Szolgálat (vallás)

„Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek” (Mt 11:29). Hordjátok velem a szolgálat igáját Isten dicsőítésére és az emberiség felemelésére, és igámat gyönyörűségesnek, terhemet könnyűnek találjátok majd. {HB 20.4} Csak az önszeretetünk, az önimádatunk rontja meg békénket. Amíg önző énünk él, folyton szükségét érezzük a kellemetlenségek és bántalmazások elleni védekezésnek. Ha azonban önző lényünk már halott, és életünk Krisztussal Istenben elrejtett élet, akkor a velünk szemben éreztetett lekicsinylés nem fáj többé.

Krisztus követői a jó cselekedetek által ne önmagukat dicsőítsék, hanem Őt, akinek kegyelme által mindezt végezhetik. Isten Lelke képesít bennünket minden jó cselekedetre; a Lélek pedig azért adatott, hogy az Adományozót dicsőítse. Ha Krisztus fénye sugárzik be lelkünkbe, ajkunk túlárad az Isten iránti hálától és magasztalástól. Gondolatainkat és beszélgetésünket ne saját imáink, kötelességtudásunk, jó cselekedeteink és önmegtagadásunk elbeszélése képezze, hanem Jézust magasztaljuk mindenkor! Saját énünk vonuljon háttérbe, Krisztus legyen számunkra minden mindenekben! {HB 82.3} A szenvedők iránti szeretettől és részvéttől késztetve őszintén adakozzunk, és ne azért, hogy jótéteményeinkkel kérkedjünk! Őszinte szándék és igaz, szívbéli részvét azok az indokok, amelyeket a mennyben értékelnek. Isten többre becsüli az őszinte, szerető, odaadó lelket, mint Ofir aranyát. {HB 82.4} A szeretetből fakadó szolgálat a legszebb istentisztelet. Ne a jutalomra gondoljunk, hanem mindig arra, hogy miképpen szolgálhatunk; mindamellett, az ilyen szellemben történő szolgálat jutalma sem fog elmaradni. „Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Miközben igaz az, hogy Isten maga a legnagyobb jutalom, aki mindent magában foglal, csupán akkor örvendhet néki az ember, ha jellemében hozzá hasonlóvá vált. Csak a hasonlók fogadják el egymást. Amennyire átadjuk magunkat Istennek az emberek szolgálatára, annyira ragadhatjuk meg Istent. {HB 83.1} Senki sem áraszthatja szívéből és életéből másokra Isten áldásának folyamát, hogy önmaga ne részesüljön gazdag jutalomban. A hegyoldalak és síkságok, amelyek lefolyást engednek a hegyi patakoknak, nem szenvednek veszteséget ettől: százszorosan visszakapják, amit adnak, mert a víz, amely átfolyik rajtuk, termékennyé teszi a földeket. Zöldebb a fű, gazdagabb a fák lombja, és több virág nyílik. Ha a nyári napsugarak kopárrá és barnává perzselik a mezőt, egy szép zöld sáv jelzi a folyó útját. A síkság, amelyen a hegyek e kincse átfolyik, állandóan pompázik — annak a jutalomnak a jelképeként, amelyet Isten kegyelme áraszt mindazokra, akiknek közvetítésével szétárad az egész világra. {HB 83.2} Ilyen áldásban részesülnek mindazok, akik irgalmasok a szegények iránt. Ésaiás próféta mondja: Szegd meg az éhezőnek „kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat! Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik... És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, ... és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, melynek vize el nem fogy” (Ésa 58:7—11). {HB 83.3} Isten a jótékonyságot kétszeresen megáldja. Amíg az adakozó ellátja a szűkölködőt, nagymértékben nyer áldást. Krisztus kegyelme olyan jellemvonásokat fejleszt a lélekben, amelyek az önzés ellentétei, s amelyek az életet megszépítik, megnemesítik és meggazdagítják. A csendben végzett baráti cselekedetek szíveket kötnek össze, és közelebb vonják hozzá, aki minden részvét forrása. Apró figyelmességek, jó és önfeláldozó cselekedetek, amelyek oly csendben áradnak szét, mint a virágillat, nagyban hozzájárulnak az élet megszépítéséhez. Végül majd megértjük, hogy az önfeláldozás mások javáért és boldogságáért — ha itt mégoly kevésre becsülik is — értéket jelent, s a mennyben a dicsőség Királyával való összeköttetésünk jelének tekintik, „aki gazdag volt, de érettünk szegénnyé lett”. {HB 83.4} Ha az irgalmasságot titkon gyakoroltuk, hatása akkor is nyilvánvalóvá lesz a jótevő jellemében. Ha teljes szívvel igyekszünk Krisztus követőihez méltóan tevékenykedni, akkor mind szorosabb összeköttetésbe kerülünk Istennel. Isten Lelke pedig — ha szívünket uralja — összhangot teremt köztünk és Isten között. {HB 84.1} Isten megszaporítja mindazok adományait, akik a meglevőket bölcsen felhasználták. Szeretettel elismeri a hívők szolgálatát Krisztusban, akinek kegyelme és ereje őket erre képesítette. Akik keresztény jellemre és tökéletességre törekedtek, földi vetésük szerint aratnak majd az eljövendő világban. Az e földön megkezdett mű, ott, a szentebb és dicsőbb életben lesz tökéletessé, hogy mindörökké fennmaradjon. {HB 84.2}

Ha Istennek adtad át magad, hogy munkáját végezd, akkor nem kell aggodalmaskodnod a holnap miatt. Akinek szolgálsz, kezdettől fogva ismeri a véget. A holnap eseményei, amelyek szemeid előtt titokzatosak, a Mindenható előtt nyilvánvalóak. {HB 103.1} Ha dolgainkat saját kezünkbe vesszük, és saját bölcsességünkben bízva akarunk sikert elérni, akkor olyan terhet veszünk vállainkra, amelyet nem Isten rakott ránk, amit segítsége nélkül akarunk cipelni. Magunkra vállaljuk azt a felelősséget, amely Istené, s így valójában helyettesítjük Őt. Nyugtalanok lehetünk, előre láthatunk bizonyos veszélyeket, veszteségek érhetnek bennünket, mert azok elmaradhatatlanok, de ha igazán hisszük, hogy Isten szeret bennünket, és csak javunkat akarja, akkor a jövő nem fog aggasztani. Úgy bízunk Istenben, mint a gyermek bízik szerető szüleiben. Gondjaink és szenvedéseink eltűnnek, mert akaratunk megnyugszik Isten akaratában. {HB 103.2} Krisztus nem ígérte meg, hogy a holnapi nap terheit már ma hordja helyettünk, de azt mondta: „Elég néked az én kegyelmem.” S miként a pusztában hullott a manna Izrael seregei számára, úgy árad számunkra is naponként a mennyei kenyér. {HB 104.1} Egyszerre csak egyetlen nap a miénk, ez alatt éljünk Istennek! Ez egyetlen napon tegyük le ünnepélyesen összes terveinket és szándékunkat Isten kezébe, s vessük rá összes gondjainkat, mert Ő gondot visel rólunk. „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek” (Jer 29:11). „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna” (Ésa 30:15). {HB 104.2} Ha az Urat keresed, és minden újabb napon hozzá térsz; ha saját választásod alapján szabadon és örömmel kívánsz Istenben maradni; ha kegyelmi hívását örömmel követed, s ha Krisztus igáját — az engedelmesség és szolgálat igáját — hordod, akkor összes panaszod elcsitul, nehézségeid eltűnnek, és minden zavaros problémád, amellyel szembe kell nézned, megoldódik. {HB 104.3}

Krisztus arra akarta tanítványait, ellenségeit tanítani, hogy az Istennek való szolgálat a legelső.

A szolgálatra szólító iga Isten törvénye. Az Édenben kinyilatkoztatott, a Sínai hegyen kihirdetett, és az új szövetségben a szívbe írt nagy szeretet-törvény az, ami az emberi munkást Jézus akaratához köti. Ha saját elgondolásainkra hagyatkoznánk, saját akaratunk után mennénk, Sátán uszályába sodródnánk, felvennénk jellemvonásait. Ezért Isten körülhatárol minket akaratával, amely nagy, nemes és felemelő. Arra vágyik, hogy türelmesen és bölcsen vállaljuk a szolgálat kötelességét. A szolgálat igáját maga Krisztus hordozta emberként. Így szólt: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van” (Zsolt 40:9). „Azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem” (Jn 6:38). Az Isten iránti szeretet, az Ő dicsőségéért érzett buzgalom, a bukott emberiség szeretete hozta Jézust a földre szenvedni és meghalni. {JE 272.3}

Sokak szíve a gondok terhe alatt sajog, mert fel akarnak nőni a világi követelményekhez. A világ szolgálatát választották, elfogadták kuszaságait, magukévá tették szokásait. Így jellemük beszennyeződik, életük megkopik. Érvényesülésük, világi vágyaik kielégítése érdekében megsebzik lelkiismeretüket, a szemrehányás még nagyobb terhét veszik magukra. A szüntelen való aggódás kimeríti az életerőt. Urunk azt szeretné, ha elvetnék a szolgaság igáját. Hívja őket, hogy az Ő igáját hordozzák, ezt mondja: „Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Mt 11:30). Megparancsolja, hogy keressék először Isten országát és igazságát, ígérete szerint minden, ami e földi élethez szükséges, megadatik. Az aggodalmaskodás vak, nem láthat a jövőbe, Jézus azonban kezdettől fogva látja a véget. Minden nehézségben van kész útja, amely a szabaduláshoz vezet. Mennyei Atyánk ezerféle módon gondoskodik rólunk - ezekről sejtelmünk sincs. Akik elfogadják azt az egy elvet, hogy az Istennek való szolgálatot és az Ő tiszteletét mindenek fölé helyezik, azok aggodalmai szertefoszlanak, sima ösvény tárul lábuk elé. {JE 273.2} „Tanuljátok meg tőlem, - mondja Jézus - hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek” (Mt 11:29). Be kell iratkoznunk Krisztus iskolájába, hogy szelídséget és alázatot tanuljunk Tőle. A megváltás folyamán készül föl a lélek a mennyre. Ez a felkészülés Krisztus ismeretét jelenti. Felülemelkedést jelent a sötétség fejedelmének iskolájában tanult eszméken, szokásokon, gyakorlaton. A léleknek meg kell szabadulnia mindentől, ami ellenkezik az Isten iránti hűséggel: {JE 273.3}

Az önszeretet hoz békétlenséget. Ha odafentről születünk, ugyanaz a gondolkodás hat át bennünket is, ami Jézust, - ez késztette, hogy megalázza Magát és megmentsen minket. Ekkor nem keressük a legmagasabb polcot. Arra vágyunk, hogy Jézus lábainál ülhessünk, Tőle tanulhassunk. Megértjük: munkánk értékét nem az szabja meg, hogy mekkora port verünk fel, mekkora zajt csapunk a világban, vagy milyen aktívak, buzgók vagyunk a magunk erejéből. Munkánk értéke azzal arányos, amilyen mértékben a Szentlélekből részesülünk. Az Istenben való bizodalom szentebb magasságokba emeli az elmét, úgyhogy nyugalomban őrizhetjük meg lelkünket. {JE 273.5} Az igát azért helyezik a baromra, hogy segítsen a súlyt húzni, könnyítse a terhet. Így van ez Krisztus igájával is. Ha akaratunk beleolvad Isten akaratába, ajándékait mások áldására használjuk, meglátjuk, hogy az élet terhe könnyű. Aki Isten parancsolatainak útján jár, az Krisztussal jár, s az Ő szeretetében megnyugszik a szív. Amikor Mózes így imádkozott: „Mutasd meg nékem a te utadat, hogy ismerjelek meg téged”, az Úr felelt neki: „Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?” (2Móz 33:13-14) A próféták által adatott az üzenet: „Így szólt az Úr: Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!” (Jer 6 :16) Így szól az Úr: „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai” (Ésa 48:18). {JE 274.1}

A Tízparancsolat első négy parancsa ebben az egyetlen hatalmas előírásban foglalható össze: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből” (Mt 22: 37; 5Móz 6: 5). Az utolsó hat a másikban összegezhető: „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22:39; 3Móz 19:18). Mindkét parancsolat a szeretet alapelvének kifejezése. Nem lehet az elsőt megtartani és a másodikat megszegni, sem a másodikat megtartani és közben az elsőt megszegni. Ha Isten elfoglalja jogos helyét a szív trónusán, felebarátunk is az őt megillető helyre kerül. Úgy fogjuk szeretni, mint önmagunkat. Csak ha Istent mindenek fölött szeretjük, akkor szerethetjük felebarátunkat elfogultság nélkül. {JE 511.5} Mivel az összes parancsolat összefoglalható az Isten és ember iránti szeretetben, ebből következik, hogy ennek az alapelvnek az áthágása nélkül egyetlen parancsolat sem szeghető meg. Ezáltal Krisztus arra tanította hallgatóit, hogy Isten törvénye nem megannyi különféle parancsolatból áll, melyek közül egyesek nagyjelentőségűek, mások viszont kevésbé fontosak, és büntetlenül mellőzhetőek. Urunk isteni egységben mutatja be az első négy és az utolsó hat parancsolatot, s arra tanít, hogy az Isten iránti szeretet az összes parancsolatával szembeni engedelmességben nyilvánul meg. {JE 512.1} Az írástudó, aki megkérdezte Jézust, sokat olvasta a törvényt, és megdöbbent e szavakon. Nem várta volna, hogy Jézus ilyen mélyen és alaposan ismeri az Írásokat. Látóköre tágult a szent parancsolatok alatt rejlő elvek tekintetében. Az összegyűlt papok és vezetők előtt őszintén bevallotta, hogy Krisztus helyesen értelmezi a törvényt. Ezt mondta: {JE 512.2} „Jól van, Mester, igazán mondád, hogy egy Isten van, és nincsen kívüle más. És szeretni őt teles szívből, tel és elméből, teles lélekből és teles erőből, és szeretni embernek felebarátját, mint önmagát, többet ér minden égőáldozatnál és véres áldozatnál” (Mk 12:32-33). {JE 512.3} Krisztus válaszának bölcsessége meggyőzte az írástudót. Tudta, hogy a zsidó vallás inkább a külső ceremóniákból áll, mint a belső kegyességből. Volt némi fogalma a puszta ceremoniális áldozatok, és a bűnért való engesztelés céljából hit nélkül történő vérontás értelmetlenségéről. Az Isten iránti szeretet és engedelmesség, az emberek iránti önzetlen megbecsülés ezeknél a rítusoknál értékesebbnek tűnt szemében. Ennek a férfinak a készsége, amivel elismerte Krisztus gondolkodásmódjának helyességét, határozott és azonnali válasza a nép előtt merőben más lelkületet igazolt, mint a papoké és a főembereké. Jézus szíve megindult ennek az őszinte írástudónak a láttán, aki merte vállalni a papok rosszallását és a főemberek fenyegetését: elmondta szívének meggyőződését. „Jézus pedig látván, hogy bölcsen felelt vala, monda néki: Nem messze vagy az Isten országától” (Mk 12:34). {JE 512.4} Az írástudó közel volt Isten országához, mert felismerte, hogy az igazság tettei kedvesebbek Istennek, mint az égőáldozatok és felajánlások. Fel kellett azonban ismernie Krisztus isteni jellemét, hogy hit által erőt nyerjen, és igazságot cselekedjen. A rituális szolgálat értéktelen, ha nincs kapcsolatban Krisztussal élő hit által. Még az erkölcsi törvény is elveszti célját, ha nem a Megváltóval összefüggésben értelmezik. Krisztus ismételten megmutatta, hogy Atyjának törvénye mélyebb pusztán irányadó parancsoknál. A törvényben ugyanaz az elv testesül meg, ami az evangéliumban is megnyilatkozik. A törvény rámutat az ember kötelességére, megmutatja bűneit. Krisztusra kell tekintenie megbocsátásért, erőért, hogy tehesse, amit a törvény magában foglal. {JE 512.5}

Krisztus egész élete az önzetlen szolgálat élete lett. „Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mt 20:28), - minden cselekedetével erre akarta megtanítani őket. A tanítványok azonban még nem tanulták meg ezt a leckét. Ezen az utolsó húsvéti vacsorán Jézus megismételte tanítását, és egy szemléltetéssel örökre bevéste azt pecsétként tanítványai elméjébe és szívébe. {JE 548.2}

Krisztus jellemének szeretetreméltósága látható lesz tanítványaiban. Neki öröme telt Isten akaratának teljesítésében. Isten iránti szeretet és szent buzgalom volt a Megváltó életét uraló erő. A szeretet dicsőítette és nemesbítette összes cselekedeteit. A szeretet: Istentől jön. Csak olyan szívekben található, melyekben Jézus uralkodik.„Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket!” (1Jn 4:19). Az isteni kegyelemből újjászületett szívben a szeretet képezi minden cselekedet indítórugóját. Megváltoztatja a jellemet, vezeti és kormányozza az indítóokokat, zabolázza a szenvedélyeket, legyőzi az ellenséges indulatokat, és nemesbíti a kedélyt. Ha ezt a szeretetet ápoljuk lelkünkben, megédesíti lelkünket és nemesbítő hatást árasztunk környezetünkre. {JV 45.6} Főképpen két tévedésre kell ügyelniük Isten gyermekeinek, különösen azoknak, akik a kegyelemben újonnan vannak alapozva. Az első, már említett tévedés abban áll, hogy saját cselekedeteikre támaszkodnak, mindent megtesznek, hogy magukat Istennel összhangba hozzák. Aki a parancsolatok betartásával akar életszentségre eljutni, lehetetlent kísérel meg. Mindahhoz, amit az ember Krisztus nélkül tesz, bűn és önzés tapad. Egyedül a Krisztus kegyelmébe vetett hit képes bennünket megszentelni. {JV 46.1} A másik, nem kevésbé veszedelmes tévhit az, hogy Krisztus felment bennünket Isten törvényének megtartása alól; miután - úgymond - hit által nyerhetjük el Krisztus kegyelmét, cselekedeteinknek egyáltalán semmi közük sincs megváltásunkhoz. {JV 46.2} Gondoljátok azonban meg, hogy az engedelmesség nem csupán a parancsolatokhoz való alkalmazkodás, hanem a szeretet szolgálata. Isten törvénye, az Ő valódi, benső lényének kifejezése; a szeretet nagy elvének megtestesülése, mely uralmának alapját képezi mennyen és földön. Ha szívünk Isten képmására újjá alakul, ha Isten szeretete lett beleplántálva, nem valósíthatjuk-e meg életünkben Isten parancsolatait? Ha gyökeret vert szívünkben ez a szeretet, ha átalakultunk Teremtőnknek képmására, akkor teljesedésbe megy az újszövetség ígérete:„Adom az én törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjökbe írom be azokat” (Zsid 10:16). Ha a törvény szívünkbe van írva, vajon nem fog-e élő alapot ölteni életünkben? Az engedelmesség a szeretet, hódolat és szolgálat - a tanítványság biztos jele. Azért mondja a Szentírás: „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait” (1Jn 5:3). Továbbá másutt:„Aki ezt mondja: Ismerem őt, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság” (1Jn 2:4). Ahelyett tehát, hogy a hit felmentene bennünket a törvény alól, épp a hit, éspedig egyedül a hit az, amely Krisztus kegyelmének részeseivé, az engedelmességre képessé tesz bennünket. {JV 46.3} Engedelmesség által nem érdemeljük ki az üdvösséget. A megváltás Isten ingyen kegyelmi ajándéka, melyet hittel kell elfogadnunk. Ám a hit gyümölcse: az engedelmesség.„És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és őbenne nincs bűn. Aki őbenne marad, egy sem esik bűnbe; aki bűnbe esik egy sem látta Őt, sem meg nem ismerte Őt” (1Jn 3:5-6). Ez az igazi próbakő. Ha Krisztusban maradunk, ha az Isten szeretete lakozik bennünk, akkor érzelmeink, gondolataink és tetteink összhangban lesznek Istennek az Ő szent törvényében kifejezett akaratával.„Fiacskáim! senki el ne hitessen benneteket: aki az igazságot cselekszi, igaz az, amiként Ő is igaz” (1Jn 3:7). Az életszentség lényegét Isten szent törvénye határozza meg, amelynek színvonala a Sínai-hegyi tíz szabályban jutott kifejezésre. {JV 47.1} Az az úgynevezett hit a Krisztusban, mely felmenti az embereket az Isten iránti engedelmesség kötelezettsége alól, nem hit, hanem merész képzelgés.„Mert kegyelemből tartattatok meg hit által” (Ef 2:8). De„a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában”(Jak 2:17). Jézus még mielőtt a földre jött, így szólott magáról:„Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van” (Zsolt 40:9). S közvetlenül mielőtt újból felszállott a mennybe, a következőket mondotta:„Én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében” (Jn 15:10). Továbbá azt mondja a Szentírás:„És arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk. Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt” (1Jn 2:3, 6). Egy másik helyen pedig ezt olvashatjuk:„Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek” (1Pt 2:21). {JV 47.2} Az örök élet feltételei ma is ugyanazok, mint mindig voltak; mint amelyek ősszüleink paradicsomi bukása előtt voltak: tökéletes engedelmesség Isten törvényei iránt, tökéletes igazság, életszentség. Ha enélkül, más feltételek ellenében is elnyerhetnénk az örök életet, akkor az egész világegyetem boldogsága veszélyeztetve volna. Nyitva állna a bűn útja, összes kínjával és nyomorával együtt, az örökkévalóságon át. {JV 48.1}

A lelkiismeret és a kötelesség mindig megmutatja nekünk azt az utat, amelyen járnunk kellene, az önérdek azonban rendszerint egy másik utat jelöl meg. Evilági érdekeink rendszerint a rossz irányba igyekeznek bennünket téríteni, de ha megalkuszunk Sátánnal, akkor ez az alku hamarosan a bűn sötét éjszakájába sodor bennünket. {JE 646.2} Lelkiismeret:.

Ti vagytok a földnek sava (Mt 5:13) A sót tartósító és romlástól megóvó ereje miatt becsülik. Isten sónak nevezi gyermekeit, amivel arra tanította őket, hogy szándéka szerint általuk akar megnyerni másokat. Nemcsak azért választott ki Isten valamennyi nép közül egy népet magának, hogy őket fiaivá és leányaivá fogadja, hanem hogy általuk megmentő kegyelme feltáruljon minden ember előtt (Tit 2:11). Isten Ábrahámot sem azért választotta ki, hogy csupán barátja legyen, hanem hogy általa valamennyi nép elfogadhassa azokat a nagyszerű kiváltságokat, amelyeket az Úr nekik akart adni. Kereszthalála előtt Jézus a következő imát mondta tanítványai körében: „És én őérettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban” (Jn 17:19). Hasonlóképpen, azok a keresztények is, akiket az igazság megtisztított, olyan megmentő tulajdonságokkal bírnak, amelyek a világot a teljes erkölcsi romlástól megóvják. {HB 39.1} A sónak az eltartásra szánt anyaggal teljesen össze kell vegyülnie, azt egészen át kell hatnia és át kell járnia. Hasonlóképpen, csakis személyes érintkezés útján juthat el az emberekhez az evangélium meg-mentő ereje. Nem menthetjük meg őket nagy tömegben, hanem csak egyenként. A személyes befolyás hatalom. Ezért közel kell jutni azokhoz, akiken segíteni akarunk. {HB 39.2} A só íze a keresztény életerejét jelképezi: Jézusnak szívünkben lakozó szeretetét és Krisztusnak a mi teljes valónkat átható életszentségét. Krisztus szeretete kiárad a szívből, és másokat is befolyásol; ha bennünk lakozik, másokra is kiárad. Úgy kell hozzájuk közelednünk, hogy szívük a mi önzetlen részvétünktől és szeretetünktől felmelegedjék. Az őszinte hívőkből életet jelentő erő árad szét azokra, akikkel kapcsolatba kerülnek. Azonban mégsem az emberek, hanem Isten Lelkének ereje végzi el az átalakító munkát. {HB 40.1} Jézus a következő ünnepélyes figyelmeztetést fűzte hasonlatához: „Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.” Miközben a tömeg Jézus szavaira figyelt, emlékezetükben felelevenedett az útszélen, a lábuk alatt csillogó só, amelyet, miután ízét vesztette és teljesen hasznavehetetlenné vált, kiszórtak. Világosan feltárta előttük a farizeusok állapotát és az általuk tanított hitelveknek környezetükre gyakorolt hatását. De bemutatta egyúttal annak a léleknek az életét is, akitől Isten ereje eltávozott, aki elhidegült, és Krisztus nélkül él. Az ilyen lelkeket Isten és az emberek is értéktelennek tekintik, bármilyen magas állást tölt is be. Krisztus mondja: „Vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból” (Jel 3:15— 16). {HB 40.2} Krisztusba, a személyes Üdvözítőbe vetett, élő hit nélkül lehetetlen, hogy befolyásunkat érvényesítsük a kétkedéssel teli világban. Hogyan is adhatnánk át másoknak azt, amivel nem rendelkezünk! Csak saját odaszentelődésünk mélysége szerint gyakorolhatunk áldásos és üdvös befolyást embertársainkra. Ha nem szolgáljuk az embereket, ha nincs bennünk őszinte szeretet, valóságos, élő tapasztalatok hiányában élünk, akkor hiányzik a megmentő erő, nincs meg az összeköttetés a mennyel, nem ízesíti meg Krisztus az életet. {HB 40.3} Ha Isten Lelke nem használhat fel bennünket eszközül, hogy általunk Jézus igazságát e világgal megismertesse, akkor olyanok vagyunk, mint az ízét vesztett, értéktelenné vált só. Ha mindennapjainkban nem nyilatkozik meg Krisztus kegyelme, akkor azt bizonyítjuk a világ előtt, hogy az igazság, amelyet vallunk, nem bír megszentelő erővel. Ezáltal Isten szava hatását veszti befolyásunk körében. „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból” (1Kor 13:1—3). {HB 41.1} Ha szeretet lakozik szívünkben, az másokra is árad, nem azért, hogy előnyöket szerezzünk, hanem, mert a szeretet cselekedeteink mozgatóereje. Ez lágyítja jellemünket, uralja érzelmeinket, elnyomja ellenséges indulatainkat, és nemesbíti hajlamainkat. Az ilyen szeretet oly nagy, mint a világegyetem, és összhangban dobban az angyalok szívével. Ha szívünkben lakozik, megdicsőíti egész életünket, és áldást áraszt környezetünkre. Vagyis egyedül szeretet által válhatunk a földnek sójává. {HB 41.2}

Ti vagytok a világ világossága (Mt 5:14) Krisztus követői többet kell, hogy jelentsenek embertársaik számára, mint csupán egyszerű fénysugár; ők legyenek a világ világossága. Jézus így szól mindazokhoz, akik nevében könyörögnek: „Ti nékem adtátok át magatokat, én pedig a világnak adtalak benneteket, hogy képviselőim legyetek.” Amint Őt küldte az Atya e világba — mondotta —, „akképpen küldelek benneteket én is a világba” (Jn 17:18). Miként Krisztus az Atyát nyilatkoztatta ki, úgy mi, keresztények is valljunk Krisztusról! Ne feledjétek, hogy az Üdvözítő — a világ világosságának egyedüli forrása — emberek által nyilatkozik meg! Isten áldását emberi eszközök közvetítik. Krisztus is, mint embernek Fia jött közénk. Ha az emberi természet az istenivel egyesül, nem maradhat hatástalan. Krisztus minden egyes tanítványa eszköze a mennynek, hogy az embereknek kinyilatkoztassa Istent. A dicsőség angyalai arra várnak, hogy a romlás szélén álló lelkeknek általad nyújtsanak mennyei fényt és erőt. A kérdés, hogy a küldöttek elvégzik-e a számukra kijelölt feladatot? Ha nem, akkor a Szentlélek megígért befolyásától fosztjuk meg az embereket! {HB 44.3} Jézus azonban nem arra buzdít, hogy: erőlködjetek, hogy a ti világosságotok fényt árasszon, hanem azt mondja: „Úgy fényljék a ti világosságtok!” (hagyjátok, hogy ragyogjon! — a szerk.). Ha Krisztus szívünkben lakozik, lehetetlen elrejtenünk jelenlétének fényét. Ha azok, akik Krisztus követőinek vallják magukat, nem szolgálnak a világ világosságául, ennek oka, hogy az élet ereje elhagyta őket. Ha nem árasztanak világosságot, az azért van, mert nincsenek összeköttetésben a világosság forrásával. {HB 45.1} Isten igaz gyermekeit „Krisztusnak bennük lakozó lelke” (1Pt 1:11) mindenkor kortársaik világosságává avatta. Így volt József is Egyiptomban a világosság hordozója: tisztasága, jótékonysága és gyermekies szeretete által Krisztust nyilatkoztatta ki a pogány nemzetnek. Az ígéret földje felé vezető úton Izrael hűségesei világítottak a körülöttük élő népeknek. Isten általuk jelentette ki magát a világnak. Bábelben Dánielről és társairól, Perzsiában Márdokeusról áradtak szét ragyogó fénysugarak a királyi udvar homályában. Így Krisztus tanítványainak is hivatásuk, hogy a világosság hordozói legyenek a menny felé vezető úton. Általuk Isten irgalmassága és jósága tárul fel az emberek előtt, akik az őket övező sötétségben félreismerték Őt. Miközben a tanítványok jó cselekedeteit látják, a szemlélődők késztetést éreznek, hogy a mennyben lakozó Istent tiszteljék, mert tudatára ébrednek, hogy Isten uralkodik a világmindenség felett, akinek jelleme dicsőítésre és követésre méltó. A követők szívében izzó isteni szeretet és az életükben megnyilvánuló krisztusi összhang mennyei látomásként hat e világ fiaira, hogy tökéletességét értékelhessék. {HB 45.2} Ilymódon hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek higgyenek „Istennek hozzánk való szeretetében” (1Jn 4:16). A bűnös és romlott szívek megtisztulnak és átalakulnak, hogy „büntetlenül és örvendve állhassanak meg egykoron az Atya színe előtt” (Jud 24). Az Üdvözítő szavai: „Ti vagytok a világ világossága” — arra utalnak, hogy híveire világszéles missziót bízott. Krisztus napjaiban a haszonlesés, a büszkeség és az előítélet magas és erős válaszfalat emelt a szentség őrei és a föld összes többi népe közé. Ám az Üdvözítő azért jött, hogy ezt az állapotot megváltoztassa. Szavai másként hangzottak, mint a papok és az írástudók tanításai. Krisztus ledönti az önzés és a nemzetiségi előítélet által emelt válaszfalat, s helyette az egész emberiség iránti felebaráti szeretetet tanítja. Kiemeli az embert az önzés szűk látóköréből. Megszünteti a nemzeteket elválasztó összes mesterséges különbséget és a határokat. Nem tesz különbséget szomszéd és idegen, barát és ellenség között, hanem azt tanítja, hogy minden rászoruló lélek felebarátunk, s az egész világ a munkaterületünk. {HB 46.1} Miként a napsugarak eljutnak a föld legtávolabbi pontjára is, úgy akarja Isten, hogy az evangélium fénye is ragyogjon e földön minden egyes emberre. Ha Krisztus gyülekezete az Úrnak ezt a szándékát megvalósítaná, akkor világosság áradna mindazokra, akik most a sötétségben és a halál árnyékában élnek. Ha a gyülekezeti tagok — ahelyett, hogy befelé fordulnak, s így minden felelősséget és kereszthordozást elhárítanak maguktól — elszélednének a föld különböző országaiba, hogy ott fények gyúljanak, és Krisztushoz hasonlóan fáradoznának mások lelki üdvéért, az Isten országáról szóló evangélium gyorsan bejárná az egész földet. {HB 46.2} Ilymódon teljesedne Isten terve, amelynek véghezvitelére hívta el valamennyi kiválasztottját, Ábrahámtól kezdve egészen a mai napig. Így szólt: „És megáldalak téged... és áldás leszesz” (lMóz 12:2). Krisztusnak az evangéliumot hirdető próféták által kijelentett szavai, amelyek a Hegyi Beszédből visszhangzanak felénk, az utolsó nemzedékhez szólnak: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt!” (Ésa 60:1). Ha már feltámadt rajtad az Úr dicsősége, és ráeszméltél szépségére — aki tízezrek közül is kitetszik, és szépsége tökéletes —, ha dicsőségének jelenléte világítja meg lelkedet, akkor ezt az igét az Úr küldte számodra. Voltál-e már Krisztussal a megdicsőülés hegyén? Lenn a völgyben sok olyan lélek vár rád, akiket démonok szálltak meg, s akik a hit szavát és imáját óhajtják, hogy megszabaduljanak. {HB 47.1} Ne csak elmélkedjünk Krisztus dicsősége felett, hanem beszéljünk is magasztosságáról! Ésaiás próféta nem csak látta, hanem hirdette is Krisztus dicsőségét. Dávid, miközben Isten csodálatos szeretetéről elmélkedett, szíve fellángolt, és ajkai megnyíltak. Nem tehetett másként; beszélnie kellett arról, amit látott és érzett. Vajon lehetséges, hogy valaki tudatára ébred a megváltás csodálatos tervének és Isten egyszülött Fia dicsőségének, anélkül hogy arról bizonyságot tenne? Lehetséges-e, hogy a Krisztus kereszthalála által megnyilvánuló felfoghatatlan szeretetről elmélkedjünk — amely áldozat értünk volt, hogy el ne vesszünk, hanem örök életet nyerjünk —, s ajkunk túl ne áradjon az Üdvözítő dicsőségének dicsénekétől? {HB 47.2}

Senki sem éli Isten törvényét, ha nem szolgál másoknak. Sokan nem élik Krisztus irgalmas, önzetlen életét. Egyesek, akik kiváló keresztényeknek hiszik magukat, nem értik, mit jelent Istent szolgálni. Úgy terveznek és tanulnak, ahogy nekik jólesik. Minden cselekedetükben önmagukat tartják szem előtt. Az idő csak annyiban értékes számukra, amennyiben önmaguknak gyűjthetnek. Az élet minden dolgában ezt a célt követik. Nem másoknak, hanem maguknak szolgálnak. Isten úgy teremtette őket, hogy olyan világban éljenek, ahol önzetlen szolgálatot kell teljesíteni. Úgy tervezte, hogy embertársaiknak minden lehetséges módon segítsenek. Az ÉN azonban olyan óriási, hogy minden mást eltakar. Ezért nincsenek kapcsolatban az emberiséggel. Akik ily módon élnek, hasonlóak a fügefához, mely nagyra tartotta magát, de gyümölcse nem volt. Megtartják az istentisztelet külsőségeit, de bűnbánat, hit nélkül. Azt vallják, hogy tisztelik Isten törvényét, de az engedelmesség hiányzik. Beszélnek, de nem cselekszenek. Krisztusnak a fügefára kimondott ítélete megmutatta, milyen gyűlöletes szemében ez a hiábavaló kérkedés. Kijelentette, hogy az őszinte bűnös kevésbé bűnös, mint aki állítása szerint Istent szolgálja, de nem terem gyümölcsöt dicsőségére. {JE 491.2} A fügefa példázata, melyet Krisztus jeruzsálemi látogatása előtt mondott el, közvetlen kapcsolatban áll azzal a leckével, melyet a gyümölcstelen fa megátkozásával adott. A példázat terméketlen fájáért könyörgött a vincellér: hagyd meg még ez esztendőben, míg körös-körül megkapálom és megtrágyázom, s ha gyümölcsöt terem, jó, ha pedig nem, azután vágd ki azt (Vö. Lk 13:8-9). A gyümölcstelen fa fokozott gondozásban részesült. Minden lehetőséget megkapott. Ha mégis gyümölcstelen marad, semmi sem mentheti meg a pusztulástól. A példázat nem szól a vincellér munkájának eredményéről. Ez attól a néptől függött, melyhez Krisztus szólt. A gyümölcstelen fa őket jelképezte, és rajtuk állt, hogy döntsenek sorsukról. Minden jótétemény rendelkezésükre állt, amit csak adhatott a menny, de a megnövekedett áldást nem fordították javukra. Krisztus megátkozta a terméketlen fügefát, ezzel mutatta meg a következményt, ők döntötték el saját pusztulásukat. {JE 492.1}