Vita:Hermeneutika (egyértelműsítő lap)

Négyféle hermeneutikát különböztetünk meg: görög, zsidó és keresztény, ezen belül a katolikus és protestáns hermeneutikát. Valójában ezek nem annyira különböznek egymástól, hisz a keresztény mintegy "átemelte" a görög hermeneutikát, s míg látszólag nem "táplálkozott" a zsidó hermeneutika elemeiből, mégis számos elemét átvette.

  A görög hermeneutika megalapozója és fogalmának kidolgozója Arisztotelész volt. Az ókori hermeneutika nevezetes vitája során Homérosz allegorikus-anagogikus magyarázatának lehetőségeit védelmezte a kritikai-történeti magyarázókkal szemben, s végső fokon azt igyekezett bizonyítani, hogy Homérosz mindentudó volt, mint nagy jós pedig a jövőre vonatkozólag is mindent előre látott (a pergamoni grammatikusok vitája az alexandriaiakkal az i.e. 3. sz.-ban). A középkortól a 18. sz.-ig a tudománynak két fő válfaját különböztették meg, az egyik, az ún. hermeneutica sacra ('szent hermanautika') a Biblia-magyarázat elveivel foglalkozott, a hermeneutica profana ('világi hermanautika') pedig az antik szerzők szövegmagyarázatának elveivel.
  A 18. sz.-ban - párhuzamosan azzal, hogy a filológia immár nemcsak az antik szövegeket tanulmányozta, hanem általános szövegmagyarázattá fejlődött - a világi hermeneutika is a szövegértelmezés általános elvei felé fordult, másrészt pedig kialakult egy filozófiai jellegű ágazata is, amely a megértés általános kritériumainak kérdéseit kutatta. A hermeneutikának így napjainkban is három fő területe van:

  1. a filológiai hermanautika,
  2. a filozófiai hermanautika és
  3. a vallástudományi hermanautika.

  Számunkra az első az érdekes. A filológiai hermanautika a szövegértelmezés általános elveivel foglalkozik. A szűkebben felfogott filológiai problémákon túlmenően ide sorolhatók mindazok stilisztikai, poétikai és-verstani kérdések is, amelyek a mű egészét érintik, tehát olyan formajelenségekre vonatkoznak, amelyek az irodalmi alkotás értelmét meghatározzák, s így értelmezése szempontjából lényegesek. Különösen legújabban (főként a kontextus-vizsgálat és a szövegelmélet nyelvészeti-irodalomtudományi módszereinek elterjedése révén) általános szövegelemző és interpretációs eljárásként jelentkezik, amely egyesíti a szövegek apró vonásainak tanulmányozását az eszmei-poétikai mondanivaló egészének vizsgálatával. Elméletét a szellemtörténetből, J. G. Droysen historizmusából, J. Habermas "kritikai" közléselméletéből, valamint a társadalmi kommunikációelméletből veszi. Mindez eléggé heterogén szellemi háttér, mindazonáltal sok kérdésre feleletet ad, és ha bekövetkeznék valódi rendszerré fejlesztése, egy sokoldalú szövegvizsgálatot eredményezne, amely utal a művek keletkezésének és befogadásának társadalmi összetevőire is.

Feladatok