Szerkesztő:Hoi

Búcsúzóul[szerkesztés]

"A munka erős kábítószer; azt érezni, hogy az ember teljes odaadással hasznos munkát végez, valóban a leghatásosabb módja a lelkiismeret megvesztegetésének. A Dzsugasvili-rezsim gyalázatai és a Komintern-gépezet a háttérbe süllyedt; az egyetlen ami számított, a nácizmus és a háborús fenyegetés elleni harc volt. Azt nem tudtam, hogy ez olyan árnyékbokszolás, amelyben mi voltunk az árnyékok.

Egy másik lélektani tényező is továbbsegített azután, hogy Oroszországból visszatértem. Egy meggyőződés, amelyben osztoztam barátaim legjobbjaival, akik mára vagy szakítottak a Párttal, vagy likvidálták őket. Noha szemellenzőt viseltünk, vakok nem voltunk, és közülünk még a legfanatikusabbak sem tudták nem észrevenni, hogy nincs minden rendben a mozgalomban. De fáradhatatlanul mondogattuk egymásnak - és magunknak -, hogy a Pártot csak belülről lehet megváltoztatni, kívülről nem. Egy klubból vagy egy közönséges pártból ki lehet lépni, ha az irányvonaluk nem megfelelő; de a Kommunista Párt valami egészen más dolog: a Proletariátus élcsapata, maga a Történelmi Akarat megtestesülése. Amint ebből kiléptél, már extra muros vagy, és bármit mondasz vagy teszel, az már a legkevésbé sem befolyásolhatja a Párt útját. Az egyetlen dialektikusan helyes magatartás bent maradni, nem jártatni a szád, nyelni a nyálad, és várni a napra, amikor az ellenség veresége és a Világforradalom győzelme után Oroszország és a Komintern demokratikus intézményekké válhatnak. Akkor és csak akkor kérhetjük majd számon a vezetőktól a tetteiket; az elkerülhető vereségeket, az indokolatlan áldozatokat, a rágalmak és denunciálások sártengerét, amelyben elvtársaink java elpusztult. De addig is a játszmát nem adhatod fel - egyetérts és tagadj, feljelents és visszavonj, harapj a nyelvedbe és nyeld az okádékod, ez az az ár, amit azért fizetsz, hogy továbbra is hasznosnak érezhesd magad, és elferdült önbecsülésed ezáltal megtarthasd."

Arthur Koestler