Légvédelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A légvédelem a repülő harci járművek elleni hadviselést jelenti. Két csoportra osztható: csöves légvédelem és légvédelmi rakétatüzérség.

ZU-23-2 23 mm-es ikercsövű légvédelmi gépágyú Komáromban, a Monostori Erőd udvarán
Az SZ–125 Nyeva fix telepítésű, közép-hatómagasságú honi légvédelmi rakéta a Földi Telepítésű Magyar Légvédelmi Fegyvernem Múzeumának Honi Légvédelmi Parkjában 2011 júliusában

A légvédelmi tüzérség története[szerkesztés]

1783 őszén a Montgolfier testvéreknek sikerült egy légballonnal a levegőbe emelkedniük. Egy év múlva porosz mérnökök felismerték a léggömb harcászati felhasználásának jelentőségét, és annak elhárítását is. Ennek gyakorlati kipróbálására az 1870–71. évi porosz–francia háborúban körülzárt Párizs adott lehetőséget. A városból hatvanhat léggömböt eresztettek fel, melyek híreket szállítottak a felmentő seregnek. Mivel ezek ellen a tábori tüzérség tüze hatástalan maradt, Alfred Krupp megszerkesztette a légvédelmi lövegek ősét, a 3,7 cm űrméretű ballonelhárító ágyút.

Az első világháborút követően a légvédelem két alapvető csoportra oszlott: az alacsonyan repülő vadászgépek ellen bevetett gépágyúkra és a magasan repülő bombázók megsemmisítésére alkalmas egylövetű légvédelmi ágyúkra. A második világháborúban használtak először nagyobb számban folyékony üzemanyaggal működő rakétákat. Napjainkra az egylövetű, nehéz légvédelmi ágyúkat teljesen felváltották a a rakétarendszerek, a gépágyúk azonban még mindig hasznos légelhárító eszközök maradtak.

A csöves légvédelem jellemzői[szerkesztés]

A csöves légvédelmi lövegeknek számos hasonló tulajdonságuk van, mint

  • a lövedék nagy kezdősebessége
  • páncéltörő lőszer
  • nemcsak légvédelemre, hanem harckocsik és más páncélos eszközök ellen is kiválóan alkalmazhatóak.

A páncéltörő rakéták megjelenése után a páncéltörő ágyúk elavultnak számítottak.

Napjainkra a légvédelmi lövegeket (általában gépágyúkat) már nem a tüzértiszt irányozza a cél felé, hanem a fegyverekbe légvédelmi radar van beépítve, így a közeledő légi járműveket egyből tűz alá tudják venni.

Léteznek kézi fegyverek is, amelyek hatásosak lehetnek a jellemzően 80 m alatt repülő járművek ellen, ilyen például az RPG–7 kézi páncélelhárító gránátvető.

Légvédelmi rakétatüzérség[szerkesztés]

A rakétatüzérség jellemzője, hogy a lövegekben alkalmazottaktól eltérően rendszerint nem irányított, reaktív hajtású lövedékeket alkalmaz a tűzcsapás végrehajtásához. Általában mozgó platformra szerelt, relatíve kicsi rakétavető állványt alkalmaznak. A rakéták lőtávolsága igen nagy, a tűzvezető rendszer pedig erősen integrált. Nem alkalmaznak előretolt tüzérségi felderítőket, a célzási pontosságuk és tűzgyorsaságuk hosszabb távon elmarad a csöves tüzérségi fegyverekétől.

A rakéták kiválóan alkalmazhatóak légvédelmi feladatokra, egyes típusok több tíz/száz kilométerről képesek bemérni a gyorsan repülő célpontokat.

A légvédelmi rakétáknak egy típusa az úgynevezett követőrakéta. Ez azt jelenti, hogy a rakéta képes a kiválasztott célt követni, majd felrobbantani azt.

Források[szerkesztés]

  • Balla Tibor [et al.]: A magyar tüzérség 100 éve: 1913-2013. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2014.
  • Fegyvertípusok enciklopédiája: hét évezred fegyvereinek kézikönyve. (Szerkesztette: Reviczky Béla. Fordította: Dezső Tamás, Kondorosi Ferenc, Pásztor István és Várhegyi Tamás) Gemini Kiadó, Budapest, 1995.
  • Földi Pál: Gábor Áron rézágyúja...: A magyar tüzérség története. Csengőkert Könyvkiadó Kft. [Kistarcsa], 2016.
  • Halberstadt, Hans: Tüzérségi eszközök: a középkortól napjainkig. (Fordította: Harman András nyá. alezredes) Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2003.
  • Kováts Zoltán [et al.]: Tábori tüzérség: Típuskönyv. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988.
  • Somogyi Győző: Hungarian Soldiers in the World Wars 1914-1918, 1939-1945. A világháborúk magyar katonái: 1914-1918, 1939-1945. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015.