Az utolsó vacsora

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az utolsó vacsora a keresztény vallásban Jézusnak és 12 apostolának utolsó közös vacsorája. A Biblia szerint ekkor mondta a kenyérre és borra, hogy az az ő teste és vére.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jézus elfogása előtti utolsó vacsorája a szinoptikusok szerint pészach ünnep volt, a mai széder.

Első írásos említése Pál apostoltól származik:

Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt monda: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.
Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt első levele 11,23–26

A korai keresztények az utolsó vacsora emlékére rendezték az agapékat (szeretet-vacsora).

Az utolsó vacsora emlékét a római katolikus szentmise az eucharisztia keretében jeleníti meg, amikor Jézusnak a kenyérről és borról, az utolsó vacsorán mondott szavairól és cselekedeteiről emlékeznek meg a szertartás liturgiájában.

Ábrázolása a művészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az utolsó vacsora több művészeti alkotás ihletője is volt. Az itáliai quattrocentoban és a cinquecentoban a Leonardo da Vinci híres alkotása előtt készült festmények kompozíciói élesen elkülönítették Iskarióti Júdás alakját, őt az asztal néző felőli oldalára ültették.

Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora (1498)

Leonardo da Vinci falfestménye többszörös háromszög-kompozícióba rendezi a jelenetet. Júdást nem ruházza fel attribútummal, s alakját beteszi a többi apostol közé, így nem tudni, melyik alak is tulajdonképpen. Jelenleg már restaurált állapotban tekinthető meg Milánóban a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában. Egy 2007-es elmélet szerint a kép egy zenei motívumot is tartalmaz rejtetten.[1] A Jézus jobbján ülő alakot, aki eltávolodik tőle, a feleségének tartják. A hozzá hajoló alak jobb kezében kés van, a másik kezével a nyak tájékon mutat egy agresszív kifejezést. Ez a meglehetősen bizarr felfogás világszerte a keresztények megdöbbenését váltotta ki. Leonardo egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát. A falkép ma igen rossz állapotban van, a nedvesség megrongálta.

Jól látható, és vonalzóval is ellenőrizhető, hogy a kép minden perspektíva vonala – a tartó gerendák, díszítések stb. a terem felől – pontosan Jézus arcára vetülve – a kép geometriai középpontja felé tartanak.

Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt monda: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.
– Pál első levele a korinthosziakhoz


Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Zenei kottát rejt az Utolsó vacsora?Index-cikk, 2007. november 12.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az utolsó vacsora témájú médiaállományokat.