Guna

Guna (szanszkrit: गुण) többjelentésű szó.

A hindu felfogás három minőségi változatot ismer, s ezeket gunáknak nevezi. A guna szónak is több jelentése van, itt mint bölcseleti műszó szerepel, de jelenthet pl. sajátosságot", „erényt", „kiválóságot", „értéket" és "minőséget" is. Legmegfelelőbb talán, ha minőségi sajátosságnak fordítjuk.

A három guna a következő:

• szattva (सत्त्व): az egyensúly, kiegyenlítés, a rend, tisztaság, világosság, nyugalom, könnyűség sajátossága
• radzsasz (रजस्): a mozgás, erőkifejtés, lendület, nyughatatlanság, szenvedélyesség sajátossága
• tamasz (तमस्): a nehézség, sötétség, mozdulatlanság, tompultság, tehetetlenség sajátossága

Ezek azonban nem elvont eszmék, hanem valóságos, mondhatni szubstanciális tények, mert minden anyagi változatban jelen vannak. Az anyag minőségi fokozata éppen attól függ, milyen arányban szerepelnek benne a gunák, melyikük van túlsúlyban. Mindenben megvan mind a három, de más és más arányban, más és más fokú keveredésben.

Az anyagvilág különböző alkati változataiban a három sajátosság más és más arányú keveredésben van jelen, s ez határtalanul variálódik. A különféle alkatok minőségi foka mindig attól függ, milyen arányban keverednek benne a gunák, melyikük, milyen mértékben jut túlsúlyba a többi fölött. így áll elő a minőségi érték hatalmas ranglétrája az anyagvilágban. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból a legalacsonyabb fokozatot az jelenti, ahol a tamasz jut teljes túlsúlyra, a legmagasabbat pedig az, ahol a szattva a legnagyobb mértékben dominál. A radzsasz a középfokozatokon fog leginkább túlsúlyra jutni, előtérbe lépni.

Az emberi fokozaton aztán hatalmas változás áll elő. Nem feltétlenül és nem minden esetben, hanem potenciálisan: az emberi alkatban megvan a minőségi fejlődés legnagyobb, legtágabb lehetősége. A legalacsonyabb fokon sok tekintetben még kevéssel emelkedik az állati létforma fölé, s ebből a szempontból, ha a minőségi értékélést vesszük alapul, a döntő különbség állat és ember közt nem annyira a tudatosságban és az értelmi képességben rejlik, mint a három guna keveredési arányában. Az az emberi fokozat, amelyben a radzsasz fegyelmezetlenül, korlátozatlanul van túlsúlyban, s ugyanakkor a tamasz sötét, áthatolhatatlan tehertétele is ránehezedik, igazán csak kevéssel emelkedik az állat értékfokozata fölé. Hogy egyáltalán fölébe emelkedik, azt a szattva előtérbe lépése okolja meg, mert az emberi fokon ez többé-kevésbé jelentékenyen a radzsasz fölé kerekedhet. A szattvának ebben a lehetőségében áll a nagy különbség állat és ember közt. Ha tehát a mélyen álló, egészen alacsonyrendű ember nem tud élni ezzel a lehetőséggel, a szó szoros értelmében értéktelenebbé válik az állatnál.

A szattva az emberben sokkal kevésbé van eleve megszabott határok közé szorítva, mint akár a legmagasabb-rendű állatban. Az értelem fényében eszmélő öntudat, az elmeközeg központjában kikristályosult Énen keresztül, a szattva legközvetlenebb hordozója. Amilyen mértékben finomul az öntudat, amilyen mértékben átdereng rajta az Önvalóból áradó fény, olyan mértékben jut túlsúlyra az egész emberi alkatban a szattva. Szerepelhet tehát olyan csökevényesen, hogy jelenléte alig-alig nyilvánul meg, de eláraszthatja az embert úgy, hogy mellette a radzsasz szinte eltörpül és már csak az egészen elkerülhetetlen vagy szükségesnek ítélt tevékenységet szolgálja, a tamasz pedig teljesen alárendelt szerepre kényszerül, csupán annyiban van jelen, amennyiben a sűrűtesttől elválaszthatatlan. A két határérték közt a változatoknak szinte végtelen variációja lehetséges, mint ahogy valóban így is látjuk az emberekben. A közbeeső fokozatokon aztán más és más mértékben előfordulhat, hogy a tamasz jut aránytalan túlsúlyra, például a tunya, nehézkes gondolkozású, szellemileg sötét emberben; vagy a radzsasz olyan fokra emelkedik, hogy a tamasz sötét, nehézkes eleméhez a tevékenységnek éppen csak akkora mértékét adja, hogy az illető ember cselekedetekké válthassa a sötét és kezdetleges voltának megfelelő vágyakat, szándékokat; aztán meglehet, hogy a radzsasz olyan erőre kap, hogy az elmét és az egész embert mozgékonnyá, tevékennyé, szenvedélyessé teszi, de anélkül, hogy a tamasz lehúzó nehézkedésének hatása alól szabadulhatna és a szattva ellenőrző, irányító befolyását tudatosan követni tudná; majd az is lehetséges, hogy a szattva kellőképpen fölülkerekedik és a még mindig nyughatatlan radzsasz feszülő erőkifejtését legalább világosabb célok felé fordíthatja, ha teljes mértékben nem is tudja alávetni ellenőrzésének. Ha képzeletünket szabadjára eresztjük, valóban nem találunk olyan emberi fokozatot, amelynek összetételét ne magyarázhatnánk meg nagyon értelmesen és világosan a három éri ék-sajátosság tanával. És ha az elméletek használhatóságát az dönti el, alkalmazhatók-e az esetek mindegyikében vagy legalább nagy többségében, akkor a guna-elmélet a hipotézisek leghelytálóbbjának bizonyul. Ismételjük: mindenesetre ér annyit, mint a mi nyugati elméleteink, amelyekkel az életben megnyilvánuló értékfokozatokat és különbözőségeket próbáljuk magyarázni.

Hivatkozások

• Baktay Ervin: A diadalmas jóga