Wikipédia:Információgazdasági műhely/Előkészületben/Közösségi tevékenység

A közösségi termelés olyan társas tevékenység, amely során az egyének úgy hoznak létre valamilyen kreatív terméket, hogy nem szükségszerűen vannak térben egymáshoz, nem feltétlenül tudnak egymásról, nem hangolják össze a tevékenységüket előzetesen, nincs olyan megszervezett hierarchikus rend, mint például a vállalatok esetében, és amely felügyelné a teljesítményüket. Ennek megfelelően ez a termelési mód más logikára épül, mint a klasszikus közgazdaságtani termelés. A közösségi értékteremtés egyfajta önkéntes hozzájárulás a résztvevők számára, a motivációjuk maga a részvétel lehetősége, és a társak megbecsülésének kivívása, a kreativitásuk megélése. Ahhoz azonban, hogy az ilyen tevékenység megvalósulhasson, több dolog együttállása szükséges. Egyrészt nélkülözhetetlen a fizikai infrastruktúra: a hálózatba kapcsolt személyi számítógépek rendszere. Másrészt a közösségi tevékenységet kisebb részproblémákra, megoldandó egységekre kell bontani, hogy a felhasználók egymástól függetlenül hozzáférjenek akkora részekhez, amekkorával már egyedül is boldogulnak viszonylag rövid idő alatt. Erre azért van szükség, hogy a rendszer rugalmas legyen, bárki bármikor hozzá tudjon járulni az idejével és a szellemi tőkéjével. A közösségi értékteremtéssel hozta létre és működteti például a Wikipédiát, a SETI@homeot vagy a Slashdotot.

Megvalósíthatóság és a szerveződés

A közösségi termelés esetében a megvalósulás nehézsége abból származik, hogy a különálló, más és más motivációkra reagáló, egymástól térben elkülönülő egyének tevékenységének összehangolásáról van szó. Ezt a helyzetet tovább nehezíti az a tény, hogy az emberek többsége nem engedheti meg magának, hogy önkéntes tevékenységgel foglalkozzon, mivel a létfenntartásra kell fordítania az idejét és a munkáját. A kreativitás, az innovációra való képesség egyenlően oszlik meg az emberek közt, viszont a ráérő idő nem, azaz a kreativitásra hiába lenne mindenki képes, ha az emberek többségének ezt a képességét lekötik a kötelező tevékenységeik. Ahhoz tehát, hogy a közösségi termelés megvalósulhasson, le kell küzdeni az említett akadályokat. Ehhez két dolog szükséges: • Modularitás: a megvalósítandó nagy feladatot több kisebb, különálló, egyedül is megvalósítható modulra kell bontani. Ez biztosítja az egyének autonómiáját és a rugalmasságot. Jó példa erre a SETI@home és a Mars térképének elkészítése, amelyekben a részfeladatokat civilek végezték. • Granularitás: az egyes moduloknak akkoráknak kell lenniük, amekkorákkal egy-egy ember, akár rövid idő alatt is képes végezni. A Slashdot rendszerében például kevés időt igényel a moderálásban való részvétel, s közben erre épül fel az egész használhatósága. A túl nagy modulok megakadályozhatják a feladat elvégzését, mint ahogy az a Wikibooks esetében is történt. A granularitás nem egyforma időt és ráfordítást igényló egységek létrehozását jelenti – ebben lehet differenciálni a lehetséges hozzájárulók közt, és akár nagyobb, bonyolultabb egységeket is megvalósíthatóvá tenni.

A világhálón a szerveződés nem az egymásra utaltságon alapul, mint általában a közösen elvégzendő feladatok esetében, hanem az pont egymástól való függetlenségen. Ebben a környezetben nincs kikényszeríthető, formális struktúra vagy tudatos kooperáció, az információ mint jószág a felhasználók egymástól független cselekedeteinek terméke. A közösségi termelés megvalósulásához azonban társadalmi normák, adott technikai háttér, jogszabályok (illetve ezek valamilyen elegye) biztosítanak keretet. Így működik például a Wikipédia: csak néhány ember bír adminisztrátori jogkörrel, a résztvevők közt pedig alapvetően az önszabályozás és a vita az, ami működik. A Slashdot esetében erősebbek a technikai akadályok, amik az egyéni kihágások útjában állnak.

A nem szerződéses viszonyon, a közgazdaságtani értelemben vett piaci mechanizmusokon és kizárólagos jogviszonyokon alapuló információtermelést annak három tulajdonsága teszi lehetővé: 1. a részvételt biztosító fizikai eszköz megléte – a fejlett államokban a számítógép- és internet-hozzáférés csaknem teljesen elterjedt. 2. az ebben felhasznált nyersanyag – a tudás – nem szűkös erőforrás, hanem közjószág. 3. a technológiai háttér, az információtermelés és -csere dinamikája megfelelő hozzá.

A technológiai háttér lehetővé teszi, hogy a különálló szükséges feltételek segítségével hálózatba kapcsolt információgazdaság jöjjön létre. Amíg a szabályozó környezet nem teszi mesterségesen nehezen hozzáférhetővé az információt, addig az egyének szabadon használhatják fel a kreativitásukat, tudásukat, idejüket az információs környezet gyarapításához.

Tranzakciós költségek és hatékonyság

A hatékonyság fogalma ebben az kontextusban nem a jólétet és a növekedést jelenti, mint a közgazdasági értelemben, hanem azt, hogy egy rendszer képes fenntartani önmagát külső támogatás nélkül. A társas termelés folyamatainak a végterméke nem versengő jószág. Az információ létrehozásához kétféle (szűkös) erőforrás szükséges:

1. kreativitás, idő, ráfordítható figyelem, és

2. fizikai erőforrások, a kommunikáció, és információtárolás eszközei.

Az említett erőforrások felhasználása, a munka összehangolása tranzakciós költségekkel jár, viszont ezek csökkentésére nem csak a vállalaton belüli, szervezett, hierarchizált termelés nyújthat megoldást. Bizonyos esetekben egyfajta alternatív tranzakciós költség-keretként működnek a társas kapcsolatok is, és ezek használatával megkerülhető a piaci alapú termelés és a tevékenységek megszervezése. A nem versengő javak esetében ez a termelési és szervezési keretrendszer hatékonyabb lehet, mint a hagyományos.

Kreativitás, idő, ráfordítás

A piaci tranzakciók hatékony működéséhez hozzátartozik az árazás, a cserét folytató felek megállapodása, vagyis valamilyen szerződéses, formális viszony: még a tranzakció lebonyolítása előtt lefektetik a felek, hogy ki ad kinek, mit, miért cserébe, stb. Ennek a tranzakciónak a pénz a médiuma.

A társadalmi csere viszont nem igényel ilyen szervezettséget, mert tanult, de kulturálisan meghatározott automatizmusok irányítják. Nincs továbbá szükség arra, hogy a tranzakciókban pontosan egyforma értékek cseréljenek gazdát, sem pedig, hogy a felek szerződéses formába öntsék, előre lefektessék a megállapodásukat. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a társadalmi csere nem kerül semmibe: ahhoz, hogy valaki otthonosan mozogjon egy ilyen viszonyrendszerben, ahhoz sok idő, erőbefektetés, tanulás, kulturális adaptáció szükséges, és a megszületett kapcsolatok ápolása. A médium viszont nem a pénz, hanem a viszonyokat tükröző gesztusok. Ezek miatt nem lehet előre árazni, vagy ex ante szerződésekben rögzíteni a tranzakció részleteit, hiszen az emberi kreativitás nem sztenderdizálható, nem mérhető valami. A kötetlen formák miatt ezekben a rendszerekben szabadabban áramlik az információ, és az egyéneknek szélesebb terük nyílik arra, hogy kiteljesítsék magukat. Az információ szabadsága és a közösségi termelés tehát nagyon szorosan függ össze.

Fizikai erőforrások, a kommunikáció, és információtárolás eszközei

A személyi számítógépek, a hálózatot biztosító eszközök, a tárhelyek, a közjószágként működő kreativitással ellentétben privát jószágok, amelyeknek előre ismerhetőek a tulajdonságaik, a kapacitásuk. Az ezek használatával elérhető output pedig szintén nem közjószág, viszont megoszthatóak. Az eszközök adott állapotban hozzáférhetőek a fogyasztók számára, például: egy processzor kapacitását egészben veszik meg a fogyasztók, de hogy végül a teljeset felhasználják-e vagy sem, nem lehet tudni. Az eszközök fel nem használt kapacitásának bérbe adására lehetőségük van a tulajdonosoknak, mivel ezek hálózatba vannak kapcsolva. A hagyományos közgazdaságtani logika azt diktálná, hogy a felhasználók a saját eszközeik kapacitásait csak megfelelő ellenszolgáltatás fejében bocsátják mások rendelkezésére, azonban ennek olyan magasak lennének a tranzakciós költségei, hogy a kapacitást igénylő és azt nyújtani tudó felek nem lépnének kapcsolatba. A kapacitás megosztása tehát azért (is) racionális tett, mert a bérbe adás az egyik félnek sem kifejezett célja. Ugyanebbe az irányba hat az egyének személyes motivációja is. A hálózatba kapcsolt kommunikációs eszközök ezen tulajdonságai – hogy a viszonylag olcsón megszerezhető eszközök kapacitásait ritkán használják fel teljesen a vásárlók, és hogy ezeket meg lehet osztani – teszik elérhetővé és reális opcióvá a közösségi termelést.

Motiváció

A közgazdaságtani megközelítés szerint az emberek motivációi többé-kevésbé redukálhatóak a számukra pozitív és negatív hasznosságú javakra – vagyis arra, hogy van, amit szeretnének és van, amit szeretnének elkerülni. A különböző javak közti csere általános médiuma a pénz, ezért intuitíve feltételezhető, hogy ez a legfontosabb eszköz, amivel motiválni lehet embereket bizonyos dolgok elvégzésére. Ez a modell azonban nagyon leegyszerűsíti az emberi motivációk képét, és korántsem alkalmazható minden társas szituáció levezetésére (például nem szokás pénzt hagyni egy barátnál, ha a vacsoravendégei voltunk).

Egy tevékenység pénzzel való motiválása tehát nem mindig eredményezi azt, hogy ebből a tevékenységből tényleg többet végeznek az emberek. Nem igaz azoknak a tevékenységeknek az esetében, amelyeket az emberek azért végeznek, mert például morálisan fontosnak tartják, érzelmileg kötődnek hozzá – amelyekben önmagukat mint társas lényt építik fel. Ilyenkor a pénzbeli ösztönző feleslegesnek bizonyulhat, vagy akár visszafelé is elsülhet. Azt pedig, hogy melyik tevékenységet lehet pénzzel, és melyet elismeréssel, megbecsüléssel ösztönözni, az adott kulturális környezet alapozza meg. A társas termelésben való részvétel mögött tehát nem érdemes az anyagi motivációt keresni. Az ilyen logika által működő rendszerek többnyire a társak (mindazok, akik szintén részt vesznek a rendszer működtetésében, vagy akár csak haszonélvezői) előtti reputáció, megbecsülés, a közös alkotás öröme, nem pedig a pénz.

Példák

Richard Titmuss azt hasonlította össze, hogy a egyesült államokbeli és a brit vérbankok működése milyen hatással van az általuk nyújtott szolgáltatás minőségére. A brit vérbankok nonprofit módon működtek, az egyesült államokbeliek pedig a közgazdaságtani logika alapján, forprofit módon. A vizsgálat során az derült ki, hogy a brit vérbankokban jobb minőségű a vér, a kórházak nem szenvednek hiányban, és kisebb az elvesztegetett vérmennyiség, tehát, hogy összességében hatékonyabban és magasabb színvonalon működik az önkéntes véradáson alapuló rendszer, mint az, amelyikben meghatározott mértékű ellenszolgáltatásra számíthatnak a véradók. Titmuss szerint ennek az az oka, hogy a piaci mechanizmusok csökkentik az adományozó tevékenységet. A konklúziójával Kenneth Arrow például nem értett egyet. Szerinte a jelenség magyarázata inkább az, hogy egyes emberek a morális-etikai ösztönzőkre, mások az anyagiakra reagálnak inkább, a két csoport pedig egymástól függetlenül viselkedik, nem reagálnak egymás ösztönzőire, csak a sajátjukra.

Lásd még

Bruno Frey, Edward Deci, Ronald Benabou, Jean Tirole és Mark Granovetter vonatkozó munkáit.