Greensboro

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Greensboro
Greensboro látképe
Greensboro látképe
Greensboro zászlaja
Greensboro zászlaja
Greensboro pecsétje
Greensboro pecsétje
Becenév: Tournament Town, Gate City,
The Boro
Közigazgatási adatok
Ország  Amerikai Egyesült Államok
Állam Észak-Karolina
Megye Guilford
Alapítás éve 1808
Kormányzati típus városi tanács
polgármester Nancy B. Vaughan (D)
Irányítószám
Lista
27402, 27405, 27406, 27455
Körzethívószám 336
Testvérvárosai
Népesség
Népesség 279 639 fő (2013)
Népsűrűség 940,5 fő/km²
Földrajzi adatok
Tengerszint feletti magasság 272 m
Terület 283 km²
- ebből vízi 11,8 km²
Időzóna EST (UTC-5)
Elhelyezkedése
Greensboro (Észak-Karolina)
Greensboro
Greensboro
Pozíció Észak-Karolina térképén
é. sz. 36° 04′ 48″, ny. h. 79° 49′ 10″Koordináták: é. sz. 36° 04′ 48″, ny. h. 79° 49′ 10″
Guilford County North Carolina incorporated and unincorporated areas Greensboro highlighted.svg
Greensboro honlapja
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Greensboro témájú médiaállományokat.

Greensboro (korábban Greensborough) egy város az Egyesült Államok Észak-Karolina tagállamában.[1] Lakosságszáma alapján a harmadik legnagyobb város Észak-Karolinában, megyeszékhely és a legnagyobb város Guilford megyében és a környező Piedmont Triád nagyvárosi régióban. A 2012-es népszámlálási becslés alapján Greensboro lakossága 277 080. Észak-Karolina közepén, a piedmonti régióban három fő államközi autóút ((Interstate 85, Interstate 40 és Interstate 73) épült a várost átszelve.

2003-ban a korábbi Greensboro - Winston-Salem - High Point nagyvárosi statisztikai területet (MSA) újrarajzolta az Egyesült Államok Vezetési és Költségvetési Irodája. Ezt a régiót a Greensboro-High Point MSA-ra és a Winston-Salem MSA-ra választották szét. A Greensboro-High Point MSA 2010-es lakossága 723 801 fő volt. A népszerű nevén Piedmont Triád néven hivatkozott Greensboro–Winston-Salem–High Point kombinált statisztikai terület (CSA) lakossága 1 599 477 fő volt.

1808-ban Greensborough-t (1895 előtti írásmóddal) egy központi bírósági épület tere köré tervezték, hogy átvegye Guilford Court House-tól a megyeszékhely szerepét. Ez a megyei bíróság így közelebb került a megye földrajzi középpontjához, ezt a helyet akkoriban a megye polgárai könnyebben elérhették, akik a lovas vagy gyalogos közlekedéstől függtek.

Története[szerkesztés]

Korai története[szerkesztés]

Az európaiakkal való találkozás idején a területen, amin később Greensboro kinőtt, a szauráknak nevezett, sziú nyelvet beszélő emberek éltek.[2] Más benszülött kultúrák évezredek óta birtokolták ezt a területet, jellemzően a víziutak mellett megtelepedve, mint ahogy a korai telepesek is tették.

Maryland-en keresztül pennsylvaniai kvéker bevándorlók érkeztek Capefair-be (a mai Greensboro) 1750 körül. Az új telepesek 1751-ben a Snow Camp-béli Cane Creek Friends Meeting-el kapcsolatba hozható vallási szolgálatokat kezdtek szervezni.[3] Három évvel később negyven kvéker család engedélyt kapott a New Garden Monthly Meeting megalapítására.[3] (Az aktus rögzítve van Perquimans és Little Rock negyedéves meeting-jének 1754. május 25.-i jegyzőkönyvében: "A Capefair-beli New Garden-i barátoknak", Joseph Ratliff aláírásával.[4] A település gyorsan nőtt az elkövetkező három évben, tagjai egészen a massachusettsi Nantucket-szigetről érkezőkkel is gyarapodtak.[3] Hamarosan a legfontosabb észak-karolinai kvéker közösséggé vált, és az államban és az Appalache-hegységtől nyugatra megalapított kvéker meetingek szülőjévé.[3]

Az Amerikai Forradalmi Háború után Greensboro városát Nathanael Greene főtábornok, az 1781. március 15.-i Guilford Court House-i csatában résztvevő lázadó amerikai seregek parancsnoka után nevezték el.[5] Bár az amerikaiak elvesztették a csatát, Greene csapatai súlyos veszteségeket okoztak a Charles Cornwallis tábornok vezette brit hadseregnek. A csata után Cornwallis visszavonta csapatait az észak-karolinai Wilmington brit parti támaszpontjára.[6][7]

A Guilford Courthouse-i csata

Greensboro-t Guilford megye földrajzi kozéppontjának közelében alapították, maga a terület "egy áfonyabokrokkal sűrűn benőtt érintetlen erdő volt, mely finom ízű gyümölcsöt termett."[8] A területet a szauráktól vették 98 dollárért. Három észak-déli utca (Greene, Elm, Davie) került kijelölésre, keresztezve a három kelet-nyugati utcát (Gaston, Market, Sycamore).[9] A bíróság épülete az Elm és Market utca kereszteződésének közepén épült fel. 1821-re a város 369 ittlakónak adott otthont.

Blandwood kastély, Alexander Jackson Davis terve alapján

A korai 1840-es években John Motley Morehead kormányzó kérésére, Greensboro-t jelölte ki az állam kormánya az új vasútvonal egyik megállójának, akinek Blandwood ültetvénye Greensboro-ban volt. A vasúti forgalomtól és a piacokhoz való fejlettebb hozzáféréstől serkentve a város jelentősen növekedett, hamarosan "Gate City"-ként vált ismertté a piedmonti szállítási csomópontként betöltött szerepe miatt.[10] A vasút szállította az árut a gyapot textilmalmokba és onnan el. Sok gyáros üzemeihez közel a malomfalukban alakította ki a munkások lakásait.

A textil- és hozzá kapcsolódó vállalkozások egészen a 21. századig működtek, amikor legtöbbjük csődbe ment, átszervezték őket, és/vagy egyesült más vállalatokkal, miután a textilgyártás munkahelyei a tengerentúlra helyeződtek át. Greensboro azonban még mindig a textilipar egyik fő központja, itt találhatók az International Textile Group (Cone, Burlington Industries), Galey & Lord, Unifi, és VF Corporation (Wrangler, Lee, The North Face, és Nautica) központi irodái. A vasúti forgalom továbbra is fontos marad a város gazdaságának, mivel Greensboro a fő regionális teherforgalmi központ. Emellett a fő Norfolk Southern, Washington és New Orleans között az Atlantán keresztüli vonalon napi négy Amtrak személyvonat áll meg Greensboro-ban.

Bár a város lassan fejlődött, a 18. és 19. században a gyapotkereskedelemből és értékesítésből keletkezett korai gazdagság néhány figyelemre méltó épület építését erdményezte. A legkorábbit, a később Blandwood kastély és kerteknek nevezettet egy ültetvényes építette 1795-ben. A lakóépület 1846-os kibővítése a New York-i Alexander Jackson Davis tervei alapján a házat Amerika legkorábbi toszkán stílusú villájává tette. Jelenleg nemzeti történelmi emlékhely.[11] Más jelentős ültetvényes házak és birtokok épültek, köztük a Samuel Sloan tervezte "Dunleith"; a Bellemeade és a Bumpass-Troy ház. Ez utóbbit a 20. század végétől átalakították és magánfogadóként üzemel.

Az amerikai polgárháború és a Konföderáció utolsó napjai[szerkesztés]

A piedmonti lakosok közül sokan, valamint az állam nyugati része unionisták voltak, és Guilford megye nem szavazta meg az elszakadást. De amikor Észak-Karolina csatlakozott a Konföderációhoz, egyes polgárok a Konföderáció ügyéhez csatlakoztak olyan gyalogos egységek kialakításával, mint a Guilfordi Szürkék, hogy harcoljanak az amerikai polgárháborúban. 1861-től 1865 májusáig terjedő időszak a város számára a háborútól viszonylag zavartalanul telt, bár a lakosoknak meg kellett küzdeni a ruházat, gyógyszerek és más áruk hiányával, amit a Dél amerikai tengeri blokádja okozott.

A háború utolsó heteiben Greensboro egyedülálló szerepet töltött be a konföderációs kormány utolsó napjaiban. 1865 áprilisában P.G.T. Beauregard tábornokot a Tennessee Hadsereg parancsnoki tisztje, Joseph E. Johnston tábornok arra utasította, hogy készüljön fel a város védelmére. Ezalatt az idő alatt Jefferson Davis konföderációs elnök és a konföderációs kabinet maradék tagjai kiürítették a virginiai Richmond konföderációs fővárost, és délre, a virginiai Danville-be költöztek.

Amikor az uniós lovasság Danville-t fenyegette, Davisnek és kabinetjének sikerült vonattal elszöknie, és 1865. április 11.-én Greensboro-ban gyűltek össze. Mialatt a városban voltak, Davis és kabinetje elhatározta, hogy megpróbál a tengerentúlra szökni, nehogy a győztes uniós erők elfogják őket; elhagyták Greensboro-t és különváltak. Greensboro-t jegyzik azon utolsó helyként, ahol a teljes konföderációs kormány, mint csoport találkozott: a Konföderáció "végső" fővárosának tekinthető.[12]

Közel azonos időben Zebulon B. Vance kormányzó elmenekült Raleigh-ből, Észak-Karolina fővárosából, mielőtt az Unió tábornokának, William Tecumseh Sherman-nak a csapatai lerohanták volna a várost.[13] 1865. április 16.-től kezdődően egy rövid időszakra ő és más tisztviselők az állam fővárosának Greensboro-t tekintették.[14][15] Vance kormányzó az Észak-Karolinai Megadási Nyilatkozatot 1865. április 28.-án hirdette ki.[16] Később Vance a Blandwood kastély szalonjában megadta magát az Unió tisztjeinek. A történész, Blackwell Robinson ezt írta, "Greensboro nem csak a Konföderáció bukásának volt a szemtanúja, hanem az állam régi polgári kormányának is."[12]

1865. április 26.-án a Johnston tábornok és Sherman tábornok közti Bennett Place-béli (napjainkban Durham (Észak-Karolina)) megadási tárgyalások befejeztével a konföderációs katonák Greensboro-ban letették a fegyvert és kiszabadultak, majd hazaindultak.

Iparosodás és növekedés[szerkesztés]

White Oak Mill 1909-ben

A háború után a befektetők a textilmalmok és a hozzá kapcsolódó ipar újra felvirágoztatásán dolgoztak. Az 1890-es években a város továbbra is vonzotta az északi iparosokat, köztük a Maryland állambeli Baltimore-ból Moses és Caesar Cone-t.[17] A Cone testvérek nagyméretű textilgyárakat alapítottak, Greensboro-t egy évtized alatt faluból egy várossá változtatva. 1900-ra Greensboro-t, farmervásznat, flanellt és szövetet termelő nagyméretű gyáraival a déli textilipar központjának tekintették.[18] Az ebből fakadó fellendülés jelentős huszadik századi polgári épületek építésében került kifejezésre, köztük volt a Guilford megyei bíróság épülete, S. W. Faulk tervei alapján a West Market utcai egyesült metodista templom, számos Frank A. Weston tervezte épület, és Greensboro-i Észak-Karolina-i Egyetem Julius I. Foust épülete, melyet Orlo Epps tervezett.

A huszadik század folyamán Greensboro tovább növekedett lakosságában és gazdagságában. Hatalmas kereskedelmi és polgári épületeket terveztek Charles Hartmann és Harry Barton helyi építészek, sok közülük még ma is áll. Más jelentős iparágak is meghonosodtak a városban, köztük a (vény nélkül kapható megfázás elleni készítéményeiről, mint a VapoRub és a NyQuil, híres) Vicks Chemical Co., a Carolina Steel Corporation és a Pomona Terra Cotta Works.[19] Az első három évtized alatt Greensboro olyan gyorsan nőtt, hogy állandó hiány volt munkáslakásokból. Az építők célul az évi 80-100 megfizethető lakóegység építését tűzték ki, hogy a munkásoknak otthont bitosítsanak.[20] Az 1920-as évek során Greensboro ingatlanhelyzetét az "állam csodájának" tekintették. A növekedés a nagy gazdasági világválság idején is folytatódott, amikor is Greensboro évente közel 200 új családot tudott a lakosságához vonzani.[21] A város egy jól megtervezett közösség hírét keltette, nagy hangsúly helyezve az oktatásra, a parkokra, és a hasznot hozó munkavállalói rétegre.

Két fő kutatóegyeteme van, az Észak-Karolina-i A&T Állami Egyetem, egy, a késő 19. században alapított történelmi fekete főiskola, és a Greensboro-i Észak-Karolina-i Egyetem. Az 1960-as évek elején, a polgárjogi mozgalom csúcsán, az A&T hallgatói voltak a faji igazságosságot, a közintézmények deszegregációját és a fair alkalmazást célul kitűző tüntetések fő ereje, kezdve a Greensboro-i Négyekkel, akik a kiszolgálás érdekében 1960-ban ülősztrájkot kezdtek a Woolworth szegregált elárusító pultjánál. 1963 májusában és júniusában Greensboro-ban zajlott Észak-Karolina állam történetének legnagyobb polgárjogi tüntetése. A 21. században az egyetemek vezető szerepet töltenek be a high tech és a tudomány új kutatási területein, amire a város egy új gazdaságot reméli építeni.

A háborús és a háború utáni fellendülés nemzeti és nemzetközi hírú építészektől megrendelt fejlesztést és terveket hozott. Például Walter Gropius, az egyesült államokbeli német Bauhaus mozgalom vezére tervezett egy gyárépületet a városban 1944-ben.[22] Eduardo Catalano-t és George Matsumoto-t szerződtették azokra a projektekre, amik tervei az észak-karolinaiakat a modernista építészeti elképzelésekkel és formákkal szembesítették.

Polgárjogi mozgalom[szerkesztés]

1960-ban a Népszámlálási Iroda jelentése alapján Greensboro lakosssága 74%-ban fehér és 25,8%-ban fekete volt.[23] Mint az állam többi részében, az állami törvények szerint a legtöbb fekete meg volt fosztva választójogától, a Jim Crow-törvények és a szokások még hatályban voltak, és a középületek, beleértve az iskolákat, a törvény szerint faji alapon szegregáltak voltak. Ez az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a Brown v. Board of Education (1954) ügyben hozott döntése után volt, miszerint a köziskolákban a szegregáció alkotmányellenes. A feketék számára fenntartott intézmények általában a konzervatív fehér demokraták uralta állami és városi kormányzaton keresztül alulfinanszírozottak voltak.

A háború utáni időszakban a feketék Észak-Karolinában és mindenhol délen igyekeztek visszaszerezni jogosultságukat, hogy állampolgárként gyakorolhassák alkotmányos jogaikat. Az Észak-Karolina-i Mezőgazdasági és Műszaki Főiskola (A&T), egy történelmi fekete főiskola főiskolai hallgatói Greensboro-t a tiltakozások és a változás központjává tették. 1960. február 1.-én négy fekete főiskolai hallgató ülősztrájkot kezdett a Woolworth egyik "csak fehéreknek" fenntartott büfépultjánál, és megtagadták a távozást, miután nem szolgálták ki őket. Már korábban vásároltak dolgokat az üzlet más részeiben, és megtartották a nyugtáikat. Miután megtagadták kiszolgálásukat, elővették a nyugtákat, azt kérdezve, miért volt jó a pénzük mindenhol máshol az üzletben, kivéve a büfépultot.[24] Hamarosan támogatók százai csatlakoztak ehhez az ülősztrájkhoz, ami hónapokig tartott. Az ilyen tiltakozások gyorsan elterjedtek a déli államokban, végül a Woolworth és már üzletláncok büfépultjainak és más egységeinek deszegregációjához vezetett.

A Woolworth a 20. századi kiskereskedelmi gyakorlat változásai miatt beszüntette tevékenységét, de az eredeti Woolworth büfépult és székek még mindig az eredeti helyükön találhatók. A korábbi Woolworth épületet a Nemzetközi Polgárjogi Központ és Múzeummá alakították át, amely 2010. február 1.-én, az ülősztrájkok 50. évfordulóján nyitott meg.[25] (A pult egy része megtekinthető Washingtonban (D.C.) a Smithsonian Intézetben, a polgárjogi tiltakozók bátorságát mutatva.)[26]

Az egykori Woolworth üzlet, ma a Nemzetközi Polgárjogi Központ és Múzeum

A fehér üzleti közösség csatlakozott a Woolworth deszegregációjához, és más kisebb engedményeket tett, de a polgárjogi mozgalomnak további céljai voltak, 1962-ben és 1963-ban tiltakozásokat szervezett. 1963 májusában és júniusában Észak-Karolina történetének legnagyobb polgárjogi tiltakozása zajlott le Greensboro-ban. A tiltakozók el szerették volna érni a nyilvános szálláshelyek deszegregációját, valamint a gazdasági és szociális igazságosságot, mint például az inkább érdemen, mint faji hozzátartozáson alapuló felvételi szabályzatokat. Sokat tettek a köziskolák rég esedékes integrációjáért, mivel az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1954-ben kimondta, hogy a köziskolák szegregációja alkotmányellenes. Éjjelente több mint 2000 tiltakozó vonult végig Greensboro szegregált központi üzleti kerületén. William Thomas és A. Knighton Stanley, a CORE helyi fejezetének koordinátorai meghívták Jesse Jacksont, az A&T aktivista hallgatóját, hogy csatakozzon a tiltakozásokhoz. Jackson diákvezérként gyorsan kiemelkedővé vált, ő lett az erőszakmentes tiltakozási mozgalom nyilvános szóvivője. A városi börtönök elárasztását célul tűzve, mint ahogy az Birmingham-ben történt a Dr. Martin Luther King, Jr. vezette tiltakozások esetén, a tiltakozók a helyi üzletek szegregációs szabályainak megszegésével letartóztatást provokáltak ki; magánlaksértéssel és más, nem erőszakos cselekményekkel vádolták őket. A főiskolai és középiskolai diákok alkották a tiltakozók zömét, és volt olyan pillanat, amikor közel 1400 fekete került börtönbe Greensboro városában. A tiltakozások mérete megzavarta az üzleti közösséget, és kihívást jelentett a polgármester és Terry Sanford kormányzó stábjának.

Végül a város és az üzleti közösség a középületek további deszegregációjával, a városvezetés megreformált felvételi szabályzatával, és mind Grensboro polgármestere, mind Sanford kormányzó részéről elhangzó további haladás igéretével válaszolt. Sanford kijelentette, "Aki nem értette meg ezt az üzenetet, nem érti az emberi természetet." Jelentős változások a faji hozzáállásban azonban továbbra is fájdalmasan lassan történtek, és a szóbeli elköteleződés a fehér vezetés részéről 1963-ban valójában nem került gyakorlati átültetésre.[27]

Dudley középiskola/A&T tiltakozások[szerkesztés]

1969 májusában a James B. Dudley középiskola diákjai felháborodtak azon, amikor a vezetőség nem engedte meg, hogy egy népszerű jelölt jelöltesse magát a diákszövetség osztályelnöki helyére, állítólagos tagsága miatt a Fiatalok a Fekete Társadalom Egységéért-ben. Miután fellebbezésük az iskolához elutasításra került, a diákok megkérték az Észak-Karolina-i A&T Állami Egyetem aktivistáit, hogy támogassák a tiltakozásukat.[28][29][30] A tiltakozások kiterjedtek, és miután az A&T hallgatói kövekkel dobálták a rendőröket, azok május 21.-én könnygáz palackokkal tértek vissza, majd a tömeg ellen bevetették. A felkelés egyre nagyobbra nőtt, és a kormányzó utasította a Nemzeti Gárdát, hogy segítse a helyi rendőrséget. Miután tűzpárbaj tört ki, a kormányzó utasította a Nemzeti Gárdát, hatoljon be az A&T egyetemi területére, amit akkor úgy jellemeztek, mint "a legsúlyosabb fegyveres támadás, amit valaha is elkövettek egy amerikai egyetem ellen".[31] A Nemzeti Gárda lerohanta az egyetemi kollégiumokat, hallgatók százait vette "védőőrizetbe". A tüntetéseket leverték. A zavargásokat az Egyesült Államok Polgárjogi Bizottságának Észak-Karolina-i Tanácsadó Testülete vizsgálta; 1970-es jelentése úgy összegezte, hogy a Nemzeti Gárda inváziója meggondolatlan cselekedet volt, mivel aránytalan volt a hallgatói tiltakozások jelentette veszélyhez képest. Kritizálta a helyi közösségi vezetőket, amiért nem reagáltak megfelelően a Dudley középiskola diákjai felé, amikor az első ügyek felbukkantak. Kijelentették, "egy szomorú megjegyzés, hogy a közösség egyetlen csoportja, akik a Dudley diákjait komolyan vették, az A&T Állami Egyetem hallgatói voltak."[30]

Greensboro-i mészárlás[szerkesztés]

Miközben előrelépéseket értek el, a Greensboro-i afro-amerikaiak továbbra is szenvedtek az előítéletes cselekedetektől. 1979. november 3.-án a Kommunista Munkáspárt (KMP) Ku-Klux-Klan-ellenes menetet tartott a feketék lakta Morningside Heights környéken. Négy helyi hírcsatorna tudósított róla. A tiltakozás során két KKK támogatókat szállító gépkocsi érkezett. Egy KMP szervező elsütött egy pisztolyt (állítólag a levegőbe lőtt), és a tiltakozók botokkal ütötték a Klan autóit; a KKK lövöldözéssel válaszolt, öt tüntetőt megölve és hetet megsebesítve.[32] Az események tévés felvételei láthatók voltak országosan és az egész világon, az esemény a Greensboro-i mészárlásként vált ismertté. 1980 novemberében az állami büntetőperben a hat KKK vádlott mindegyikét egy hét tanácskozás után felmentette egy csak fehér esküdtszék. A meggyilkoltak családjai és a támadásban megsebesültek a fekete polgárok megvédésének kudarca miatt polgári pert indítottak a várossal és a rendőrséggel szemben. 1985-ben az esküdtszék ebben az ügyben öt rendőrtisztet és két további személyt felelősnek talált $350 000 kármértékben; a pénzt a Greensboro-i Igazságügyi Alapnak kellett befizetni, amely polgári jogok fejlődése érdekében az ilyen ügyek felvállalásáért lett létrehozva.

Hivatkozás[szerkesztés]

  1. Geographic Names Information System (GNIS) details for Greensboro, North Carolina; United States Geological Survey (USGS); June 17, 1980.[halott link]
  2. Ethel Stephens Arnett. Greensboro, North Carolina: the County Seat of Guilford. University of North Carolina Press, 7. o (1955). Hozzáférés ideje: 2012. november 8. 
  3. ^ a b c d Hinshaw, William Wade, (Marshall, Thomas Worth, compiler). New Garden Monthly Meeting, Guilford County, NC, Encyclopedia of American Quaker Genealogy, vol. 1. Baltimore: Genealogical Publishing Co., 487–488. o (1991). ISBN 0806301783 
  4. Quaker Meetings: Meetings In and Near Guilford County, "New Garden Monthly Meeting". Guilford County [North Carolina], NCGenWeb. NCGenWeb. (Hozzáférés: 2013. május 30.)
  5. Arnett, Ethel Stephens. 20
  6. The Glorious Cause of America – David McCullough. Speeches.byu.edu, 2005. szeptember 27. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  7. The Battle of Guilford Courthouse – North Carolina Department of Cultural Resources. Learnnc.org. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  8. Stockard, Sallie W. The History of Guilford County, North Carolina. Knoxville, Tennessee, 1902. p. 37
  9. Arnett, Ethel Stephens. Greensboro, North Carolina; the County Seat of Guilford. Chapel Hill: UNC Press, 1955. pp. 171–174. p. 21
  10. Fripp, Gayle Hicks. Greensboro, a Chosen Center. Sun Valley, California: American Historical Press, 2001. p. 66
  11. Blandwood, A National Historic Landmark, website
  12. ^ a b Robinson, Blackwell P., and Alexander R. Stoesen. The History of Guilford County, North Carolina, U.S.A. to 1980, A.D. Edited by Sydney M. Cone, Jr. 1981, p. 101
  13. Biography of Zebulon Baird Vance. Web.archive.org, 2007. június 27. [2010. június 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  14. Arnett, Ethel Stephens. Greensboro, North Carolina; the County Seat of Guilford. Chapel Hill: UNC Press, 1955. p395
  15. Weatherly, A. Earl. The First Hundred Years of Historic Guilford County, 1771–1871. Greensboro: Greensboro Printing Company, 1972, p.177
  16. Weatherly (1972), The First Hundred Years of Historic Guilford County, p. 182
  17. Arnett (1955), Greensboro, North Carolina, pp. 171–174.
  18. Fripp (1982), Greensboro, a Chosen Center, p. 59
  19. Robinson, Blackwell P., and Alexander R. Stoesen. The History of Guilford County, North Carolina, U.S.A. to 1980, A.D. Edited by Sydney M. Cone, Jr. 1981, p. 220
  20. Robinson, and Stoesen (1981), The History of Guilford County, North Carolina, p. 209
  21. Robinson and Stoesen (1981), The History of Guilford County, North Carolina, p. 210
  22. Gropius. Blandwood.org. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  23. Race and Hispanic Origin for Selected Cities and Other Places: Earliest Census to 1990. U.S. Census Bureau. (Hozzáférés: 2012. április 21.)
  24. Greensboro Sit-Ins at Woolworth's, February–July 1960. Library.uncg.edu. (Hozzáférés: 2014. március 25.)
  25. Nancy H. McLaughlin: 'Countless acts of heroism': News-Record.com. News-Record.com. (Hozzáférés: 2012. augusztus 11.)
  26. Courage at the Greensboro Lunch Counter. Smithsonian Magazine. Smithsonianmag.com. (Hozzáférés: 2012. augusztus 11.)
  27. William Chafe, Civilities and Civil Rights (New York: Oxford University Press, 1980), 119–152.
  28. Waller, Signe. Love and Revolution: A Political Memoir: People's History of the Greensboro Massacre, Its Setting and Aftermath. Rowman & Littlefield, 49. o (2002. november 1.). ISBN 978-0-7425-1365-5 
  29. Bluford Library: Willie Grimes. North Carolina A&T University. (Hozzáférés: 2012. szeptember 2.)
  30. ^ a b North Carolina Advisory Committee on Civil Rights. Trouble in Greensboro: A Report of an Open Meeting Concerning Disturbances at Dudley High School and North Carolina A&T State University (1970. március 1.) 
  31. Biondi, Martha. The Black Revolution on Campus. University of California Press, 158. o (2012. július 2.). ISBN 978-0-520-95352-9 
  32. Civil Rights Greensboro. Library.uncg.edu. (Hozzáférés: 2012. augusztus 11.)

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Greensboro, North Carolina című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.