Vita:Záh Felicián

Ez a szócikk témája miatt a Középkorműhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Besorolatlan Ezt a szócikket még nem sorolták be a kidolgozottsági skálán. Nem értékelt Ezt a szócikket még nem értékelték a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: ismeretlen

Középkori témájú szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

Merénylet

A szócikk „A merénylet” című fejezetében a Képes krónikára és egy nem elérhető linkre (Tóth Judit: Történelmi záróakkordok) hivatkozva az alábbi idézet található:

„	Károly király erős kézzel fékezte meg az úrakat, aztán békét teremtett az egész országban. Békességben élt a nép és lassan-lassan megbékéltek a legyőzött úrak is. De azért a hamu alatt ott izzott a parázs és a megbékélt úrak hamar a kardjukhoz kaptak. Fényes udvartartást vezetett Erzsébet királyné úrasszony, Károly király felesége. Ennek az udvartartásnak legfényesebb csillaga Zách Klára volt, a híres Zách Felicián lánya. Mindenkinek szemébe tűnt ez a szép lány az udvar csillaga, hogyne tűnt volna fel Kázmér lengyel hercegnek, aki gyakran megfordult az udvarban. Rágalmazni kezdték Zách Klára hófehér erényét, s addig rágalmazták, amíg a rossz hír Zách Felicián fülébe is eljutott. Ő csak nemrég békült meg a király udvarával, hiszen Csák Mátét szolgálta. Ahogy a rágalmazó pletykát meghallotta, mintha eszét vesztette volna, rohant fel a királyhoz, aki családjával éppen ebédnél ült.	”

Kérdéseim:

• Valóban a hivatkozott krónikából származik-e az idézet?
• Ha igen, akkor annak melyik fejezetéből?

(A fenti idézet a laptörténet szerint 2009.03.22-én egyszer már eltávolításra került, 2011.06.13-án jelent meg újra ekkor már Képes krónikára való utalással is kiegészítve.) - Cs-mester ^vita 2013. május 1., 08:18 (CEST)

Hát, mivel válasz nem érkezett, nézzük mit is ír a Képes krónika erről az eseményről:

„Az Úr 1329-ik évében meghalt a király László nevű fia. Ebben az időben, amikor Magyarország a béke óhajtott nyugodalmán örvendezett, és ellensége sehonnan sem háborgatta, a békebontó, gyűlölethintő ördög a szívébe szállt egy Zách nemzetségbeli, Felícián nevű, már éltesebb, deresedő fejű nemesnek: hogy egyazon napon karddal ölje meg Károly király urat és Erzsébet királyné úrasszonyt meg két fiát, Lajost és Endrét. Ezt a Felíciánt a néhai nádor, Trencséni Máté tette naggyá; utóbb Mátét elhagyta, és a királyhoz tért; a király megkedvelte, szabad bejárást engedett neki, és ajtaja mindig nyitva állt előtte. Midőn azután az Úr 1330-ik évében, április tizenhetedikén, húsvét után való szerdán a király a királynéval és a mondott két fiával a visegrádi vár alatt, házában ebédelt, Felícián észrevétlenül a király asztalához lépett: kirántotta éles kardját, és a veszett kutya dühével hirtelen a királyra rontott; irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. A kegyelmes Isten könyörületessége azonban nem engedte, hogy végbevihesse szándékát. A király jobb kezét könnyen megsebesítette ugyan - jaj, a királyné jobb kezének négy ujját egyszeribe lecsapta: ujjait, melyekkel a szegényeknek, sínylődőknek és nyomorultaknak osztotta az alamizsnát; melyekkel számtalan templomnak varrt mindenféle köntöst, és fáradhatatlanul küldte az oltárokra és az egyháziaknak a drága bársony díszruhákat és kelyheket! Midőn azután az ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, rávetették magukat a gyermekek nevelői, Kenezics Gyula fia [Miklós] és János nádor fia Miklós; fejükön halálos sebet kaptak, míg a gyermekek elmenekültek. Ekkor egy jó hajlandóságú ifjú, a Patak vármegyei Sándor fia János, a királyné alétekfogója úgy rohant Felíciánra, mint valami vérengző fenevadra: csákányával keményen nyaka és lapockája közé csapott, átvágta és leterítette; most az ajtókon mindenünnen benyomuló királyi bajvívó vitézek rémes kardjaikkal ízenként vagdalták össze a nyomorultat, és összekaszabolták, mint egy szörnyeteget. Fejét Budára küldték, kezeit, lábait más városokba; majd egyetlen növendék fiát és hű szolgáját - akik elfutottak, de meg nem menekülhettek - lófarkra kötözve emésztették el: tetemüket és csontjukat kutyák falták fel az utcán.

Méltó is volt, hogy minden ízében szétmarcangolják Felíciánt, aki maga is keservesen megcsonkította sok keresztény testét, és hogy ne emberi módon haljon, hanem eb lévén eb módján, hogy hirtelen üssék le, mint az ebet, aki folyvást a szegénység sanyargatója volt. Kivonszolták a királyi udvarban levő Klára nevű, gyönyörű szűz leányát is, orrát, ajkát oly kegyetlen elmetélték, hogy csak fogai látszottak; két kezéről is levágták nyolc ujját, hogy csak hüvelykei maradtak, félholtan utcaszerte több városban lóháton hurcolták, és a szerencsétlent ilyen kiáltásra kényszerítették: "Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!" Volt még Felíciánnak egy Sebe nevű nagyobbik leánya is, egy Kopaj nevű nemesember felesége: Léva vára előtt Becsei Imre, az ottani várnagy parancsára ennek fejét vették, Kopajt mindhalálig bebörtönözték; ezenfelül fiait keresztes vitézekkel egy tengeri szigetre küldték, hogy sose lássák viszont szülőföldjüket. Végül sok Felícián nemzetségbeli nemest lemészároltak. Így tehát a nyomorult Felícián fölségsértés bűnébe esett, felzavarta az országot, kiirtotta sarjadékait, gyalázatba döntötte és elpusztította nemzetségét, ebek martaléka lett, s e világból távoztában alvilági bilincsekbe hullt, pokol töltelékévé vált - szóbeszédül a világnak, okolásul a hűtleneknek. Szinte hihetetlen, hogy történt valaha valahol, egyetlen napon, ily szörnyű eset. Mindaddig, míg ez történt, Károly király kedvező szelekkel hajózott, és szerencséjének sajkája tetszésére hasogatta a tenger tarajos hullámait; de a forgandó szerencse már elfordította tőle arcát, hátat fordított neki, mindenfelől háborúság támadt, seregét legyőzték; kezét-lábát is nagy fájdalmak hasogatták.”

– GERÉB LÁSZLÓ fordítása

A Képes krónika merényletre vonatkozó részletének több fordítása is ismert, de a szócikkben található idézet egyikből sem származhat! A krónika e részlete, ugyanis egy a budai csoporthoz tartozó másik krónikástól származó leírásból került átvételre. A forrásként használt krónika keletkezésekor Károly király „udvartartásnak legfényesebb csillaga Zách Klára”, mint a merénylet indítéka még nem merült fel.

A szócikk egyébként nem Záh Feliciánról szól, hanem annak merényletéről! A merénylet bemutatása teljesen egyoldalú, csak a későbbi népmondákra alapul. Figyelmen kívül hagyva a merénylettel egykorú írásos forrásokat ( 1330. évi ítéletlevél, 1336. és 1341. évi királyi adománylevelek, budai krónikás leírása). Ráadásul pedig utolsó mondatában Károly Róbertet – igazolás nélkül – még gyávasággal is vádolja.

Szerintem, próbáljuk meg Mátyás Flórián nyomán, a merénylet hitelesnek tekinthető adatait is bemutatni! - Cs-mester ^vita 2013. május 18., 22:10 (CEST)

Az 1330. május 15-én keltezett ítéletlevél:

„Mialatt Magyarország, mely azelőtt jogos uralkodó nélkül sok háborúsággal és nyugtalansággal nyomorgott volt, végre mégis urunk Károly, a magyarok dicső királya kormányzásával a béke s a rég óhajtott nyugalom élvezetében örvendezett: íme megírigyelé ezen állandó békét a Záh nemzetségbeli Felicián; és midőn a király ő felsége udvarában, király urunk és Erzsébet királyné asszonyunk, Wladisláv lengyel király leánya, valamint Lajos és Endre hercegek körében megjelent, a húsvét nyolcadára következő keddi napon, a felséges személyek vére ontásával akará telhetetlen bosszúvágyát kielégíteni.

Minél több méltóság címével ékesíté őt a királyi felség kegyelme, annál bűnösebb és oktalanabb tettek elkövetésére vágyakozott. Ezen okból történt, hogy a király kegyes jámborsága mérsékelni akarván őt hatalmaskodásaiban, méltóságaitól megfosztani szándékozott. Ő címei elvesztésétől tartva, minden előbbi jótéteményekről megfeledkezék, belépve a királyi terembe, s kivont kardjával dühös ebhez hasonló bőszültséggel vagdalkozva, súlyos sebet ejte urán és a királynén. Ekkor kapott király urunk jobb kezén mély sebet, királyné asszonyunk pedig örökké siratja jobb keze megcsonkítását. Ugyanezen Felicián, mivel az ő szertelen őrültsége a királyi sarjadék gyökeres kiirtására törekedett, rögtön rettentő halállal bűnhődött; mert megölték őt a gonosztettben bűnrészes fiával együtt s kutyák falták fel tetemeit.

Nem akart a királyi kegyesség jámbor türelme személyes bosszút állani a sérelemért, hanem felmutatá a felségsértés jeleit nekünk, országa nemeseinek és nagyjainak, a jobb kezén ejtett mély sebet, s a nemes véráradat nyomait ruháján s a királyné és két fia öltönyein. Megmutatá továbbá a királyné asszony levágott négy ujját s a királyfiak karddal leszelt hajfürtjeit.

Fertőzve volt a nevezett Felicián az eretnekség mételyével is, és mivel más ártatlanok vérével szomját nem olthatta, természet szerint való ura királya vére ontásával igyekezett egész Magyarország lakosainak siralmat okozni. Ennélfogva mi nemesek és országnagyok, … érett tanáccsal és egyhangú szavazattal elhatároztuk, hogy ítélettel sújtjuk őt, fiait, leányait, egész nemzetségét, mindkét nembeli unokáit és sógorait harmadíziglen. Véres halállal bűnhődjenek mindnyájan … Kelt Visegrádon, szent György ünnepét követő 22-ed napon, a megtestesült ige 1330-adik, királyunk országlása 30-adik évében.”

– FEJÉR GY.

Az 1336. évi adománylevél:

„Sándor fia János, Cselen unokája, szeretett házastársunk a királyné helyettes főétekfogója, oly érdemeket szerzett, melyeket nem lehet egyszerűen mellőzni. Ezekkel kedveltté tette magát nemcsak előttünk, hanem országunk előtt is. Alig volt még valaki, aki nekünk ily nagy és hűséges szolgálatot teljesített volna. Ezen kiváló és minden jutalomra méltó szolgálat abban állott, hogy midőn János étekfogói teendőit a mi személyünk s a velünk együtt ebédelő királyné előtt végezte volna, akkor a gonosz és ravasz Felicián, Záh fia a Záh nemzetségből, vakmerően a mi vérünkre, valamint hitestársunk és szeretett fiaink vérére áhítozva, teljesen ki akará a királyi sarjadékot irtani s kivont karddal rohant személyünkre, nőnkre és gyermekeinkre; de az isteni gondviselésnek köszönjük, hogy midőn az említett gonosztevő vak dühében a királyné asszony jobb kezének ujjait levágta, a mi jobb kezünket súlyosan megsértette és fiaink egyikének hajfürtjeit is leszelte: a nevezett János megmente minket elszánt gyorsasággal a veszélytől. Földre teríté Feliciánt, s többször átszúrva őt hegyes tőrével, pokolra küldé az ördöghöz, kinek szelleme vezette a gyilkos merényletben. Midőn pedig mi az összes magyar nemességtől és országnagyoktól egyhangúlag hozandó megtorló ítéletet követeltünk, azon országnagyok és nemesség egész gyülekezete úgy ítéltek, hogy nemcsak Felicián és fiai, leányai, hanem az ő nemzetségéhez tartozó valamennyi személyek harmadíziglen halállal büntetendők ... ”

– FEJÉR GY.

Az 1341. évi adománylevél:

„(Adományoztunk) némely Somogy-megyei jószágokat, melyeket a Záh nemzetségbeli Zopa Pál fiai bírtak; főkép azért, mert midőn mi egykor a felséges Erzsébet királyné asszonnyal, egykor László lengyel király leányával, és szeretett fiainkkal, Lajossal és Endrével, az udvari teremben együtt voltunk, az érintett Záh nemzetségbeli boldogtalan Felicián bőszült merészséggel, mint dühödt eb, kirántva kardját, nekünk, természet szerint való urának és a királynénak vérét ontotta, sőt az egész királyi sarjadék kiirtására törekedett; amiért fiával együtt szörnyű halállal bűnhődött és a kutyák falták fel testét, melyeknek dühével vagdalkozott. Ekkor a Záh nemzetség birtokai országgyűlésünk rendeleténél fogva kezünkre jutottak, és mi azokat Pálnak, a mi országbíránknak, örököseinek és minden utódainak adtuk és adományoztuk.”

– FEJÉR GY.

A régebbi krónikás szöveghagyománya:

„Mialatt Magyarország az óhajtott béke nyugalmának örvendett, megirigyelte ezt a béke ellensége, az ördög, s arra ösztönzé Feliciánt, a Záh nemzetségbeli öreg és ősz hajú lovagot, hogy urát Károly királyt, Erzsébet királyné asszonyt és két fiokat, Lajost és Endrét kardjával megölje.

Feliciánt Trencséni Máté, az egykori nádor emelte volt nagyobb méltóságra. Utóbb elhagyván Mátét, a királyhoz folyamodék, kit a király annyira kedvelt, hogy tetszés szerint járulhatott színe elé minden akadék nélkül.

Midőn tehát a király, nejével és említett fiaival együtt 1330. április 17-én, a húsvét nyolcadára következő keddi napon, Visegrád váralján saját házában ebédelt volna, betoppant hirtelen Felicián, megállott az asztal előtt, s kirántva éles kardját, meg akará ölni bőszült rohammal a királyt, királynét és fiaikat. De meggátolá őt Isten irgalma ezen igyekezetében, úgy hogy a mit tervezett, végbe nem vihette. Mégis könnyű sebet ejte a király jobb kezén, s fájdalom! levágá a királyné jobbjának négy ujját is, mely ujjaival ő a szegényeknek szokott volt alamizsnát osztogatni.

Látván pedig, hogy az ott jelenvolt királyfiakat is halállal fenyegeti, ezek nevelői: Kenesichi Gyula fia és János nádor fia Miklós, közbeveték magokat. A gyermekek megmenekültek, ők pedig súlyos sebet kaptak fejőkön.

Ekkor a Patak-vármegyei Sándor fia János, a királyné helyettes étekfogója, megrohaná a vadállatként dühöngő Feliciánt, s mélyen megszúrva őt hegyes tőrével a nyak és vállak között, földre teríté. A király vitézei azután darabokra vagdalák a nyomorultat.

Fejét Budára, kezeit és lábait más városokba küldték. Végre egyetlen serdülő fia s ennek hű szolgája, kik lóháton iramodának tova, szintén nem menekülhettek. Lófarkon meghurcolva végezék életöket; mindezek tetemeit kutyák marcangolták széjjel az utcán.

Felicián szépséges szűz leányának Klárának, kivonszoltatván a királyi udvarból, levágták orrát és ajkait, úgy hogy fogai kilátszottak. Két keze nyolc ujját is leszeldelték, csak hüvelykujjai maradtak meg. Azután lóra ültették s több város utcáin félholtan meghordozva szegényt, e szavak kiáltására kényszerítők: » Így bűnhődik, aki hűtlen lett királyához!« Végtére számosan, Felicián nemzetségéhez tartozó nemesek, megöletnek.”

– MÁTYÁS F.

Akkor nézzük meg, hogy milyen következtetések vonhatók le ezekből a merénylet után, de még valós időben készült oklevelekből! - Cs-mester ^vita 2013. május 19., 20:13 (CEST)

A régebbi krónika szöveghagyományának keletkezése, az eredeti szövegrészletek elemzése alapján a merénylettel egykorúnak tekinthető. Nagy valószínűséggel az 1330. évi ítéletlevél és az 1336. évi oklevél között készült, egy a körülményeket – merénylet és a megtorlás részleteit, valamint a Záh családot – is pontosan ismerő krónikás jóvoltából. A kivonatos formában közölt szövegekből is kitűnik, hogy: a merénylet időpontját még pontosan közli, ellentétben a későbbi Képes krónikában található leírással; az ítéletlevél némely esetben pontatlan adatait kiigazítja – Felicián fiai helyett fia, a király sebesülésének pártatlan helyreigazítása; a nevelők szerepére és megtorlás részleteire vonatkozó kiegészítések.

A merénylettel egykorúnak tekinthető krónikás leírása és a három oklevél tartalma alapján tehető leglényegesebb megállapítás az, hogy 1341-ig a merénylet indítóokának Záh Klára személyével történő összekapcsolása még nem került szóba. Sőt, az egykorú krónikás leírása Záh Klárát még mint „szépséges szűz”-et („virgo pulcherrima”) említi, így annak a merénylet előtti megrontása teljesen valószerűtlen.

A merénylet indítékai a korabeli dokumentumok alapján:

• Hivatalvesztés „dignitatum privatione edomare intendebat” miatti feldühödés – 1330. évi ítéletlevél.
• Ördögi sugalmazásra „diabolus misit in cor Feliciani” történt feldühödés – egykorú krónikás szöveghagyománya, 1336. évi adománylevél.
• Feldühödés – 1341. évi adománylevél.

A merénylet körülményei és lefolyása – előkészületek hiánya, mások általi támogatottság hiánya, Felicián esélytelensége a túlélésre – sem szolgáltatnak okot arra, hogy mindezt kétségbe vonjuk.

Így, most már csak arra kellene magyarázatot találni, miként is került a merénylet indítékaként Záh Klára megrontásának esete előtérbe! - Cs-mester ^vita 2013. május 26., 09:39 (CEST)

Hát azt is mondhatnám, hogy nem is Klárát, hanem Erzsébetet rontották meg. Ugyanis egy olasz névtelen Erzsébet özvegy magyar királyné 1344-es római zarándoklatát követően arról számolt be, hogy a királynénak jobb kezén négy ujja felében hiányzik, mert azokat egy Felicián nevű főúr levágta. Szerinte a történet (az olasz ismeretlen történetét Muratori tette közzé az Olasz régiségek harmadik kötetében) így esett meg:

„Feliciánnak volt egy leánya, Erzsébet, ki a királyné udvari szolgálatában állott. A királyné öccse – Az eredeti szöveg szerint: a király húga fia : „lo quinato de lo re” (Muratori fordításában is: „sororius regis”). – a királyné segítségével meggyalázta a leányt. Eljött az idő, hogy atyja a szolgálatból visszavegye mondván: férjhez adja. Erzsébet viszonzá: Nem illik, hogy férje legyen annak, kinek becsülete a király árnyékában elveszett. Hallván ezt Felicián fölháborodott. Szót sem szólott. Ifjú lovag fiával azonnal a királyhoz indult, hogy beszéljen vele. A király táborban volt. … A király asztalnál ült a királynéval és fiával Lajossal, a mostani királlyal, ki még gyermek vala. Épen ebédelt. Feliciánnak engedelmet ada belépni. Felicián az engedélyre így szólt fiához: Várj itt, ne jöjj be velem. Ha zajt hallasz, vágtass el, lovad jól fog vinni! … A király megtekintendő a fegyver pengéjét fölpillant, és ekkor Felicián lebocsátván kardját, sújtott. A vágás a király fejét már kétfelé hasítandó volt, és a király megijedvén, megborzadván, az asztal alá bujt, a királyné pedig kezével fogta fel a csapást. Az acél ekkor vágta le a királyné négy ujját, melyek nyomban a földre hullottak. E hirtelen eset fölött nagy zaj keletkezett. A királyt kiszolgáló fiak késeikkel döfték le Feliciánt. Erre fia után iramodtak és ezt is megölték. Atya és fiú egy pillanatban haltak meg Erzsébet nyelve miatt.”

– PÓR ANTAL (a regényes részleteket kipontoztam)

A fentiek szerint az olasz monda nem csak Felicián lányának a nevét tudta rosszul, hanem a királyné és öccse Kázmér szerepét sem ismerte. A csábító szerinte ugyanis nem a király sógora, hanem a király húgának a fia volt (a sororius hajdan a nőtestvér férjét, később pedig annak fiát jelentette). Nem pontos a merénylet helyszínéről és a királyi család jelenlévő tagjairól szóló részlet sem. Nem említi a király sérülését és a királyfiak ellen forduló támadást sem. Felicián és fia haláról pontosan értesüléssel bír, de Záh Klára merényletet követő megkínzásáról nem tud semmit. - Cs-mester ^vita 2013. július 12., 20:53 (CEST)

Az első leírás amely Felicián lányának Kázmér lengyel herceg általi megrontására utal Mügeln Henrik-től származik. A Rudolf osztrák hercegnek (1358 -1365) ajánlott könyvében található szövegrészlet fordítása:

„Béke és kegyteljes állapot volt Magyarországon, midőn az ördög vészmagot hintett egy Felicián nevű lovag szívébe, ki a Záh nemzetség tagja volt. Belépe ezen lovag egy napon a királyhoz, azon szándékkal, hogy megöli őt, a királynét és két fiát, Lajost és Andrást. Ezen Felicián lovag előbb Trencséni Máté híve volt, de ettől áttére a királyhoz, kinek okos tanácsadója lőn és kedvelé őt a király. Feliczián azért, mert a királyné öccse Kázmér, a lengyelországi király, a lovag leányát a királyné közvetítésével meggyalázta, megtámadá a királyt, midőn ebédnél ült ; kivoná kardját, megsebzé a királyt s levágá a királyné négy ujját és még a királyi sarjadékot is ki akará irtani.

Ekkor az asztal elé álla Sándorfi János, a király udvarnoka, és leszúrá Felicián lovagot. Fejét Budára küldék, kezeit és lábait más városokba. Fia szolgájával együtt a hegységbe futa; ott megfogák és meghurcoltaták (lófarkon) őket. Azután elővezetteté a király a teremből Felicián leányát, a szép hajadont, lemetszeté ajkait és orrát, levágatá kezeiről nyolc ujját, úgy vezeték a szüzet a városon keresztül s kényszerítők ezt kiáltani : így bánnak el mindenkivel, ki vét a király ellen!”

– MÁTYÁS F.

Mülgeln Henrik valószínűleg egy népmonda kezdetleges alakját illesztette be a magyar krónikás tényszerű leírásába. A leírásban a hazai krónikás tudósításának („virgo pulcherrima”) megfelelően a lányt szűznek („jungfrau”) nevezi, nevét és a csábítás részleteit nem ismeri.

Mintegy 130 évvel később Antonio Bonfini így írta le a merényletet A magyar törtélem tizedei című művében:

„ A hasonlíthatatlan jámborsággal és igazságossággal tündöklő Károly, bizonyára az ég engedelméből, gyermekeivel és hitvesével együtt olyan rettenetes és veszedelmes sorsot volt kénytelen eltűrni, hogy az nemcsak az emberi várakozást, de a képzeletet is felülmúlja. Volt mellette egy férfi, akit Feliciánnak neveztek, és a Zách famíliából született; ez régebben Trencséni Máté nádor mellett vagyonban és rangban alaposan megszedte magát; aztán tőle elbocsáttatván nyomban beállt a király szolgálatába, hogy méltóságát sorsát meghaladó mértékben kényelmesen gyarapítsa. Szertelenségét és nagyravágyását elpalástolva, a legnagyobb gonosztettre is kész elszántsággal és hajlandósággal rablás és mindenféle bűntény útján vitte előre a dolgát. A kegyetlenség, szószegés és hűtlenség egyedülálló példája volt, azonban súlyos vétkeit valaminő könnyed vakmerőséggel és tettetett folytonos szolgálatkészséggel úgy elleplezte, hogy nagyon beférkőzött az uralkodó kegyeibe. Az utasítások látszólag engedelmes és buzgó végrehajtása révén oly könnyű bejárást teremtett magának a királyhoz, hogy az ajtó éjjel-nappal nyitva állt előtte. A gyalázatos bűn lehetősége hallatlan vakmerőséget plántált bele. Elhatározta, hogy étkezés közben váratlanul megtámadja a királyt, a gyermekeit és a királynét, hogy vele együtt utódait is megölve zsarnoki uralomra tegyen szert, és mindennel kénye-kedve szerint rendelkezzék. Látta ugyanis, hogy az ország békében lévén nyugalommal és tétlenséggel semmire sem mehet, ha viszont felfordulást csinál, a gazemberek előtt mindenféle lehetőség megnyílik. Mások azt mondják, hogy e súlyos bűntettre az ragadta, hogy a királyné öccse meggyalázta a feleségét. Terve szerint tehát május tizenötödik kalendáján Visegrád elővárosában szolgálattétel ürügyével belépve rárontott a nejével és gyermekeivel az asztalnál ülő felségre, kardot rántott, megtámadta a királyt, és a csapást elvétve könnyű sebet ejtett a jobb kezén. Rögtön a szentséges nagyasszony felé fordult, és a jobbjáról levágta négy ujját, amelyeket bízvást mondhatunk az asszonyi kötelességtudás és az áradó nagylelkűség szolgáinak, hiszen éjjel-nappal egyházi ruhákat szőtt-varrt velük. Nem kímélte az ott ácsorgó kicsiket sem, akikre kardjával hadonászva rárohant, mire a nevelők rögtön közbeugrottak, és saját testükkel dicséretes hűséggel megvédelmezték a rájuk bízott gyermekeket; ezalatt azok kiszaladtak. Az egyik nevelő Knyezsic, Gyula fia volt, a másik Miklós, János nádor szülötte. A nagy felfordulásban, az urak megrökönyödése közepette Pataki Sándor fia János, a királyné szolgája, derék jellemű fiatalember odaugrott, a szanaszét dühöngő Feliciánnak nekiment, tőrével átütötte a nyakát, és a földre teperte. A teremben támadt ordítozásra a testőrkatonaság több tagja összefutott, az istentelen királygyilkossal vívni kezdett, az az asztal előtti pamlagon szembeszegült velük, azok pedig szétvagdalták, majd darabokra tépték. Kisvártatva a király az egész udvarral együtt magához tért, és számba véve, ami történt, mintegy álomban látta magát, és még mindig nem hitte, hogy igaz; fejét később Budára küldték, kezeit és lábait a bűnözéstől való elrettentés végett széthordták Pannónia különböző városaiba. Felicián fia hű szolgájával együtt szökésben reménykedett, de hamar elkapták őket, és ló farkához kötözve adták ki a lelküket, tagjaikat a piacon az ebek elé vetették, és a kutyák meg a disznók sokáig hurcolászták szétmállott csontjaikat. Feliciánnak volt két lánya; az egyiket a királyné szolganépe közé adta, ennek Klára volt a neve, a másikat, a Sebe nevűt, Kopaihoz adta nőül, ez a királynénak szolgált. Amannak ajkait, orrát, nyolc ujját lemetélték, úgy hordozták körül a tereken és utcasarkokon, ahol ezt kellett kiáltoznia: Aki királyát elárulja vagy a vesztére tör, ezzel a büntetéssel lakol. Sebét pedig lefejezték Léva váránál Becsei Imre utasítására, aki a várban az őrség parancsnoka volt; férje, Kopai, tömlöcbe került, és éhhel fejezte be az életét. Fiait a keresztes vitézek elszállították Rodoszra, és örökre száműzték őket. Ezenkívül mindazokat a nemeseket, akiket Felicián nemzetségéből bárhol feltaláltak, mind halálbüntetéssel sújtották. Ez volt tehát a Felicián vége, aki a bűne nagyságához illő büntetést sohasem fizette meg. E fenyegető veszedelem után a kedélyek elcsitultak, és Károly jóravalósága egy ideig pihent; azt mondják, nem sokkal később kezét és lábát megtámadta a köszvény, de mindent ugyanazzal a kiegyensúlyozottsággal viselt el.”

– KULCSÁR PÉTER fordítása

Hát – 1490 körül – az itáliai mester meg azt hallotta, hogy a királyné öccse nem Felicián Klára nevű lányát, hanem Felícián feleségét (Klára anyját?) gyalázta meg. - Cs-mester ^vita 2013. szeptember 2., 17:56 (CEST)

Bonfini munkája előtt pár évtizeddel, azonban már létezett az a teljes részletességű lengyel népmonda, ami a jelen korban is általánosan használt népszerű forgatókönyvre épül. A történet ezen változatát Jan Długosznak köszönhetjük, aki történeti munkájában a magyar kútfők után ismertetett merénylethez, hozzáfűzte az alábbi kiegészítést is:

„Vannak azonban, kik állítják, hogy Feliczián azért dühödött fel oly nagyon, minthogy leányát Klárát, Erzsébet királyné, öccsének Kázmérnak kiszolgáltatta, vagy legalább úgy tett, mintha nem törődnék a dologgal. Kázmér herceg ugyanis az időben Magyarországon tartózkodván, beleszeretett a szép Záh leányba és betegnek tetette magát, pedig csak a szerelem betege volt. Ekkor küldötte, vagy vitte volna a királyné Klárát Kázmérhoz.”

– MÁTYÁS F.

A lengyel monda hazai népszerűsítése Istvánffy Miklós nevéhez kötődik. Neki köszönhető az 1330 évi ítéletlevél másolati formában történő fennmaradása is. Istvánffy az oklevél oldaljegyzetében a lengyel monda egy újabb változatát közölte, amiről valószínűleg 1587-ben értesülhetett.

Istvánffy kortársa Pethő Gergely, viszont Bonfini változatát népszerűsítette:

„ Sőt még az egyik leányának, kinek Klára vala neve, az orrát ajakastúl elmetszék, azután nyolcz ujját elvágák és lófarkon hurczoltaták meg. A Felicián dühösködésének ez vala oka, tudniillik : igen szép felesége vala Feliciánnak, kit a királyné asszonynak öcscse elcsala tőle és azzal éle.”

– MÁTYÁS F.

A hazai történészek közül először Pray György foglakozott a problémával, szerinte a lengyel népmonda valószínűsége erősen kétséges. Indoklása szerint: a Záh nemzetségbeli üldözöttek, Lengyelországba menekültek, hol bántalom nélkül megmaradhattak. Szerinte ez egyben azt is jelenti: a menekülők nem tudtak arról semmit, hogy Kázmér kicsapongása volna egyik fő oka szerencsétlenségüknek.

Hasonló eredményre jutott a hitelesség kérdésében a hangyaszorgalmú Pór Antal is, aki több bizonyítékot is felvetett a lengyel monda ellenében.

Marczali Henrik 1899. november 3-án felolvasott akadémiai értekezésben, viszont az 1330-as ítéletlevélben felhozott indítékot tartja hazugságnak. Pór Antal fejtegetése ellenében pedig bizonyosnak tartja, hogy Kázmér és Klára kalandja történeti igazsággal bír. Értekezése a Budapesti Szemle 1899 év decemberi számában, teljes terjedelmében megjelent.

Mátyás Flórián szerint a merénylettel kapcsolatos adomákat „értektélen mende-mondának, koholmánynak” kell nyilvánítanunk. A problémakör teljes értékű vizsgálatára vonatkozó – 1904-ben ismertetett – kézirat Mátyás Flórián hagyatékából került elő. - Cs-mester ^vita 2013. szeptember 14., 18:48 (CEST)

// GD A fölöttem szóló sok forrást beidézett, amiben, ha jól értem, a merénylet indítékát kereste. A merénylet indokát általában Klára meggyalázásában látja a történettudomány. A Képes Krónika ezt nyilvánvalóan nem írhatja le, hiszen annak a Nagy Lajosnak megrendelésére készült, akinek közvetlen családja ellen történt a merénylet, illetve akinek édesanyját kellene kerítőként, bűnrészesként bemutatni. (1) De a Képes Krónika szerzője is utal rá, hogy mi történt, csak nem az 1330-ban történteknél, hanem 1213-nál, Erzsébet helyett Meráni Gertrúdot, Zách Klára helyett Bánk bán feleségét szerepeltetve, a királynő öccsének szerepét megtartva. (2) A Klárát sújtó büntetés kirívóan súlyos, nem ez történt volna, ha nem részese a történetnek. (3) Mügeln Henrik kortársa Képes Krónikának, viszont ő nem a magyar király alattvalója, így őszintén leírhatja amit tud. – Aláíratlan hozzászólás, szerzője 176.63.21.167 (vitalap | szerkesztései) 2019. március 28., 02:25 (CET)‎

A merénylet pontos időpontja

Amit eddig csak a vitalapomon tudtam taglalni, arra világos megoldást ad a fentebb idézett két eredeti(bbnek látszó) forrás, a május 15-i ítéletlevél: „a húsvét nyolcadára következő keddi napon” és a nép ajkán élő: „1330. április 17-én, a húsvét nyolcadára következő keddi napon”. Szóval a Képes krónika adatai valamikor „elromlottak”, ugyanis húsvét akkor április 8-ra esett, a rá következő nyolcad 15-re, igy világos, hogy 17. nem szerda volt. Mindez a julián naptár szerint értendő és nincs átszámítás. Két korabeli okiratnak és forrásnak jobban hiszek, mint a későbbi krónikásoknak. Azért jó lenne látni a Krónika eredeti latin szövegét is! Voxfax ^vita 2017. április 30., 22:19 (CEST)

Hol van itt forrás a vitalapon??? Az ítélet levélnek mi a forrása? Mi alapján lehet eldönteni, hogy a Krónika, vagy a az ítélatlevél az eredetiBB??? Ha kétely merül fel a dátummal kapcsoaltban, akkor mindkettőt fel kell tünteni, megadva, hogy melyik forrás mit állít! Ne feltételezz, hogy ki mit ronthatott el, hanem a tényekre alapozva és források megadásával szerkessz kérlek. JSoos ^vita 2017. április 30., 23:17 (CEST)

Olvasd figyelmesen! A vitalapomon Misibacsival egyeztetett linken is kedd a 17-e. A fenti, korabeli idézetek is ezt támasztják alá. A „Krónika” elfelejti megemlíteni „a húsvét nyolcadára következő keddi napon”, a másik kettőben szó szerint egybehangzó időpontosítást, vagyis azt, hogy nem a húsvétot közvetlenül követő héten történt az eset. Voxfax ^vita 2017. április 30., 23:28 (CEST)

Jó lenne látni az eredeti latin szöveget, mi: Chronica Picta, Chronicon Pictum Vindobonense? Apród ^vita 2017. április 30., 23:31 (CEST)

Nagyon kedves vagy, köszönöm szépen. Odáig jutottam, hogy a 141. oldalon írja le a krónikás az esetet. Tovább majd holnap próbálom bogozni. Esetleg tudnál a @Cs-mester: által fentebb idézett két íráshoz forrást adni? Utóbbihoz Fejér György (teológus)tól esetleg, magam nem találtam semmit a Neten. Az ítéletlevél forrása is jó lenne! Persze nem akarok telhetetlen lenni, de látod, forráskérés helyett valaki azonnal törli a még annyira logikus dolgokat is. Köszönöm fáradságod, hozzáértésed. Voxfax ^vita 2017. május 1., 00:25 (CEST)

Hát hogyha tudsz a Századokban visszafele olvasni...: Századok folyóirat. 1905. (Az 1330. május 15-én keltezett ítéletlevél vége) Vagy nem erre gondolsz? Apród ^vita 2017. május 1., 00:32 (CEST)

De tudom én ezt egészben is mutatni, csak más fordításban (Almási Tibor: Záh Felicián ítéletlevele (Aetas, 2000. 1. 2. sz.)) Itt egyébként az is meg van írva, hogy az 1330-as itéletlevél eredetije nem maradt meg.

Vagy erre: Csalfa róka, veszett kutya és skorpió az aranygyűrűn (Az 1336. évi adománylevél magyar fordítása és eredetije: mnl.gov.hu)?

Vagy erre: Az 1341. évi adománylevél (Századok, 1905)? Apród ^vita 2017. május 1., 01:02 (CEST)

A Chronica Picta olvasásában már meg is akadtam, mert márciusról ír, ha jól látom: „An(n)o domini M CCC XXX martuus”. Semmiféle április 17-ét nem vélek benne fölfedezni. Viszont a Századok (1905) 97. oldalán megtaláltam, ami a fentieket látszik igazolni: „Történt ezen részben meghiusult véres merénylet. Visegrád-Váralján, 1330 április 17-én, keddi napon, midőn a királyi család épen ebédelt volna.” Nagyon örülök, hogy ezzel sikerült tisztázni a Krónika fordításába került tévedést! Voxfax ^vita 2017. május 1., 08:18 (CEST)

Megtorlás

A Megtorlás fejezet utolsó mondata valótlan

"Károly Róbert nem sokkal később váratlanul zarándokútra indult Jeruzsálembe, azonban Felicián még élő rokonaitól tartva némi hajózás után végül visszafordult." Ha jól értem, ez Bonfinire megy vissza, aki a merénylet leírását a Képes Krónikából veszi át. Mivel ott indokot nem talált a merényletre, politikai összeesküvésre gyanakodva írja ezt, hiszen feltételezi, hogy Felicián egy ellenpárt képviselője. Ez azonban nem igaz, Felicián támogatók és felbujtók nélkül kísérelt meg merénylet, személyes okból. A jeruzsálemi zarándoklat terve sem igaz; egyrészt nincs rá más forrás; másrészt Jeruzsálem ekkor muzulmán kezekben van, nem lehet csak úgy odazarándokolni. – Aláíratlan hozzászólás, szerzője 176.63.21.167 (vitalap | szerkesztései) 2019. március 28., 02:33‎ (CET)