Oppidum

Az oppidum kortól, földrajzi-kulturális környezettől és kontextustól függően eltérő településtípust jelöl, amelynek egyik fő jellemzője, hogy társadalmi és településszerkezeti szempontból egyaránt átmenetet képez a mezőgazdasági árutermelő falu és a strukturált társadalmi-gazdasági felépítésű város között.

Az ókori Római Birodalomban a latin oppidum (többes számban oppida) kifejezés eleinte bizonyos előjogokkal rendelkező (vagy nem rendelkező), a birodalmon belüli városias településeket jelölt, amely a hierarchiában az urbs és a vicus közötti helyet foglalta el. Az i. e. 1. század táján a kifejezés jelentésváltozáson esett át, és elsősorban a barbár népek erődített településeit, még később pedig a meghódított, de nem romanizált városokat nevezték oppidumnak. Az ókorral foglalkozó történettudomány a korabeli szóhasználattól eltérően az oppidum terminus egységes használatára törekszik, és a kontinentális Európában a késő vaskor idején kialakult, elsősorban a keltákhoz kötődő városias településeket, kézműipari és kereskedelmi központokat írja le a kifejezéssel.

Oppidumok az ókori római közigazgatásban

Az itáliai, római polgárok lakta oppidumok körében két alaptípust különböztettek meg: a privilegizáltabb helyzetben lévő oppidum latinum, illetve a fegyvereseket a birodalom szolgálatában kiállítani köteles oppidum foederatum telepüéseket. Az i. e. 89–88-as polgárháborút követően az oppidum kifejezés a Római Birodalom által meghódított azon városias jellegű településekre vonatkozott, amelyek kultúrája és társadalma nem romanizálódott.

A manchingi kelta oppidum rekonstrukciója

Ókori kelta oppidumok

A történettudomány szakterminológiája az oppidum kifejezést – a korabeli latin szóhasználattól eltérően – elsősorban az Európa kontinentális részén, a késő vaskor folyamán kialakult, főként a keltákhoz köthető városias településekre használja. A kelta oppidumok megjelenéséhez vezető társadalmi és gazdasági tényezők felvázolása a régészettudomány eredményei tükrében sem egyszerű feladat. Az ásatásokról előkerült tárgyi leletek esetlegesek, nem számolhatunk olyan gazdag tárgyi anyaggal, sírmellékletekkel, mint a megelőző korszakok vagy egyéb korabeli kultúrák tekintetében, a vaskori kelták ugyanis áttértek a hamvasztásos temetkezésre. Az oppidumok gazdasági élete és társadalomszerkezeti sajátosságai tekintetében a településszerkezet, az építkezéshez felhasznált anyagok, az előkerült eszközök és ételhulladékok (főként állati csontok), valamint a kevés számú, Dél-Németországból ismert késő vaskori kelta temetőből (Bad Nauheim, Wederath stb.) felszínre került leletek igazítanak el.

A vaskor kései korszakában, az i. e. 3. század környékén a különféle anyagok megmunkálásának újonnan kifejlesztett technikái Európa-szerte a kézműipar specializálódásához és differenciálódásához vezettek. Elsősorban a fémművesség (vas, bronz, arany, ezüst) előretörését és központi szerepét fontos kiemelni, de a változások érintették az üvegművességet, a fazekasságot, a kőfaragást, a fa- és a bőrfeldolgozást is. Egyszersmind ez az új tudás széles rétegek számára is elérhetővé vált, így a kor nagyvárosain kívül is számottevő társadalmi tényező lett a kézművesek rétege. E technikai-társadalmi változás végül egy újfajta településtípus, az oppidum kialakulásához vezetett, különösen a fejlett társadalmi kultúrájú kelta népcsoportok körében. A korábbi kistelepülések paraszti lakossága csaknem kizárólag mezőgazdasági termelésből teremtette elő a javakat. A korábbi falvakat művelésre fogott területek övezték, illetve ha a gazdasági tevékenységek egy része a beltelkekhez kötődött, a ritkábban kiosztott házhelyek szétterülő, nyílt településszerkezetet eredményeztek. A kézművesek megjelenésével a településen belül előbb kialakult a jellemzően iparosok által sűrűn lakott településrész, szomszédságában pedig kiépült a kézműipar vonzotta kereskedők fertálya. Az oppidumokat élénk belső kereskedelem jellemezte, kivétel nélkül piachelyek voltak, és az egyes oppidumok kereskedői egymás között is számottevő kereskedelmi ügyletet bonyolítottak le. A gazdaságilag és politikailag is jól szervezett kelta oppidumok többek között hozzájárultak a kereskedőréteg felemelkedéséhez és a pénzrendszer megerősödéséhez is.

Az i. e. 2–1. századra oppidumok hálózták be Európát a Pireneusok, az Alpok, a Kárpátok, valamint a Lengyel- és a Germán-alföld déli pereme által határolt vidéken, ami nagyjából egybeesik a mai Franciaország, Svájc, Ausztria, Nyugat-Magyarország, Nyugat-Szlovákia, Dél-Lengyelország, Csehország, Dél-Németország és Belgium területével. Az egyik legjelentősebb kelta oppidum a bajorországi Manching közelében részben feltárt település volt, amelynek lakossága elérte az 5-10 ezret is. További jelentős és régészeti szempontból is nagyrészt feltárt kelta oppidumok ismertek a bajorországi Kelheim, az észak-franciaországi Villeneuve-Saint-Germain, a csehországi Závist és Staré Hradisko térségéből. Gazdasági szerepkörüknél fogva elsősorban kereskedelmi utak metszésében terültek el, s a régészeti leletek tükrében ritkán funkcionáltak egy-egy vidék vagy néptörzs politikai központjaként is. A társadalmi hierarchia csúcsán álló törzsi vezetők többnyire jól védhető, elhagyottabb helyen, kisebb szálláshelyeket választottak állandó lakhelyükül.

Élénk gazdasági életüknek köszönhetően az oppidumok nagy részét védművel, jellemzően kőfallal erődítették. Ezek némelyike is a körülkerített város gazdagságáról vall: a bajorországi Kelheim melletti oppidum védőfala például egyes számítások szerint legkevesebb másfél millió munkanap árán épülhetett fel, ami a vélhetően tetemes költségek mellett ötszáz munkás részvételével is legkevesebb nyolc évig elhúzódó munkálatokat feltételez. A kései La Tène-kortól, vagyis az i. e. 2. századtól megjelenő kelta oppidumok, pontosabban az azok védelmét ellátó erődök tipológiai szempontból két csoportba oszthatóak: a Hallstatt-korból ismert, Közép-Európában elterjedt Heuneburg-típusú oppidumokra, illetve a La Tène-korban kialakult, a nyugati kelta szállásterületre jellemző murus gallicus rendszerű oppidumokra (pl. Avaricum, Bibracte). Az oppidumok szerkezetét a településmagban a kézművesek, kereskedők által lakott rész, illetve az ezt körbevevő, továbbra is mezőgazdasági jellegű övezet jellemezte. A gazdasági tevékenységében és társadalmilag is elkülönülő településrészeket árkok és sánckerítések, esetleg utcák választották el egymástól.

Julius Caesar i. e. 1. századi hadjáratai során – a háborús időknek betudhatóan – elsősorban erődített kelta (főként gall) településekkel találkozhatott, s emlékirataiban a latin oppidum szó jelentése kifejezetten ’erődített kelta település’ jelentésben fordul elő, függetlenül egyéb településszerkezeti vagy gazdasági sajátosságoktól. Ettől az időtől fogva a forrásokban oppidumokként említették mindazokat az Itálián kívüli, nagyobb kiterjedésű településeket, amelyek nehezen megközelíthető helyen – mocsaras vidéken, szigeten vagy magaslaton – álltak, s árokkal, sánccal vagy fallal erődítették őket, egyúttal jellemzően egy-egy régió, törzs, esetleg népcsoport politikai-gazdasági központjai voltak.

Források

• MNL: Magyar nagylexikon, I–XIV. köt., Budapest, Akadémiai, Magyar Nagylexikon, 1993–2004.
• Arnold & Gibson 1995: Celtic chiefdom, Celtic state: The evolution of complex social systems in prehistoric Europe, ed. by Bettina Arnold & D. Blair Gibson, Cambridge, Cambridge University Press, 1995.
• Morteani & Northover 1995: Prehistoric gold in Europe: Mines, metallurgy, and manufacture, ed. by Guilio Morteani & Jeremy P. Northover, Dordrecht, Boston, Kluwer Academic, 1995.