Ugrás a tartalomhoz

Fájl:Lókút eredetmondája (olaj, karton, 77 x 85 cm).jpg

Az oldal más nyelven nem érhető el.
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Eredeti fájl(874 × 761 képpont, fájlméret: 197 KB, MIME-típus: image/jpeg)

Összefoglaló

Leírás
Magyar: Lókút község eredetmondája, a víz megtalálása a Bakony rengetegében. A táblakép 1975-ben készült.
Forrás: Forsthoffer Irén: Német mesék és mondák a Bakonyból. Főiskolai (Pécs, PTF) és kibővített egyetemi (Szeged, JATE) szakdolgozat: 1970, 1975., melyben a néhai (1892-ben született, lókúti lakos) Bachstetter Anna Lókút falu eredetmondáját mindössze három svábmondatba foglalta: WIE IST LOKUT GEWORDEN „Da ist ein grosser Wald gewesen, da haben die Leute Schaufeln, Hacken, Rechen und Schubkarren gemacht. Das Ross eines Mannes, der in der Nahe gearbeitet hat, ist ausgerissen und ist zu einer Quelle gekommen. Nach langen herumsuchen hat er das Ross hier gefunden." Ebből, ill. felesége, Forsthoffer Irén középiskolai tanár lejegyzéséből vélte meglátni Szűcs István Miklós az 1975-ben festett képét, és kikerekíteni a következőkben olvasható történetet: A KÖVEKEN MEGCSILLANÓ FÉNY. LÓKÚT címmel. - Amit most elmondok, még a betyárvilág előtti időkből való. Nagyapám nagyapjának is csak mesélte valaki, hogy valahol itt a környéken … Sűrű nagy erdőség borította akkor még jó öreg Bakonyunkat. Egynapi járásra voltak egymástól a kis puszták, tanyák, s így az emberek ritkán találkozhattak egymással. Csak minden negyed esztendőben, amikor is a zirci apátság tövében cserélték, adták vették portékáikat. Ácsok, bognárok és asztalosok tették ponyvára itt a gereblyéket, lapátokat, talicskákat ...

Történt egyszer régen, hogy egy szegény ember vézna kis lovacskájával szántott az erdei tisztáson. Nagyokat fútt a nyomorult pára, táguló orrcimpája meg-megremegett, de csak rótta, rótta, háta mögött hagyva a kiserkenő sorokat. Oldaláról, a bordák közti csatornákból habzott, gyöngyözött a veríték, csöppent a földre s fordította alá az ekevas a keservvel áztatott föld egy-egy darabkáját. Hónapok óta elkerülte ezt a vidéket az eső. Magasan járt a nap. A hőség már-már elviselhetetlenné kezdett válni. Az öreg ember megállította remegő lovacskáját. A gyepes téren egy lombos fa alá vezette s eloldotta az istrángját. Vizet nem tudott adni neki, hisz magának is csupán néhány csepp jutott, valami féreg-féle feldöntötte kőkorsóját. A csont-sovány ló zihálva, emelkedő és süllyedő horpasszal állt a rekkenő hőségben. A remegő levegőben még arra sem volt ereje, hogy a bögölyöket farkával elsuhintsa, pedig azok már jó kövérre szívták magukat. De hirtelenében mi történt! Felkapta fejét. Fülét hegyezni kezdte, aztán fölcsapta farkát s vad vágtába kezdett. Az öreg álmélkodva nézett a gomolygó porcsík után, abba az irányba, melyben egyetlen vagyonkáját látta a messzeségbe veszni. Emberünk fáradt volt ahhoz, hogy kétségbe essen, kábultan vette az irányt arrafelé, amerre a rozzant gebéjét sejthette. Szomorúság felhői szálltak a lelkére. Nézett erre, nézett arra, minden irányból bokrok, fák bólogattak feléje. Már jól bennjárt a nap a délutánban, korongja mind lejjebb szállt az ég boltozatáról. A derék szántó-vető egyre csak távolodott a tisztástól. Mindenütt hatalmas fák meredtek az égre. Talpa alatt megreccsent, ropogott az ág, susogott a száraz avar. Minden kis neszre figyelt. Hasztalan. Egyre nagyobb fájdalom töltötte el szívét. Kinek szóljon, hova kiáltson? Nem hallgat rá senki. Ijesztő némaság vette körül. Megállt egy odvas fánál. Csupasz testű kis csiga igyekezett átjutni az elébe pottyant kéregdarabkán, végtelennek tűnő ezüst csíkot húzva maga után. Menni - menni kell, tovább! Az öreg torkát fojtogatni kezdte valami kimondhatatlan keserűség. Az átvilágított falevelek egyre halványuló függönyével búcsúzott a nap, fogyó erejével mutatta az úttalan utat. A támolygó léptű belefeledkezett a különös látványba, hitte is meg nem is, mintha csak a képzelete játszana vele. Hova lett a déli verőfény? Lelke fény-árnyék megmártózásaiból egy jól ismert hang hozta vissza a reményvesztett valóságba. Egy völgykatlanból, a völgy öléből lovacskája tisztán hallható nyerítése szállt feléje. Arra irányította lépteit, előbb csak tétován, majd egyre szaporábban, végül rohanásra fogta. Belevetette magát a sűrűségbe. Nem nézett a lába elé. Úgy csörtetett, mint egy megriasztott vad. Nem keresett ösvényt, csapást vagy nyiladékot. Csak rohant mámorosan lefelé, méretes páfrányokon, korhadó fatörzseken át. Penész és gombaszag csapott az orrába, miközben a fák ágaikkal, mint megannyi kéz húzták vissza. Gallyak vágódtak az arcába és bokrok recsegtek körülötte. Többször is felbukott, megcsúszott. Gyökerek és indák, iszalagok akadályozták az előrejutásban. A hang pedig csak hívta és egyre közelebbről. Már az egész testével érezte, mind nedvesebb az avar és mind áthatóbb a föld szaga. Illat volt az, de akkor ő úgy érezte, mintha az egész erdő, a fák, a sziklák mind reá szakadtak volna. Szájában keveredett az izzadság s a tavalyi, szétmálló lomblevél sós íze. Furcsa nesz! Vízcsobogás? Fülelt. Az elgyötört embernek muzsikaszó. Új erőre kapott. Sípoló tüdővel tovább vonszolta magát. Csak bírja odáig … Még egy lépés és a bokor mögött a megkerült szökevény! Víz locsogott a gyökerek alatt, és az előbújó árnyak közé beszőve mozgatta a tükröződő lovat. Amint meghallotta gazdája lépteit, farkával fékeveszett csapkodásba kezdett. Nagyokat prüszkölve hajolt újra és újra a köveken megcsillanó tompa fényre, és sörényét rázva szórta szerteszét a felszippantott víz holdezüstös cseppjeit. A jó öreg nem akart hinni a szemének, mert az ő rozzant lovacskája meseszép táltossá változott! Így jutottak egy ló segítségével bő forrásvízhez az emberek. E felfedezés híre hamar eljutott mindenfelé, szerte a környéken, s megindultak a szekérkaravánok mind egy irányba, egy forrás és a bő termést ígérő földek felé, Lókútra.

"Szűcs István Miklós Bakonyi népmonda című művének szürrealisztikus, szimbolikus kompozícióján a grafika és a színek eszközeivel - a népi fantázia elemeivel ötvözötten - nyújt egyéni képi élményt." (Dr.Domonkos Imre művészettörténész, Fáklya Klub, Budapest, 1976) A festő a műelemzés sajátosan egyéni módját választotta, amikor a kis történetet megalkotta.
Dátum Budapest, Fáklya Klub
Forrás A feltöltő saját munkája saját mű (festmény és irodalmi feldolgozás)
Szerző Szűcs István Miklós
Engedély
(Fájl újrafelhasználása)
Szabad felhasználása engedélyezve

Licenc

Én, e mű szerzője a művemet az alábbi licenc alatt teszem közzé:
w:hu:Creative Commons
Nevezd meg! Így add tovább!
Ez a fájl a Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 4.0 Nemzetközi licenc alapján használható fel.
A következőket teheted a művel:
  • megoszthatod – szabadon másolhatod, terjesztheted, bemutathatod és előadhatod a művet
  • feldolgozhatod – származékos műveket hozhatsz létre
Az alábbi feltételekkel:
  • Nevezd meg! – A szerzőt megfelelően fel kell tüntetned, hivatkozást kell létrehoznod a licencre és jelezned kell, ha a művön változtatást hajtottál végre. Ezt bármilyen észszerű módon megteheted, kivéve oly módon, ami azt sugallná hogy a jogosult támogat téged vagy a felhasználásod körülményeit.
  • Így add tovább! – Ha megváltoztatod, átalakítod, feldolgozod ezt a művet, a közreműködésedet csak az eredetivel megegyező vagy hasonló licenc alatt terjesztheted.

Képaláírások

Szűcs István Miklós: Bakonyi eredetmondák: Lókút 1. (község), olajfestmény, triplex karton, 69 x 79 cm, 1975

A fájl által ábrázolt elemek

mű tárgya

12. október 2015

Fájltörténet

Kattints egy időpontra, hogy a fájl akkori állapotát láthasd.

Dátum/időBélyegképFelbontásFeltöltőMegjegyzés
aktuális2015. október 12., 15:40Bélyegkép a 2015. október 12., 15:40-kori változatról874 × 761 (197 KB)Szűcs István MiklósUser created page with UploadWizard

Az alábbi lap használja ezt a fájlt:

Globális fájlhasználat

A következő wikik használják ezt a fájlt:

  • Használata itt: www.wikidata.org