Szánkhja

Isten

A Szánkhja-rendszer adott okot a legtöbb félreértésre nyugaton. Ez onnan ered, hogy ebben a rendszerben nincs szó Istenről. A nyugati felfogás, különösen a 19. század materialista-ateista irányzata, melynek csökevényei ma is élnek, diadalmasan mutatott rá az ősi Szánkhjára, mert a maga nézetének igazolását látta benne. Tény az, hogy a Szánkhja nem vonja bölcseleti vizsgálódásába az isten-fogalmat, de egyetlen szóval sem állítja, hogy nincs Isten. Hangsúlyozza, hogy Istent csak a tudatfeletti szemlélet foghatja fel, de a Szánkhja-rendszer az ésszerű tudat megismerési módjaival igyekszik rávezetni az embert arra, hogy elérje a felszabadulást.

A megszabadulás útja

Csak kevés feljegyzés maradt fenn arról, hogy Kapila tanítványai milyen gyakorlati lépéseken keresztül törekedtek a megszabadulás felé. Feltételezhető, hogy a számkhja gyakorlata legalább a következő fázisokat tartalmazta: 1) A számkhja kategóriák, ezen belül is különösen a tattvák megtanulása, kívülről történő bemagolása, hogy a tanítvány annak mindig birtokában legyen. 2) A kategóriák racionális ésszel történő megértése, amennyire ez lehetséges. 3) Elmélkedések, amelyek során intuitív felismerések születnek, és egyre nyilvánvalóbbá válik az egyes fogalmak tényleges jelentése. 4) Olyan gyakorlatok, amelyek során a tanítás személyes tapasztaláson alapuló mély meggyőződéssé válik. A történelmi Buddha megvilágosodását megelőzően legalább két éven keresztül számkhja tanítvány volt és egyes módszereket a buddhizmus átvett a számkhjától. Ezért az ősi buddhista irodalomban, így a Páli Kánon írásaiban és a Viszuddhimaggában is találhatók a számkhja praxisára vonatkozó adatok. Eszerint a számkhja tanítványok életmódja hasonló volt a korai buddhista szerzetesekéhez. Mezítláb vándoroltak Indiában, a délelőttöt főleg koldulással, a délutánt pedig bölcseleti vitákkal és meditációval töltötték. Semmiféle vagyonuk nem lehetett. Élelmiszert csak annyit koldulhattak, ami az aznapi egyszeri étkezéshez szükséges volt. A kezdő tanítvány legfontosabb meditációs gyakorlata a tudat teljes lecsendesítése volt: az abban lévő örvénylések, filmszerűen pergő emlékek, fantáziák, gondolatok, vágyak kiküszöbölése. A következő szakaszban a tanítvány az egyes tattvákat tette kontempláció tárgyává, mégpedig hátulról visszafelé, vagyis a mahábhútákkal kezdve. Ezen belül is az első elmélkedési téma a legdurvább őselem, a prithiví, vagyis föld-elem volt. Ezzel kapcsolatban kapta a tanítvány az első beavatási fokozatot, amelynek során megtudta, hogy mindaz, amit a prithivíről eddig tudott és amit erről a beavatatlan világi emberek tudni vélnek, az mind téves és megalapozatlan. A föld ugyanis nem az, aminek látszik. Ez utóbbi felismerést segítette elő a föld-kaszina gyakorlat. A föld-kaszina egy korong alakú meditációs tárgy, amelyet a tanítvány szigorú előírások alapján maga készített agyagból. A föld-elemet szimbolizáló agyagkorongot középen átlyukasztották és az erdőben, csendes helyen faágra akasztották. A tanítvány dolga az volt, hogy szemlélje a föld-korongot, amely állandó változásban volt, hiszen a kaszina minden szélfuvallatra megmozdult, ráadásul a folyton változó fényviszonyok miatt is mindig más és más képet mutatott, nyilvánvalóvá téve annak állandótlan jellegét. A gyakorlat során a tanítványnak magától kellett felismernie az egységes ős-prakriti — vagyis az avjakta — valamint az evolúció során kibontakozott vjakta, vagyis a kibomlott teremtettség közötti lényeges különbséget. A gyakorlás hónapokon keresztül tarthatott, miközben a tanítvány a mestertől semmiféle út- 71 mutatást, vagy felvilágosítást nem kapott. Nem az volt a cél, hogy valaki elmagyarázza számára a dolgokat, hanem az, hogy magától jusson el az összefüggések felismeréséig. A gyakorlatok egy későbbi fázisát képezte az őselemekből összetett képződmé- nyek feletti elmélkedés, amelynek egyik legfontosabb kezdeti lépése valószínűleg a temetői kontempláció lehetett. Az ősi Indiában más volt a halotti szertartás, mint Európában. Tulajdonképpen a holttesteket egyáltalán nem is temették el, hanem csak kivitték őket a temetőbe és otthagyták feloszlani. A számkhja tanítványok tízféle aszubha kontemplációt, vagyis a test undorító volta feletti szemlélődést végeztek: 1) a felpüffedt holttest szemlélése; 2) az elkékült holttest szemlélése; 3) a gennyesedő holttest szemlélése; 4) a férgek által rágott test szemlélése; 5) a szétesés előtt álló test szemlélése; 6) a szétrágott test szemlélése; 7) a darabokra széthullott test szemlélése; 8) a szétesésnek indult testrészek szemlélése; 9) a vértócsás holttest szemlélése; 10) a testből visszamaradt csontok szemlélése. Az ősi India temetkezési helyein bármelyik aszubha kontemplációhoz könnyen lehetett példákat találni. A gyakorlat célja azonban nem az undor felkeltése, hanem inkább az undor leküzdése volt, vagyis a higgadt uralom megszerzése az undor felett. Ennek során a tanítvány tudatosította, hogy nem azonos a saját testével, vagyis hogy „Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem azonos a saját lényegiségemmel.” Ez volt az a pont, ahonnan kezdve a tanítvány megkezdte saját önvalójának elhatárolását a jelenségek világától, vagyis a purusa elkülönítését a prakrititől. Ennek során természetesen nemcsak a külvilágtól és a durva anyagi testtől kellett elhatárolódnia, hanem a szubtilisebb tudattartalmaktól is. A tudatban lévő különféle jelenségek, mint pl. vágyak, indulatok, emlékek, érzelmek azonban a karma működési mechanizmusa miatt folyamatosan újraképződnek. A tanítványnak ezért arra kellett törekednie, hogy életvitele során lehetőleg ne hozzon létre újabb karmikus indíttatásokat. Ez a feladat csaknem lehetetlen, hiszen a prakriti által teremtett anyagi jelenségek világában a puszta létezés is folyton újabb karmikus tényezőket hoz létre. A tanítvány ezért arra törekedett, hogy legalább a negatív karmikus hatású rossz cselekedeteket kiküszöbölje. Ha már mindenképpen cselekednie kell, akkor kizárólag pozitív karmikus hatású, mások javát szolgáló tetteket hajtson végre, ezekért azonban ne várjon ellenszolgáltatást, sőt a karmikus jutalomról is tudatosan mondjon le, hiszen a pozitív karmikus hatások is erősítik a prakritihoz való kötődést Ez egyúttal a számkhja morális beállítódását is meghatározza. Bár a számkhja az egyéni megszabadulás útja, a megszabadulás érdekében kiemelt fontosságot kap az az erkölcsi követelmény, amely szerint tilos más élőlényeknek ártani, azokat szándékosan elpusztítani, vagy nekik szenvedést okozni. A megszabaduláshoz vezető út végén a tanítvány a megszabadító magasabb tudás birtokába jut. Ez azt jelenti, hogy felismeri önmaga különböző voltát. A purusa nem téveszti össze többé magát sem a fizikai testtel, sem a manasz által konstruált tudati képződményekkel, sem az ahamkárával, sem a buddhival. Ezzel felszámolja az avidját, vagyis a hamis tudást és rájön arra, hogy az érzékelhető világot mi magunk teremtjük az érzéki benyomásokból a manasz segítségével, és mi magunk vagyunk azok, akikben a szanycsara, a kifejlődés lezajlik. Ezért a jelenségvilág lebontását, a pratiszanycsarát is önmagunkon belül kell végrehajtani. Az avidjá felszámolásával létrejön az igazi tudás, a vidjá, s a purusa felismeri saját tévedését, vagyis azt, hogy az érzetekből kreált dolgokkal magát összeté- vesztette. Rájön arra, hogy ha a szellemi szemünket lecsukjuk, akkor a prakriti nem játszik többé és a világ megszűnik létezni. Ha a purusa felszabadul a prakriti igézete alól, akkor eléri a felülemelkedett és megvilágosodott tökéletes szellemi szabadság (móksa) állapotát. Fölismeri, hogy mindig is tökéletesen szabad volt, csak ennek nem volt tudatában. A megvilágosodott purusa egy ideig még tovább viseli az anyagi testet, mint valami elnyűtt ruhát, a világ dolgai és szenvedései azonban többé nem érintik. A durva fizikai test (szthúla-saríra) halálával a finomtest (linga-saríra) — a karmikus következmények hordozója — feloldódik a prakritiben. A purusa egyedül marad és ráismer önmagára. A Számkhja-Szútra negyedik részében példabeszédek találhatók, amelyek a taní- tás lényegét szemléltetik. Befejezésül ezekből mutatunk be néhány szemelvényt. A király fiának esete: Egy elveszett gyermeket vadember nevel föl a fővárostól távoli erdőben. A fiú azt hiszi, hogy ő maga is vadember. Az egyik miniszter azonban kinyomozza az esetet és elmondja a fiúnak, hogy ő a király fia. Ettől kezdve a fiú királyfiként viselkedik. Ugyanígy a bráhmin gyermeke is fölismerheti önmaga valódi természetét. Példázat az aranyrögről: Amint egy egészen pici aranyrögből is megtudhatunk mindent az aranyról, ugyanúgy Istenről tudva is megtudhatunk mindent a világról. A bráhmin, aki súdrák között nevelkedik: Ha egy bráhmint súdrák nevelnek, úgy súdrának hiheti önmagát. Hasonlóan ha a purusa a májá (illuzió) fogságá- ban van, azt képzelheti, hogy teste van. A levágott kéz példázata: Ahogy a levágott kezet nem lehet többé visszaragasztani, úgy a prakrititől való elkülönülés is örökre megszabadít. A béka-asszony esete: Egy király az erdőben vadászat közben szép leánnyal találkozik és feleségül kéri. A leány hozzámegy, de kiköti, hogy soha ne enged- 73 jék őt vizet látni. Egyszer azonban az asszony vizet kér és a király ígéretéről megfeledkezve hoz neki. Az asszony ekkor békává változik és eltűnik a tóban, mivel eredetileg a békakirály leánya volt. Ugyanígy tűnhet el az igaz tudás a feledékenység következtében.

Hivatkozások

• Héjjas István: India ősi bölcsessége, Az indiai eredetű vallások filozófiája és létszemlélete, 2006
• Baktay Ervin: India bölcsessége, Szanátana Dharma - Az örök törvény, reprint 2000.