Szerkesztő:Ashmelia/Vasúti jelzésrendszerek

A Vasúti jelzésrendszerek a mozdony- és vonatszemélyzet (együtt: utazószemélyzet) részére gyors és egyértelmű, vasútvállalatonként koherens rendszerbe foglalt információk gyors és pontos átvitelére képesek a pálya mentén dolgozó állomási személyzet és a haladó járműveken dolgozó utazószemélyzet között.

Jelzők fejlődésének hazai története

A jelző helyhez kötött, a jelzőeszköz lehet helyhez kötött vagy hordozható. A jelzőeszköz bizonyos módon tartásával, mozgatásával, színével különböző értelmű jelzéseket adhat, a jelző mindig kifejez valamilyen jelzést.

Ezt a jelzést általában az alakjelzők színes karok, tárcsák egymáshoz vagy a jelző árbocához képesti helyzetével, illetve a fényjelzők színes fények (egymáshoz képesti) világításával, villogtatásával (esetleg a villogtatás ütemével) fejeznek ki jelzést.

Korábban a hajózásból átvett színes, fonott kosarakat, kosárjelzőket is alkalmaztak jelzésadásra. Ezeket magasra, póznára húzták fel, így tudatták a közeledő vonat személyzetével, hogy a jelző mögötti pályaszakaszra behaladhat-e.

A kosárjelzők előtt színes zászlókkal fogadták a közeledő vonatot, melynek tartásával tudatták a mozdonyszemélyzettel a továbbhaladási lehetőséget, esetleg annak sebességét. Ennek nyomai a ma hatályos vasúti jelzési utasításokban is felfedezhetőek.

Jelzésrendszerek fejlődésének hazai története

A vasútvállalatok Európában egymástól jogilag szinte függetlenül fejlődtek ilyen téren is, közöttük a kapcsolatot a tulajdonosok országa által képviselt politikai-gazdasági együttműködések határozták meg.

Mivel a vasúti közlekedés hőskorától a vonatközlekedés sebességéből adódó fékút a belátható pályaszakasszal összemérhető, ezért szükséges, hogy a vonatszemélyzet a sebességcsökkentés vagy a megállás szükségességét előre megtudja, így a lassításra (megállásra) időben felkészülhessen, időben fékezhessen. Ennek céljára létrehozták az ún. előjelzőket. Az előjelzők nem adhatnak megállásra parancsot, csupán előjelezhetik azt, hogy a vonattal a következő jelző előtt meg kell állni.

A Magyar Államvasutak első jelzési utasítása 1906-ban jelent meg, amely már tartalmazta az előjelzőket.

A vasúti közlekedésben kezdetektől fogva a vörös fény jelentette a megállj értelmű jelzést, a továbbhaladást engedélyező jelzést pedig előbb a fehér, majd később a zöld fény jelezte.

A kosárjelzőkből kifejlődött különböző alakjelzők közös jellemzője, hogy jelzéseiket nappal színes tárcsákkal, karokkal, sötétben színes fényekkel adják.

Az előjelző nélküli tárcsás vagy karos védőjelzőket az állomások, pályaelágazások legkülső váltójától 500 méterre, de legalább 300 méterre kellett telepíteni. Ez megengedte vagy megtiltotta a vonatoknak az állomásba behaladást. Nem jelezték a behaladás irányát, vágányát, sebességét, csupán engedélyt adtak rá vagy megtiltották azt. Ezek a védőjelzők sötétben vörös vagy zöld fénnyel adtak jelzést.

Az előjelzővel rendelkező bejárati (vagy fedező) jelző ugyanezt a célt tölti be, de nappal egy vagy két, 45°-ban álló karral, sötétben pedig egy vagy két fehér fénnyel ad szabad jelzést a vonatszemélyzet felé, így jelzi, hogy a vonat egyenes vagy kitérő állású váltókon át halad. A megállj jelzést nappal egy vízszintes jelzőkarral, sötétben egy vörös fénnyel adja. Ezen biztosított jelzők felállítási helye a fedezendő ponttól 100 méter.

A biztosított alakjelzőkhöz (bejárati jelzőkhöz vagy fedezőjelzőkhöz) tartozó előjelző nappal a jelzést adó tárcsa vízszintes lapjával, sötétben fehér fényével ad szabad jelzést. Lassan jelzést nappal a tárcsa zöld lapjával vagy a lámpa zöld fényével adnak.

A kijárati jelzők eredetileg azt jelezték, hogy a vonat egyenes vagy kitérő állású váltókon haladhat ki (hasonlóan a bejárati jelzőkhöz), ám az 1900-as évek elején már az ún. irányjelzési rendszerben működtek: egy karral a fővonalra vagy több fővonal esetén az első vonalra, két karral a második vonalra, három karral a harmadik vagy további vonalra engedélyezte a kihaladást.

Később az előjelzőknél sötétben sárga fénnyel kíséreltek meg jelzést adni, illetve az előjelző tárcsát a jelzőárboc bal oldalán alkalmazták.

A századfordulón a magyar és osztrák jelzési utasítás ugyanúgy írta elő a jelzők jelzéseit és azok értelmezését.

Németország 1907-től sötétben a fehér helyett zöld fényt alkalmazta, 1910-től pedig az előjelzők sötétben két zöld fénnyel Szabad, két sárga fénnyel Lassan jelzést adnak.

Források

Dalmady Ödön: A vasúti biztosító berendezések fejlődése Magyarországon 1904-1919, Budapest, Pátria, 1919