Kategóriavita:Germán mitológia

Furcsán néz ki ez a kategória ezzel a hosszú szöveggel. --Hkoala 2006. december 10., 10:23 (CET)

Egyelőre kimásolom ide. Nem mertem cikké alakítani, mert van egy olyan félelmem, hogy esetleg jogsértő lehet a szöveg. --Korovioff 2007. április 14., 12:43 (CEST) Hozzáteszem, van már Germán mitológia szócikkünk, e szöveg tartalmát össze lehet dolgozni vele. --Korovioff 2007. április 14., 12:46 (CEST)

A germán mitológia A germánok a kereszténység felvétele előtti időből nem hagytak maguk után hosszabb írásos emlékeket, csak feliratokat. A különböző germán törzsek fejlődése jelentősen eltért egymástól. A Rajna és a Duna mentén élő germánok hamarabb kerültek érintkezésbe a római civilizációval, majd a keresztény vallással, mint az északi germánok, akik a legtovább őrizték a régi kultúrát és hitvilágot. A keleti germán csoporthoz tartozó gótok pl.; már az i. sz. IV. évszázadban keresztények lettek, s írásos emlékeik közül ránk maradt egy gót nyelvű bibliafordítás is. A mitológia szempontjából a legfontosabb forrást mégis az északi germánok írásos feljegyzései jelentik, ok a kereszténység felvétele és az írásbeliség meghonosodása után írásban rögzítették a régi mítoszokat és hősmondákat. Ehhez járult még a szájhagyományban fennmaradt emlékanyag, amely a különböző germán népek mondáiban, szokásaiban, továbbá a helynevekben maradt fenn, s amelyekből szintén következtetni lehet a régi germán hitvilágra, mitológiára is. Az antik szerzők leírásai és a régészeti emlékek a germánok papjairól és a kultuszról is adnak némi fogalmat. Caesar még abban látta a fő különbséget kelták és germánok között, hogy a germánoknak nem volt a druidák szervezetéhez hasonló papi rendje; Tacitus azonban már a germán papság nagy befolyásáról számol be. Kultikus helyeik szent ligetek voltak, ahol áldozati oltárok állottak. Ember- és állatáldozatról egyaránt tudunk. A hadifoglyokat és a bűnözőket rituálisan az isteneknek áldozva végezték ki: felakasztották, vízbe fojtották, vagy a lápba süllyesztették őket. A lápba süllyesztett áldozatok holttestét viszonylag épen találták meg a régészek napjainkban; leleteik igazolják az antik auktorok leírásának hitelességét. Sztrabón azt írta, hogy a papnők a hadifoglyokat megkoszorúzták, majd elvágták a torkukat, s így áldozták őket az isteneknek. A régészeti emlékanyagból (trundholmi napkocsi stb.) és a bronzkori sziklarajzokból termékenységvarázslásra és napkultuszra következtethetünk. A kereszténység felvétele előtti korszakban a germánok a varázslás különböző formáit űzték; e korból ráolvasásokat, varázsigéket, is ismerünk, amelyek a rúnákkal - a rovásírásjelekkel - voltak kapcsolatosak. Az ünnepeken rituális együttivás volt szokásos. E korban már szent épületeket is emeltek a germánok, istenábrázolásokkal. A kultuszban nagy szerepet játszottak a titkos férfitársaságok, amelyek az északi germánoknál a főisten védnöksége alatt álltak. A régi germán vallásra vonatkozó legértékesebb forrás a két Eddának nevezett kézirat, amelyek megjegyzések, feliratok helyett részletes és összefüggő költői szövegeket őriztek meg. Ehhez járulnak az izlandi családregények, a sagák s más, történeti jellegű művek, amelyek részletes, a mitológiára és kultuszra vonatkozó adalékokat tartalmaznak. A régebbi vagy verses Edda az ún. Codex Regiusban maradt ránk, amelyet a XIII. század második felében Izlandon másoltak egy régebbi szöveg nyomán. Amikor 1643-ban Sweinsson püspök felfedezte, azt hitte, hogy Saemundr Sigfusson (1056-1133) alkotása, úgyhogy hosszú ideig tévesen az ő nevéhez fűzték e művet. A benne foglalt énekek jó néhány évszázaddal a kézirat létrejötte előtt keletkezhettek, s valószínűleg nem egy időben jöttek létre. A másik Eddának nevezett kézirat szerzője Snorri Sturluson volt (1170-1241). Költők számára írt poétika, amely sok mitikus történetet és utalást tartalmaz, helyenként a verses Eddával megegyezően. E két Edda az északi germánok mitológiai tárgyú és hősköltészetét őrizte meg számunkra, s bár a kereszténység hatása felfedezhető benne, mégis legértékesebb forrásunk a germánok kozmogóniájáról és istenvilágáról. Annak ellenére, hogy hatalmasak a hiányosságok (semmi információnk a gótokról és a burgundokról), és a különböző törzsek fél Európára kiterjedő szétszóródása közben elszenvedett változatos (kelta, római, keleti, észak-ázsiai, keresztény) hatások következményeképpen a hiedelmek sokfélék, a germánok vallásának bizonyos alapvető egységében mégsem kételkedhetünk. Először is, több törzs hagyományaiban még számos, az indoeurópai örökségre jellemző elem ismerhető fel. Egyébként a napok neve jelzi, hogy minden germán nép ugyanazokat a nagy isteneket tisztelte. Amikor a IV. században a germánok bevezették a hétnapos hetet, a római istenneveket saját isteneik nevével helyettesítették. Így például a szerda, dies Mercuri helyére „Ódin-Wodan napja": az ófelnémet Wnotanestac, angol Wednesday, holland Woensdag, óskandináv Odhinsdagr került. Megfigyelték, hogy a germán vallás utolsó szakaszát a világvége mítosza iránti szenvedélyes érdeklődés jellemezte. Általános jelenségről van egyébként szó, amely az i. e. 11. századtól kezdve tanúsított a Közel-Keleten, Iránban, Palesztinában, a Földközi-tenger vidékén majd egy évszázaddal később a Római Birodalomban is. A germán vallást azonban az a tény jellemzi, hogy a világ vége már a világteremtésben előrevetül. A Teremtés legteljesebb elbeszélését Snorri közvetítette számunkra. Fő forrása egy csodálatos költemény, a Völttspá volt („a Völva -vagyis a Jósnőjövendölése"), amely a pogány kor végén született. Ebből megtudjuk, hogy „a régi időkben semmi sem volt, nem volt sem homok, sem tenger, sem sós habok. Nem volt lenn föld, nem volt fenn ég, nem zöldült a fű, ásított a semmi". A határtalan semmiben élt a titokzatos világszellem. Ő teremtette meg északon a jég, délen pedig a tűz országát. Az előbbiből folyamok eredtek, az utóbbiból pedig forró lég áramlott. Ott, ahol a forró levegő a fagyos folyamokkal találkozott, megolvadt a jég, s létrejött Ymir óriás, továbbá egy óriási tehén, ennek tejéből táplálkozott Ymir. A tehén addig nyalogatta a sós sziklákat, míg azok emberi alakot öltöttek, s előlépett Bur isten. Bur fia feleségül vette YMIR lányát, s házasságukból isteni gyermekek származtak; az első közülük Odin Volt. Odin és még két fivére Vili és Vé elhatározta, hogy megölik Ymirt; vérének áradata minden óriást elnyelt, kivéve egyet, aki titokzatos módon, feleségével együtt megmenekült. Ezután a testvérek elvitték Ymirt a nagy űr közepére, és testét szétdarabolva megalkották belőle a Világot: húsából csinálták a földet; csontjából a kősziklákat; véréből a tengert; hajából a fellegeket; koponyájából az Eget. Az ember formájú Lény megölésén és szétdarabolásán alapuló világ teremtése tehát véres áldozat eredménye; ősi és széles körben elterjedt vallási eszme ez, amely a germánoknál éppúgy, mint más népeknél, szentesíti az emberáldozatot. Egy ilyen áldozat, az ősi isteni cselekedet megismétlése, biztosítja a világ megújhodását, az élet újrateremtését, a társadalom egységét. Ymir kétnemű volt: magától nemzett egy emberpárt. A biszexualitás, mint tudjuk, a teljesség elsőrendű kifejeződése. Az ősi germánoknál az őseredeti teljesség eszméjét más mitológiai hagyományok is megerősítik, amelyek szerint Ymir, az istenek őse démonikus óriásokat is nemzett (ezek a Világmindenséget a végső pusztulásig fenyegetik). Kozmogónikus művük folytatásaképpen a három fivér a Múspellból felszálló szikrákból megteremtette a csillagokat és az égitesteket, és szabályozta ezek mozgását, rögzítve ekképpen a napi körforgást (nappal és éjszaka) meg az évszakok egymásra következését. A kör alakú Földet a nagy óceán vette körül, az istenek a parton állították föl az óriások lakhelyét. A föld belsejében megépítették Midgardot (szó szerint „központi hajlék"), az emberek világát, amelyet Ymir szemöldökéből készült kerítés védelmez. Az északi germán mitológiában az istenek lakóhelyét, Asgardot szivárványhíd köti össze az emberek világával, Midgarddal. A jég és fagy birodalma Niflheim (a Ködbirodalom), a halottaké Hel. Más adatok arra is utalnak, hogy a világot kilenc rétegből állónak képzelték, ezek közül három a föld alatt, három a földön és három az égben terült el. Hoenir, a hallgatag isten és Lodhur - akinek alakjáról szinte semmit nem tudunk - segítségével Ódin két, a parton talált fából, Askrból és Emblából megalkotta az első emberpárt: ő maga életre keltette őket, Hoenirtől értelmet kaptak, Lódhur pedig érzékeket és emberi formát adott nekik. A germán mitológia ismeri a világfa-képzetét is. A régi germánok fa-tiszteletéről az antik szerzők többször beszámoltak. A frízek még a középkorban is tölgyfák alatt tartották gyűléseiket. Az Eddákban a világfát Yggdrasilnak nevezik. Koronáján fellegek fészkelnek, törzse alatt lakik a három sorsistennő. Gyökerei között van Mimir óriás kútja, a bölcsesség forrása. A hagyomány szerint Odin azért áldozta fel fél szemét, hogy e kútból ihasson. A Középpontban álló Yggdrasill fa a Világmindenséget jelképezi és egyszersmind alkotja is. Csúcsa az eget éri, ágai pedig átölelik a világot. Egyik gyökere a holtak országában (Hel), a másik az óriások birodalmában, a harmadik az emberek világában gyökerezik. Yggdrasillt felbukkanásától kezdve (tehát amióta csak az istenek megszervezték a világot) pusztulás fenyegeti: egy sas nekifogott, hogy lezabálja a lombozatát, törzse korhadásnak indult, Níóhögg kígyó pedig rágcsálni kezdte a gyökereit. Yggdrasill hamarosan kidől, és ez lesz a Világvége. Nyilvánvalóan a Világ közepén álló és a három kozmikus szintet, az Eget, a Földet és az Alvilágot összekötő Világfa közismert képéről van szó. Egyes keleti és észak-ázsiai felfogások szemlátomást befolyásolták Yggdrasill képét és mítoszát. Alá kell azonban húznunk a sajátosan germán vonásokat: a Fa - vagyis a Világmindenség - felbukkanásával azonnal jelzi a hanyatlást és a végső pusztulást; a végzet, Urdhr abban a földalatti kútban rejtőzik, amelybe Yggdrasill gyökerei mélyednek, vagyis a Világmindenség középpontjában. A végzet istennője minden élőlény sorsát meghatározza, nem csupán az emberekét, hanem az istenekét és óriásokét is. Azt mondhatnánk, Yggdrasillban a lét példaértékű és egyetemes végzete ölt testet; minden létmód - a Világ, az istenek, az élet, az emberek - múlandó, mégis képesek újjászületni egy új kozmikus ciklus kezdetén. Az Eddák szerint az istenek ellenségei: az óriások Loki isten gyermekeivel, Fenris farkassal, Midgard kígyóval és Helel, továbbá a tűzdémonokkal szövetkeznek. Megremeg majd a föld, kiönt a tenger, és az egész világ a tűz áldozatává lesz. Később új föld emelkedik a tenger habjából, új istenek veszik át az uralmat, és új emberi nemzetség népesíti be a földet. Thor fiai ragadják magukhoz a hatalmat, megtalálják apjuk csodatévő kalapácsát is. Baldr kiszabadul a holtak országából, s újra megjelenik. A fűben aranytáblákat lelnek, s a rájuk vésett rúnajelekből megtudják, milyen csatákat vívtak régen az ázok. A panteon két istencsoportra oszlott: az Ázokra és a Vánokra. Az Ázok között Tyr, Ódin és Thor a legjelentősebb; az első kettő az uralkodó istenek párosának felel meg, míg Thór, a kalapácsos isten, az óriások legfőbb ellensége, harcias jellegét idézi. A Vánok oldalán a legjelentősebbet- Njördhrt, Freyrt és Freyját - gazdagságuk, valamint a termékenységhez, örömhöz és békéhez fűződő kapcsolatuk jellemzi. E két csoport a vallástörténészek egy része különböző etnikai csoportok isteneit véli felfedezni; mások szerint az ázok eredetileg a harcosok, a vánok pedig a földművelő parasztok istenei voltak. Az Eddák arról tudósítanak, hogy az istenek e két csoportja harcban állott egymással, de nem közlik, hogy a háborúskodást mi okozta. Az ellentét ünnepélyes békekötéssel végződött, és az ázok megosztották az uralmat a vánokkal. A Vánok többé-kevésbé közvetlenül mindannyian kapcsolatban állnak a termékenységgel, a békével és a gazdagsággal. A mitológia pl.: utal arra, hogy a vánok fő istensége, Niörd, régebben saját nővérével élt házasságban, gyerekeik Freyr és Freyja. De az ázok és a vánok kibékülése után szétváltak, mert az ázok körében tiltva volt a testvérházasság. Mivel a régi germánok iszonyodtak a vérfertőzéstől, ezt a mitológiai hagyományt vagy a pre-indoeurópai őslakosság erkölcseivel lehet magyarázni, vagy pedig aláhúzná a termékenység, kiváltképp a mezőgazdasági termékenység isteneire jellemző orgiamisztikus vonásokat. A mítosz szerint, miután az ázok és vánok békét kötöttek, egy edénybe gyűjtötték nyálukat, s ebből egy mitikus lény jött létre, Kvasir, az emberiség tanítója. Később két törpe megirigyelte Kvasir nagy tudását, és megölte őt. A halott vérét mézzel keverték el, azóta a nagy költők Kvasir vérét isszák, s innen származik tudásuk. A skandináv pogányság utolsó szakaszában Njördhr helyébe Freyr lépett. Uppsalai templomában fallikus módon ábrázolták őt; kultuszához megannyi orgiasztikus cselekvés, valamint emberáldozat tartozott. Mitológiájában azonban semmi érdekes nincs. Freyja volt az egyetlen istenség, akit a nép még akkoriban is tisztelt, amikor ő a Snorri művén dolgozott, s a Freyja nevet tartalmazó számos helynév megerősíti ezt a vélekedést, hozzáteszi, hogy Freyja eredetileg a Vánok egyik papnője volt, aki elsőként tanította meg az Azokat a seidhr jóstechnikájára. Kapcsolatot tudott teremteni a másvilággal és madárrá tudott változni. Freyja a szerelem istennője is; erotikus kalandjairól sok szó esik az Eddákban. A verses Edda énekeiben a sértett és felbőszült Loki minősíthetetlen szavakkal emlékeztet e kalandokra. Az ázok közül Odin a főisten, a varázslás istene, a halottak vezetője. Teremtő is volt: a teremtésmondában ő ölte meg Ymir óriást, és testéből megalkotta a földet. Félszeműnek képzelték, a mítosz szerint fél szemét önként feláldozta, hogy megszerezze a tudást. Vállán két holló ül, Hugin, a Gondolat és Munzn, az Emlékezet. E két madár a fülébe suttogja, hogy mi történik a földön. Lábánál két farkas ül, lova a nyolclábú Sleipnir. Mint a szent tudomány és a mágia istene, ő a rúnák (titkos írásjelek) megalkotója. Kilenc éjjelen át függött a fán - maga-magának feláldozva -, míg megtudta a rúnák titkát. Bizonyos, hogy sámánisztikus szerkezetű beavatási rítusról van szó. Odinnak áldozott kivégzetteket fára akasztották fel. Az isten önmagát a lándzsával megsebezve, víztől és tápláléktól tartózkodva elszenvedi a rituális halált, és elnyeri a beavatási típusú titkos bölcsességet. Odin sámáni arculatát megerősíti nyolclábú lova, Sleipnir is, valamint az a két holló, amelyek tudósítják mindarról, ami csak a világban történik. Ódin, éppúgy, mint a sámánok, változtatni tudja az alakját és szellemeit állatok képében küldi el; kutat a holtak után és titkos ismereteket szerez; a Hávamálban kijelenti, tud egy olyan bűbájt, amivel arra kényszerítheti az akasztottat, hogy leszökkenjen a bitóról és vele beszélgessen; járatos a seidhr, a sámáni típusú okkult technika művészetében. Más mítoszok azt mondják el, milyen fortélyokhoz folyamodik, s milyen árat hajlandó fizetni Ódin a bölcsesség, a mindentudás és a költői ihlet elnyerése végett. Egy óriás, Mímir nevezetes volt okkult tudományáról. Az istenek levágták a fejét, és elküldték Ódinnak. Amit növények segítségével konzervált, s ettől kezdve mindig megtanácskozta az óriás fejével, ha valamilyen titok végére akart járni. Snorri szerint Mímir volt a bölcsesség forrásának őre az Yggdrasill lábánál. Ódin csak akkor nyeri el a jogot, hogy igyák belőle, miután föláldozza egyik szemét, melyet a forrásba rejt. Odin kíséretéhez tartoznak a Valkűrök. Ok az isten követei; ha harc közben egy vitéz előtt megjelenik a Valkűr, akkor az tudja, hogy elérkezett halála órája. A halott vitéz szellemét a Valkűrök a Valhallába kísérték. Ezt hatalmas teremnek képzelték; a háztető fényes pajzsokból állt. A vitézek itt ettek, ittak, és újabb csatára készültek. A világ végéről szóló történetekben a halott harcosok az istenek oldalán vesznek részt az utolsó küzdelemben. A közönséges halandók viszont a Helbe jutnak haláluk után, e név az angol hell, német Hölle szóban pokoljelentéssel maradt fenn. Tyr az északi germán mitológiában hadisten, a kard, továbbá a jogszolgáltatás istene. Neve, amely az angol Tuesday, a német Dienstag (kedd) szóban is fennmaradt, mint már említettük, etimológiailag összefügg más indoeurópai népek égistenének nevével. Feltételezhető, hogy Tyr eredetileg főisten volt, az északi germán mitológiában azonban ezt a funkciót Odin vette át, és Tyr Odin fia lett, vele együtt harcol. A legfontosabb mitikus epizódra, amely jellemző is Tyr elhivatottságára, az idők kezdetén került sor. A legfontosabb mitikus epizódra, amely jellemző is Tyr elhivatottságára, az idők kezdetén került sor. Az istenek tudták, hogy Fenrir farkasnak, akit egy óriásnő Lokitól fogant, föl kellene falnia őket. Miután meggyőzték, hogy csak játékról van szó, megkötözték egy mágikus bőrszíjjal, amely oly vékony volt, hogy nem is látszott. A fiatal farkas gyanakodva belement a játékba, azzal a feltétellel, hogy az egyik isten a szájába teszi a kezét, mintegy annak zálogául, hogy nem akarnak neki rosszat. Egyedül Tyr merte megtenni ezt, és amint a farkas megérezte, hogy nem tud szabadulni, le is harapta a kezét A farkas megkötözve marad egészen az ázok uralma végéig. Thor Odin és Tyr mellett az istentriász harmadik alakja. Kecskebakoktól húzott fogatán utazza végig a világot. A mennydörgés és az eső istene, azt képzelték, hogy a föld termékenysége nagyrészt tőle függ, ezért a földművelő parasztok különös tiszteletben részesítették. Számos történet szinte allegorikus formában mondja el harcát a telet, fagyot jelképező óriásokkal, akiknek erejét a tavaszi mennydörgés megtöri. Neve a csütörtök germán nevében (német Donnerstag, angol Thursday) és számos skandináviai helynévben maradt fenn. A normannok tengeri útjaik előtt áldozatot mutattak be Thornak. A leírások szerint vörös hajú, erős férfi; kezében a mennydörgést jelképező kalapács: a Mjölnir. Thor isten kalandjairól mindkét Eddában számos novellisztikus történetet találunk. A verses Eddában olvasható a kalapács elrablásának története. A Thrym nevű óriás ellopja Thor kalapácsát, és csak úgy hajlandó visszaadni, ha feleségül kapja Freyja istennőt. Az istenek a ravasz Lokihoz fordulnak segítségért. Heimdall isten tanácsára Thor és Loki női ruhát ölt; Thor Freyja öltözetét veszi fel, és úgy repülnek el Thrymhez. Az óriás azt hiszi, hogy megérkezett a várt menyasszony, a szerelem istennője. A falánk Thor majdnem elárulja magát, annyit eszik-iszik a menyegzői lakomán, Loki azonban mindenre talál megfelelő magyarázatot. Amikor elérkezik az esketés ideje, az óriás előhozza Thor kalapácsát, és vélt arája ölébe teszi. (Feltételezik, hogy Thor kalapácsának, mint kultikus tárgynak valóban volt szerepe az északi germánok esküvői szertartásában.) Thor megragadja fegyverét, és megöli a tolvaj óriást s annak családját. Thor más kalandjai is főként az óriásokkal való küzdelmekről szólnak. A vallástörténészek sokat foglalkoztak Hrungnir óriással vívott párviadalával, illetőleg annak értelmezésével. Ilyen próbáit Edda írja le. A történetben Hrungnir Odinnal kerül összeütközésbe, és sértegeti az ázokat, majd párviadalra hívja ki Thort. A két ellenfél szinte egyenrangú, és Thornak csak csellel sikerül győznie. Hrungnir megsegítésére a többi óriás agyagkolosszust készít; szívébe egy kanca szívét helyezik el. A két szörnyűfegyver: Thor kalapácsa és az óriás által elhajított köszörűkő a levegőben találkozik. Az óriás elpusztul, a köszörűkő egy darabkája viszont Thor homlokába fúródik, és semmiféle varázslat nem tudja onnan eltávolítani. A próbai Edda novellisztikus formában mondja el Thor vetélkedését Utgard-Lokival: e varázserejű óriás különféle formákat ölt; a két ellenfél végül is egyenrangúnak bizonyul. Tisztasága, nemessége és tragikus sorsa miatt Baldr a legérdekesebb az istenek közt. Ódin és Frigg istennő fia, s ő - írja Snorri - „a legjobb és mindenki dicsőíti. Oly szép, oly ragyogó, hogy fényt áraszt magából… Ő a legbölcsebb az ázok között, a legügyesebb a szólásban és a legjóságosabb". Kultuszáról keveset tudunk, azt azonban tudjuk, hogy mindenki szerette. Baldr fontossága azonban halálával mutatkozik meg. Az egész germán mitológiából az ő mítosza egyébként a legmeghatóbb. Egy éjszaka Baldr, a legszebb, legragyogóbb, az igazságos isten szörnyű álmot látott, amelyet senki nem tudott megfejteni. Odin elindult nyolclábú gyors lován Hellbe, a holtak országába, és ott megtudta az álom megfejtését: Baldr nemsokára meghal. Ekkor Frigg, Baldr anyja minden élőlényt: isteneket, embereket, növényeket és állatokat megesketett, hogy nem fogják Baldrt bántani. Csak a fiatal fagyöngy nem tett ilyen esküt, a fagyöngynek ugyanis nincs önálló élete. Ezek után az istenek kipróbálták, hogy milyen ereje van az eskünek. Célba vették Baldrt lándzsával, kövekkel, nyíllal, de a fegyver visszahullt, a kő földre esett, egyik sem bántotta Baldrt. Örvendtek az istenek, csupán Loki forralt gonosz tervet. Rávette Baldr fivérét, a vak Hönurt, hogy ő is vegyen részt a játékban. Loki fagyöngyöt adott a vak istenkezébe, ez szíven találta Baldrt, aki holtan esett össze. Baldrt máglyára helyezték, s az égő máglyát hajóra nyílt tenger felé indították. Baldr felesége, Nanna is a hajóra lépett. Szíve meghasadt bánatában, és együtt égett el a tűzben férjével. Odin a hajón égő máglyára dobta csodálatos karkötőjét, amely minden kilencedik éjjel új arany karkötőket hozott létre, majd a halott Baldr fülébe súgott valamit, de ennek a titkát senki sem fogja megtudni. Az istenek követeket küldtek a holtak világába, hogy az alvilágiak váltságdíj ellenében eresszék vissza Baldrt. A Halottak Ura azt mondotta: ha az egész világon mindenki, az élőlények és az élettelen tárgyak is megsiratják Baldrt, akkor visszaengedik az élők közé. Az istenek követeket küldtek szerte a világba, hogy sirassák a szép istent. Csak egy óriásasszony nem volt hajlandó megsiratni, s így Baldr továbbra is a halottak birodalmában maradt. Ez az öregasszony is Loki volt, aki alakját tetszés szerint tudta változtatni. Az istenek elindultak, hogy megkeressék Lokit. Loki lazac formájában a vízesésben ütött tanyát. Az istenek Loki hajlékában egy félig elhamvadt hálót találtak. Ezzel a saját maga által kötött hálóval megfogták lazac alakjában Lokit. Megkötözték, s egy kígyó szüntelenül mérget csepegtetett fejére. Hűséges felesége mellette állt, s felfogta a mérget egy edénybe; amikor ezt az edényt kiürítette, a méreg Loki arcába folyt, s ilyenkor kínjában annyira vonaglott, hogy földrengés keletkezett. A Baldr haláláról szóró történet különböző vallástörténeti magyarázatokra adott alkalmat. Loki titokzatos és kétértelmű isten. Neve eredeztetése bizonytalan; nem volt kultusza és nem szenteltek neki templomokat. Bár ő maga mindig azon mesterkedik, hogy ártson az isteneknek, és a világvégéig "is ellenük fog harcolni; ő fogja megölni Heimdallrt. Viselkedése meg tévesztő: egyfelől az istenek társa és szereti legyőzni ellenfeleiket, az óriásokat; bizonyos varázseszközöket kovácsoltat a törpékkel, az istenek valóságos attribútumait (a Draupnir gyűrűt Ódin számára, a kalapácsot Thornak stb.). Másfelől viszont gonosz, erkölcstelen, bűnöző: ő Baldr meggyilkolásának kieszelője, kérkedik is vele. Démonikus természetét ivadékai is megerősítik: Fenrir, a farkas és a Nagy Kígyó a fiai; lánya pedig Hel, annak a szomorú országnak az istennője, ahová azok a halottak jutnak, akiknek nincs joguk a Valhallában letelepedni. Loki körül tömérdek mítosz van, de ezek gyakran a népmesékre vagy bohózatokra hasonlítanak. Henceg a hódításaival: fiút nemzett Tyr feleségének, átvette Thor helyét ennek hitvese mellett stb.… Szerepel majdnem minden olyan tréfában és történetben, amely az isteneket és az óriásokat állítja színre. Egy híres és borzalmas költemény, a Lokasenna (Loki csúfolkodása) elmeséli, hogy Loki a lakomázó istenek csarnokába behatolva miként ócsárolta őket roppant pimasz módon. Csupán Thór megjelenése vetett véget sértegetéseinek. A tudósok több mint egy évszázada, egymás után értelmezték Lokit tűz-, mennydörgés- vagy halálistenként, a kereszténység őrdögének tükröződéseként vagy Prométheuszhoz hasonlítható műveltségteremtő hősként. George Dumézil elfogadhatóbb értelmezést javasolt, mert egyszerre vizsgálta Lokit, Hödhrt, Baldrt és a világvégét. Loki csalárd jelleme, gonoszsága, valamint az, hogy az istenek ellenfelei között szerepel az eszkhatologrikus ütközetben. Végül is Thor elfogja Lokit és az istenek egy kőhöz láncolták. Egy mérges kígyó csüng fölötte, és mérget csöpögtet az arcára. A felesége, írja Snorri, ott áll mellette, és egy edényt tart a mérgező nedv alá. Amikor az edény megtelik, az asszony elmegy, hogy kiürítse, ekkor azonban Loki a képébe kapja a mérget; megvonaglik, s ilyenkor reng a föld. A Ragnarök idején, a világvége előestéjén azonban Lokinak sikerül majd kiszabadulnia. A világ vége a kozmológia szerves része volt; és csakúgy, mint Indiában, Iránban és Izraelben, az apokalipszis forgatókönyve ismertek voltak. Megtaláljuk bennük minden apokaliptikus irodalom jól ismert kliséit: az erkölcs hanyatlik és megszűnik, az emberek egymást gyilkolják, a föld reng. Az óriások felmásznak a szivárványon, hogy megtámadják és elpusztítsák Asgardhot, az istenek lakhelyét. Végezetül az istenek és a hősök meg a szörnyek és óriások hadserege egy nagy síkságon találkozik a végső ütközetre. Mindegyik isten ráront egy-egy ellenfélre. Thor a Kozmikus Sárkánnyal ütközik meg, és legyőzi, de mérgétől nyomban elesik ő maga is. Odint Fenrir falja föl; ifjú fia, Vidar megöli a Farkast, de csakhamar ő is meghal. Heimdallr Lokira támad, és elpusztítják egymást. Valójában minden isten és összes ellenfelük elesik ebben az eszkhatologikus ütközetben, Surtr kivételével; ő, az utolsó túlélő pedig föllobbantja a kozmikus tűzvészt - és az élet minden nyoma eltűnik, végezetül pedig az egész földet elnyeli az óceán és az Ég leomlik. Ez azonban mégsem a vég. Új föld emelkedik föl, olyan zöld, szépséges, termékeny, mint azelőtt soha, s megtisztult minden szenvedéstől. A halott istenek fiai visszatérnek az Asgardhba, Baldr és Hödhr kibékülve előjön a Pokolból. Az előzőnél ragyogóbb új nap kezdi meg pályáját az égen. Az Yggdrasill fában menedéket lelt emberpártól pedig egy új emberiség ered. Egyes szerzők úgy hitték, hogy a Ragnarök mítoszában különféle keleti (iráni, keresztény, manicheus stb.) befolyásokat tudnak azonosítani. Azonban, mint Dumézil kimutatta, az indoeurópai eszkhatológiai mítosz skandináv változatáról van szó; az esetleges későbbi hatások csupán színesebb képanyagot és patetikus részleteket adtak hozzá. A fennmaradt töredékek alapján ítélve a germánok vallása az egyik legösszetettebb és legeredetibb volt egész Európában. Elsősorban az a megdöbbentő, mennyire volt képes gazdagítani és megújítani az indoeurópai örökséget, magába olvasztva számos, máshonnan származó, mediterrán, keleti vagy észak-ázsiai eszmét és eljárást. Hasonló folyamatot figyeltek meg a hindu szintézisben és a római vallás kialakulásában. A germánoknál azonban a vallási alkotókészséget nem bénította meg a kereszténységre való áttérés. Az egyik legszebb elbeszélő költemény, a Beowulf, amely Angliában született a VIII. században, a hősi mitológiát teljesebben és mélyebben ábrázolja, mint a kontinens hasonló alkotásai, éppen a keresztény eszmék befolyása jóvoltából. A Ragnarök egyik legmegragadóbb ábrázolása egy gosforthi kőkeresztre van faragva; a másik oldalon a keresztre feszítés látható. Bizonyos germán vallási alkotások valójában a felső középkorban bontakoznak ki a kereszténységgel való együttélés vagy szembenállás következtében. A középkori királyság vallási tekintélye végső soron a germánok ősi felfogásából ered, amely szerint a király az isteni Ős képviselője: az Uralkodó, hatalma földöntúli, szent erőtől függ, amely az egyetemes rend alapja és egyben biztosítéka is. Ami hősi mitológiát illeti, ez gazdagodik és átértékelődve folytatódik a lovasság intézményében. A Nibelung- monda sokféle kiágazása és változata közül két összefüggő és költői értékű feldolgozás maradt ránk. A német nyelvű Der Nibelunge Not hosszú epikus alkotás, mely a XII-XIII. század fordulóján Passau környékén nyert írásos formát. Az északi germán változatok a régebbi Edda dalciklusából ismerhetők meg. Bár e kétféle feldolgozás között lényeges eltérések is vannak, kétségtelen, hogy e mondakör fő vonásai északi és nyugati germánoknál egyaránt ismertek és hasonlók voltak. A verses Eddában több ének szól a Nibelung -monda főhősének Sigfried ifjúkoráról. Az Edda leírása szerint három isten: Odin, Loki és Hönir vízeséshez jut, amelyben vidra formájában úszkál Otr törpe. Loki puszta gonoszságból egy kővel megcélozza, és agyonüti a vidrát. Estefelé az istenek Hreidmar varázslónál szállnak meg, és Loki elmeséli neki, hogyan ölte meg a vidrát. Hreidmar rádöbben, hogy a megölt vidra Otr, a saját fia. Előhívja két fiát, Fafnirt és Regin törpét, hárman váltságdíjat követelnek a megölt Otrért. Hreidmar azt kívánja, töltsék meg a vidra bőrét arannyal, különben a három isten az ő foglya marad. Az aranyat Loki egy Andvari nevű törpétől szerzi meg. A törpe megátkozza a kincset, hogy minden birtokosa erőszakos halállal haljon meg. Az istenek kifizetik a váltságdíjat Hreidmarnak, de az elátkozott arany már első tulajdonosainak is vesztét okozza. Fafnir és Regin megölik apjukat, hogy az arany birtokába juthassanak. Fafnir sárkánykígyó alakjában őrzi a kincset, fivére, Regin pedig azon gondolkodik, hogy szerezhetné meg az aranyat. A következő történet, amely a Nibelung – mondakörbe tartozik, a Vdlsunga-saga címet viseli; ez Sigfried származásáról szól, akinek családfáját az Eddák Odinig vezetik vissza. A Fáfnismál és Sigrdrífumál című Edda-énekek Sigfried ifjúkoráról számolnak be. Sigfriedet a varázstudománnyal bíró Regin törpe neveli, csodakardot is szerez neki. Regin arra akarja Sigfriedet felhasználni, hogy segítségével megszerezze fivérétől, Fafnirtól az aranykincset. Az Edda-ének párbeszédes formában írja le Sigfried és Fafnir találkozását. Sigfriednek sikerül halálos sebet ejtenie Fafniron. A haldokló sárkány figyelmezteti Sigfriedet, hogy az elátkozott arany őrá is romlást hoz majd. De Sigfriedet szintén elkápráztatja a rengeteg kincs. A madarak szavából megtudja, hogy az álnok Regin az ő életére tör, Regint is megöli hát, és így egyedül övé lesz az értékes zsákmány. A német változat ugyancsak ismeri a sárkánnyal való küzdelem motívumát, bár részleteiben eltér az Edda-beli változattól. (A német monda szerint a kincs eredetileg a Nibelungok kincse volt; a német epikus feldolgozás és a mondakör innen kapta nevét.) Az Edda szerint a madarak tanácsára Sigfried felkeresi Brümhilda valkűrt. Brümhilda valaha megszegte Odin parancsát, s ezért az isten arra ítélte, hogy változzék földi halandóvá, s halandó ember legyen a férje is. Brümhilda annyi enyhítést kért, hogy akkor legalább a legvitézebb halandó felesége legyen. Odin elvarázsolta a valkűrt, és lánggal körülvett palotában rejtette el; a lánggyűrűn csak a legbátrabb vitéz tud áttörni. Ezt a feladatot Sigfried oldotta meg. Brümhilda megtanította Sigfriedet a rúnák ismeretére, és örök hűséget fogadtak egymásnak. Az Edda-dalok utalnak a Nibelung – történet következő epizódjaira is, amelyeket a német eposz más nevekkel, sokkal részletesebben, de nagyjából hasonló módon mond el. Mindkét változatban a fiatal hős megcsalja a valkűrt, s egy királylányt vesz feleségül. A sértett valkűr szövetkezik a hős sógoraival, akik viszont az aranyra áhítoznak, s orvul megölik Sigfriedet. Özvegye bosszút esküszik. Egy idő múlva férjhez megy a hun Attilához, és az ő segítségével véres bosszút áll férjéért. A régebbi Edda őrizte meg egy másik mondakör, a Völund- monda emlékét is. Ezt is sok germán törzs ismerte, az óangol költészetben, normann feliratokban is utalnak rá. Az Edda-béli változatban Völund kovács a finn király fia, aki valaha hattyúszüzes vett feleségül. Hét év után a tündérlány elhagyta férjét, s az arany ékszereket készítő művész egyedül lakik a Farkas- völgyben. Nidud svéd király rabságba ejti Völundot, lábát megcsonkíttatja, s arra kényszeríti, hogy számára készítsen ékszereket egy puszta szigeten. Völund azonban szörnyű bosszút áll: megöli Nidud két fiát, megerőszakolja Nidud lányát, Bödvildet, majd a saját maga készítette szárnyak segítségével felrepül, s elmenekül a szigetről. Az angolszász hősmondák közül hosszabb, összefüggő alkotás Beowulf története. Ez is már a kereszténység felvétele utáni korszakban került lejegyzésre; keresztény és pogány elemek keverednek benne. Két fő részre oszlik. Az első rész Beowulfnak Grendellel, egy tengeri szörnnyel vívott, szerencsés kimenetelű párviadalát mondja el. A második részben a megöregedett Beowulfnak kincsőrző sárkánnyal kell megvívnia; a küzdelemben mindkét fél elpusztul. Az Edda-dalok más hősmondakörök emlékét is fenntartották. A mitikus elemeket tartalmazó Grottasongr egy dán királyi család sorsáról számol be, azt igazolva, hogy a dán hősepika tárgyai Izlandon a XIII. század körül még ismertek voltak. A történet a szerencsét és boldogságot őrlő csodamalomról szól, amely tulajdonosa kapzsisága miatt utóbb szerencse helyett balsorsot, háborút őröl. Az északi germán mítosz és kultusz egyes mozzanatait az izlandi sagák, családregények és a skandináv krónikások művei őrizték meg. Ezek általában történelmi igénnyel íródtak, s különösen a keresztény vallás felvétele körüli harcokra szolgáltatnak értékes adatokat. Az északi germánok mitológiáját tehát sokkal jobban ismerjük, mint Európa más, germán nyelven beszélő népeinek pogány hitvilágát, amelyről írásos emlékek alig maradtak ránk. A XIX. századtól kezdve a vallástörténeti kutatók a régi írásos források mellett az élő néphagyományokból is igyekeztek az eltűnt mitológiára visszakövetkeztetni. Különösen a német kutatók fáradoztak azon, hogy a német nép mondáiból, szokásaiból rekonstruálják az elveszett istenvilágot. Említettük már, hogy a levegőben vonuló vadászokról, illetőleg harcosokról szóló mondakörben Wotannak (Odin), a halottak vezetőjének emlékét vélik felfedezni. A természeti démonok: törpék, óriások és más tündéri lények is tovább éltek a népi emlékezetben; ide szokták számítani a Holle anyáról szóló történeteket is, aki egyebek között a születendő gyermekek lelkét őrzi egy tóban. Ez a népi emlékanyag, az ún. niedere Mythologié, alsó mitológia Európa minden, germán nyelvet beszélő népénél kisebb-nagyobb mértékben élt még a XIX. század derekán is mondákban, népszokó sokban és népköltészetben.

Irodalom:

Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II.

Mitológiai Abc

Dömötör Telka: Germán, kelta regék és mondák