Bence György

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bence György
Született 1941. december 8.
Budapest
Elhunyt 2006. október 28. (64 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Foglalkozása filozófus,
egyetemi tanár

Bence György (Budapest, 1941. december 8.Budapest, 2006. október 28.) egyetemi tanár, filozófus, 1990 és 1994 között politikai tanácsadó, majd politikai kommentátor.

Családja[szerkesztés]

Édesapja Feledi Sándor jogi doktorátust szerzett, de a zsidótörvények miatt már nem vették föl a kamarába. A Don-kanyarban halt meg munkaszolgálatosként. Anyai ágon kispolgári családból származik. A nagypapa csilláros és bronzműves volt, iparrajz-iskolai végzettséggel. A nagymamával együtt túlélte a nyilas időket. Édesanyja a zsidó gimnáziumba járt egy ideig, de nem végezte el, a nagypapa üzletében dolgozott. Őt deportálták Ausztriába. Édesanyja a háború után férjhez ment a munkaszolgálatból hazatérve buzgó kommunistává lett Bence Pálhoz.[1]

Életrajza[szerkesztés]

A budai József Attila Gimnáziumban érettségizett. 1966-ban diplomázott az ELTE Bölcsészkarán filozófiából. Az MTA Filozófiai Intézetének lett tudományos segédmunkatársa, ahonnan politikai okokból 1968-ban eltávolították. 1972-ben foglalkoztatási és publikációs tilalom alá került, így Lukács György és Márkus György témavezetésével 1972-ben elkészült disszertációját csak 17 évvel később, 1989-ben védhette meg. 1972-től a rendszerváltásig szerkesztőként és szabadfoglalkozású fordítóként dolgozott. 1983-ban, nemzetközi emberi jogi szervezetek nyomására kapott először útlevelet, így többször adhatott elő és kutathatott rövidebb ideig amerikai egyetemeken.

1977-ben Kis Jánossal együtt kezdeményezte a Charta ’77 melletti szolidaritási nyilatkozatot.

A rendszerváltáskor a korábbi foglalkoztatási tilalommal és annak következményeivel kapcsolatban rehabilitálták, ekkor nevezték ki docensnek az ELTE Bölcsészettudományi Kar Filozófiai Tanszékcsoportjánál, ahol 1990-től egyetemi tanárként modern társadalomfilozófiát és politikafilozófiát oktatott. Tudományos és tanári munkája mellett politikai konzultánsként és kommentátorként is tevékenykedett.

1986-tól kezdeményezte és gondozta a párizsi Magyar Füzetekben a Babér és Tövis című kritikai rovatot.

1989-es alapításától 1995-ig a BUKSZ szerkesztőbizottságának tagja, 1991 és 1993 között a szerkesztőbizottság társelnöke, majd 19941995-ben a szerkesztőbizottság elnöke.

1992-ben Veér Andrással közösen megalapítja a Láthatatlan Kollégiumot. A Kollégium 2003-ig működött, 1997-ben a Kollégiumot Hannah Arendt díjjal tüntették ki.

1990 és 1994 között Orbán Viktor tanácsadója volt.[2]

1992/93-ban a Woodrow Wilson International Center for Scholars (Washington, D.C.) meghívott kutatója (fellowja) volt.

2005-ben alapította meg a Metazin internetes szemlét, melynek haláláig főszerkesztője volt.

2006-ban az újrainduló Filozófiai Írók Tára: Harmadik folyam szerkesztőbizottságának tagja lett.

2007-ben posztumusz Szent-Györgyi Albert-díjjal tüntették ki.

Főbb munkái[szerkesztés]

  • Kritikai előtanulmányok egy marxista tudományfilozófiához, Disszertáció, 1972, az 1989-ben lezajlott védés dokumentumaival. MTA Filozófiai Intézete, Budapest, 1990. ISBN 9637065199 .
  • Bence György, Kis János, Márkus György: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? (1972), T–Twins, Budapest, 1993.
  • Bence György és Kis János, Marc Rakovski álnéven: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel (1977) Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 1986.
  • Political Justice in Post-Communist Societies: The Case of Hungary, The Woodrow Wilson International Center for Scholars, Washington, D.C., 1991.
  • Seymour Martin Lipset, György Bence: „Anticipations of the failure of communism”. Theory and Society 23 (1994):2, 169–210.
  • Válogatott politikai-filozófiai tanulmányok, 1990-2006; szerk., előszó, utószó Pogonyi Szabolcs; L'Harmattan, Bp., 2007 (Politikai filozófia)

Jegyzetek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]