Szerkesztő:Betyárleány48/próbalap

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az In Memoriam egyik 1895-ben kiadott változatának borítója

Alfred Lord Tennyson Tennyson In Memoriam című verse elégia, melyet egy Cambridge-ban megismert barátjához (s hiteles források szerint szerelméhez), Arthur Henry Hallam-hoz írt, aki agyvérzésben halt meg Bécsben 1833-man. A vers jambikus tetrameterben íródott. Témája nemcsak Hallam halála és a gyász, hanem a természet kegyetlenségét is bemutatja, valamint azt, hogy a Viktoriánus korban (1837-1901) elutasították a keresztény hitet. Ez teszi a dalt elégiává, rekviemmé és kesergővé is egyben.

Története[szerkesztés]

Az In Memoriam A. H. H. 1850-ben jelent. Elégia, narratív vers, mely 2,916 jambikus tetraméterből és 133 énekből áll. Tennyson 17 év munkája után (1833-1850) dolgozott a versen, majd névtelenül jelentette meg In Memoriam A. H. H. Obiit MDCCCXXXIII néven (Arthur Henry Hallam emlékére, meghalt 1933-ban).

Témái[szerkesztés]

Tennyson a Viktoriánus korban született és élt, ezért azokról a dolgokról írt, amik akkor érdekelték az embereket, például a természet (melyet Robert Chambers 1844-ben kiadott A Teremtés Természettörténetének nyomai című könyve ihletett). Ilyen még a hit és annak elfogadása, valamint megértése.

Az 54. vers így szól (mivel a művet még nem fordították le magyar nyelvre, ezért most csupán így olvasható):


Isten és Természet vitáz?

Hogy a vadonnak ily' álma

Van, pedig ártatlan látszat,

Egy élet neki vagy többszáz.


Én, mindent jól megvizsgálva

Keresem titkát tettein,

Találom élő magjain

Meg a kitartás sarkában.


Most szilárd lábam meginog,

Törődésem súlya húz le

A nagy világ lépcsőibe,

Istenhez megyek, áhítok.


Kinyújtom hitem kezeit,

Port gyűjtök és hívogatom

Azt, akit Istennek mondok,

És bízom Isten terveit.


Emellett szerepet kap a Tennyson Hallam iránt érzett emócióinak figyelembevétele és megértése is, melyet egy reménytelen szerelmes hangján önt szavakba.

A királyi családban[szerkesztés]

Az In Memoriam Viktória királynő kedvenc verse volt, akinek férje halála után szüksége volt a vigasztalásra. 1862-ben és 1883-ban a királynő személyesen is találkozott a Lorddal, hogy kifejezze tetszését a műve iránt.