Szerkesztő:Lizbet

Magamról: 1946 szeptember 7-én születtem Kiskunhalason. Szüleim munkások voltak, illetve édesapám még él 85 éves, édesanyám 17 éve meghalt. Iskoláimat Kiskunhalason végeztem el, sok mindent kipróbáltam. Dolgoztam ápolóként, de állatgondozó is voltam. 5 gyermeket szültem 4-felneveltem és egy állami gondozott kislányt vettem magamhoz. Így együtt három fiam és két lányom van, és ma már kilenc unokám. Valamikor régen volt az mikor tollat ragadtam és elkezdtem írogatni, de intenzíven 1994-től vagyok az írás rabja. Tagja vagyok a Batsány-Cserhát Művész Körnek rendszeresen publikálok a Délibáb c. kiadványban. Pályázok versenyek alkalmával így nyertem el a Batsány-Cserhát nivó és külön díját. Rendszeresen publikálok az Alkotó Képzőművészek és Írók Országos Szövetségének Debreceni Regionális Csoport A Főnix Dala cimű kidványban és az előzö Főnix Hangjában is megszünéséig publikáltam. Társzerző vagyok A Budapesti Cserhát Művészkör Alföldi Tagozatának Alföldi Tollforgatók című kiadványban és az Accordia Kiadó évente kétszer megjelenő Antológiában. Rendszeresen pályázok a kardoskúti Nyugdíjas Vers és Prózaíró versenyeken, már minden kategóriában szereplő díjat megkaptam. 2009-nyarán Szegeden egy mesémmel hoztam el a harmadik díjat.

A verseim:

     Fogoly vagyok
     *************

Fogoly vagyok, mert átölel a vágy, körbe-körbezár égő budoár. Vörös brokátban a hamvadó nyár. hol szunnyadó szerelem jajt kiált!

Ha rád nézek csillag gyull az égen, hideg hold fénye lelkemben éget. Szines levelek közt csendben lépek. hó hull, örökké szeretlek téged!

Fogoly vagyok, végtelen vágy rabja, nyüzsgő világban mélabús szolga. Hol kegyelmet kaptam néhány napra, hogy szemed nézzem csillagok alatt!

Vörös brokátban bús szavam kiált. Istenem, az égről nézzél le rám! E földön, hol nincstelen a hazám, magába zár megfojt a budoár!

Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas

    Tél van
   """"""""

Táj fehér, de könnyet hullajt, léptem pocsolyában csobban. Tél van, hamisan kacsingat, esőt, havat elém kavar.

Érzed szél hasító voltát? Egy élet, s benne halál! Aprópénzre váltott világ, koldus kenyér, mi nekem jár!

Fejemen jég darab koppan, égre nézek áldó szóval. Látod?-vagyok, tűrök Uram! Járom utam fanyar arccal.

Fehér a táj könnyet hullajt, szívemben szerelem lobbant. Ott benn is,hol hamis tél van kék szemek élnek burokban.

Meg rekedt hajó zátonya, léptem pocsolyában csobban. Tél van hó fedi a tájat, eső hull, e rút világra.

Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas

Szólnék hozzád

Én, szólnék hozzád, ha értenél, ha a felhő mögül kilesnél! Szólnék hozzád, de néma ajkam, keresem a szót, mely hívatlan.

Becsukom előtte az ajtót, pedig ott voltunk künn a parton. Szemed néztem, s te az alkonyt, nem láttunk semmit, csak a folyót.

Álltunk az átívelő hídon, alattunk a víz vetett fodrot. Gyógyír léleknek a némaság, ha a kimondott szó, olykor fáj!

Ha a kimondatlan szó vulkán, vörösre festi az ég alját. S a szilánkok testem zúzzák, folyó habja is mossa partját.

Most itt állok, néma az ajkam, szólnék, de minek, nincs ki hallja! Oly hideg van sűrű köd szitál, bevonja folyó görbe útját.

Szólnék hozzád, ha rám figyelnél, ha a némaságot megölnéd! Szent estén enyém lenne egy szó, egy szó, amely vérzik a folyón.

Récék úsznak ott a túl parton, szabadon, mint őszi alkony. Amely befesti az égboltot, hogy izzon alatta a folyó.

Köd leszáll, s én belebújok, szép csendesen haza ballagok. Est-hajnal csillag, ott fenn ragyog, álmot szövök szürke utamon.

Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas

                                             Búcsú 2000-től
                                             **************

Villany fényben úszik lakásod, talán a látványos pompa ízével. Széllel birkózok, eső cseppek kopognak ernyőm tetején. Micsoda karácsony? Pompába öltöztetett szegénység az új év ezred köszöntésére. -Ernyőm jobbra-balra billeg széllel szembeni küzdelemben. Engedem útjára, alig fékezem. Ablakodra nézek, hideg fénnyel integet. Nem vagy mögötte, jól tudom. Hamis illúzió az, mi ott el van rejtve. Ajkam hűvös mosoly húzza, szívemben boldogság árad. Boldog vagyok, avagy boldogtalan? E percben vajon ki tudja? -Locsog a karácsony, könnyezik az ég, sír a világ bűneiért. Gondolatom kalandozik, s az út kanyarog. Még egyszer visszanézek ablakodra, és a szél szárnyán tovagurulok. Otthonomra gondolok,hol gyeryaláng hajladozik lágyan. Viasz szag ül a szobámban, fény és pompa, e házban szerelembe van oltva. Ködként úszik saroktól-sarokig. -Szegény pórias vagyok!-mondogatom S, lám mégis boldog vagyok, e pompát a szívemben hordom. Kék szemed, fekete hajad, dacos ajkadat ölelő ránc itt van szobám falán. Fény nélküli pompában forró boldogságban. -Igen, így van ez! -Mire utam végére érek, tudom a gazdagság az enyém. Szerelemben élő, szívemben fogant tiszta szó cseng szüntelen, mint bizonyság tétel. -Szeretlek!és ez az út végtelen. A realitás útja végigvisz a fő utcán, Fortuna Diszkó háza vár. -Vár?-kérdezem, szellő válasza fut el fülem mellett. -Menj! Az út szegletén pocsolyák fénylenek. A szél feladta már a küzdelmét. -Győztem!-súgom a csendnek Fortuna diszkó házának kapuja kitárul előttem. Színes fény, tarka betűk futnak versenyt a sötétben. Pergő dobszó zajától zizegnek az agyban fekvő ingerek. -Ez kell nekem!-kiált egy hang bensőm sűrűjében, mely hatalmas erdő az ismeretlenségben. Titkokat rejt, mit szüntelen keresek. Lélek viharát a realizmussal egybekelve. Füstben, illatos ködben eltöltött néhány óra, néhány perc a fa lépcsőn ülve, zajban megbúvó csendben, ott hol átölel az éj. -Tombol a lidérces fény, Dj Pierre nyurga teste suhanó árnyék. Követi szemem, szólnék, de a dübörgő zenében elveszik a hangom. -Te kedves gyermek része lettél az életemnek! Fényt hozol a fekete éjbe, csendet a zakatoló zenével. -Ritkul az illatos füst, eltűnt éjszaka nyomában haza indulok. Oda, hol gyertyafény vár, viaszba enyészett valóság. Csendes már otthonod, sötét ablakok bámulnak rám. -Pihenj Kedves, jó éjszakát! --Suttog a szél, csendesül dallama. Felvirrad egy új nap, ha jő a hajnal. Szürkén lucskosan a 2000 év karácsonya búcsút int. Új év ezred áll előttem nyitott kapuval.

                                               A kapuban            
                                                                                         

                                                                                             Karácsony után, szilveszter előtt új év ezred kapujában. Elbúcsúztam a karácsonytól, vagy ő tőlem? Felhő siratta a földet, hullt ezernyi könnye. Vágytam a könnyben ázni, vágytam a széllel szembe szállni.

-Ma is vágyom a várost körbe járni, eső cseppek hangját hallgatni. Egy pillantást vetni a zöld fa hídra, mely átíveli a Körös tiszta vízét. -Elmúlt egy év! Elúszott, mint apró bárányfelhő az égbolton. Eső cseppek közt nézem, útja vajon hová vezet? Ha tiszta az égbolt kéksége szemedből árad, s a szürkeségben átölel. -Annyira vártam a pillanatot, hogy lássalak. Fortuna Diszkó villódzó fénye megadta, és most égek. Szívem zakatol a Körös zeg-zugos partjára vágyik, de elkerülöm. -Tovább!-súgja egy hang És, én megyek. Van néhány útszakasz, hol nyomot hagytál. Megkeresem! -Tovább!-reszkető szívemben egy hang kiált. Vitatkoznék, de kivel. A bennem lakó lélekkel? Vele, aki szüntelen követel? Aki szüntelen vágyakozik? Folyton, folyvást keres, behunyt szemmel lát és érez. Védekezni?-zúg a kérdés ünnepi fényben. Talán kellene, suttog az értelem. Ritkulnak az eső cseppek. -Szilveszter jön és egy új év ezred. Ott benn már nevetek, hiszen hosszú ez a végtelen szerelem. -Szeretlek!-duruzsol a szél fülembe bújva. -Szeretlek!-kimondom százszor és újra. Oly jó kimondani és rád gondolni. Álmos utcán az emlékek nyomát követni. Felnézni az égre, és szólni. -Istenem! itt van, vigyázz rá kérlek Szeretem, bármily vétek! Szeretem, könny a bére, s oly szép, e kín léte! -Átfutottam az utakat, az eső cseppek is lassan elvonultak. Fénylő pocsolyákon keresztül visz haza az utam. Asztalomon papír és toll várja, hogy kezembe csússzon. --Máris zizeg a tollam és bólogat, betűket rajzol fehér papírra. -Szereted, te oktalan! Lázad az értelem, s én nevetek. Írom, Írom a sorokat, ha rám köszönt az éj könnyezem. Sóhajomat elnyeli a sötétség. Szeretlek Ördögöm, az új év is veled ébred!

Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas

                            Az alvilág prófétája /valos alapú történet/

Glória túl az ötödik x-en betűk, szavak és gondolatok árnyékában él megoldatlan vágyban. Tilos szerelem álnok tűzében, s a bűntudat tüskéivel vergődik. Tavasz bódító illatában fény derül a titokra, s lett belőle tilos. Álom, mely szép volt, ma már morajló tenger, közepén az elérhetetlen szigettel. Hajdan kéklő szemek ködbe vesztek, mint az éj, melyet elűzött a felkelő nap. A tengerben ma már vihar tombol. A ladikot melyben Glória evez, hol jobbra-hol balra fújja a szél, nem érheti el a sziget közepét. -Fáj az álom minden perce, kő szívet adott számára a hosszú út. Millió darabra törte az idő, s a Körös vize sodorja apró szilánkjait. Glória áll a folyó partján, néz utána. Gondolatai, olykor túl parton járnak, hol a test eltűnik és felkel a lélek szabadsága. Futó évek egymásba folynak és Isten Unokával gazdagítja napjait. Az örömbe üröm vegyül. Véletlen percében fogant a gyermek, Dorka az édesanya még iskola padban ül. Érettségi előtt a megoldatlan jövő árnyékában. Néhány nappal a gyermek születése után kegyetlen érzéssel kellett tudomásul venni, hogy a baba sérült. Sérült gyermek, és a már nyílt, de tilos szerelem Glóriát az álom útjára üldözi. Tudatosan kerüli a dermesztő valóságot. E színházban helyet követel magának a súgó is, így Glória megtudja,hogy tilos szerelmének bosszújából fogant a gyermek. Döbbenten hallgatja a súgó szavait. Naponta zúg, e mondat az éjben, mikor álmatlanul forgolódik ágyában, majd felkel, hogy sétát tegyen a csillagos égbolt alatt.Egy arc táncol előtte, rajta gúnyos mosoly fészkel. -Dorka befejezte a gimnáziumot, ballag. Gyermeke baba kocsiban ülve nézi végig az ünnepséget. Fenn felhők gyülekeznek, egyre sötétebb az égbolt. Glória a gyermekkel elhagyja a gimnáziumot. Hol eső, hol napfény, majd jeges szél csap arcába. Május van, az iskolákból diákok ballagnak ki a világba. Tűnődik, maga mögött hagyott májusok emlékeiben kutat. Apró mosolyránc bújik meg ajka szegletén. Május az év legszebb hónapja, s a fák friss hajtásai üdén bólogatnak feje felett. Ha csepeg az eső meggyorsítja lépteit, ahol elmarad a víz cseppek hullása lelassul. Baba kocsiban apró gyermek szendereg, ketten haladnak előre. -Vége lett megint egy iskolai évnek. Ballagások hangulatát sodorja a májusi szél. Ünnepi ruhában, színes virág csokrokkal diákok sietnek haza. Dorka is elbúcsúzott az iskolától és a gyermekkortól. Glória felnéz a felhők közé, fekete és ezüst foltok úsznak az égen. Gondolataiban mély nyomot hagyott ez a nap. Felkavarta a belső udvar rendjét. A város Polgármestere különböző formációkba helyezte el a búcsú pillanatait. -Valóban!-gondolja Glória-az élet tele van búcsúval és a találkozás vegyes érzéseivel. Van amikor fáj van, hogy szükséges, mert öröm az újra találkozás. Dorka is kiballagott a gimnázium termeiből,- szeme messze a távolban keresgél,- ki az életbe, folytatja megkezdett gondolatát. Tekintete megpihen a gyermeken. Korábban jött, mint az érettség. --Dávid, ő az ki véletlenül jött, e világra anyja méhében sérült meg, pedig az életre készült. Apró lába nem engedelmeskedik, apa sem várta, de ő csak jött konokul. Barna csillogó szemében élni akarás fénye ragyog. Búcsúzás!-cseng a szó, mint karácsonyi harang.Anyja méhétől búcsúzik a csecsemő és találkozik azzal a világgal, melyben fel kell nőnie. Tüskék kavicsok sürüjében botladozik. Van aki karját nyújtja támaszul, van ki visszalöki. Szeméből szikrát lövell, néma szavakkal veti rá a bilincset. -Ne mozdulj!-szólnak néma szavak, s a szikrák égetik. Kavicsok sziklákká nőnek, fel kell rá másznia, mert a siker ott van fenn. Hosszú az út, emlékek és gondolatok nyújtják növelik a távolságot. Fenn az égbolton felhők futnak versenyt, akár az idő fáradt arcokra rajzolt barázdákon. -Hányszor búcsúztam az évek alatt?-tavaszi szellőben ide-oda fut a kérdés.-Anyám méhétől, szanatóriumtól, iskolától, halott gyermektől, elhunyt kedvestől, az évektől és újra az anyámtól. Esőcsepp vagy könnycsepp gördül végig arcán, ki tudja. Elfogy az út, hazaér. Ébredezik a gyermek is. Átadja felnőtté vált édesanyjának és tovább indul. Ha a gondolatok felzaklatják, menni kell rendbe tenni a felkavart emlékeket. Rendbe szépen sorba, hogy a tudatalattiban csendben megpihenjenek. Majd jön egy újabb forgószél és felkavar mindent. Menni kell oda, hol csend van. Lám már szikrázik a nap. A viharfelhők eltűntek, de visszajönnek ők is, mert kell a találkozás. --Siker, munka zúg a Polgármester szava. Glória keze ökölbe szorul, felszisszen. Tenyeréből vörös gyöngyszem néz vissza-rá, szétfolyik. Véres patak csorog ujjai között. Bárgyún figyeli, amint lecsöppen és eltűnik. Zöld fa híd szú ette deszkáin kopog cipője sarka, alatta a Körös zöldes vize kanyarog. Tavaszi szél vígan játszik a víz fodraival, megtörik rajta a nap sugara. Lenn a mélyről arcok néznek vissza. Elmosódott képek. Karján halott gyermek, fej nélküli kedves a futóhomok dűnéi között. Azt is sodorja a szél, mint a búcsúszót az élet megannyi szigetén. -Találkozások!-csak arra jók, hogy búcsúzni lehessen, mégis keressük, mint feltételt az élethez. Motyogja a mélyben sodródó képeknek. Fenn fekete felhő gomolyog. Az eső visszajön, várja a találkozást. -Munka!-ott a felhőben visszhangzik a Polgármester úr hangja. -Siker!-cseng itt lenn a víz és szellő találkozásánál. Leül a híd szélére, lógatja a lábát, arcán enyhe mosoly vet árnyékot. -Elmúltak az évek Polgármester úr!-súgja a szélnek.- Munka maradt csupán és a gyermek Dávid. A siker benne rejlik, hogy felnőjön, kicsiny lába táncra perdüljön, ne csak emlék maradjon! Nem kell a búcsúzás!-mozdul ajka-csend kell, egy új világ, hol nem sérül meg ezernyi ártatlan gyermek. -Siker.-súgják a ligeti lombok. Folyó felett búcsúzik a nap vörösre festi a víz felszínét, est köszön rá az éjre várva. Felhők mögül csillagok bújnak elő, frissen fürödve hunyorognak. Naponta búcsúznak és naponta várjuk velük a találkozást. Várjuk minden este, hogy az égi lámpások kigyúljanak. Glória nézi az eget, várja a holdat. Ül a híd szélén lábát lógatja. Tilos szerelem szívét nyomja, s az alkony lelkében kopogtat, Idő a gátja, mert arcára rajzolt redők egyre szaporodnak. --Vége lett a napnak, ráköszön a hold. Város fényei őrzik a ballagó diákok hangulatát. Szép tiszta az égbolt, elvonultak a fekete felhők. Szórakozni induló fiatalok hangja veri fel a csendet. Zene foszlányokat hord a tavaszi szél, de Glória csak ül és lógatja a lábát. Összehúzza kabátját. Talán fázik? Fekete pont ott a fa híd szélén, hol befedi a sötét árnyék. Kúszik a víz felszínén, majd eltűnik.

--Őszbe borulnak lombok, Glória hajnalban ébred. Útnak indul kéklő Duna és a felhőbe bújt hegyek közé, Dávidot viszi kontroll vizsgálatra. Dorka újból iskola padban ül, hiszen az érettségi kevés álmainak megvalósításához. Korán érkeznek, kívánja a sétát Pest és Buda között, hol csendesen folyik a kéklő Duna. A Kossuth téren József Attila úgy ül, mint régen. Kúrta nadrágja alól kivirít csontos bokája, kopott cipője. Megfogja kezét, mint minden találkozáskor. Fémből készült kézfej meleg, szeme a távolba mered. Glória leül mellé, követi a szobor tekintetét, Ajka alig hallhatóan mozog. -Kit keresel?-kérdezi-ugye te is szegény voltál? Rövid a kabátod ujja. Csontos öklét megsimítja, gondolatban tovább beszélget vele. Ők ketten hang nélkül is értik egymást. -Édesanyádat keresed? Látod? Ma is kék az ég, mint akkor. Kékítőt old az ég vízében millió halott anya, az enyém is!-Glória felnéz az égre, kúszó ezüst felhők útját követi pillantása. -Te már találkoztál a tiéddel! A Kegyelmesék megszaporodtak Pajtás! Ma sem jutna neked hosszabb nadrág! Feláll, még egyszer szembenéz Attilával, és a Lánchídon át Budára indul. Lenn a kéklő vízben Rákóczi hajója ring, körülötte fehér sirályok köröznek. -Hirtelen megtorpan, visszaesik a valóságba. Kicsiny emberke alszik előtte a baba kocsiban. Ó,kicsim rólad el is feledkeztem!-suttogja A gyermek megérti suttogását, csillogó szemét kinyitja, ajkán mosoly. Csodálkozva nézi a több, mint fél évszázados híd alatt fodrozó vizet. Sárga villamos döcögése után száguldó metróban kacag. Ő, az apró emberke. Ő, ki véletlenül csöppent, e kegyetlen világba. -Véletlenül?-kérdezi egy hang- nem, gonosz szellem olcsó játékaként! Ember vagy te?-teszi fel Glória gyakran a kérdést. A kérdés nyomában arc feszül a térben, de nincs válasz. Az arc néma. -Hallgat a féreg!-üvőlt Glóriában az értelem. Behunyja szemét, mert türemkedik előre az érzelem, mely gyilkos háborúban áll az értelemmel. -Szeretlek, te átkozott féreg!-üvőlt benne a fájdalom. Elhalványul minden, Gellérthegy és a Turul madár. Kéklő szemek ködfátyolban borítják be a földet. Közben bocsánat kérést rebeg visszhangként. -Bocsáss meg Kicsim! Nem a létedtől félek. Élni, de hogyan? Kicsiny Lábod lesz-e akkora, mint József Attilának? Futni és beleüvölteni az éjszakába, tudsz-e majd? Gellérthegy kiálló sziklái tüskék lettek a rózsán, Glória tovább átkozódik. Teszi mindennap, álmai útján ez lett a valóság. Bosszú áldozata előtt kacag. -Kéklő szemek, mocsokban hempergő démonok! Nőket lányokat adtál el heccből, avagy fogadásból! Mit nyertél? Egy üveg sört, mivel folyton ébredő szomjad oltod? -Bosszú!.......Bosszú!-suhan a metró A remény ott magasodik Budán, szürke kő rengeteg tetején a Pető Intézet. --Glória tele van gyötrelemmel, hiszen a bosszú gondolatát naponta átszövi a szeretet bűnével. Mert szereti a mocskot, ki lányát meggyalázta! Kérges, e föld szépségével együtt.-sóhajt, s nézi a távolban magasodó kéklő hegyeket. Feketén kongat a vészharang, félig lehunyja szemét. A Duna hömpölyög Lánc híd alatt, s a bosszút elviszi néhány napra. -A metró már visszafelé suhan, Dávid csendesen élvezi az utazást. Glória pedig átkoz és szeret, bosszú és vágy keveréke kísérti napjait. Dühöng és megbocsájt, olykor kívánja a halált. --Akkor azon a napon fullasztó port kavart a nyári szél. Égető nyárban oázist remélt. Akkor nem tudta, hogy feketére változik az, mi szívében csillagként felragyogott. Akkor még nem tudta, ha kimondja nevét gúny követi. Akkor még nem hitte, hogy az emberek kétszínűsége pokolba vezet, akkor még nem ismerte a lélek fizikai fájdalmát, mely azóta folyton követi. Ezer lábú polip végtelen zavaros tengerben átöleli testét és lelkét. Bilincsként szorítja, s az éjben könnyeket facsar. -Három évig tartott a titok, majd vulkáni erővel tőrt utat magának, s akkor ömlött a láva, égette a valóságot. Egyre mélyebbre ásta a valóságot, mely akkor már tele volt önváddal. Egész életében megvetette az alkoholistákat, a titkolt három év alatt milliószor mondta ki az éjnek, mely tanúja lett szenvedéseinek. -Alkoholistát szeretek Istenem! Éveken keresztül próbált neki örömöt szerezni, de nem hitte, hogy arra érdemtelenné vállik, hogy kéklő szemét elborítja az alkohol, s az ember eltűnik a bűzben. -Mivé lett?-kérdezi újra- miközben nézi a kúszó fellegeket. --Hamarosan buszra ülnek és siklanak az autópálya szürke beton útján, ám a gondolatokat Glória magában hordja.-Mivé lett?-kérdezi újra, miközben a busz ablaka mellett futó fákat és bokrokat szemléli. Undorító gőzt hagyott maga után, hányadék szagát hozza az emlékezés. Ma már szeme kékje sárgán virít, mégis ha kimondja nevét reszket. Vágy és bosszú öleli minden éjszakán. -Akkor másképpen ragyogtak a csillagok, s a Körös büszkén kanyargott. Ma már egyre sötétebb a vize. Ligeti fák lombjai suttogás helyett csendesen jajgatnak. Tanyán maradt lábnyomát befedte az idő, de a fájdalom, mint hívatlan vendég beköltözött Glóriával a városba. Követi napjait bármerre jár. Bosszú kell, fizetnie, minden könny cseppért, mit elnyelt a tanya odvas fala. Fizetnie kell Dorka meggyalázott életéért. -Utolsó ajándék!-súgja a szél, mely besurran a busz ablakán. Igen, minden ízében kívánja az utolsó ajándék létrejöttét. Hiszen mindenkor van első és lenni kell utolsónak is. Régen volt az első, símítjí végig Glória homlokát. -Igen! kell az utolsó ajándék!-titkos mosoly bújik meg ajka szegletén.- Elrejteni benne a testet, mely nem törölte le arcáról a könnyet, ki gúnyt üzőtt legszebb érzéséből. Dorka!....Jogos az utolsó ajándék, hogy csupán rothadó hús szaga legyen az utódja. Behunyja szemét. Dorka törékeny alakja áll előtte, kit az ő szerelme alázott meg. Bosszú, legyen a halál! Lelkével egybefonódva átlépni más dimenzióba, oda hol béke van! Felsóhajt, majd megrázkódik, mintha gondolataitól akarna megszabadulni. --Kicsiny városka pályaudvarára bekanyarodik a busz. Megérkeztek, Dorka átveszi gyermekét, amint haza érnek Glória szobájába vonul. Ruhástól fekszik le ágyára, lehunyt szempillái alól könnycseppek gurulnak végig arcára vésett barázdákban. Szemhéja alatt visszatérő képek sorakoznak. Élő képek, kívánt avagy megvetett valóság. Egyenletes szuszogása hosszú útra indítja a láthatatlan álom szárnyán. --A városka szívében jár és egy stúdió tárul fel előtte. Az a stúdió, ahol ő dolgozik a Kedves.A képernyő a nap végét jelzi, betűk képek futnak szokványos stílusban. Glória mindent lát, hideg szántja végig dermedt testét. Látja a Kedvest, amint reszkető kezét végighúzza arcán, mintha a felhőket akarná elhajtani ködös tekintete elől. Lassan feláll, elindul az ajtó felé. -Hm, haza kell menni!-mondja, s becsukja maga mögött az ajtót. Glória hallja hangját , pillái remegnek az édes avagy keserű álomtól. Látja amint a lépcsőn már futva halad lefelé, s kilép az utcára. -Haza.-dunnyogja-de kihez? Széttárja karját, majd legyint. Nincs kihez! Üres zöldre festett házikó várja künn a falu szélén. A város utcáit virág illat borítja, mélyet szív az illatos levegőből. A távolba néz, felsóhajt. Szereti a várost mégis elhagyta. Félelem, vagy valami kényszerhelyzet vezette a hűtlenségre? Fejét lehajtja, súlyos léptekkel ballag. Piros kocsi állja útját, sárga kék pöttyök ízléstelen összeállításban virítanak szemébe. A pöttyöket kémleli, de lopva a Sőrpatika nyitott ajtaján nyugszik tekintete. Sárgás bőre visszaveri az utcai villany sápadt sugarait. Egy üveg sör lemossa a napot, és belép a Sőrpatika dohány füsttől bűzös házába. Az egy üveg sör után marad tovább a pult sarkára könyökölve a poharában habzó nedűt. Bambán figyeli a dülöngélő cimborákat és élvezi a sör keserű izét. -Ma a nő sem jön el!-motyogja bele a pohárba-szabad az éjszakám! Petyhüdt arcán gyér mosoly pihen.-Biztos kielégíti valaki ma is- vonja meg a vállát. -Záróra!-a pultos hangja zavarja meg élvezetét. Kissé dülöngélve hagyja el a Sőrpatika épületét. Bebújik a cirádás piros kocsiba, és siklik a szürke betonon. Távolban feltűnik az apró falu, néhol még világítanak az ablakok. --Glória nyugtalan, szeme csukva testét jobbra balra veti, olykor fájdalmas sóhaj hagyja el ajkát, mit elnyel az éj. A piros kocsi szeme előtt suhan, folyó mentén halad. Glória érzi a víz édeskés illatát. Kezével hatalmas csapást mér a szoba falára. Zokogva ébred, testi lelki fájdalom gyötri ébren és álomban. Levegőre vágyik, felkel a város zegzugos utcáit kőrbe járja kerékpárjával. Megnyugszik az utcák csendjétől, a folyó vízében játszó csillagok látványától. Visszatér szobájába. Ágyára zuhan, szemét behunyja. Aludni akar, ám a mondat, mit kimond ismét képeket kreál. -Koporsó legyen az utolsó ajándék, mit tőlem kapsz!-rebegi fél álomban, s az út ahol a piros kocsi szalad már előtte áll. Sűrű köd borít mindent, fekete koporsó úszik Glória követi. Zöldre festett kicsi házikó tűnik fel a falu szélén. A koporsó leszáll, elzárja a bejárati kapu nyílását. Glória távolabb áll, fehér ruháját lobogtatja a szél. Piros cirádás kocsi közeleg, hirtelen fékez és megáll súrolja Glória lobogó ruháját. A kocsi utasa mereven bámul, majd kimászik az ülésről. Bizonytalan léptekkel baktat a kapuban elterülő sötét folt irányába. Arcán döbbenet és gúny keveredik. Belerúg a koporsóba. Glória kezében kés villan, fekete felhőből villám cikázik. Teste elhagyja a földet, lebeg a széllel, karját felemeli és lesújt. --A falu utcáin patakokban ömlik a vér, fehér hab sodródik utána. Glória zuhan kezében véres késsel. Elejti, kapna utána, de tovább zuhan. Véres sziklába ütközik, végigszántja testét. A fájdalomra kinyitja duzzadt szemét. Szobája ablakán ébredő reggel mosolyogva kacsint rá. A szomszéd szobában Dávid kacag, édesanyjával játszik. Glória megmaszirozza homlokát és halántékát. -Ébredni kellene!-súgja fáradtan az éjszakai harc után.

Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas

Csillag Király /mese/

--Hol volt, hol nem volt, volt egy vadregényes kisváros szélén, hol tiszta vizű folyóban hattyúk úszkálnak. Ott a folyó partján öreg házikóban él-éldegél Méry kislányával, Napsugárral és Rózzal a dajkával. -Történt egy nyári hajnalon, hogy Róz karjára veszi kosarát és elindúl a mezőre gombát szedni. A mezőn hatalmas fű tenger hullámzik a korai napsütésben. Róz leül egy pillanatra, hogy megcsodálja a fűszálakon csillogó harmat cseppeket. -Néhány perc elteltével a fű tenger mélyéről Méry sudár alakja emelkedik fel, karján egy kis deddel. A bébi Rózra nyitja gyémánt fekete szemét és mosolyra nyitja meggypiros ajkát. Méry hangját a szél Róz fülébe sodorja. -Ő, Csillagkirály, vigyázz rá nagyon! Amilyen hirtelen felbukkant, olyan hirtelen tűnnek el. Sűrű kék köd marad utánuk. Róz álmatlanul forgolódik az ágyában. Láthatatlan erő húzza ki az udvarra. Nem akar, de menni kell. Kilép az ajtón, vakító fény borítja be a földet. A fény közepén ott áll Ő, a király. Róz nem hisz a szemének, hollófekete haját arany korona díszíti. Vállán ezüst palást, mely beborítja az egész világot. Körülötte apró emberkék táncolnak, csillagok felől lágy dallamot fuvoláz a szél. -Róz nem tud megmozdulni a látomástól. Tehetetlenül áll. hogy meddig nem tudja. Megszűnt az idő. Mikor végre kinyithatja szemét sűrű lombok suttogása váltotta fel a zenét, s az égbolton ezernyi csillag ragyog. Az udvaron már senkit sem lát, csupán a fák sötét árnyéka himbálódzik jobbra-balra. Visszasiet a házba egyenesen Méry szobájába, hogy megnézze ott van-e a kis ded. Ott alszik az édesanyja karjában, ajkán álombéli mosollyal. Visszabandukol a szobájába, de nem jön álom szemére. Nem ért semmit, pedig látta. -Alig várja a reggelt, első útja az apróka királyhoz vezet. Látni akarja. Csillagkirály édesanyja ölében ül, ránéz Rózra gyémánt szemével és kacsint. Róz, minden éjjel kimegy at udvarra, de a fény eltűnt, csak a csillagok hunyorognak rá hamiskásan. -Az apróka király szépen növöget, iskolába jár, mint minden gyermek, csupán fekete szeme ragyog különös fénnyel. Sötét haja vállára kunkorodik. Ha jó a kedve Rózra kacsint, úgy mint akkor azon a különös éjszaka után. -Mint az álom úgy futnak az évek, a ház lakói ünnepre készülnek. Csillagkirály tizenhat éves. Méry meghívja a Környék összes szép lánykáját, hátha fia szíve lángra lobban, valamelyik szépségtől. Eddig hiába sürögtek, forogtak körülötte szebbnél szebb lánykák, ő csak mosolygott. Olykor felkacag és kezével megsímitja a gyönyörű hajkoszorúkat, melyek piruló arcokat ölelnek át. Tizenhat hófehér gyertya világítja meg az ünnepi asztalt. Hatalmas torta közepén arany csillag tudatja a vendégekkel, hogy ebben a házban Csillagkirály az ünnepelt. Bizony a lányok oda-odalesnek az asztalfőn ülő daliás ifjúra, kinek szemében ott parázslik a különös fény. Észreveszi ezt Méry is és követi fia tekintetét, ki az ablakon beleső csillagra mosolyog. Éjfélt kongat a falióra. -Minden szem az ünnepeltre mered, ő feláll gyertyák fölé hajol és egyetlen fújással kialtatja az apró lángokat. Eltűnik minden fény, sötétség borul a házra. Vendégségbe hívott szépséges lánykák visítva futnak szerteszét. -Néhány perc, talán néhány óra telt el, senki sem tudja. Újból fényárban úszik a ház, ám az ifjú széke üres áll. . Döbbenet ül az arcokon, Méry az anya lassan az ablakhoz ballag és nézi az égbolton ragyogó csillagokat. Hosszú szőke haja vállára omlik, arany színben táncol rajta az égboltról sugárzó fény. Könnycseppek gördülnek végig arcán, ajkán keserű mosoly suhan át. Gondolatait küldi fia után. -Enyém voltál tizenhat évig, elhagytál a csillogásért! Királynak születtél tudom, de mégis fáj a búcsú. Még sokáig áll az ablak előtt, mögötte kiürül a terem. Látva némaságát, minden vendég eltávozik. Róz egyedül marad vele és csodálja Méry nyugalmát. Az anya megfordul, méltóságteljes léptekkel elhagyja a termet és szobájába vonul. -Következő éjszaka Rózt álmatlanság gyötri. Éjfél felé halad az óra, lábai elindulnak ki az udvarra, úgy mint régen Csillagkirály bébi korában. -Újra felgyúlt a hajdani fény. Apró emberkék helyett szép szál ifjak és tündér lányok sorakoznak a házhoz vezető sétányon. Középen ott áll Ő fején arany koronával. Elindul Róz felé. Róz mozdulni sem bír, Csillagkirály vállára ezüst palást van vetve. Fekete hullámos haja úgy borúl a palástra, mint az éjszakai égbolt a földre. Megáll Róz előtt és így szol. -Jó dajkám voltál és jó barátom! Te voltál az egyetlen, ki ismerte a titkomat. Elmegyek! Ez nem az én világom. Látod? Várnak rám! Vigyázz anyámra! Mond meg neki, minden este beköszönök ablakán! Majd szeme végigfut a házon és megáll egy ablaknál. Róz is odafordul. Méry áll ott, ranyló szőke haján hold sugár táncol, szeméből gyöngy szemek hullnak. Kezét felemeli és búcsút int fiának, ki a csillagok királya lett. -Azóta minden este, ha feljönnek a csillagok fény és melegség burkolja be az öreg házat. Méry büszke fiára, naponta visszavárja, pedig tudja arról az útról, hol fia elindúlt nem lehet visszatérni. --Csillagkirály elfoglalja palotáját, mely ott magasodik a világ felett sziporkázó csillagok között. Reggel tündér lányok ébresztik. Illatos vízben megfürösztik és a trónterembe kísérik. Udvarhölgyek rangos urak lesik szavát, várják parancsait. Csillagkirály nézi őket, szíve összeszorul. A földre, s anyjára hű dajkára gondol. Árulónak érzi magát, lehajtja fejét, hogy eltakarja az arcát égető pírt. -Halvány képben anyja és Róz áll előtte. Egyetlen éjszaka alatt elmúlt minden. Halk sóhaj hagyja el ajkát, s lágy szellőkén suhan le a földre. Hatalmat csillogást kapott, azt amire annyira vágyott! -Uram!-szól egy hang-várjuk parancsodat! Tiéd a hatalom, mond mit kívánsz hű alattvalóidtól? -Te ki vagy?-kérdezi Csillagkirály, mintha most ébredne -Szolgálatodra Uram, Neptunus vagyok a főtanácsosod! -Még nincs parancsom, a kertbe szeretnék menni. Egyedül! Hol találom? -De fenség! Egyedül? Várja felségedet a diszkiséret. -Nem akarom!-pattan fel Csillagkirály-ez a parancsom! Némán meghajló udvarnép sorfala előtt Csillagkirály ezüst palástja viharként szágúld ki a palotából. Hófehér bárányfelhő szigetek fogadják. Úgy tornyosulnak előtte, mit hab a tortán. -Ez lenne a kert?-tűnődik Lenéz a földre. Öreg ház magányosan gubbaszt ott a folyó partján. Kertjéből rózsaillat kúszik fel hozzá. -Anyám!-szakad fel egy sóhaj szívéből-szólj néhány szót. Mond, mi tegyek? Mit tegyek, hogy szeressen a világ, hogy értelme legyen, e csillogásnak és hatalomnak? Rózsaillatból hang szűrődik füléhez, kedves csilingelő , szerető szív hangja. Az anyai ösztön csendes válasza. -Győzd le a gonoszt, hogy béke legyen égen és földön! Uralkodj, erre vágytál! Csillagkirály szívéhez kap, fájdalom hasít belé. -Egyedül hagytalak jó anyám! De, van egy Úr, ki fölöttem is uralkodik. Hozzá szólok, s könyörögve kérem méhedbe egy kislány megfoganjon. Hű társad és jó gyermeked legyen, hűtlen fiadat könnyebben felejteni tudjad. Csillagkirály még néhány percig nézegeti a földet, majd megnyugodva visszatér a palotába. Megáll trónja előtt. Tekintetével végigpásztázza a hajlongó tömeget, és megszólal. -Parancsomra vártok Urak? Nos halljátok! Békét, nyugalmat kívánok égre és a földre! El kell pusztítani a gonoszt! Ez a parancsom, így akarom! Várlak holnap Neptunus főtanácsos! Megnézzük, mit tehetünk az égbolt tisztaságáért, és a földi békéért. Ma menjetek pihenni! Mától a csillagok még szebben ragyogjanak, mint eddig! Világítsák meg a földi emberek útját, hogy haza találjanak fáradságos munkájuk után. Csillagkirály elhagyja a trón égszinkék termét, tündérek serénykednek körülötte. Megvetik ágyát, betakarják illatos felhővel. Szemére álmot hintenek. --Csillagkirály reggel frissen ébred, már bátran néz szembe a napsugárral. Már nem ráncolja homlokát, mint régen, és nem hunyja le szemét. Lenéz a földre ajkán mosoly. Kedves emlék a múlt, de befedik már fodros kósza felhők. Fel-felbukkan néhány epizód, gyermekkori csíny, mit elkövetett anyja intelme ellenére. Angyalaitól kapott álom után, mintha kicserélték volna. Megváltozott, de Méryt az édesanyját és hűséges dajkáját Rózt sosem felejti el. Ki a kertbe vágyik. Szépséges lányok kíséretében lázadás nélkül indul a sétára. Bodor felhők között napsugár bujkál színes foltokat hagyva maga után, melyek különböző virág formákat öltenek. Lentről kifogyhatatlanul ömlik a rózsaillat. Csillagkirály széttárja karját. -Anyám, édes jó anyám szeretlek! Dajkám gondolok rád! Itt benn a szívemben őrizlek benneteket tovább. De, itt van a helyem, itt van az én hazám! Hirtelen megfordul és az angyalokhoz szól. -Hol van a dolgozószobám? Oda akarok menni, vezessetek jó tündéreim! Elindul a menet. Csillagkirály vörös márvány teremben találja magát. Körülnéz, olyan vörös minden, mint az alkony. Vörös tér közepén arany hajú szépséges hadsereg hajlong, s figyeli minden mozdulatát. Hatalmas szívből jövő kacaj rázza meg a palota csendjét, majd Csillagkirály megszólal. -Tündéreim, ti mindig velem vagytok? -Igen fenség!-válaszol egy szóvivő Ha megszomjazol én vizet adok. Arannyal átszőtt fekete hajú tündér lép elő. -Ha elfáradsz én letörlöm arcodról a fáradságot. -No, ennyi elég! Ti ketten maradtok, a többiek menjenek dalolni és táncolni, no meg pihenni! -De fenség!-csilingel a hadsereg. -Így parancsolom, így akarom!-emeli fel a hangját. A tündérek ijedten rebbennek szét, csupán ketten maradnak. -Nos, ti kik vagytok? Te a szomjamat oltod. Hogy hívnak? -Est vagyok Fenség!- -És te, ki elűzi arcomról a fáradságot? -Hajnal vagyok Fenség! -Rendben, ezután csak ti ketten legyetek velem, Est és Hajnal. Kéretem Neptunus főtanácsost! Hol vagy? Itt vagyok Uram Királyom, szolgálatodra! -Ülj le barátom ide velem szemben! Beszélj hallgatlak. -Fenség, te békét akarsz égen és földön. Nehéz lesz. Itt a csillagok között Zeusz az ki pusztít, Kinek lángja a földet is sújtja. Füstöt, hamut hagy maga után, sőt gyilkol is, ha berobban mérge. Mond, mit tudsz ellene tenni? A föld, Nézz le Uram szeméthegyek, haldokló fák és növények. Hiába küldünk esőt, az ember önmaga pusztitja környezetét! Mond jó Uram, mit tudsz tenni? -Neptunus, én hiszem ha csupán Zeuszt meg tudom szelídíteni, már tettem valamit. Ha tisztán ragyog az égbolt, fényesebbek a csillagok meglágyul az emberek szíve. Összeszedik a szemetet, új fákat ültetnek, és akkor Barátom, már tettünk valamit. Amint Csillagkirály befelezi mondatát, hatalmas mennydőrgés rázza meg a palotát. Zeusz indul pusztító útjára. Csillagkirály felugrik és kiáll az első bárányfelhő fodrára. Széttárja karját, ezüst palástja védőpajzsként terül szét a föld felett. Szelid, de határozott hangon szólal meg. -Csendesebben kedves Barátom, hiszen téged nem bánt senki! Mitől-e bosszúvágy benned? Villámok cikáznak, sisteregve hullnak a palástra. Csillagkirály nem adja meg magát. Testével védi a földet, miközben anyjára gondol, ki méhében hordozza kicsiny húgát . Átfut gondolatán, hány ember és gyermek életét követelte Zeusz haragja, mely tüzet árvizet és földrengést okoz. Felnéz a végtelenbe, ajka fohászt rebeg a felette álló megdönthetetlen Úr felé. -Istenem, most segíts meg engem! Adj erőt a küzdelemhez! Zeusz haragja lassan csitul, szivárvány fut keresztül az égbolt alján. Csillagkirály győzött, fáradtan hull le karja. Rózsa és frissen ázott föld édes illata járja át testét és lelkét. -Ma már nem lesz több harc!-mondja az őt körülvevő tündéreknek és uraknak. Szépséges lánykák menjetek, táncoljatok énekeljetek úgy, hogy a földön is hallják csilingelő hangotokat! A tündérek meghajolnak uruk előtt, apró ujjacskáikkal feléje intenek. -Jöjj Uram!-szólnak kórusban Csillagkirály követi őket és megáll egy felhő habos szélén. Tündérei leereszkednek az öreg ház közelében kanyargó folyóra. Kitárják szárnyukat és kecses hattyúként táncot lejtenek a víz felszínén Uruk tiszteletére. Az öreg ház ajtajában megjelenik Méry gömbölyödő pocakjával és az elmaradhatatlan Róz. Ők is csodálják a hattyúk táncát. Csillagkirály széttárja, majd felemeli karját. -Nézd Atyám, mily csodálatos! Segíts, hogy békét és szeretetet építsek, e világ felett! Szeméből arany könnycsepp csordul, majd leesik az öreg házikó kertjébe. Gyöngyvirág bújik elő a könnycsepp nyomán. Bódító illata felszáll egészen a felhőkig. Csillagkirály boldogan tér vissza a palotába és késő estig gyönyörködik tündérei táncába, majd nyugóvóra tér. --Fehér hótakaró fedi a tájat. Szánkó csilingel az öreg ház udvarán. Méry kislánya Napsugár kacag, miközben Rózzal hóembert építenek. Kék szeme folyton nevet, hófehér bőre Csillagkirályra emlékezteti Rózt, a dajkát. Aranyszőke haja puhán omlik a vállára. Keresztül kassul napsugár sétál rajta. Ha eljön az est csillagok pihennek a hullámokon. -Méry minden este fiát keresi az égbolton, majd egy csillag a sok közül ráhunyorít, és az anya megnyugszik. Karácsony közeledik. Az öreg ház parkjában álló fenyők lombján szikrázik a hó. Millió apró csillag jelzi a király üzenetét. Szenteste gyertyát gyújtanak, viaszszag terül szét a házban, s az ebédlőben hatalmas fenyő áll. Alatta ül Napsugár boldogan játszik új játékaival, babusgatja csillogó ruhába öltöztetett babáit. Mellette a feldíszített karácsonyfa ontja a fényt és a csillagokat. A kislány arca pírban ég, szeme fátyolos és nyugtalanul siklik, hol jobbra, hol balra. Gyertyák apró lángja imbolyog, s a viasz egyre csorog. -Éjfélt üt az óra, sötétség és csend borul a házra. Méry szeméből megindulnak a könnycseppek. Követi Napsugár árnyékát, ki az ajtó felé sétál. -Nekem is menni kell!-suttogja Róz, s elindul -Ne vidd el Csillagkirály!-kiált fel Méry fájdalmasan Rózt a Dajkát viszi a lába, a kertre ömlik a fény. Csillagkirály ott áll angyalok és hercegek között. Kitárja karját a kislány felé és várja. Róznak mennie kell utána, mint valami gyeplő úgy húzza egy fénysugár. Napsugár Csillagkirály karján pihen, majd elengedi és így szól. -Menj vissza húgom anyánkhoz, csak látni akartalak! Én már nem térhetek vissza.-röpke sóhaj hagyja el ajkát. Rózra néz, mosolyog. Szeméből szeretet sugárzik az öreg dajka felé. -Jó és hűséges dajkám voltál-mondja-és barátom is. Gyere velem megmutatom, hogy hol élek. Róz nem tud szólni, a fénysugár átröpíti egy másik világba. Visszanéz az öreg házra, Méry felkapja Napsugarat és zokogva befut a házba. -Róz szeme elől eltűnik a föld, csupán egy sötét golyó kering ott a távolban. Csillagkirály megfogja kezét, végigballagnak a tejúton úgy, mit gyermekkorában az iskolába vezető úton. Mögöttük lépkednek vidáman csacsogó tündérek és hercegek. A tejút végén fodros felhő közepén ezüst palota magasodik. -Odamegyünk?-kérdezi Róz Róz hirtelen elhallgat, hiszen eddig nem bírt megszólalni, pedig annyira akart tiltakozni az utazás ellen. Csillagkirály mosolyogva figyeli arcát. -Igen, tetszik édes dajkám? Nagyon hiányoztál.-hajtja le fejét Csillagkirály. Visszaviszlek a földre, csak egy kicsit maradj velem. Kérlek! Magányos vagyok a pompában, de itt kell lennem, mert ezért születtem. Nos megérkeztünk! Legyél olyan, mint régen, vesd meg az ágyam, takarj be fehér felhővel. Csillagkirályt hamar elnyomja az álom, Róz betakarja, megsimítja arcát és gyönyörködik benne. Ám Róz szemére sokáig nem jön álom, őrzi Csillagkirályt, mint régen. Talán otthon jár a nagy Király az éjszaka csendjében, ajkán mosoly nyugszik. -Róz számára a napok egybefolynak,. Nem tudja mióta él és meddig, e palotában. Csillagkirály folyton küzd, hol viharral, hol hulló meteorokkal száll szembe. Róz csodálja, de hiába a csillogás haza vágyik a földre. Szólna, de amint elérkezik az idő ajka bezárul. -Ma megteszem!-suttogja egy reggel az ébredés után. Puha felhő ágyáról szemléli szobáját. Csodálatos kék színben úszik minden. Otthon fehér falakkal néz szembe. Itt arany és selyem vakítja szemét. Kopogtatnak az ajtón. Hanyagul veti oda. -Szabad! Lassan nyilik az ajtó Csillagkirály lép be kíséret nélkül. Haja borzas. -Bejöhetek?-szól félénken, mint gyermekkorában. -Gyere kincsem!-bátorítja Róz Csillagkirály leül dajkája ágyának szélére. Megfogja kezét, ajkához emeli és megcsókolja. -Haza mennél ugye? Le a földre.-kérdezi -Igen! Én szeretem a csillagokat, de a földről nézve. Én, nem erre a világra születtem! Vigyél haza Kincsem! Kérlek!Vár engem Napsugár a kishúgod. -Rendben van haza viszlek. Köszönöm, hogy itt voltál velem, Jó volt újból gyermeknek lenni, kit a dajkája altat el. Utolsó fényes reggeli reggeli a palotában, majd a szürke föld várja Rózt. Elbúcsúzik a tündérektől és hercegektől. Fodros felhők alkotta kerten keresztül Csillagkirály kíséretében végigsétál a tejúton, majd megállnak és megszólal. Hangja csendes szemét lesüti. -Innen egyedül kell tovább menned, én már nem mehetek. Feküdj le erre a fodros felhőre, add át üdvözletem anyámnak és húgomnak. Hunyd be a szemed és otthon leszel. -Róz lehunyja szemét és mire kinyitja tarka mező veszi körül, tele pipaccsal és margarétával. Amott szarkaláb kéklik, lágyan suttog a szél. A folyóban fickándozó halak csobbanásának hangját hozza Róz felé. Csokrot szed Mérynek és Napsugárnak, majd a folyó tiszta vízében megmossa arcát. Felnéz az égre, Szűrt napsugár hagyja el a mezőt. Aludni készül a nap, gondolja és elindul a ház felé. Nézi virágcsokrát. Belesúgja a szélbe. -Olyan régen láttalak benneteket, vajon Napsugár mekkorát nőtt azóta? Szíve egyre hevesebben dobog, amint a házhoz közeledik. Napsugár a parkban játszik, homokból pogácsát süt babáinak. Kert kapu nyikorgására felnéz és Róz elé fut. Kitárja karját, de szemében harag lapul. -Hol voltál?-kérdezi-sétálni a mezőn? Én is veled akartam menni! Miért nem szóltál? Róz értetlenül bámul, Napsugár nem változott semmit, pedig olyan sokáig volt távol. Méry jelenik meg az öreg ház verandáján. -Jó, hogy megjöttél Róz! Körtét le kell szedni a fáról, holnap befőzünk! Róz némán áll, hiszen itt semmi nem változott. Kezében a csokor, Napsugár kikapja a kezéből és szalad be a házba. -Gyere már be!-kiált Méry-ne állj ott az udvar közepén, elnyelted a hangodat? Hol voltál? Már korán elmentél gombát szedni! Hol van a gomba? Róz, te megint elaludtál a folyó partján! Róz lassan megindul és követi Méryt a kertbe. Értetlenül bámul és próbálja felidézni a történteket. Méry egyetlen szót sem tud belőle kihúzni. -Este miután mindenki nyugóvóra tér kiszökik az udvarra. Nézi-nézegeti a csillaggal borított eget és belesuttog a csendbe. -Csillagkirály!-mondogatja-hol vagy? Létezel? Mérynek Napsugár az első gyermeke, hiszen alig múlt húsz éves. -Gondolatai elűzték szeméből az álmot. Fenn az égen millió csillag ragyog. Bárányfelhők kecsesen úszkálnak az égi tengeren. Talán Csillagkirály angyalkái azok a fehér hattyúk tollába öltözve. Róz mosolyog, látja a hattyúk táncát. Hirtelen őrült szél kerekedik, és fekete felhőket görget a föld felett. Tüzes villámok szelik át az égi tengert, távolban fülsiketítő csattanással Zeusz lecsap. Apró cseppekben eső hull. -Sírnak a felhők.-gondolja Róz Összehúzza magán a köntösét és a házba siet. Szobája ablakán keresztül nézi az égi könnyek hullását. Jégszemek pattognak az üvegen, mint sok-sok gyöngy. -Mily kegyetlen vagy Zeusz!-sóhajt-éhséget és halált hozol a földre. Csillagkirály jelenik meg előtte. Arcát az üveghez szorítja, szemét tágra nyitja és felsóhajt. -Csillagkirály állisd meg Zeusz haragját! Legyen béke égen és földön! --Lassan elcsendesül az ég, csak az eső zuhog. Róz befüggönyözi ablakát, odacsoszog ágyához és boldog mosollyal álomba merül.

Nagy Erzsébet lizbet Szarvas