Ugrás a tartalomhoz

Szerkesztő:Filipanits/Extracelluláris mátrix

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az extracelluláris mátrix sémás ábrázolása (1.Epithel sejt 2.Membrana basalis 3.Kapilláris endothel 4.Kötőszövet szövetközti folyadékkal 5.Fibroblast)

Az extracelluláris mátrix (ECM) a kötőszöveti sejteket körülvevő, fehérjékből és szénhidrátokból felépülő hálózat. A kötőszövet intercelluláris állományaként lényegesen nagyobb térfogatot foglal el a kötőszöveti sejteknél. Kötőszöveti rostokból és kocsonyás természetű, proteoglikánokból és erősen vízkötő alapállományból áll. Jelentős szerepe van a kötőszövet fizikai tulajdonságainak kialakításában, sejt közötti vázat alkot a szöveti sejtek számára; a szövetek és szervek embrionális formálódása, kialakulása során felszínt biztosít a sejtmozgások, átrendeződések számára, de fontos a sejtek élettani működésének szabályozásában is. illetve szerepet játszik a jelátviteli folyamatokban és hatással van a sejtek génexpressziójára is.

Komponensei[szerkesztés]

Az ősszetevőket az ECM sejtes elemei termelik.

Kötőszöveti rostok[szerkesztés]

  • Rostszerű fehérjék: kollagén-, rugalmas-, rácsrost és fibrillin.

Kollagén[szerkesztés]

Általános jellemzők

A kollagénrostok változó vastagságú (2-20 µm), jellegzetesen hullámos rostok, a legelterjedtebb és legtömegesebb rosttípusa a kötőszövetnek. Ezek a fehérjék vízben oldhatatlan, fibrilláris proteinek, emberben egy nagy géncsalád tagjai kódolják őket. A kollagénláncok hármasával felcsavarodva tripla-hélix struktúrát alkotnak, a polipeptidláncokat hidroxilált aminosavak (hidroxilizin, hidroxiprolin) között kialakuló hidrogénkötések tartják össze. A lánc minden harmadik aminosava glicin, ez teszi lehetővé hármas hélix fehérjeszerkezet létrejöttét. A glicinek kölcsönzik a kollagénnek a különleges hajlékonyságát. Húzással szemben rendkívül ellenállók, egy négyzetmilliméter átmérőjű rost húzási és szakítási szilárdsága a 6 kg-ot is eléri.

A kollagén szintézise

Szintézise

A durva felszínű endoplazmatikus retikulum (DER)felszínén történik. Az itt szintetizált prokollagén fehérje különböző poszttranszlációs módosulásokon esik keresztül (hidroxiláció prolin és lizin oldalláncon; glikoziláció), majd hidroxiláltan a rostok felveszik a tripla-helikális szerkezetet, köztük diszulfidhidak is létesülnek. Transzportvezikulákkal a Golgi-komplexbe jut a prokollagén, befejeződik a glikozilációja és exocitózissal a sejtfelszínre kerül. Itt az N- és C-terminális propeptidek lehasításával tropokollagén egységek képződnek, köztük kovalens keresztkötések alakulnak ki, így összeáll a kollagénrost.

Típusai

A legfontosabb kollagéntípusok és lokalizációjuk a szervezetben

A korábban egyetlen fehérjének hitt kollagénről ma már tudjuk, hogy egy kb. 25 tagból álló nagy molekulacsaládot alkot. A létrejövő különböző kollagénmolekula-típusokat római számokkal jelölik. A szervezetünkben megtalálható kollagének több, mint 90%-a I-es típusú.

  1. Fibrilláris típusú kollagének: I, II, III, V, VI, VII, XI, XVI
  2. Fibrillumhoz asszociált kollagének: IX, XII, XIV
  3. Hálózatképző kollagének: IV, VIII, X

Rugalmas rostok[szerkesztés]

Más néven elasztikus rostoknak nevezzük. A kollagénrostoknál vékonyabb, drótszerűen kihúzódó rostok, melyek helyenként villaszerűen elágaznak, majd újra egyesülnek és ezzel rugalmas hálózatokat képeznek. Leginkább ott fordul elő a szervezetben, ahol a szervek jelentős alakváltozásnak vannak kitéve, például a tüdőben, nagy erek falában. Elektronmikroszkópos képen megfigyelhető, hogy egy sűrű, belső amorph állományból és egy finom, fibrilláris szerkezetű széli zónából tevődnek össze. A belső rész tartalmazza az elasztikus rost gumiszerűen rugalmas anyagát, az elasztint, ami egy tropoelasztin nevű monomerből épül fel. A széli fibrilláris allomány fibrillin microfibrillumokból áll.

Rácsrostok[szerkesztés]

A sejtképző szövetek jellegzetes rosttípusa, így a csontvelő, lép, tonsillák, és nyirokcsomók finom támasztókészülékét alkotják, de kis mennyiségben a kötőszövetben mindenütt megtalálhatóak. Lényegében finom kollagénrostoknak tekinthetők, fő komponensük a III-as típusú kollagén. A rácsrostot alkotó kb. 20 nm-es fibrillumok harántcsíkolatot mutatnak. A rostok anyagát a reticulumsejt termeli a reticuláris kötőszövetben, de a fibroblastokon és reticulumsejteken kívül simaizomsejtek és Schwann-sejtek is képesek rácsrost alapanyagot termelni.

Fibrillin[szerkesztés]

Vékony fibrillumok, melyek 8-10 nm vastagságúak. Kb. 350 kDa tömegű glikoprotein. Immuncitokémiával szinte mindenütt kimutatható kötőszövetben, izmokban, szaruhártya Descemet-membránjában, a szem lencsefüggesztő rostjaiban.

Amorph alapállomány[szerkesztés]

Fénymikroszkópban homogén, szerkezet nélküli masszaként látható, innen kapta nevét.

Az ECM jelentős mennyiségben tartalmaz összetett szénhidrátokat. A glükózaminoglikánok (GAG) ismétlődő diszacharid egységekből épülnek fel, amelynek egyik alkotóeleme az N-acetilglukózamin vagy N-acetilgalaktózamin, a másik pedig egy savas cukor. A GAG-ok gyakori oldalláncai a szulfátcsoportok is. Kémiailag erősen hidrofil jellegűek, meghatározzák a mátrix konzisztenciáját.

Proteoglikánok és glükózaminoglikánok[szerkesztés]

  • Hyaluronsav (hialuronán): Szabad állapotban létezik, felelős a porcszövet rugalmas teherbírásáért.
  • Szindekán: Integráns membránfehérje, lényegében membránba épített proteoglikán.
  • Kondroitin-, heparán-, dermatánszulfát: proteoglikánok
  • stb.

Az extracelluláris mátrix (ECM) fontos komponensei azok a fehérjék, melyek sejtfelszíni receptorokkal, kollagén rostokkal, proteoglikánokkal egyaránt kapcsolatot létesítenek, ezeket adhéziós gliproteineknek nevezzük.

Adhéziós glikoproteinek[szerkesztés]

  • Fibronektin: Két, hosszú láncból felépülő dimer, többféle kötőhellyel az integrin, kollagén, heparin, fibrin számára. A kötőszöveti sejteket köti a kollagén rostokhoz vagy más ECM komponensekhez.
  • Laminin: Három peptidláncból épül fel. A multiadhezív fehérjék egyik fontos képviselője, mely a bélhám, a kapillárisfal, a veseglomerulusok lamina basalisanak "ragasztóanyaga".

Integrinek[szerkesztés]

A szövetek organizációjának, integritásának kialakításában játszanak szerepet. Transzmembrán fehérjék, melyek az ECM molekuláit felismerő receptorként működnek. αß heterodimerek, mindkét alegységcsalád több, szövetspecifikus tagból áll, kombinációik több, mint 20-féle integrin dimert eredményeznek. A sejtmembrán külső felszínén mátrixfehérjékkel (kollagén, laminin, fibronektin) kapcsolódnak, a citoszól felől pedig vagy aktinfilamentumok végződnek rajtuk fokális adhéziót alkotva vagy intermedier filamentumokkal hemidezmoszómát képeznek.

Szerepe és feladatai[szerkesztés]

Az extracelluláris mátrix szerkezetéből adódóan számos létfontosságú feladatot lát el, például meghatározó szerepe van a kötőszövet fizikai tulajdonságait illetően. Mechanikai támaszt nyújt a sejteknek, befolyásolja a sejt polaritását, növekedését, differenciálódását, a sejtvándorlást. Biztosítja a szöveteknek a fejlődéshez és kifogástalan működéshez szükséges mikrokörnyezetet. A szöveti megújulás támasza, emellett pedig szabályozó fehérjéket termel és raktároz. Hatással van a sejtek génexpressziójára, illetve a komponensei által megkötött hormonok, növekedési faktorok szignáltranszdukciós hatásait segíti, modulálja. Képződése elengedhetetlen például a megfelelő növekedéshez, de a sebgyógyuláshoz is szükséges. Tanulmányozásával jobban megérthető a dinamikája a tumoroknak és az áttéteknek, mivel az ilyenfajta megbetegedés gyakran az ECM pusztulásával jár.

Felépülése és lebomlása[szerkesztés]

A mátrix minden komponense állandó megújulásban van: szintézisük után bizonyos ideig vannak jelen, majd lebontódnak. A lebontást az ún. metalloproteázok (mátrix-metalloproteáz: MMP) végzik, amelyek nevüket a katalitikus centrumban található Zn-atomról kapták. Általában ez egy peptid által fedve van, így ezek gátolt állapotban vannak és aktiválásukhoz ezt a fedő peptidet el kell távolítani. A metalloproteázok többféle szabályozás alatt állnak, a kontroll lényeges elemei a tissue inhibitor of metalloproteases (TIMP), különböző glikoproteinek, melyek gátolják a metalloproteázokat. A felépülés és lebomlás így egyensúlyban van, de a lebontás képes fiziológiásan fokozódni, ha szükséges (pl.: emlő tejtermelés utáni visszafejlődése, ovulatio, embrionalis fejlődés során). Kóros esetben az egyensúly a lebomlás felé tolódhat, ami degenerációhoz vezet.

Lamina basalis[szerkesztés]

Hámrétegek, endothel, glia kötőszöveti határán vékony határréteg van, melyet basalis membránnak (alaphártyának) neveztek el. Összekötő elemnek tekinthető az epithelium és a kötőszövet között. Klasszikus szövettani leírások szerint szénhidrátokban gazdag struktúra. A basalis membrán két szerekezeti elemből áll:

  1. Lamina basalis
  2. Lamina fibroreticularis

A lamina basalis vékony (40-120 nm vastag) összefüggő réteg, mely a rajta fekvő sejtnek a terméke. További két részre bontható:

  • lamina rara: közvetlenül a sejtmembrán mentén üresnek cagy igen laza szerkezetűnek látszó, vékony, folyamatos réteg.
  • lamina densa: tömött, filamentaris szerkezetű, egyenletes, folyamatos réteg.

A lamina fibroreticularis főként rácsrostokból (III-as típusú kollagén) álló lapos hálózat, amely a lamina basalishoz illeszkedik hozzá, elemeit kötőszöveti sejtek termelik. Különösebb átmenet nélkül átmegy a kötőszöveti állományba, korábban ezt a réteget hívták basalis membránnak.

Szerkezeti felépítés[szerkesztés]

  • Lamina basalis

A lamina densa vázát IV-es típusú kollagén alkotja. A molekulák a felszínnel párhuzamosan halózatos rétegeket alkotnak és szorosan egymásra épülnek. Ebbe az alapszerkezetbe ágyazódnak a lamininmolekulák, egyik végükkel a sejtmembrán lamininreceptorához kapcsolódnak, másik végük a lamina rara állományába ágyazódik bele. A sejthártya és a lamina basalis összekötéséhez hozzájárul még a XVII-es típusú transzmembrán kollagén is. A lamina densa szerkezetét stabilizálják még a nidogén adhéziós molekulák vagy például a lamina basalishoz kötődő proteoglikánok (pl.: perlekán). A lamina rarában húzódnak a lamina densát, a sejtfelszínhez kötő molekuláris részletek (integrinek kinyúló végei, lamininrészletek, szindekán GAG-láncai, XVII-es kollagén)

  • Lamina fibroreticularis

A lamina fibroreticularis III-as típusú kollagénrostjait horgonyzó filamentumok (VII-es típusú kollagén) és fibrillin mikrofibrillumok kötik a lamina densához.

Lamina basalis a vese-glomerulusban (1-es szám)

Jelentősége[szerkesztés]

  • Mechanikai jellegű - a lamina basalis ellenálló, hajlékony struktúra
  • Barrier a hám és kötőszövet között
  • Sejtbiológiai funkció - jelátviteli folyamatokat indít a sejt belseje felé
  • Vezető felületet képez a hámsejtek vándorlásakor a hámregenerációban
  • Molekuláris szűrő elsősorban a vese glomerulus-kapillárisaiban

Klinikai jelentőség[szerkesztés]

Az extracelluláris mátrix defektusai különböző betegségekhez vezethetnek. Bizonyos integrinek örökletes defektusa például leukocita-adhéziós deficienciát okoz: a fehérvérsejtek képtelenek a sérülés, gyulladás helyszínére vándorolni és életveszélyes fertőzések léphetnek fel.

Az extracelluláris mátrixot érintő leggyakoribb betegségek és jellemzőik

Kollagén betegségek[szerkesztés]

  • Skorbut
  • Ehlers-Danlos-szindróma
  • Osteogenesis imperfecta
  • Chondrodysplasia
Marfan-szindróma

Elasztikus rost betegségek[szerkesztés]

  • Marfan-szindróma
  • Cutis laxa

Tumoros megbetegedések[szerkesztés]

Daganatsejtekben az integrinek eltűnése baljós jel, mert a sejtek elvesztik kapcsolatukat a mátrixszal, a daganat invazívvá válik és áttétet képez, megnő a metasztatizáló képessége.

Források[szerkesztés]

  • Röhlich Pál (szerk.): Szövettan, 4. kiadás,Semmelweis Kiadó és Multimédia Stúdió, Budapest, 2014.
  • Szeberényi József: Molekuláris sejtbiológia, 3., átdolg. kiad., Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2011.
  • Ádám-Dux-Faragó-Fésüs-Machovich-Mandl-Sümegi: Orvosi biokémia, 3. kiadás, Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2004.
  • David L. Nelson, Michael M. Cox: Lehninger Principles of Biochemistry, 6th ed., W.H. Freeman and Company, 2013.