Dalmát Királyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dalmát Királyság (1797–1918)
Flag of Dalmatia
Flag of Dalmatia
Dalmát Királyság címere
Dalmát Királyság címere

Egyéb nevei Königreich Dalmatien
Kraljevina Dalmacija
Regno di Dalmazia
Fennállás 1815. június 22.
1918. október 29.
Ország Osztrák Császárság Habsburg Birodalom (1815–1867)
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia (1867–1918)
Kormányzás A központi kormányzat által kinevezett helytartó útján
Központ Zára (Zadar)
Pénznem Osztrák gulden (forint) (1815–1892)
Korona (1892–1918)
Népesség
Népesség 645 666 fő (1910)
Nemzetiségek olasz, horvát, szerb
Vallás római katolikus
Földrajzi adatok
Terület 12 831  km2
Térkép
Dalmácia elhelyezkedése az Osztrák–Magyar Monarchián belül
Dalmácia elhelyezkedése az Osztrák–Magyar Monarchián belül
A Dalmáciai Királyság térképe
A Dalmáciai Királyság térképe
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Dalmát Királyság témájú médiaállományokat.

A Dalmát Királyság (németül: Königreich Dalmatien, olaszul: Regno di Dalmazia, horvátul Kraljevina Dalmacija) az Adriai-tenger keleti partján fekvő osztrák koronatartomány (Kronland). 1797-től 1867-ig a Habsburg Birodalom tartománya, kivéve 1805–1815 között, ekkor a napóleoni Francia Császárság része. 1867-től az Osztrák–Magyar Monarchián belül az Osztrák Császárság (Ciszlajtánia) koronatartománya. A Monarchia 1918-as széthullása után a délszláv állam szerezte meg, 1991-től az önálló Horvátországhoz került. A koronatartomány székhelye Zára volt, a mai Zadar.

Történelme[szerkesztés]

A koronatartomány létrejötte (1797–1805)[szerkesztés]

Coat of arms of Dalmatia crowned.svg

Dalmácia a középkorban a Velencei Köztársaság birtoka volt. A francia forradalom után kitört forradalmi háborúban (1792–1797) a francia forradalmi hadsereg legyőzte a Habsburg Birodalom vezetésével ellene szerveződött európai koalíciót, Bonaparte Napoléon tábornok 1797-ben elfoglalta Velencét és megdöntötte a Köztársaság hatalmát. Az 1797. október 17-én megkötött Campo Formió-i békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalom a franciák javára lemondani kényszerült Dél-Németalföldről és Lombardiáról, cserébe megkapta Velence itáliai és adriai szárazföldi birtokait. A dalmáciai és a Cattarói-öböl környéki velencei birtokokból Bécs megszervezte a Dalmácia nevű osztrák koronatartományt (Kronland). Ennek területe északon Rab szigeténél és Karlobagnál (Carlopago) kezdődött, és délen Budváig (Budua) húzódott. A Raguzai Köztársaság ekkor független városállam maradhatott. A Dalmát Királyság címere kék mezőben három arany oroszlánfej.

Az 1797-ben frissen megszerzett Dalmácia külön koronatartomány lett, nem egyesítették a Mária Terézia által még 1745-ben létrehozott Dalmát-Horvát-Szlavón Hármas Királysággal, amely valójában csak Horvát–Szlavónországot jelentette, az akkor még velencei Dalmácia nevének hozzáadása csupán a Habsburg Birodalom területi igényének fenntartását jelezte.

Francia megszállás (1805–1814)[szerkesztés]

1805-ben, a harmadik koalíciós háborúban Napóleon csapatai ismét legyőzték Ausztriát és szövetségeseit. Az 1805-ös pozsonyi békeszerződés értelmében Dalmáciát és Isztriát a Francia Császárság szerezte meg, és mindkét tartományt a csatlós Itáliai Királysághoz csatolta. Az ötödik koalíciós háború végén, az 1809-es schönbrunni békeszerződésben Ausztria további területeket veszített. Napóleon az 1805–1809 között megszerzett osztrák területekből: Dalmáciából, Horvátországnak a Szávától délre fekvő feléből, Isztriából, Triesztből, Görzből, Krajnából és Nyugat-Karintiából létrehozta az Illír tartományokat, amelyek közvetlen francia közigazgatás alá kerültek.

Napóleon bukása után, az 1814-es párizsi békeszerződésben az Illír tartományok területe visszakerült a Habsburg Birodalomhoz. 1815-ben a bécsi kongresszus a teljes területet, immár beleértve a felszámolt Raguzai Köztársaság területét is, Ausztriának ítélte. Ausztria helyreállította a két koronatartományt, Dalmáciát és a Horvát-Szlavón Királyságot. A megnövelt területű Habsburg Dalmácia tartomány legdélibb települése ekkor Spizza (a mai Sutomore) volt, az Oszmán Birodalom határán, a montenegrói Bar tartomány szomszédja.

A volt francia császári tartomány többi részét (Krajnát, Felső-Karintiát – nagyjából a mai Szlovénia területét – és az Isztriai-félszigetet) az Illír Királyság nevű új Habsburg koronatartományban egyesítették, amely 1849-ig állt fenn.

Ausztria–Magyarország tartományai
1. Csehország
2. Bukovina
3. Karintia
4. Krajnai Hercegség
5. Dalmácia
6. Galícia és Lodoméria
7. Tengermellék
8. Alsó-Ausztria (Österreich unter der Enns)
9. Morvaország
10. Salzburg
11. Osztrák-Szilézia
12. Stájerország
13. Tirol
14. Felső-Ausztria (Österreich ob der Enns)
15. Vorarlberg
16. Magyar Királyság
17. Horvát-Szlavón Királyság
18. Bosznia és Hercegovina

A bécsi kongresszustól a kiegyezésig (1815–1867)[szerkesztés]

Az osztrákok erődöt építettek a Prevlaka-félszigeten, innen katonai ellenőrzés alá vonták a Cattarói-öböl hajóforgalmát. Az 1848–49-es forradalmak leverése után, a neoabszolutisztikus berendezkedés keretben az osztrákok Dalmáciát és a Horvát-Szlavón Királyságot a horvát bán fennhatósága alá rendelték. (A báni tisztséget ez időben betöltő Josip Jelačić tábornagy lett Dalmácia kormányzója is).

1861-ben a februári pátens értelmében megalakult a dalmát tartományi gyűlés (Landtag). A képviselők többsége az olasz ajkú elitből került ki, ők Dalmáciát az ausztriai tartományok sorában akarták tartani, és szemben álltak Dalmácia szláv többségű lakosságával, akik a Horvát-Szlavón Királysággal való egyesítést követelték. A tartományi gyűlés pártjai közül a kis szláv nemzeti párt (narodna stranka) képviselői 1861. október 9-én az uralkodónak átadott petícióban követelték a Mária Terézia által alkotott Dalmát-Horvát-Szlavón Hármas Királyság helyreállítását, és az egyesült tartomány számára (Ausztrián belül) ugyanazt az önálló státuszt kívánták, mint amilyent a Magyar Királyság élvezett a Habsburg Birodalmon belül, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leveréséig.[1]

Az Osztrák–magyar Monarchiában (1867–1918)[szerkesztés]

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után Horvát-Szlavón Királyság, mint autonóm tartomány az addigi Habsburg Birodalom keleti feléhez, Transzlajtániához került, a Magyar Szent Korona országai közé, Dalmáciát viszont a Birodalom nyugati feléhez, Ciszlajtániához csatolták, az Osztrák Császárság része lett. Dalmácia addigi hivatalosan Horvát–Szlavónországgal volt egyesítve, ennek megszüntetése a horvát többségű lakosság követelésével szemben valósult meg.[1] Ezt a megosztott helyzet politikai konfliktusok sorát hozta, ennek ellenére a dualista állam kormányai a végsőkig, a Monarchia széthullásáig fenntartották a két tartomány elkülönítését.

Az osztrák Dalmáciában továbbra is az olaszt használták hivatalos nyelvként, hasonlóan a korábbi velencei időkhöz. 1870-re a délszláv nemzeti pártok többséget szereztek a dalmát tartományi gyűlésben is, a következő két évtizedben a tartományi gyűlés tárgyalási nyelve a horvát és szerb lett. Az állami hivatalokkal folytatott külső levelezésében, ügyintézésben az (azonosnak tekintett) horvát vagy szerb nyelvet az olasszal egyenrangúnak minősítették, a tartományi hivatalok belső kommunikációjában azonban továbbra is kizárólag az olasz nyelvet használták évekig. A dalmáciai helyneveket még az osztrák központi birodalmi hatóságok német nyelvű dokumentumaiban is olasz névformában írták. Ez a helyzet egészen az első világháború kitöréséig fennmaradt.

Megszűnése (1918)[szerkesztés]

A Monarchia felbomlása után, 1918 végén Dalmácia, Horvát–Szlavónországgal, Dél-Stájerországgal, Dél-Baranyával és a Vajdasággal együtt a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, ez 1929-ben a Jugoszlávia nevet vette fel. 1991-ben a függetlenné vált Horvátország szerezte meg a délszláv háborúban, súlyos harcok árán.

Népesség[szerkesztés]

A hivatalos (osztrák) statisztikák szerint Dalmácia tartomány lakossága a következőképpen alakult:

  • 1869-ban 458 611 fő (ebből 384 180 szláv, 55 020 olasz)
  • 1880-ban 476 101 fő (ebből 440 282 szláv, 27 305 olasz),
  • 1900-ban a Dalmát királyság területe 12 835 km² volt, lakosainak száma 610 000 fő, ebből 565 000 szláv (horvát és szerb), 15 000 olasz és 2300 német-osztrák. A lakosság 83%-a római katolikus volt, mintegy 100 000 fő (kb. 16,5%) vallotta magát pravoszláv vallásúnak.[1] A kopár talajviszonyok miatt Dalmácia a Habsburg Monarchia legszegényebb koronatartománya volt.

Hatalmi szervek, törvényhozás, közigazgatás[szerkesztés]

Dalmácia kormányzói és helytartói[szerkesztés]

A helytartó pecsétje

Az uralkodót és a bécsi császári kormányzatot Dalmáciában a császár által kinevezett polgári és katonai kormányzó képviselte, aki a tartomány székvárosában, Zárában (ma: Zadar) rezideált. 1861-ben a februári pátens értelmében megalakult a dalmát tartományi gyűlés, ettől kezdve a császárt a helytartó (németül: Statthalter, olaszul: Luogotenente) képviselte (1868-ig helytartó hivatalos címe „a Dalmát Királyság tartományi főnöke” (Landeschef des Königreiches Dalmatien) volt. A helytartói ill. tartományfőnöki tisztséget betöltő főtisztviselők listája:

Polgári és katonai kormányzók
Tartományfőnökök, helytartók

A dalmát tartományi gyűlés[szerkesztés]

A dalmát tartományi gyűlés emléktáblája Zárában

A helytartó nevezte ki – a császár nevében, Bécs előzetes jóváhagyásával – a tartományi gyűlés elnökét, akit tartományi elöljárónak (Landeshauptmann) neveztek. Az elöljáró vezette a tartományi gyűlés üléseit és tartomány követségét (a birodalmi gyűlésben). A helytartó a tartomány birodalmi közigazgatását képviselte, ezt állami igazgatásnak (Staatsverwaltung-nak) neveztek, és meghatározott felügyeleti jogokat gyakorolt a tartományi közigazgatás fölött is (ezt „autonóm igazgatásnak”, autonome Verwaltung-nak nevezték). A tartományi gyűlés törvényjavaslatait a helytartó küldte fel Bécsbe, legfelső jóváhagyásra. Végül a helytartó volt a helytartósági hivatal főnöke is, mely azokat a jogköröket gyakorolta, melyeket az összbirodalmi igazgatás magának tartott fenn.

Dalmácia legfelsőbb politikai hatósága a Zárában székelő császári helytartóság, ugyanitt volt a Tartományi Legfelső Bíróság, és a Tartományi Bíróság székhelye is. Utóbbihoz három haditörvényszék és 33 kerületi törvényszék tartozott. A tartomány 841 települést számlált,[1] melyek kerületekbe voltak tagolva, élükön kerületi elöljáróságokkal (Bezirkshauptmannschaft).

Kerületi elüljáróságok[szerkesztés]

Kerületi elöljáróságok területe, lakossága (1900-as adatok)[2]
Kerületi elöljáróság km² lakos
Benkovac 1581 38 481
Cattaro 674 37 096
Curzola 590 27 352
Imoski 646 36 737
Knin 1408 51 608
Lesina 413 28 005
Macarsca 538 25 588
Metkovic 384 14 160
Ragusa 778 40 939
Sebenico 962 51 293
Sinj 1336 52 516
Spalato 1889 114 687
Zara 1636 75 322

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]