Szamuráj páncélzat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából


A páncélos katonák legkorábbi ábrázolásai a kofun-korszakban (i. sz. 250-500) keletkeztek, kulcslyuk alakú sírokra állított terrakotta figurák, úgynevezett hanivák formájában.[1] A legtöbb korai japán páncélt kifejezetten úgy alakították ki, hogy védelmet nyújtson a nyílvesszők ellen. A szamurájok jellegzetes vértezete szinte eszményi módon védte lóháton ülő viselőjét. Minden páncéllal szemben kettős követelmény érvényesült: hajlékonynak és könnyűnek kellett lennie, miközben azonban hatékony védelmet is kellett nyújtania.[2]

A legelső páncélruhák, a tankó[szerkesztés]

A legkorábbi páncélok a Jamato állambeli sírokból kerültek elő. Ezeket nevezik tankónak. Nehéz vaslemezből készültek, amiket bőrszíjakkal erősítettek egymáshoz. Egyértelműen gyalogos katonákra tervezték őket. Szinte minden fennmaradt darabról elmondható, hogy szorosan illeszkedett a harcosok testéhez. A páncél elöl két részből állt, amiket szövetcsíkok fogtak össze. A jobb elülső részre, vagy akár mindkét oldalra, egy-egy felnyitható részt terveztek, hogy könnyebben magukra tudják azt ölteni. A karok alatti mély kivágások elöl a mellkas felső részére futottak ki, hátul pedig kicsit magasabbra. Az utóbbiakra egy pár, szövetből készült váll-lapot erősítettek, amik a csípőre nehezedő súly jelentős részét a vállakra helyezték át. [3][4]

„Az alsótestet védő, a peremes szélű testpáncélra rákötött harang szabású, alig térdig érő csataszoknyát kuszazurinak nevezték. A nyakvédőhöz hasonlóan, ez is mintegy tíz darabból állt, amelyeket a belső felületükön futó bőrszíjra fűztek fel, s a test két oldalán felhasították őket, hogy megkönnyítsék a páncélban való mozgást. Az alsó lábszárat akkoriban semmi sem védte, ám a fennmaradt sziklarajzok azt mutatják, hogy a katonák térd alatt megkötött, hosszú, bő szárú nadrágot viseltek. A vállat és a felkart ívelt lemezek védték, amelyek a váll és a könyök közötti részt fedték be. Az utolsó elem a lefelé keskenyedő, hosszú, cső alakú alkarvért volt. Ezeken apró bőrpikkelyek sorakoztak, így hatékony védelmet nyújtottak az alkar külső részének.”[5]

A nyak védelméért a sisak oldalán és hátsó részén lefutó bőrszíjakra rendszerint öt, U alakú vascsíkot fűztek, úgy, hogy az alsó mindig rásimuljon a felette levő csíkra.[6]

A nedves japán klíma miatt a fém részeket lakkréteggel vonták be.[7]

Az első lamelláris páncél, a keikó[szerkesztés]

A sok apró, egymást fedő, sorokban felfűzött vas- vagy bőrpikkelyekből álló, flexibilis, szinte mindig háromszög alakú vértet lamelláris páncélnak nevezzük. Hatékonyságának titka az volt, hogy a páncélszövet elnyelte az ütések erejét, mielőtt még a vágófelület áthatolt volna rajta.

Továbbra is készítettek tankókat is, azonban új eljárást alkalmazva kifejlesztették a keikót a lovasság számára. Ez leginkább egy ujjatlan, elöl nyitott kabátra emlékeztetheti az embert, amelyhez egy combközépig érő, harangszabású szoknyarész tartozott. Derekánál egy sor elnyújtott, befelé hajló pikkelyből álló övrész húzódik. A keikó váll- és felkarvértje hasonlít a tankójéra, de ez már teljes egészében lemezekből készült. Az alkart immár nem körkörösen védték, csak egy vékony, függőleges lapocskát helyeztek fel, ami nem volt túlságosan hatékony megoldás. A láb mindig is sebezhető pontja volt a lovas katonáknak. Ezért a nyerget általában úgy készítették el, hogy védje a test alsó részét is. A keikóval együtt megjelent egy új sisaktípus is, mely annyiban tért el a tankó sisakjától, hogy az elülső részéhez egy előugró ellenzőrészt szegecseltek, amit vagy geometriai mintával, vagy stilizált indamotívumokkal díszítettek, illetve a sisak csúcsát egy kupa formájú dísz zárta le.[8]

A joroi páncél[szerkesztés]

A 12. századra a szamurájok többsége már a jellegzetes, dobozszerű joroit viselte, amely igazából a keikó továbbfejlesztett változata volt. Ez már kisebb, egymáshoz rögzített, lakkozott pikkelyekből készült. A részekből nagyobb páncéllemezeket készítettek, melyeket selyem- vagy bőrszíjakkal kötöttek egymáshoz. A lemezek vasból vagy bőrből készültek. Mivel egy vaspáncél túl nehéz lett volna, a fémpikkelyek olyan helyre kerültek, ahol a legerősebb védelemre volt szükség. Máshol bőrpikkelyekkel helyettesítették őket. Így a vért súlya mindössze körülbelül mintegy 30 kilogramm volt. A joroi legnagyobb hátránya a merev, nem hajlékony, dobozszerű formája volt, ami leszűkítette a szamuráj mozdulatait, ha az gyalogosan küzdött vagy lóháton kézifegyvert használt. A lőfegyverek ellen viszont ideális védelmet nyújtott. A testpáncél () négy részből állt. A két nagy vállvértet (szode) a páncél hátsó részéhez rögzítették egy díszes csomóval, amit agemakinak neveznek.[9][10]

„Az agemaki szabad mozgást engedett a karoknak, miközben a test mindig fedett maradt. A vállvérthez további két védőlemez tartozott, ami a zsinórok átvágását akadályozta meg. Mellvéd gyanánt díszes bőrlemezt erősítettek a mellkas fölé, hogy megakadályozzák a nyílvesszők becsapódását. A sisakot (kabuto) általában 812 darab, nagy, kiemelkedő, csúcsban végződő szegecsekkel összeillesztett darabból állították össze. Az ellenzőt (mabiszasi) a sisak elülső részéhez szegecselték, s mintás bőrrel fedték be. A nyakat hátul nehéz, öt darabból álló páncél (sikoro) védte, amelyet a sisakra erősítettek. A felső négy elemet visszahajtották a két végén az arcnál (fukigaesi), amely felfogta a vízszintes sávokból álló sikoróra fentről lefelé mért csapást. A sisak alatt rendszerint fejfedőt (ebosi) viseltek, ám, ha a szamurájnak hosszú haja volt, varkocsát (motodori) kivezethette a sisak csúcsán, a lapocskák találkozásánál található nyíláson (tehen). Néhány képen a szamurájok primitív maszkokat viselnek (happuri), amely csupán a homlokot és az orcákat takarta. A jobb karon nem hordtak vértet, hogy akadály nélkül fel tudják húzni az íjat, a balon viszont a bő ruhaujjra védőlemezeket varrtak.”[11]

Haramaki és hara-ate páncél[szerkesztés]

A haramaki a joroi egyszerűsített változata, kevésbé tágas és dobszerű, mindössze negyed annyiba kerülő lovasíjász-páncéltípus volt. Nagyjából egyszerre jelent meg a joroi páncéllal. A két vért közti legfőbb különbséget az jelentette, hogy a vadiatét, a jobb kar alá csatlakoztatott önálló lemezt elhagyták, a páncél elemeit pedig az egymásra fekvő szélek összekötözésével kapcsolták össze. Ujjak csak opcionálisan tartoztak a haramakihoz, de a harcosok gyakran csatlakoztattak hozzá ilyeneket. A felsőkart hiroszodék, flexibilis ujjak védték. A vértet a katakami zsinórokkal függesztették a harcos vállára, a kuszazuri pedig a felső lábszárat óvta a sérülésektől. A haramaki tehát egy gazdaságos páncél volt, amit a szegényebb szamurájok hordtak, míg a magasabb rangú harcosok továbbra is a drága és tágas joroi páncélt viselték. [12][13]

A gyalogos harcosoknak azonban nem volt szükségük a vállpanelekre sem, inkább egy ettől is egyszerűbb és olcsóbb viseletek részesítettek előnyben. Ez volt a hara-ate, ami igazából nem több, mint egy megerősített törzsvédő eszköz. Használata igen célszerűnek bizonyult, azonban nyilvánvaló fogyatékosságokkal rendelkezett, hiszen nem takarta sem a hátat, sem az oldalakat.[14]

Dómaru páncél[szerkesztés]

A 14. század elején új, a hara-atén alapuló vértezett típus jelent meg, amely azonban elődjétől már sokkal jobb védelmet biztosított viselőjének. Ez a dómarunak („kerek törzs”) nevezett testpáncél lakkal bevont, megerősített törzsvédelemmel rendelkezett. Igazából ezt tartják a szengoku dzsidai (azaz a hadakozó fejedelemségek kora) páncélzatának. Eredetileg gyalogosok viselték. Szorosan körbefogta a testet, illetve a kisebb vállvértek miatt sokkal alkalmasabb volt a gyalogos harcra és a nyeles fegyverek használatára. Ismeretes egy ilyen típusú fennmaradt páncélöltöny, melyet női testre szabtak. A hagyomány szerint ezt egy Curuhime nevű nő használta 1542-ben, a Japán-beltengeren vívott ütközetekben. Idővel már nem igazán tudták megkülönböztetni a dómarut a haramakitól. A 16. századtól a háton megkötött páncélt nevezték haramakinak, az oldalt kötős változatot pedig dómarunak hívták.[15][16][17]

Tószei guszoku páncél[szerkesztés]

A tószei guszoku egy új páncéltípust képviselt, melyet a 16. század végére alkottak meg. Könnyebb és hajlékonyabb volt a korábbi vérteknél, illetve kevesebb zsinórzatot is igényelt azoknál. A test nagyobb részét védte hatékonyabban a lándzsaszúrásoktól. Különösen jól védelmezte a has alsó tájékát. Az üres páncélok elég erősek voltak ahhoz, hogy önmagukban is megálljanak, ezért olykor „álló páncélként” (tacsi dó) emlegetik.[18][19]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Blomberg 2001. 17. o.
  2. Conlan 2010. 38. o.
  3. Conlan 2010. 38. o.
  4. Turnbull 2005. 134. o.
  5. Turnbull 2005. 134. o.
  6. Turnbull 2005. 135. o.
  7. Conlan 2010. 40-45. o.
  8. Turnbull 2005. 135-136. o.
  9. Conlan 2010. 39-40. o.
  10. Turnbull 2005. 137-138. o.
  11. Turnbull 2005. 137-138. o.
  12. Conlan 2010. 61-64. o.
  13. Turnbull 2005. 137. o.
  14. Conlan 2010. 62-64. o.
  15. Conlan 2010. 40, 64. o.
  16. Frédéric 1974. 221-227. o.
  17. Turnbull 2005. 138-139. o.
  18. Conlan 2010. 117-118, 124, 150. o.
  19. Turnbull 2005. 139. o.

Irodalom[szerkesztés]

  • Blomberg 2001.: Blomberg, Catharina. Szamurájok. Japán harcos nemességének történelmi és vallási háttere. Budapest, Szenzár Kiadó, 2001.
  • Conlan 2010.: Conlan, Thomas, D. Szamurájok. Fegyverek és harcitechnikák 1200-1877. Budapest, Ventus Libro Kiadó, 2010.
  • Frédéric 1974.: Frédéric, Louis. Japán hétköznapjai a szamurájok korában 1185-1603. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.
  • Turnbull 2005.: Turnbull, Stephen. Szamurájok. Japán nemes harcosainak története. Budapest, Kossuth Kiadó, 2005.