Bodnár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A bodnárok – más kifejezéssel kádárok vagy pintérek – fából készített használati tárgyakat, főként az úgynevezett „faedényeket” előállító mesteremberek voltak. Készítettek többek között vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és vékát. Az első permetezőkannákat is fából munkálták ki.

Egy múzeumi műhely

A borászathoz kapcsolódó mesterségek és edények[szerkesztés]

Ezeknek a bonyolultabb kialakítású, több részből álló faedénytípusoknak a használata főként a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak régies elnevezése is a „borkötő” volt. Ezek az eredetileg kizárólag tölgyfából készülő edények az oldalsó azaz a „donga”-darabokból, a fenékből, és az egészet összefogó „abroncs” nevű szerkezeti egységekből állnak, melyek különféle speciális eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz illő pontos méretek alapján készülnek.

A nem készen kapott dongafát a bodnár (kádár) a tönkből repesztéssel választotta le, így a hosszirányú szálak nem sérültek és a késztermék is tartósabbnak bizonyult. Ezután a kádárszekercével vagy kádárbárddal a nagyoló faragás, majd a néha évekig tartó szárítás következett. A kádárbárd alakja az utóbbi száz évben egy ún. szakállas, és jellegzetesen díszített toldatot kapott. A megrendelt edény méreteihez tartozó különféle méretű és ívelésű sablonokat készítettek maguknak vagy örököltek idősebbektől a mesterek, amelyekkel történő folyamatos ellenőrzés közben a rövid nyelű kádárbárddal a felfűrészelt rönköket a megfelelő alakra faragták, majd később gyalulták. Megemlítendő itt az egyik legsajátságosabb kádáreszköz az óriásgyalu, a stócpang (sváb szakkifejezés), melyet a hátára fektettek és két saját lábával feltámasztottak, – majd ebben a helyzetben tolták rajta a néha több méteres dongafákat az alakításukhoz. Az így megfaragott dongákat ismételt szárítás után egy sablonrácsba rakosgatva összeállították, az íves felület kialakítása érdekében pedig az alsó abroncs felrakását követően menetes szorítóval, a cúggal és annak a körülvett köteleivel lassan ívesre húzatták. Az ívelés maradandóságát a faedény belsejében egy tűzkosárban gyújtott, lassú forgácstűz és az aközbeni külső vizes locsolás biztosította. A dongák közeit később, a végső összeállítás során növényi rostokkal (pl. káka) tömítették majd abroncsokat vertek rá, azaz beabroncsozták. Ezt megelőzően természetesen a méretre összefaragott, és kéthegyű kádárszeggel összeszegezett fenéklemezeket a behúzóvas (kádárvilla) segítségével a helyükre, egy faárokba, a nútba illesztették. Előzőleg ezt a nútot is ki kellett alakítani egy másik különleges és magyar fejlesztésű szerszámmal: az egyszerű ívestalpú gyaluból a 19. század közepe táján kifejlesztett háromorsós és háromkéses csínvágó gyaluval. A három kés közül kettő, a vágásirányba állók voltak az előmetsző kések, melyek a faforgács repedésmentes kifordulását segítették elő. A fenékberakás előtti utolsó munkafolyamatként pedig a terméket kívül is, belül is összegyalulták, azaz összesimították a dongák esetleges, egymástól élálló kisebb egyenetlenségeit.

A hordókba be- és kiömlő nyílásokat fúrtak, melyeket kúpos fúróval készítettek az akonadugó kúpos, tömítőkészebb alakja végett, majd a kónuszosság javítására ugyanilyen kúpos, de ráspolyos felületű fúrókat alkalmaztak. A hatalmas méretű, nem mozdítható hordókra vagy a kádakra azok tisztításához, mosásához ún. hordóajtót készítettek, ami egy fából készült és egy lefelé néző U betűt formált. Ezt a legszélesebb donga aljából méretre, ferde fűrészeléssel kivágott nyílásba szorították belülről beillesztve, majd egy külső vaspánt és szorítócsavar (együttes néven a hordóajtózár) segítségével kívülről felrögzítették. Ebből nyitották a csaplyukat is, ahol „csapra verték” a hordót. A hordófeneket (sőt néha a gyalutesteket is) a 17-18. század óta szőlőfürtök, jelenetek faragásával díszítették, később esetleg borivásra buzdító pár szavas mondatot, illetve évszámot véstek még rá. Napjainkig szokásban van, hogy egy speciális ívelésű gyaluvasat tartalmazó körző, fenékdíszítő gyaluval a pintér azt a csak a rá jellemző rajzolatú, egyedi körkörös barázdákkal díszítse. Ez mintegy mesterjelként szolgált, a munkájára ezzel vállalt garanciát. A más jelzésűt ritkábban is javították, mondván hogy „Vigye vissza ahhoz, aki ezt csinálta!”.

A római kortól a hordók alakja is fokozatosan változott, ma kétféle ívelésűt ismerünk, illetve a söröshordók dongái pedig vastagabbra készülnek. Változott az abroncsozás is, az eredeti faháncs, kötél majd fűzfavessző anyagú abroncsot a 19. században fölváltotta a szegecseléssel végtelenített vaslemez abroncs. A kádár a hordók vasalását többnyire nem kováccsal készíttette, hanem maga végezte.

Kádárok ma is dolgoznak még, egyre kevesebben, pedig a nehezebb munkákat speciális, külföldi gyártmányú gépekkel végzik. Igaz, a szakma termékei iránti kereslet is beszűkült a kisebb-nagyobb alumínium, majd a fröccsöntött műanyagedények megjelenésével, jórészt csak közepes vagy kisebb, pálinkás- vagy díszhordókat készítenek, tölgyfa helyett az olcsóbb akácfából.

A bodnárok Magyarországon[szerkesztés]

A bodnármesterség gyakorlása Magyarország fában gazdag területein volt számottevő. Magda Pál a 19. század elején írja, hogy pl. Nógrádban sok paraszt bodnáros munkák készítésével is foglalkozik. Vályi András a nógrádi Brezó falujáról pedig azt írta: „nevezetesek erdei, melyekből mind a kerékjártók, mind a bodnárok nem kevés hasznot vésznek, minthogy még Pestre is elhordattatnak”. Fényes Elek Magyarország geográfiai szótárában a Pozsony vármegyei Modor szabad királyi város bodnárjairól azt írja, hogy apró sörös hordóikat Pozsonyba hordják eladásra. A hegyaljai borkereskedelem egyik központjában, Mádon a bodnár céh pedig már a 17. században tekintélyes testület.

1775-ben Csapó József „Új füves és virágos magyar kert” című munkájában említi, hogy a bodnárok munkájuk során a hordók fenékdeszkáit buzogányfűvel fogatják össze.

1818-ban adták ki Mokry Benjamin: „Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség míveik” című munkáját, amelyben a bodnárok munkájáról a következőket írta:

A bodnárok az úgy neveztetni szokott donga vagy duga fákból sok, mindenféle, házhoz és pinczéhez való faedényeket készítenek úgymint: kisebb s nagyobb boros hordókat, tonnákat, vékákat, kupákat stb. A nagy és kisebb nemű hordók rendszerént tölgyfa-dongából csináltatnak; de vagynak olyak is, nevezetesen a vajnak, szappannak stb. valók, amellyek bükkfa dongákból készíttetnek. Némely országokban rendkívűl való nagyságú boroshordók találtatnak. Ezek között, amennyire tudhatjuk, legnagyobbak: a königsteini (a volt Mainzi Választó-fejedelemségben) a heidelbergi (alsó Palatinatusban) és a tatai (Magyarországon Komárom vármegyében Gróf Eszterházy János pincéjében). Ennek a' nagy, magyar bodnárremekműnek hossza mintegy 3 öl 2 lábnyi; és nyolcvanöt dongákból (…) van összeszerkesztve, amellyek a kroáciai (horvátországi) erdőségekből veszik eredetüket. (…) Többnyire a bodnár munkák, a tengermelléki és kereskedő városokban készíttetnek.

A 19. század hétköznapjaiban az árucikkek mennyiségét, tömegét szokás volt a bodnáriparosok adott termékei alapján számon tartani. Például a Hegyalján a bodnárok ún. gönci hordókat gyártottak, így a borkereskedők nemcsak ebben szállítottak, de ebben is számoltak.

Bodnár-, kádár-, pintércéhek az egész országban működtek, melyek tárgyi emlékeit (céhkorsó, céhzászló, céhpecsét, céhbehívó-tábla) többnyire az érintett helyi múzeumok őrzik.

Források[szerkesztés]

  • Magda Pál: Magyarországnak és a határörző katonsaság vidékinek legújabb statisztikai és geográfiai leírása. Pest, 1819
  • Csapó József: Új füves és virágos magyar kert. Pest, 1775
  • Mokry Benjamin: Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség míveik. Pest, 1818
  • Bodó Sándor: Borsodi, abaúji és zempléni céhpecsétek. Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9.
  • Tatai céhek. A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 1. Tata, 2003
  • Körmend mezőváros kézművesei a XVII-XIX. században. Fontes Castriferriensis 2. 2004

További információk[szerkesztés]