Férj és feleség áthalad a rákosok barakkján
A Férj és feleség áthalad a rákosok barakkján Gottfried Benn 1912-ben publikált verse.
A szerzőről[szerkesztés]
Gottfried Benn először protestáns teológiát és filozófiát tanult, majd filológiára váltott, végül orvosi tanulmányokat folytatott a Vilmos Császár Katonaorvosi Akadémián. 1910-ben publikálta első verseit és két prózai szöveget, melyek fiktív beszélgetések a tudattalanról és a tudatosról. 1912-ben jelent meg első, nagy figyelmet keltett verseskötete, a Hullaház és más költemények (Morgue und andere Gedichte), amely az expresszionizmus szellemében szakított a költészetben uralkodó normákkal. Benn számos más vers-, próza- és esszékötetet is megjelentetett. Az 1933-ban különböző rádióműsorokban tett kiállása a nemzetiszocializmus mellett heves kritikát váltott ki, többek között a Németországba 1945 után visszatérő száműzött írók részéről is. Gottfried Benn a náci rezsim alatt Németországban maradt, de 1938-ban eltiltották az írástól. Kettős élet (Doppelleben) című önéletrajzában (1950) tisztázta a nemzetiszocializmushoz való viszonyát. 1951-ben megkapta a Georg Büchner-díjat, 1953-ban pedig a Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztjét.
A megjelenés dátuma és helye[szerkesztés]
A mű 1912-ben jelent meg a Morgue und andere Gedichte című versgyűjteményben.
Tartalom[szerkesztés]
Benn egy férfit és egy nőt ír le versében, akik egy rákbetegek osztályán sétálnak át. A tematikus fókuszban a betegek halála és fokozódó testi hanyatlása áll.
A vers expresszionista stílusban íródott. Hét, egyenként három-négy soros versszakból áll. A rímek és a felismerhető mérő kimarad. A verssorok többnyire egy vagy több zárt mondatból állnak, vagy nyelvtanilag helyesek egymástól elválasztva. Csak az ötödik, hatodik és hetedik versszakban van néhány vers véletlenszerűen törve.
A szöveg kiinduló helyzetét tükrözi a „Férfi és nő sétálnak át a rákbarakkokon” cím is. A címben megadott nő azonban nem szerepel a tulajdonképpeni versben. Az eseményeket csak monológként mesélik el a nőhöz beszélő férfi szemszögéből. Ezt jelzi az első versszak, amelyben a férfit adják meg beszélőnek. A férfi orvosnak tűnik, mert pontosan tudja, mi történik a laktanyában. Az első versszakban a "büdös" betegágyakat "rombolt méhekkel" és "tönkrement keblekkel" rendelkező "rangsoroknak" nevezi. A második versszakban arra biztatja a nőt, hogy vegye fel az egyik takarót, amely alatt "zsír- és rothadó lécsomó", vagyis egy holttest található. Még tovább megy, és bátorítja őket a következő versben, megérinteni egy elhunytat („nyugodtan érezze magát”). A következő három strófa a betegek szenvedéséről szól részletesebben: a beteg „mintha harminc testből” vérzik, „fáj a háta”, „éjjel-nappal” aludhatnak, legyek zümmögéséről van szó. körül. Ennek ellenére az újonnan érkezőknek azt mondják, hogy "jól alszik az ember". A hatodik versszakban azonban a férfi világossá teszi, hogy mindenkire csak a halál vár: „Itt minden ágy körül dagad a mező. […] A Föld hív.” A hatodik versszakban azonban a férfi világossá teszi, hogy mindenkire csak a halál vár: „Itt minden ágy körül dagad a mező. […] A Föld hív.” A hatodik versszakban azonban a férfi világossá teszi, hogy mindenkire csak a halál vár: „Itt minden ágy körül dagad a mező. […] A Föld hív.” Benn józan és közvetlen nyelvezetet használ. A mondatok rövidek és tömörek, és inkább leíró jellegűek, mint körülíró jellegűek. Ez a megközelítés a maga érzelemmentességében rendkívüli ellentétben áll az itt feldolgozott kegyetlen és véres benyomásokkal. Ezek a már-már orvosi leírások a "ráklaktanyában" történtekről semmit sem hagynak az olvasó fantáziájára, és éppen ezért vannak olyan megrázó hatással. Szó esik „rohadt nedűről”, „hegekről” vagy „rákos méhről” – itt az ember már nem élőlény, hanem csak „hús”. Egyrészt Benn ezekkel a kifejezésekkel illusztrálja a betegek és a már elhunytak fizikai állapotát, másrészt a "hús" szó asszociációkat ébreszt a levágott marhákkal: a ráklaktanyában egy beteg éppúgy halálra van ítélve, mint egy állat a vágóhíd felé vezető úton. Egy másik utalás arra, hogy az ottani betegeket már nem emberként kezelik, a hatodik versszakban találjuk, amely leírja, hogyan mossa meg a nővér a beteget, „mint aki padokat mos”. Csak a mindenütt jelenlévő halált nem említik közvetlenül, hanem az utolsó versszakban a „mező”, „föld” és „föld” kifejezésekkel átfogalmazva – ez közvetlen utalás az elhunyt temetésére. Gottfried Bennt az expresszionizmus egyik legjelentősebb képviselőjének tartják, és a „Férfi és nő átsétál a ráklaktanyán” című költemény kiváló példája ennek a korszaknak. Hans H. Hiebel az expresszionista költészetről szóló elmélkedéseiben a "The Spectrum of Modern Poetry" című könyvben feljegyzett néhány jellemzőt, amelyek Bennben is megtalálhatók. Megállapítja, hogy a modern költészet monologikus beszédként is megjelenhet. Ez igaz a Ráklaktanyára, amely lényegében egy költői verstörő monológ. A lírai én bemutatása nem dialogikus, hanem alteregóként jelenik meg. Benn esetében is ez a helyzet – a „férfi” orvos, akárcsak maga Benn, így Benn a „férfi” révén megosztja velünk tapasztalatait. Az alteregó használatával olyan absztrakció megy végbe, amely biztosítja az elhangzottak költői minőségét. A versbeszédet is alkalmazza (a szünetek szakaszos elhelyezése). A modern költészet jellegzetességeit illetően Hiebel hivatkozik szövegében a romanista Hugo Friedrichre is, aki a modernitás fontos eszközeként olyan jellegzetességeket emel ki, mint a disszonancia, a sötétség vagy a dezorientáció. Mindez megtalálható Benn „rákbarakkjában” is. Versének rímtelen szerkezete és komor tárgya révén szakít a korabeli költészet hagyományaival, szabályaival, formailag kihívás elé állítja az olvasót. Ezzel Benn végre eléri azt a célt, amit az expresszionizmus igyekszik elérni. Ebben az összefüggésben Friedrich a „depoétikus költészet” fogalmáról beszél, amely végső soron a „férfi és nő átsétál a rák barakkján” kifejezés találó leírása.