Ugrás a tartalomhoz

Stavoren asszonya

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Stavoren asszonya
1969-ben állított szobor
1969-ben állított szobor
Eredeti címHet Vrouwtje van Stavoren
A Wikimédia Commons tartalmaz Stavoren asszonya témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

A Stavoren asszonya egy 16.századi eredetű holland népmese, mely egy ténylegesen lezajlott földrajzi eseményen, Stavoren kikötőjének elhomokosodásán és a város ezutáni hanyatlásán alapul. Több tucat verziója maradt fenn, a Grimm-testvérek is feldolgozták, végső formáját a 19. században nyerte el.

Történet

[szerkesztés]

Stavoren egykoron egy híres és gazdag kikötő- és kereskedőváros volt. Hajói bejárták a tengereket, majd kincsekkel megrakodva tértek vissza. A gazdagok leggazdagabbika egy hajótulajdonos-kereskedő özvegye volt. Több hajóval rendelkezett, mint a város többi lakója összesen. Háza aranytól, ezüsttől, drága szőnyegektől roskadozott.

A gazdagság az asszonyt elbizakodottá és gőgössé tette, boldog viszont csak nem volt. Ő a világ létező legnagyobb kincsére vágyott. Egy napon elindította legszebb hajóját és legöregebb kapitányát, addig ne térjen vissza, míg a világ legnagyobb kincsét nem hozza el neki.

A hajó bejárta a világ tengereit, de csak nem találták meg a világ legnagyobb kincsét. Hazafelé útban még megálltak Danzig városában. Ott sem jártak sikerrel, végül egy raktárházban odaöntöttek a kapitány elé egy véka búzát, itt a világ legnagyobb kincse. Elveted, kikel, learatod és kenyér lesz belőle. Gyémánton nem él meg az ember, a búza viszont maga az élet.

A kapitány telerakatta búzával a hajóját és visszaindult. Az asszony a rakományt meglátva éktelen haragra gerjedt, megparancsolta, hogy az egész rakományt szórják a kikötő bejárata előtt a vízbe. Ekkor egy öregember fordult hozzá: ha neked nem kell, add a szegényeknek, de szavai mit sem használtak, a búzát a tengerbe szórták.

Az öreg ekkor folytatta: megveted a búzát, lenézed a szegényeket, de hamarosan magad is koldusként jársz a betevőért. Az asszony kinevette, majd drága gyűrűjét a tengerbe dobta és így szólt: hamarább fog ez a gyűrű visszakerülni hozzám, mintsem koldus leszek. Hónapok teltek el, a hajók járták a tengereket és hozták a kincseket.

Az asszony azonban továbbra is a legnagyobb kincsre vágyott. Egy napon az összes hajóját egyszerre küldte el a kincsért. Noha figyelmeztették, hogy ez veszélyes, nem törődött vele. Aznap hal készült vacsorára. A szakácsnő rémülten rohant be az asszonyhoz, a piacon vett hal gyomrában megtalálta a tengerbe dobott gyűrűt. Éjjel hatalmas vihar tört ki, mely az egész flottát elpusztította.

Az asszonyt attól fogva csapás csapás után sújtotta, hamarosan koldusszegény lett. A város öntelt lakó sem jártak sokkal jobban. A vízbe szórt rakomány búza kikelt, magot ugyan nem hozott, de megkötötte a homokot. A kikötő lassan elsekélyesedett, a hajók már nem tudtak kikötni, a város elszegényedett, majd elnéptelenedett.

Források

[szerkesztés]