Pathopeia
A pathopeia vagy pathopoeia a görög pathos (szenvedélyes lelkesedés, hév) és poiia (készítés) szavakból jön létre. Használják rá a path-o-poy'-a, adfectus, affectus expressio és a description of feelings kifejezéseket is. Általában az olyan beszéd általános kifejezése, ahol az orátor(szónoki képességekkel rendelkező személy) a hallgatóságból, a saját érzelmeit megmutatva érzelmi reakciót váltson ki.[1] Az érzelmi ráhatást azonban többféle tényező befolyásolhatja (idő, nem, kor, helyszín, stb.)
Egy másik meghatározás szerint, a pathopeia az elme érzelmi kifejeződése, amely minden nagyobb érzelmet kifejez.[2] Ugyanez egy harmadik megfogalmazás szerint, egy az ember lelkében lévő felettébb túlzott szenvedélyt, örömöt, bánatot, izgatottságot, vágyat, és szeretetet jelent.
Henry Peacham így ír róla: A pathopeia a beszéd egy olyan formája, ahol szónok célja olyan indulatok keltése a hallgatóságban, mint a felháborodás, félelem, irigység, remény, gyűlölet vagy bánat.[3]
Az alak használatában van néhány szükséges pont, amit érdemes megfigyelni:
Először, hogy a szónok a hallgatóság elméjét szeretetre vagy szenvedélyre mozgassa, hatékonynak kell lennie. Nem szabad lecsupaszítani a szavakat, ha az óvatos hallgatóságban is hatást akarunk kiváltani.
Másodszor, a helyet és az időt. Figyelni kell arra, hogy tapintatosak legyünk a gyásznál, ahogy a házasságnál vidámak. Ha nem így cselekszünk, mindkét esetben ellenszenves természetbe ütközünk.
Harmadszor, az időszerűtlenség, amikor túl elhamarkodott az érzelmek váltakozása. Az egyik pillanatban még sír, a másikban nevet. Így túl abszurddá válik a helyzet.
Negyedszer, a szónoknak meg kell figyelnie az érzelmek váltakozását.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Silva Rhetoricae. [2004. december 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
- ↑ Archivált másolat. [2012. augusztus 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. december 16.)
- ↑ In.: Henry Peacham - The Garden of Eloquence, 1593