Hortobágyi kényszermunkatábor

1950 és 1953 között mintegy 10 ezer embert telepítettek ki bírói ítélet nélkül. Fegyveres őrizet mellett, embertelen körülmények között kellett kényszermunkát végezniük a Hortobágy környéki állami gazdaságokban. A kitelepítettek az 1953-as amnesztiát követően sem térhettek vissza otthonaikba és kárpótlást sem kaphattak.

1950. június 23-án megkezdődött deportálások a kommunista hatalom beteges élelmének jellemző példája voltak. Családok ezreit vitték 12 alföldi munkatáborba az ország nyugati és déli határvidékéről, amelyet az akkori kormányzat (Dobi István, Rákosi Mátyás, Nagy Imre, stb...) a hidegháborús viszonyok miatt nem mondott biztonságosnak. A kitelepítetteknek alig egy órájuk volt holmijaik összeszedéséhez, irataikat elvették, s a lakhelyükön csak mintegy fél méter széles ágyon kaptak helyet.

Kényszermunkájukat a környező falvak állami gazdaságaikban végezték egészen addig, amíg az első Nagy Imre vezette kormány 1953 júliusában amnesztiát hirdetett, és az év őszén feloszlatták az internálótáborokat. A kárvallottak azonban előző lakhelyeikre nem mehettek vissza, és csak segédmunkára vették fel őket. A rendszerellenesnek nyilvánított elhurcoltak házát, vagyonát így végleg elkobozták, amivel a lakosságot akarta a hatalom megfélemlíteni. Az áldozatokat azóta sem kárpótolta senki.

A még életben lévő volt kényszermunkások 2000-ben megalakították a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületét, amelynek ma 915 tagja van.