Ugrás a tartalomhoz

Konfesszionalizáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A konfesszionalizáció (németül: Konfessionalisierung; magyarul másként: felekezetszerveződés) egy, a német nyelvű történetírásban megszületett historiográfiai fogalom, mely a reformációt követő kora újkori egyháztörténet szerveződési, fejlődési kérdéseire reflektál.

A tézis eredete a II. világháború utáni időszakra vezethető vissza, amikor Ernst Walter Zeeden (1916–2011) munkáiban tűnt fel először a hitvallásképződés (Konfessionsbildung) fogalma. Az 1980-as években Heinz Schilling és Wolfgang Reinhard munkái révén vált a konfesszionalizációs-elmélet az európai kora újkor vizsgálatának fontos részévé.

„Az elmélet megalkotói a különböző hitfelekezetek kialakulását, szerveződését helyezték vizsgálatuk középpontjába. A korábbi hatás-ellenhatáson alapuló megközelítések helyett elsősorban a párhuzamos jelenségekre összpontosítottak elemzéseikben. Ezek szerint a konfesszionalizáció csaknem két évszázados folyamatában a különböző hitvallások révén magukat meghatározó felekezetek – köztük a katolikus egyház is – dogmatikailag, intézményileg, jogilag megerősödtek, és kiépítették saját arculatukat az életvezetésben, a mindennapi művelődésben és a mentalitásban. A felekezetek szerveződése a hívők fegyelemre, diszciplínára nevelése, kényszerítése révén alapvető hatást gyakorolt a modern államfejlődésre is. A korábbi elképzelésekkel szemben a felekezetek szerveződésük és a mindennapi életre gyakorolt hatásuk révén sokkal inkább motorjai voltak az európai modernizációs, korszerűsítő folyamatoknak, mintsem visszahúzó, gátló tényezők.[1]

Az tézis kutatói egy tíz lépcsőfokból álló kategorizálási rendszert állítottak fel, melyek a kora újkori felekezetszerveződés alapvető tulajdonságait foglalják össze.[1]

  1. Az igazság abszolút birtoklásának tudata.
  2. A hitelvek világos körülhatárolása a hitbeli bizonytalanságok kiküszöbölésének kíséretében.
  3. Gondoskodás a tanok megfelelő képviselőiről és az alkalmatlanok kiszűréséről.
  4. Előbbihez szorosan kapcsolódik a művelődés újjászervezése, monopolizálása; felekezet-specifikus oktatási intézmények létrehozása.
  5. A saját istentiszteleti formák, intenzívebb szertartások, közösségi események révén a hívek felekezeti tudatosságának erősítése.
  6. Sajátos, a felekezetre jellemző nyelvhasználat kialakítása.
  7. A propaganda (és a cenzúra) alkalmazása.
  8. A középkori hierarchia megőrzése; vagy új egyházszervezet kiépítése.
  9. A belső egyházi élet ellenőrzése különféle mechanizmusok útján.
  10. Az államhatalommal alkotott szimbiózis.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. a b I. fejezet. [2018. december 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. december 27.)

Források

[szerkesztés]