatalommal rendelkezik fölöttünk olyannyira, hogy a legtöbb ember összetéveszti önmagát saját testével. Mindezt tovább súlyosbítja a nyíltan avagy elfojtott állapotban, lappangva jelenlévő halálfélelem, mely akarva-akaratlanul minden ember számára nyilvánvalóvá teszi a földi élet végességének elkeserítő tényét, és az "egyszer élünk" hamis jelszavának káprázatában arra ösztönzi az embert, hogy életét, amíg teheti, testi élvezetek habzsolásával múlassa ahelyett, hogy azt a halálra való fölkészüléssel töltse, hogy megtanulja a jó és bölcs halál művészetét. Aki ugyanis minden nap emlékezteti magát saját halálára, az alaposabban meggondolja, mit miért és hogyan tesz. (Michel de Montaigne, a XVI. századi francia főúr és bölcselő szerint ez az élet legfőbb értelme.) Ez az a jelenség, amikor az ember halhatatlan összetevője a halandó test csapdájába gyanútlanul besétál anélkül, hogy észrevenné, hogy rútul rászedték.

Jézus amikor a bennünk szunnyadó isteni országról szól, a testünkbe zárt szellemi szikráról, az Isten Szellemével összekötő szellem-szilánkról beszél, mely ha kellőképpen kibontakozik, valóban mennyei energiákat szabadít föl e világban. Ezért gyűlöl annyira elkeseredetten minden embert a sátán, még a szolgálatában állókat is. "Embergyilkos volt az kezdetektől fogva." - mondta róla Jézus a János szerinti evangéliumban (Jn. 8./44.). Ez a kijelentés egyben arra is rávilágít, hogy az ember jelenléte világunkban nem a személyes gonosz akarata, hanem a Mennyei Atya tervei szerint való, mert mi az Ő teremtményei vagyunk. Olyan fontos szerepet szánt nekünk az Isten, hogy mennyei angyalok szolgálnak nekünk, védenek és oltalmaznak s gyakran mennyei üzeneteket közvetítenek felénk. Ezek azok az angyalok, akik megmaradtak Isten szolgálatában.

Az ember jelenléte a földön roppant mértékben zavarja, sőt gyakran keresztülhúzza a gonosz terveit. Az emberen keresztül ugyanis maga az Isten birodalma vetette meg a lábát az anyagi ellenteremtésben. Ott, ahol a bennünket körülvevő természet csak egy törvényt ismer, a természetben élő lények egymás leöldökléséből és fölzabálásából merítik életenergiájukat, csak így képesek a testi életbenmaradásra. E törvény uralta közegben töltik életüket a természet lelkes lényei, melyet teljes joggal a bestialitás közegének nevezhetünk, mert "bestia" latinul állatot jelent, s a természetben élő állatok (a háziasítottak sok emberi vonást lesnek el mimikri útján az embertől) kényszerűségből e törvénynek engedelmeskednek. Egy dolog azonban néma társaink mellett szól, és ez a korábban már említett démoni szintre történő lesüllyedés lehetősége az ember esetében, mely felé az állatvilág, tudatos erkölccsel nem rendelkezvén, sokkal kevésbé nyitott, mint mi. Állat esetében még nem volt megtapasztalható, hogy "önként, kéjjel ölt" ("nemcsak parancsra"; Radnóti Miklós: Töredék) volna, őt az életösztön kényszeríti rá, míg az ember erre is képes, mert magában hordozza a démonná válás lehetőségét. Ezen a kegyetlen és könyörtelen ("Nem adhatok mást, csak mi lényegem." - Lucifer) természeti dzsungeltörvényen egyedül az ember volt képes a isteni erkölcs birtokában úrrá lenni és enyhíteni rajta azzal, hogy kezdetben létrehozta a különböző vallási elképzelések és tanítások alapelvein nyugvó társadalmi rendeket, ezzel is bizonyítva égi eredetét ("amint a mennyben, úgy a földön is"), melyek csak addig működtek igazán, amíg a lelkiség terén is az égi minták alapján rendezkedtek be a földön.

Érdemes megfigyelni a ragadozók esetleges közeledése miatt a fejüket percenként számtalanszor a szélrózsa minden irányába riadtan forgató és rendszeresen fürkészve fölágaskodó madarak és kistetű rágcsálók halálos rettegését, akik tudják, hogy a minden irányból bármikor lecsapó veszély ellen saját magukon kívül senkire sem számíthatnak. A természet meghatározó alapélménye tehát az öldöklés és az attól való rettegés.

A természet könyörtelen törvényeit semmiképpen sem magyarázhatjuk valamiféle "bűnbeesés" vagy "eredendő bűn" következményeként. A földi világ évszázmilliókkal az ember megjelenése előtt már így működött. Így volt már a dinoszauruszok idején, mely korszak utolsó időszakában a szintén óriási termetű ember velük együtt társbérlőként népesítette be bolygónkat. A személyes gonosz ellenteremtése e törvényszerűségeknek alávetve működik. Ezért volt szükséges az első emberpár számára az első időszakban egy védett búra alatti világot létrehoznia Istennek, melyet mi Édenkertnek nevezünk, hogy az ellenteremtés zabolátlan és gonosz erői ne veszélyeztethessék őket. A sátán, mivel ő saját világában, itt van otthon, mégis megtalálta a módját annak, hogyan férkőzhessen az emberpár közelébe, hogy lebeszélje őket a szent, beavató Tudás megszerzéséről, egyébként nem sok sikerrel. A nyilvánvaló kudarc után örök időkre hadat üzent az emberi nemnek, hogy eltérítse őt isteni küldetésének végrehajtásától. E téren már sokkal nagyobb sikereket könyvelhetett és könyvelhet el magának.

Az ember, az Éden utáni szűnni nem tudó vágyakozás igézetében szintén kialakított magának egy a természet nyers erőitől elválasztó és védő burkot, melyet civilizációnak nevezünk, és mely az anyagi lét durva csiszolódásait és pusztító erőit valamelyest megzabolázni és lecsillapítani és az életet elviselhetőbbé és kényelmesebbé tenni képes ugyan, ám az anyagvilág kérlelhetetlenül könyörtelen törvényei és fogyatékosságai, az öldöklés és a létfenntartó ösztönből eredő, sokszor féktelen önzés e burkon belülre is befészkelték magukat. Az ember, akármennyire is igyekezne saját erőből erényesebbé és erkölcsileg tökéletesebbé válni, megmarad mindvégig megváltásra szoruló lénynek. Ezért jött el közénk az emberarcot öltött Isten: Jézus, a Megváltó és Üdvözítő. Mindemellett nem válik értelmetlenné az ember saját erőfeszítése és szent tudás után való törekvése sem, de ugyancsak nem veszít jelentőségéből az arra érett személyiséggel rendelkező emberek esetében a magasabb világok közvetlen, személyes megtapasztalás, azaz beavatás útján történő megismerése sem.

Ha a földi világ az ember megjelenése előtt már kegyetlen törvényeknek hódolt, márpedig ehhez nem fér kétség, úgy az ember nem tehető felelőssé azért, hogy "bűnbeesésével" magával rántotta volna az egész földi teremtést, és a valódi Isten sem vádolható meg azzal, hogy kontár munkát végzett volna. Ne feledjük a korábban már idézett nagy súlyú mondatot Szent János apostol első leveléből: "Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség."

Istent gyakran megvádolják azzal, hogy mivel a sátán és a bukott angyalok is az Ő teremtményei, tehát a bűn, a halál és a romlás is Istentől erednek. Az így vádaskodók egyet elfelejtenek, hogy az Isten nem zsarnok, öntudattal rendelkező teremtményeinek a jó és gonosz közötti választás szabad akaratát biztosítja, és ezt nagyon komolyan is veszi. A sátán ezzel élt vissza, és szabad akaratából döntött úgy, hogy irígységből föllázad Teremtője ellen, és megszegve az isteni teremtés legszentebb alapelveit létrehozzon egy igencsak tökéletlen ellenteremtést, a durva és nagy nehézkedésű anyagvilágot, mely a tér-idő dimenzió állandó változékonyságának lett alávetve. Mindezt tehát semmiképpen sem lehet Isten számlájára írni.

Újra föl kell tennünk a kérdést: Feltételezhető-e, hogy egy olyan Isten alkotása e szenvedéstől, haláltól és szemfényvesztéstől teli világ, akinek belső lényege a szeretet és a mindeneket megvilágosító, isteni fény? A jelenlegi egyházak pedig kimondottan ezt hirdetik! Ez rávilágít imádatuk tényleges tárgyára.

Szemelvények a zsidókeresztény egyházak által el nem ismert, apokrif iratokból gondolatébresztőnek és okulásul

"Jézus, akivel béke legyen, ezt mondta: 'Híd a világ: menjetek át rajta, de rá ne telepedjetek.'" (Akbar indiai nagymogul /megh. 1605/ által Észak-Indiában, Fathpur-Shikriben épült nagymecset főbejárata fölött olvasható e mondás.)

"A Nazoreusok evangéliumában olvasható: a zsidók négy katonát vesztegettek meg. Nekik kellett az Urat oly erősen megostorozniuk, hogy a vér az egész testén végigfolyjon. Ugyanezeket a katonákat arra is felbérelték, hogy megfeszítsék őt, ahogy azt a János 19 is elmeséli." (Középkori forrás: Historia Passionis Domini f. 44'.)

"A Nazoreusok evangéliumában is olvasható, a határtalanul nagy templomfelsőküszöb Krisztus halálakor kettéhasadt. Ugyanezeket közli Josephus is, majd hozzáfűzi, a levegőben rettentő hangok hallatszottak, amelyek a következőket mondották: 'Hadd távozzunk el ebből a hajlékból." (A Jahve-kultusz templomába magukat befészkelt démonok riadt kiáltozása, amikor a Golgotán végleg legyőzettek. LP) (Hist. Pass. Dom. F. 65'.; vö.: Josephus Flavius: Zsidó háború VI, 293-300)

"Abban az evangéliumban, amelyről ismételten említést teszünk, azt olvashatjuk, hogy a templom határtalanul nagy felsőküszöbje széthasadt és kettévált." "Abban az evangéliumban pedig, amelyet héber betűkkel írtak, azt olvassuk, hogy nem a templom kárpitja hasadt ketté, hanem hogy a templom csodálatos nagyságú felsőküszöbje összeroskadt." (Hieronymus, Comm. In Mt 27./51.; Hieronymus, Epist. 120./8. 2. ad Hedybiam)

(A Nazoreus evangéliumot valóban héber betűkkel jegyezték le, ám nem a zsidók nyelvén, hanem káld ill. korabeli szír nyelven íródott. Ennek nagy jelentősége van a szerző(k) kibenléte szempontjából! LP)

"A nazoreusok használta evangélium könyveiben olvasható, hogy szemeiből /mármint Jézuséiból/ olyan fény sugárzott elő, amely őket /ti. a templomi árusokat/ megrémisztette és menekülésre kényszerítette." (Petrus de Riga, Aurora f. 166'.)

"A Nazoreus evangéliumban a hetvenszer hét után még a következő szerepel: 'Hiszen a prófétáknál is, jóllehet ők a Szentlélekkel voltak fölkenve, megtalálható volt a bűnös beszéd." (Cod. N. T. 566, 899 et 1424 ad Mt 18./22.)

Részlet a Bethlehemi történetből a Nazoreusok evangéliuma alapján: "József ezt mondta Simonnak: Nekem úgy tűnik, hogy akik jönnek, mintha jövendőmondók (augures) lennének. Íme, minden pillanatban az égre tekintenek, s amit látnak, megvitatják egymás között. De ugyanakkor idegeneknek is látszanak, mert külsejük különbözik a miénktől. Ugyanis öltözékük fényűző, bőrszínük sötét, köpenyük testhez simuló, fejükön süveget, lábukon pedig nadrágot viselnek. S íme, megállnak, engem néznek, s lassan megindulnak újra, hogy idejöjjenek. E szavakból világosan kitűnik, hogy nemcsak ama három férfi, hanem egy egész sokadalom jött el az Úrhoz, és a sokadalom legjelesebb vezetőiként kifejezetten név szerint Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt említik." (Sedulius Scottus, Comm. In Mt.; Berlin, Phill. 1660, saec. IX, f. 17'; Wien, 740. saec. IX. F. 15.)

(Az újszülött Jézuskához járuló, messzi földről jött idegeneket a turáni szkíta népek /itt pártusok/, jellegzetes öltözetében írja le a Nazoreus evangélium szerzője, aki minden bizonnyal jól ismerhette e kultúrkör szokásait, hiszen híradását részben méd nyelven jegyezte le, s tudjuk, hogy Atilla nagykirály uralkodói címei között szerepelt a "Médek Királya" megjelölés is. Kár, hogy a szöveg a süveggel kapcsolatban nem említette ezek csúcsos formáját. LP)

"Ha valakinek tetszik a Héberek szerinti evangélium, ott maga a Megváltó mondja: 'Az imént megragadott engem az én anyám, a Szentlélek, egyetlen hajszálamnál fogva, s átvitt engem a nagy hegyre, a Táborra." (Origenes, Comm. In Joh. II. 12.)

"A Máté szerinti evangéliumban így szerepel: 'A holnapi kenyerünket add meg nekünk ma.' Vagyis 'azt a kenyeret, amelyet a te országodban adsz majd meg, add meg nekünk ma.'" (Hieronymus, Tract. de Ps. 135.)

(Itt is tetten érhetünk egy későbbi szöveghamisítást, mert a IV-V. században élt Szent Jeromos, a latin nyelvű Biblia, a Vulgata fordítója még ismerte a ma közkézen forgó, részben meghamisított evangéliumok, ez esetben a Máté evangélium és egyéb szövegek eredeti változatait, s azokra hivatkozik is. LP)

"Azért jöttem, hogy az Áldozatot (a véres áldozatot; LP) megszüntessem, mert ha nem hagytok föl az áldozatokkal, a harag sem fog megszűnni fejetek fölött." (Ebionita evangélium, 4. vers)

"Jézus mondta: Ha azt mondják, akik előttetek járnak: 'íme, a királyság az égben van', akkor a madarak meg fognak előzni titeket az égben. Ha azt mondják nektek, hogy a tengerben van, akkor a halak fognak megelőzni titeket. Ám a királyság bennetek és kívületek van. Ha megismeritek magatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az élő Atyának fiai vagytok. De ha nem ismeritek meg magatokat, akkor szegénységben lesztek, és ti magatok lesztek a szegénység." (Tamás evangélium, 2. vers; Nag Hammadi lelet)

"Jézus mondta: Azt adom majd nektek, amit szem nem látott, és amit fül nem hallott és kéz nem érintett, és az emberi szívbe be nem hatolt." (Tamás evangélium, 17. vers)

"Jézus kisgyerekeket látott, akik szoptak. Azt mondta tanítványainak: Ezek a kicsinyek, akik szopnak, azokhoz hasonlatosak, akik bemennek a királyságba. Mondták neki: Ha mi kicsinyek vagyunk, be fogunk menni a királyságba? Jézus mondta nekik: Ha a kettőt eggyé teszitek, és ha a belsőt és a fölsőt, mint az alsó, és hogy a férfit és a nőit ez egyes-egyetlenné fogjátok tenni, hogy a férfi ne legyen férfi, sem a nő nő ... akkor fogtok bemenni a királyságba." (Tamás evangélium, 22. vers)

(Ebben a jézusi tanításban messzi idők szavai visszhangzanak, az egyiptomi Thot, máshogyan Hermész Triszmegisztosz tanítása idéződik föl a Smaragd Tábláról. Itt tk. az ember eredeti, egy személyben való kétneműségéről, Platón szavával: androgün-ségéről szól Jézus, mely proto-állapotában az első ember, Adam-Kadmon v. a sumér Adapa valóban képazonos és hasonló volt a Mindenható Istennel/hez. LP)

"Jézus mondta: A világ közepén álltam, és testben jelentettem ki magam nekik. Mindnyájukat részegen találtam, nem leltem köztük egy szomjúhozót sem, és fájt a lelkem az emberek fiai miatt, hogy vakok szívükben és nem látnak. Hiszen üresen jöttek a világra, és arra törekednek, hogy ismét üresen menjenek ki a világból. Ám most részegek. Amikor borukat eltávoztatják, akkor fognak bűnbánatot tartani." (Tamás evangélium, 28. vers)

"A tanítványok mondták neki: Ki vagy te, aki ezeket mondod nékünk? Ő mondta: Amit mondok nektek, azokból nem ismeritek meg, hogy ki vagyok én? Sőt, olyanok lettetek, mint a zsidók, hogy szeretik a fát, gyűlölik a gyümölcsét, és szeretik a gyümölcsöt, gyűlölik a fát." (Tamás evangélium, 43. vers)

"Jézus mondta: Boldogok vagytok egyedülállók és kiválasztottak, mert meg fogjátok találni a királyságot, hisz ti abból valók vagytok, és ismét oda fogtok menni." (Tamás evangéliuma, 49. vers)

"Jézus mondta: Ha azt mondják nektek: 'Honnan lettetek?', mondjátok azt nekik: 'A fényből jöttünk, onnan, ahol a fény keletkezett, egyedül, önmaga által, ... és kijelentette magát képükben.' Ha azt mondják nektek: 'Ti vagytok azok?', azt mondjátok: 'Mi az ő fiai vagyunk, és az élő Atyának választottai.' Ha megkérdeznek titeket: 'Mi a jele atyátoknak, amely bennetek van?', ezt mondjátok nekik: 'Mozgás és megnyugvás.'" (Tamás evangélium, 50. vers)

"A tanítványai mondták neki: Huszonnégy próféta szólt Izráelben, és mindnyájan általad szólottak. Mondta nekik: Elhagytátok a jelenlétetekben élőt. És a halottakról beszéltek." (Tamás evangéliuma, 52. vers)

"A tanítványai mondták neki: Használ-e a körülmetélkedés vagy sem? Mondta nékik: Ha használna, atyjuk körülmetéltnek nemzené őket anyjuktól. De az igazi körülmetélkedés lélekben meglelt mindent." (Tamás evangéliuma, 53. vers)

"Szatócsok és kalmárok nem fognak bémenni Atyám helyeire." (Tamás evangéliuma, 64. vers vége)

"Jézus mondta: Aki fölismerte a világot, a testet találta, és aki a testet találta, a világ nem méltó hozzá." (Tamás evangéliuma,80. vers)

"Jézus mondta: Aki közel van hozzám, közel van a tűzhöz; és aki távol van tőlem, távol van a királyságtól." (Tamás evangéliuma, 82. vers)

"Jézus mondta: Jaj annak a testnek, amely a lelken csügg! Jaj annak a léleknek, amely a testen csügg!" (Tamás evangéliuma, 112. vers)

" ..., hogy Márké lenne a titkos evangélium, sőt eskü alatt meg is tagadhatják azt. Mert: 'Nem minden igaz dolog mondható el mindenkinek.' Ezért Isten bölcsesége Salamon által arra int, hogy: 'Válaszolj az ostobának az ő ostobaságának megfelelően.'; bizonyítván ezzel, hogy az igazság fényének rejtve kell maradnia a szellemileg vakok előtt. Majd rögtön hozzáteszi: 'Attól, akinek nincs, nem lehet elvenni', és 'Járkáljon csak az ostoba a sötétben'. Mi viszont a fény fiai vagyunk, akiket megvilágít az Úr lelkéből 'odaföntről' áradó 'napkelte' fénye. Majd ezután: 'Ahol pedig az Úr lelke van, ott az ember szabadsága', mert 'A tisztáknak minden dolog tiszta'." (A legszentebb Clemensnek, a Stromateis szerzőjének levele Theodoroshoz; Titkos Márk-evangélium)

"És Jézus válaszolt: Ne a szentírásokban keressétek a Törvényt, mert a Törvény az Élet, az írás pedig halott." (Esszénus Béke Evangélium)

"Bizony mondom nektek: ti azért nem értitek az Életnek szavait, mert a halálban vagytok. Sötétség homályosítja el szemeiteket, és süketség füleiteket, mert, mondom néktek, hogy nem segít rajtatok, ha a halott írásokban elmerültök, ha minden cselekedeteitekkel megtagadjátok azt, aki az írásokat adta néktek. (Esszénus Béke Evangélium)

"A levegő, a víz és a nap angyalai testvérek. Ők az ember fiának adattak, hogy szolgálhassanak neki, ő pedig egyiktől a másikhoz fordulhasson. Mindnyájuknak egyformán szent az ölelésük. A Föld Anya oszthatatlan gyermekei ők, és ne válasszátok szét azt, amit Ég és Föld összekötött." (Esszénus Béke Evangélium)

"Jézus pedig mondá neki: A sátán azért gyötör úgy téged, mert már három napja böjtölsz és nem adod meg neki a fizetséget. Már nem táplálod őt azokkal a förtelmességekkel, amelyekkel eddig beszennyezted tested templomát. Éhséggel kínzod a sátánt, és ebből való dühében ő is gyötör téged. Ne félj, mert bizony mondom néked, a sátán előbb pusztul el, mint a te tested; mert amíg te böjtölsz és imádkozol, Mennyei Atyád angyalai védelmezik testedet. És a sátán minden dühével együtt tehetetlen az Ő angyalaival szemben." (Esszénus Béke Evangélium)

"Bizony mondom néktek, a földön élő minden élőlény közül Isten csak az embert teremtette saját képmására. Ezért az állatok vannak az emberért, és nem az ember az állatokért. ... De az, aki ok nélkül öli meg az állatokat anélkül, hogy az megtámadná őt, kedvtelésből csak a gyilkolás öröméért, vagy annak húsáért, bőréért, agyaráért, gonosz tettet követ el, mert így maga is vadállattá válik, és ezért sorsa is olyan lészen, mint a vadállatoké." (Esszénus Béke Evangélium)

"Amikor étkeztek, sohasem lakjatok teljesen jól. Kerüljétek el a sátán kísértéseit, és figyeljetek Mennyei Atyátok angyalainak szavára. Mert a sátán mindig arra csábít, hogy többet és még többet egyél. De ti a Lélek által éljetek és álljatok ellen a test kívánságainak. És a böjtötök mindig kedves lesz Isten angyalainak szemében. Úgy vigyázz, hogy amennyivel egy étkezés során jóllaktál, azután mindig egyharmaddal kevesebbet egyél." (Esszénus Béke Evangélium)

"A rabszolga csak a szabadságát keresi, és nem reméli, hogy mesterétől vagyont szerezhet. A fiú azonban nemcsak egyszerűen fiú, hanem igényt tart az atyai örökségre is. Azok, akik a halál örökösei, maguk is halottak, és halált örökölnek. Azok, akik az élet örökösei, maguk is élnek, és egyaránt örökölnek életet és halált. A halál semmit sem örököl. Hiszen hogyan örökölhetnénk mi, akik halottak vagyunk, bármit is? Ha azonban valaki, aki halott, élő dolgot örököl, nem fog meghalni, akkor aki halott, még tovább fog élni." (Fülöp evangélium)

"Ez a világ hulla-evő. Minden, amit megeszünk, önmagában szintén halott. Az igaz élet-evő. Ezért mindenki, aki nem az igazsággal táplálkozik, meghal. Ez arról a helyről ered, ahonnan Jézus jött és táplálékot hozott. Azoknak, akik nagyon vágynak rá, ő életet adott, hogy ne haljanak meg." (Fülöp evangélium)

"Máté így szólt: Uram, szeretném látni az életnek ama helyét, ahol nincs gonoszság, ellenben tiszta fény van. Az Úr mondta: Testvérem, Máté, nem leszel képes mindezt meglátni, amíg húst hordozol magadon. Máté így szólt: Uram, ha nem is leszek képes meglátni, legalább hadd ismerjem meg." (Fülöp evangéliuma)

Jézus mondja: "Jaj nektek, fogságban lévők, mivel be vagytok zárva a barlangokba!" (a testekbe; LP) "Nevettek, őrült nevetéssel örvendeztek! Nem fogjátok fel kárhozatotokat, nem gondolkodtok el saját helyzeteteken sem, és azt sem értitek, hogy a sötétség és a halál világában éltek. Ellenkezőleg, megrészegít benneteket a tűz és tele vagytok keserűséggel. Tudatotok megháborodott a bennetek égő tűz miatt, és édesnek találjátok a mérget és ellenségeitek elsöprését." (Tamás, a versengő könyve)

"Pilátus ekkor odahívta Jézust és kérdezte tőle: 'Hogy van az, hogy ezek tanúbizonyságot tesznek ellened? Nem felelsz semmit?' Jézus azonban így válaszolt: 'Ha nem volna hatalmuk erre, semmit sem mondhatnának, de mindenkinek van szája a jó és gonosz beszédre, ők majd látni fogják:' Ekkor a zsidók vénei válaszoltak Jézusnak így: 'Mit jelent az, hogy mi majd meglátjuk? Előszöris téged paráznaság hozott világra; másodszor a te betlehemei születésed egy nagy gyermekgyilkosságot okozott.' ... Voltak ott jelen azonban jóakaratúak is a zsidók között, akik így szóltak: 'Mi nem hisszük azt, hogy paráznaságból született, mert tudjuk azt, hogy mikor József megházasodott Máriával, Mária már terhes volt, de nem paráznaságból.' Ekkor Pilátus azokhoz a zsidókhoz szólt, akik a paráznaságból való születést állították: 'Tehát nem igaz az, amit mondtok, mert megtartották a házasságot, amint azt a ti népetekből valók bizonyítják.'Annás és Kajafás válaszoltak Pilátusnak így: 'Mi mindnyájan azt hirdetjük, hogy paráznaságból született, de ezek nem hisznek nekünk, mert ezek prozeliták és az ő tanítványai.' Odahívta akkor Pilátus Annást és Kajafást, és azt kérdezte tőlük: 'Mit jelent az a szó, hogy prozelita?' Azt jelenti, hogy azok görög (értsd: nem zsidó, azaz gój; LP) szülők gyermekei, akik zsidóvá lettek.'" (Nikodémus evangéliuma - avagy - Pilátus akta)

"Az én királyságom nem e világon van, mert ha itt lenne, híveim küzdenének azért, hogy ne legyek a zsidók kezébe adva. De az én királyságom nincs itt. - felelte Jézus. 'Tehát király vagy te?' - kérdezte Pilátus. 'Te mondod, hogy király vagyok, de én azért születtem és azért jöttem a világra, hogy mindenki hallja a hangomat, aki az igazságból való.' - felelte Jézus. 'Mi az igazság?' - kérdezte Pilátus. 'Az igazság az égből származik.' - felelte Jézus. 'A földön nincs igazság?' - kérdezte Pilátus. Jézus ezt felelte: 'Láthatod, hogyan esnek ítélet alá azok, akik az igazságot szólják azok által, akik a földön a hatalmat gyakorolják.'" (Nikodémus evangéliuma)

"A zsidók megint ordítozásba kezdtek így: 'Mi a Cézárt ismerjük el királynak, és nem Jézust! Különben is mágusok hoztak sok ajándékot neki keletről, mint az ő saját királyuknak.'" (Nikodémus evangéliuma) ... És még hosszan folytathatnám.