Fonendoszkóp

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A fonendoszkóp (görög eredetű szó) orvosi műszer. Kézi diagnosztikai eszköz, amely például a szív és a tüdő hangját akusztikailag fölerősítve mindkét fülhöz vezetvén segíti az orvos munkáját. A hagyományos vérnyomásmérőnek (legyen az higanyszálas vagy rugós) elengedhetetlen kiegészítője, a pulzus figyelésében. Korszerű változata a 19. században még jellemző sztetoszkópnak, amely egy körülbelül 15 cm-es egyenes fémcső volt, két végén kisebb-nagyobb tölcsérrel.

Modern fonendoszkóp

Felépítése[szerkesztés]

A fejhallgató a fonendoszkóp fémből készült része, amelyre a cső illeszkedik. A fejhallgató két fülhallgatóból, szorító rugóból és fülolívából tevődik össze.
  • Fülolíva
A fülcső szárai végén a fülbe illesztést lehetővé tevő ún. fülolívák találhatók.
  • Fülcső
A fülcső a fonendoszkóp azon része, amelyen a fülolívák találhatók.
  • Hangolható membrán
A hagyományos fonendoszkópok harangot és membránt tartalmaznak. A haranggal az alacsony frekvenciájú hangokat lehet hallgatni, a membránnal pedig a magas frekvenciájú hangokat.
  • Törzs
A rugós fülkengyel köti össze a csővezetéket és a hallgatófejet.
  • Csővezeték
A fonendoszkóp kétcsatornás csővezetékkel rendelkezik - a cső keresztmetszetén két nyílás látható. Régebben gumiból, ma általában PVC-ből készül.
  • Hallgatófej
A hallgatófej a fonendoszkóp azon része, amelyet a meghallgatni kívánt területre kell helyezni. A nagyobbik oldal használható felnőtt korú betegek esetén, míg a kisebb oldal alkalmazható gyermekek illetve sovány betegek esetében.

Története[szerkesztés]

A René Laennec által használt, korai sztetoszkóp (Science Museum, London)
Korai sztetoszkópok (19. század)

1816-ban találja fel a sztetoszkópot René Laennec francia orvos, és készülékével megalapozza a szív- és tüdőbetegségek pontos diagnosztikáját. Felfedezése egy véletlennek köszönhető, az orvos ugyanis kényelmetlennek érezte, hogy a fülét hölgy páciensei fedetlen mellére helyezze a szívhangok meghallgatása céljából. Ezért egy papírból készült hengert tart a páciens mellkasa és a füle közé és meglepődve tapasztalja, hogy a szerkezet felerősíti a szívhangokat. Később a henger mindkét végére kis tölcsért helyez.

Mások tovább fejlesztették az eszközt, papírhenger helyett fémet alkalmaztak, ami a két végén lévő kiöblösödés miatt kis trombitára hasonlított.

Források[szerkesztés]