Fúvószenekar

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A fúvószenekar olyan típusú zenekar, amelyben fúvós hangszerek szerepelnek, a fúvósokat ütőhangszerekkel egészítik ki. Összeállítása változó, országonként eltérő, sokszor a szabad tér igényeihez alkalmazkodik. Repertoárjának fő darabjai indulók és egyvelegek, népi kultúrák, mint a cseh és német is kedvelik a kisebb összeállítású fúvószenekarokat. Magyarországon leggyakrabban 26 vagy 13 tagú.

Története[szerkesztés]

A középkorban jelentek meg először a fúvósegyüttesek, vadászatokon és hadi eseményeken, majd a reneszánsz idején a főúri pompa kellékei, udvari ünnepek kísérői voltak. A barokk korban a polifon többszólamúság megváltozott, egy fődallamot a basszusra alapozott harmóniák kísértek. Kialakult a szvit műfaja, mely táncok sorozata, megjelennek új hangszerek, a trombita, oboa, üstdob, a 18. század második felében a klarinét. A szonátáknál a templomi szonátát fúvós hangszerek játszották, míg a máshol előadott kamaraszonátákban vonós hangszerek kerültek előtérbe. Carl Philipp Emanuel Bach és Schubert, a mannheimi iskola és a romantikusok változatos összeállításokban komponáltak fúvósegyüttesre. Az új hangszerek, melyek a szimfonikus zenekarok létrejöttét is lehetővé tették, a fúvószenekarra írt műfajokban is változást hoztak, már nemcsak a szabadban zenéléshez, szabadtéri reprezentációnak használták, hanem asztali zenélés, szerenád, divertimento műfajában is. Csúcspontját Haydn, Mozart, Beethoven szerzeményei jelentik. Amit ma a fúvószene folytatásának tartunk, az nem a fúvószenéből kialakult kamarazene, hanem a katonazene. A 18. század végére kialakult forma lehetővé tette, hogy már nemcsak indulókat és kifejezetten erre a zenekar típusra komponált zenét játsszon, hanem szimfonikus és operazene részeket is átiratként. Ezzel megindult az átalakulás az igényesebb koncertfúvószene felé. Tökéletesedtek a hangszerek is, megjelentek a tölcsér alakú fúvókák, billentyűs kürtök, a fafúvósok is fejlődésen mentek keresztül. A katonakarmesterek egyre bővebb repertoárt biztosítottak klasszikus és romantikus mesterek átirataival. Ugyanakkor neves mesterek ritkán írtak már fúvószenei összeállításra. Ezzel együtt ez a korszak a 19. század végén a katonazene fejlődésének csúcspontja. Ekkor kezdtek alakulni amatőr fúvószenekarok, falusi egyesületekből, az iparban szakmák szerint, így alakultak ki a bányászzenekarok. A zenei anyag leegyszerűsödik, hogy a kevésbé képzett játékosok is tetszetős előadást produkálhassanak. A 20. században Rimszkij-Korszakov kezdett megint eredeti fúvósműveket komponálni, és a komolyzenében új virágzása kezdődött a fúvószenének.

Felépítése[szerkesztés]

  • Fafúvók:
  • kisfuvola (C), (Nagy) fuvola (C),
  • Esz-klarinét, B-klarinét, Esz- (vagy F-) kürt,
  • Rézfúvók:
  • Esz- (vagy F-) kürt
  • B-szárnykürt
  • Mélyszárnykürt
  • Eufónium
  • B-trombita
  • Esz trombita
  • B basszustrombita
  • F basszus tuba
  • B basszus tuba

A hangzás lágyítására csatlakozhat még:

A fúvósokhoz csatlakozó ütősök: kisdob, nagydob és réztányér.

Fajtái[szerkesztés]

  • udvari fúvószenekarok
  • templomi fúvószenekarok
  • polgári fúvószenekarok

Források[szerkesztés]

  • Hollós Lajos: A fúvószene története. Budapest, Népművelési Intézet, 1974.
  • Fúvószenekarok és együttesek története a barokk és a klasszikus periódusban. Budapest, 1995. Polifon könyvtár 19.