Szeptember végén

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szeptember végén
A Szeptember végén kézirata
A Szeptember végén kézirata

Szerző Petőfi Sándor
Megírásának időpontja 1847. szeptember
Nyelv magyar
Témakör házasság
Műfaj vers
Kiadás
A Petőfi házaspár szobra a koltói Teleki-kastély kertjében

A Szeptember végén Petőfi Sándor 1847 szeptemberében írt elégiája, amelyet feleségéhez, Szendrey Júliához írt. Petőfi és Szendrey 1847. szeptember 8-án házasodtak össze, és ezután Koltóra mentek nászútra, ahol a Teleki-kastélyban töltötték a mézesheteket. Itt keletkezett a vers.[1]

Szerkezete[szerkesztés]

A mű három nyolcsoros versszakból áll, rímképlete keresztrím (ABABCDCD). Sorai bizonyos felfogás szerint felütéssel kezdődnek és daktilikusan folytatódnak, más nézőpont szerint anapesztikusak.[2]

Az első szakaszban a költő párhuzamot von az ősz, mint a nyárból a télbe való átmenet és saját életkora, mint az ifjúságból az öregségbe és a halálba való átmenet között. Az eszmei párhuzamot erősíti a „lent” (a nyár viruló termékenysége) és a „fent” (a tél, mint az elmúlás jelképe) közötti szembenállás.[1]

A második szakasz kezdősora („Elhull a virág, eliramlik az élet...”) Kosztolányi Dezső szerint a legszebb magyar verssor.[1] Az ezt követő sorokban a lírai én a szerelmes boldogság múlékonyságán lamentál, és feleségének felteszi a kérdést, hogy ha megözvegyülne, megházasodna-e újra.

A harmadik versszakban azután szentimentális ígéretet tesz, hogy ha özvegye új párt is választana, ő akkor is, a halálon túl is szeretni fogja feleségét.[1]

Petőfi a vers keletkezése után nem egészen két évvel meghalt, Szendrey Júlia pedig a következő évben újra férjhez ment.[3]

A vers[szerkesztés]

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Források[szerkesztés]