Vita:Szulejmáni ajánlat

Lektorsablon indoklása[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 1 évvel ezelőtt6 hozzászólás3 résztvevő

Nem teszünk fel kérdéseket a bevezetőben, nem kezdünk úgy bevezetőt, hogy a szakasz címe "bevezető", az bevezető automatikusan létrejön, az első szakasszal (a szakaszcímet és a kérdést töröltem). A bevezetőben összefoglaljuk a cikk témáját és definiáljuk a címét. Ogodej ^vitalap 2022. december 6., 11:35 (CET)Válasz

Továbbá nem írunk ilyeneket: "Mégis, mi szolgálhat alapjául annak a feltételezésnek, hogy I. Szulejmán szultán béke-ajánlatot tett II. Lajos király felé?

Lássuk időrendben a történéseket". Az egész cikk úgy ahogy van, a feljavítóba való. Ogodej ^vitalap 2022. december 6., 11:46 (CET)Válasz

Még a POV is felmerül, mintha kiválasztott történészek álláspontját közvetítené a cikk, tele minősítő idézőjelekkel. Nem így néz ki egy enciklopédikus cikk. Bináris^ide Kelt: Wikipédia, 2022. december 6., 13:38 (CET)Válasz

Nem kiválasztott történészek álláspontját közvetítettem, hanem a szócikk forrásaiban megjelölt szerzők munkáiban foglalt adatközléseken, korabeli dokumentumokon, alapul a szócikk, amely a téma nagyságára tekintettel, csak összefoglaló jellegű lehet. Nem minősítettem, hanem azért idézek, mert a valóságot akartam visszaadni, nem az én bele magyarázásaimat a történtekbe, hanem azt, ami a korabeli levelekből lényeges. Aki ezt a sok forrást átnézi, meggyőződhet arról, objektív voltam, részrehajlás nélkül. Egresi István ^vita 2022. december 6., 21:08 (CET)Válasz

@Voxfax: Javításaival már jobb a cikk. Még rengeteg átírnivaló van benne. Ilyeneket ki kell húzni, hogy "a lényeget összefoglalva", mert foglaljuk össze, mert az a feladatunk. stb. Ogodej ^vitalap 2022. december 6., 21:18 (CET)Válasz

Kedves Ogodej! A Te, Voxfax, és Hkoala szerkesztők útmutatásaira figyelemmel, a szócikk fogalmazását pontosítottam, stilizáltam, abból a célból, ez az újabb szerkesztés (a 8. változat), végleges, és ellenőrzött lapszövegként közzétételre kerülhessen. Egresi István ^vita 2022. december 7., 15:24 (CET)Válasz

I. (Nagy, Törvényhozó) Szulejmán szultán és a Magyar Királyság, 1526-1566[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 7 hónappal ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő

A szócikk az ún. szulejmáni ajánlatról, egy feltételezett, de nem bizonyított békeajánlatról szól, ennek kapcsán feltárva I. Szulejmán szultán (a továbbiakban: Szulejmán) 1520-ban történt trónra lépésétől 1524-ig, az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közötti kapcsolatot. Szükséges azonban, a szócikk vitalapján, annak vázolása, hogy Szulejmán 1566-ig tartó uralkodása alatt, a továbbiakban, hogyan alakultak ez a kapcsolat, melyek voltak a fordulópontjai.

Az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közötti kapcsolatok 1526–1566

1526[szerkesztés]

Amint a szócikkben is szerepel, már az 1521-es hadjárat (Nándorfehérvár (ma: Belgrád) elfoglalása) során, felvetődött Buda megszerzése, ez Szulejmán elképzeléseiben, távlati célként, meg is maradt. A szultán azonban csak 1526-ban indított újra hadjáratot a Magyar Királyság ellen, ennek okai a következők voltak: Az északi terjeszkedés hívei belátták azt, hogy Anatólia biztonsága érdekében, el kell foglalni az évszázadok óta, a Johannita Lovagrend által birtokolt Rodosz szigetét, ez 1522-ben megtörtént. 1523-ban az egyiptomi „zavargások” kötötték le az oszmán-török erőket, majd Iszmáil perzsa sah halála (1524) biztosította csak Kelet felől a birodalom nyugalmát.

Szulejmán tisztában volt azzal, hogy a Habsburg-rokon II. (Jagelló) Lajos magyar királynak (V. Károly császárnak és öccsének, I. Ferdinánd osztrák főherceg sógorának, a továbbiakban: Lajos) a megtámadása, gyengíti a Habsburg-házat, megosztja a Habsburgok erőforrásait. Szulejmánnak ugyanis, szinte az egész uralkodását, végig kísérte a legveszedelmesebb európai ellenfelével, a Habsburgokkal (az általuk uralt országokkal) való küzdelem; így a harc a Mediterráneum birtoklásáért is. Ez már elkezdődött azzal, hogy V. Károly császár (I. Károly, Spanyolország királya, a továbbiakban: Károly), Szulejmán apjának, I. Szelim szultánnak az uralkodása alatt, felvette az évtizedeken át tartó harcot, a Földközi-tenger nyugati medencéjében, Hajreddin Barbarossa kalózvezér ellen, aki elismerte I. Szelim fennhatóságát.

Az országának a Habsburgok általi bekerítésétől tartó francia királynak, I. Ferencnek a követsége, 1525-ben, megérkezett Szulejmánhoz. (Van olyan álláspont, hogy a követet az anyakirályné, Savoyai Lujza indította útnak, továbbá olyan álláspont is van, hogy a franciák kifejezetten azért küldtek követet a szultánhoz, hogy az oszmánok segítségét kérjék, a császár elleni küzdelmükhöz.) A szultánt segítette, Lajost gyengítette, hogy az oszmánok és a lengyelek, 1525-ben fegyverszünetet kötöttek; továbbá, 1526. május 22-én, I. Ferenc királlyal az élen, megalakult a cognac-i liga, emiatt Károlyt teljesen lekötötte a franciaországi- és az itáliai helyzet.

Szulejmán szultán, az 1526. évi hadjárat okairól, a győzelmi jelentésében, ezeket jegyezte fel: „… elhatároztam magamat a szent háborúra, s győzelmes fejedelmi hadjáratom kantárszárát a feslett életű hitetlen nemzetek közül éppen a szerencsétlen magyarok ellen irányítottam, minthogy ezeknek országa határos az iszlám területével.” A győzelmi jelentésben - a Nándorfehérvár elfoglalásáról (1521) szóló győzelmi jelentéshez hasonlóan -, nincs szó Lajos által visszautasított békeajánlatról.

Szulejmán, 1526. április 23-án, elindult Isztambulból (régiesen: Sztambul), meghódította a Szerémséget, és 1526. augusztus 29-én, Mohácsnál, döntő győzelmet aratott Lajos felett, aki menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt. Budáról, aki tehette, elmenekült, a szultán szeptember 12-én bevonult a védtelen fővárosba. Szulejmán Budát, a kifosztása után, szeptember 25-én elhagyta, október 10-én a királyságot is, a Szerémséget azonban megtartotta.

Szulejmán visszavonulásának az okai: A birodalom keleti határairól kedvezőtlen híreket kapott, az időjárás rosszra fordult, ez utóbbi a további, eredményes hadviselést akadályozta, a seregnek az élelmiszer-ellátása nem volt megoldott, Szerémség és Buda között, jelentős település, ekkor még nem került a törökök kezére. Szulejmán tudta, hogy sem Szapolyai János, sem Frangepán Kristóf, nem ért oda Mohácsra, és a magyarok – esetleg – milyen nagyságú haderővel támadhatják meg a törököket.

Vannak történészek, akik úgy vélik, Szulejmán nem akarta Magyarországot meghódítani, csak vazallusává tenni, mert azt ismerte fel, hogy a királyság nagyobb része, a török hadsereg hódítási hatósugarán, az ún. akciórádiuszán kívül fekszik. Az akciórádiuszon kívüli fekvést, cáfolja Szulejmán 1529-es, 1532-es, 1541-es és 1543-as hadjárata (sőt, a törökök későbbi hadjáratai is, például az 1596-os (Eger elfoglalása és mezőkeresztesi csata), az 1664-es (szentgotthárdi csata), és az 1683-as, Bécs elleni támadás). Azt, hogy Szulejmán nem kívánta Magyarországot meghódítani, pedig cáfolja az, amit 1541 őszén, már Buda elfoglalása után, a győzelmi jelentésében írt: „A föntebbi években isten kegyelméből és győzelmes kardom segélyével meghódítottam Magyarországot s fővárosát Budát; de mivel abban az időben nagyon távol esett a moszlim birodalomtól és így nehéz lett volna a kormányzása, János király pedig adófizetésre kötelezte magát érte: ennélfogva Magyarország királyságát a nevezettre ruháztam…”.

Az idézetből kulcsfontosságúak a „föntebbi években” és az „abban az időben” szövegrészek, ezek egyértelműen az 1526-1541 közötti időszakra vonatkoznak (ehhez lásd az alább ismertetésre kerülő eseményeket); továbbá a szultánnak, a Magyar Királyság meghódítása iránti elképzelése, egyértelműen következik Szulejmánnak a hivatkozott, 1541-es, Buda elfoglalásához kapcsolódó győzelmi jelentése egyéb részeiből is (ezeket is lásd lejjebb).

A mohácsi ütközet megnyerését a törökök Isztambulban a „legnagyszerűbb győzelemként” ünnepelték.

1529[szerkesztés]

Lajos halála folytán a trón megüresedett, a magyarok két királyt választottak, Szapolyai János erdélyi vajdát (ő I. János király, a továbbiakban: János), és a Jagellók, valamint a Habsburgok közötti szerződésre hivatkozó, I. Ferdinánd osztrák főherceget (ő I. Ferdinánd király, a továbbiakban: Ferdinánd). A két uralkodó megállapodni nem tudott, Ferdinánd hadai kiűzték Jánost az országból, és Budát is megszerezték. János a törökök segítségét kérte, már 1527. októberben, Hieronym Łaski (Laszky Jeromos) lengyel diplomata személyében, követet küldött a Portához.

A Habsburgokkal viaskodó Szulejmán nem is fogadta el Ferdinánd uralkodását, Jánost ismerte el magyar királynak, így – Magyarországot illetően –, közvetlen Oszmán-Habsburg konfliktus alakult ki. A szultán ezért – most – Bécs városát tartotta elsődleges célpontjának, az elfoglalandó „Kizil Almának”, az „Aranyalmának”, avagy „Vörös Almának”. Azonban Szulejmán azzal is tisztában volt, ha sikerül Bécset elfoglalnia, akkor a Bécs és már kezében lévő Nándorfehérvár közé szorult Buda, szinte az „ölébe hull”. Ahogyan Pálffy Géza történész fogalmazott, Szulejmán ekkor (1529) úgy látta, az út Bécsen át fog Budára visszavezetni, annak végleges megszerzéséhez. E tervhez Szulejmánnak kapóra jött, hogy János nem látott más kiutat az ország visszaszerzésére, mint a török orientációt, talán észre sem véve, hogy Szulejmán ki akarja őt használni, a Habsburgok ellen. Az 1528-ban megkötött szövetségesi szerződéssel, János a szultán vazallusává vált, noha ez ekkor még csak laza függőséget jelentett, de ebből már nem volt visszaút, a János képzelte, független Magyar Királysághoz. Szulejmán hosszabb-távú elképzeléseiben, nem szerepelt az önálló Magyarország, neki csak olyan szereplőre volt szüksége, akivel a Habsburgok elleni harcot megoszthatja, ami a magyarság megosztását is jelentette; alkalmazva ezzel a balkáni államok meghódításának a koreográfiáját. Ezek az okai annak, miért állapodott meg Szulejmán Jánossal. A Habsburg-rokon Lajossal való megállapodás, Szulejmán számára, viszont nem volt opció: Ha feltételezzük azt, hogy egyáltalán volt ún. szulejmáni ajánlat, Lajos felé; az csak a szultán hódítási taktikájának a részét képezte.

1529-ben Szulejmán ismét Magyarországra vonult, János megsegítése mellett, Bécs meghódítása volt a célja. Szeptember 8-án Ferdinánd hadai átadták Szulejmánnak Budát, aki – bár hagyott a várban néhány ezerfőnyi török katonaságot –, a várat János birtokába adta, most még bízva abban, hogy János meg tudja tartani Budát, és tovább indult Bécs ellen (tehát Bécs „máris” „belefért” az oszmán sereg akciórádiuszába). Szulejmán azonban Bécset nem tudta elfoglalni, és haza vonult.

1532[szerkesztés]

Szulejmán nem adta fel Bécs elfoglalásának tervét. 1532-ben újra Bécs ellen indult, de részben más útvonalon, a támadás egyúttal válasz volt arra, hogy 1530-ban Ferdinánd serege Budát támadta (de elfoglalni nem tudta). A szultán „útközben” be akarta venni Kőszeget. Kőszeg azonban nem adta meg magát, a várost a lakosai, élükön a Ferdinánd-párti parancsnokkal, Jurisics Miklóssal, megvédték. Bécsújhely mellett várakozott a 80.000-es császári sereg, Károllyal és Ferdinánddal, azonban a felek kölcsönösen tartottak egymástól, az összecsapásuk elmaradt.

Ezt követően Szulejmán nem tudott tartósan a magyarországi fejleményekre figyelni, az 1530-as évek nagyobb részében, a perzsákkal kiújult konfliktus, a dél-arábiai összetűzések, valamint a Földközi-tenger medencéjében kialakult válságok kötötték le a szultánt.

1541[szerkesztés]

Szulejmán 1541. évi támadásának az előzményei:

Ferdinánd és János között patthelyzet alakult ki, és ki is merültek a harcokban. 1538-ban ezért – titokban – megkötötték a váradi (Nagyvárad, ma: Oradea) békeegyezményt. A szerződés szerint, megtartották birtokukban az aktuálisan uralt országrészeket, továbbá megállapodtak abban, hogy János halála után, az ő országrésze is Ferdinándé lesz, még ha lenne fiúgyermeke, akkor is; és az esetleg születendő fiút a Felső-Magyarországon (azaz a Felvidéken) kialakítandó, szepesi hercegséggel kárpótolják. Az idősödő Jánosnak azonban Izabella királynétól, a második feleségétől, 1540. július 7-én fia született, János Zsigmond. János ezért, az 1540. július 17-én (avagy 21-én) bekövetkezett halála előtt, a bizalmasait, élükön Fráter György váradi püspökkel, felhívta arra, biztosítsák azt, hogy ne Ferdinánd, hanem a fia legyen az utódja, a gyermeke kövesse őt a trónon. Jánost, e döntésében, nem csak a fia születése, hanem az alábbi előzmények is befolyásolták:

A váradi egyezmény értelmében, ha Jánost és országrészét, az oszmánok részéről, a Szulejmán elől eltitkolt megállapodás miatt, megtorlás érné, akkor Ferdinánd, kellő sereggel, a segítségére siet; csak Buda védelmére háromezer katonát ad. 1538. július 9-én, Szulejmán északi hadjáratot indított, célja – előzetesen – nem volt ismert. János, a titkos váradi egyezmény miatt, Szulejmán retorziójától tartva, segítséget kért Ferdinándtól, aki – nagy nehezen – úgy tudott, kétezer katonát küldeni, hogy azok csak őszre értek a Tiszához, de addigra kiderült, a szultán Moldva ellen indított hadjáratot. János és udvara, ebből azt a következtetést vonta le, hogy Ferdinánd – ha az oszmánok az országot megtámadják, azt elakarják foglalni –, akkor képtelen lesz érdemi segítséget adni a magyarságnak, ezért jobb lesz a korábbi „hintapolitika”, a lavírozás fenntartása, az oszmánok és a Habsburgok között, ehhez viszont törvényes fiúörökösre lesz szükség, aki az apja nyomába léphet. János ezért – 1539. március 2-án – feleségül vette Jagelló Izabella lengyel királylányt, azonban arra senki sem gondolhatott, a fentiek bekövetkeznek, azaz az, hogy bő egy hónappal a fia születése után, János váratlanul meghal.

János bizalmasai nem is hajtották végre a váradi egyezményt, 1540. szeptember 13-án, az országgyűlés János Zsigmondot királlyá választotta, ő II. János király, de soha nem koronázták meg. Ferdinánd viszont ragaszkodott a váradi egyezmény végrehajtásához, mint a Szentkoronával megkoronázott magyar király, soha nem mondott le – nem is mondhatott le –, az egész királyság megszerzéséről. 1540. októberben, Ferdinánd serege eredménytelenül ostromolta Budát, majd 1541. május 4-én, Ferdinánd hada újból megkezdte Buda ostromát.

A János Zsigmond királyságát elismerő Szulejmán, haddal indult Magyarországra, de „hátsó” szándékkal is. Ismét Pálffy Géza megállapításaira hivatkozok: A Bécs elleni, kettő sikertelen támadásból, és abból, hogy Ferdinándot nem lehetett kiűzni Magyarországról, a szultán azt a következtetést vonta le, az ország teljes elfoglalása nem lehetséges, és ezért a korábbi elképzelésén – Bécs megszerzése után kerül sor Budának, és a magyar területeknek a birtokbavételére –, változtatott: A szultán úgy döntött, előbb Budát kell birtokolni, és így kell kiépíteni a Bécs felé vezető utat. Egyébként máig tisztázatlan az, amikor 1540 őszén, Fráter György követei a Portán bejelentették János Zsigmondnak II. János királyként történt megválasztását, akkor kértek-e fegyveres segítséget a szultántól, avagy Szulejmán csak „önjáró” volt, amikor újabb hadjáratot indított Magyarországra, nem bízva abban, hogy a Szapolyai-párt képes Buda megvédésére.

Szulejmán, 1541. augusztus 21-e és 23-a között, Ferdinánd Buda alól visszavonuló hadát szétverte, majd a jól ismert csellel, augusztus 29-én, Budát elfoglalta (1526 és 1529 után immár harmadszor), és oszmán uralom alá vonta a magyar fővárost. (Ez nap, augusztus 29-e, Szulejmán „szerencsenapja”: Nándorfehérvár és Buda elfoglalásának, és a mohácsi diadalnak a napja.) Szulejmán János Zsigmondot Erdély „szandzsákbégjévé” tette, ezzel „indult el” az Erdélyi Vajdaság – a szultánok vazallus államát jelentő – fejedelemséggé válásnak az útján. A szultán a Szapolyaiak vazallus királyságát felszámolta; ugyanis a korábban, a Szapolyaiak által uralt, közép- és kelet-magyarországi területek (ide nem értve tehát Erdélyt), az Oszmán Birodalom részeivé váltak ("Hódoltság"), Buda pedig pasáknak lett a székhelye, 145 évig.

Szulejmán szultán 1541. őszi, győzelmi jelentéséből: „Célom tulajdonképpen az volt, hogy Buda székvárosát az iszlám egyik házává tegyem, és Magyarországot birtokomba vegyem győzelmes kardom segélyével.” Továbbá: „… a nagy templomokat dzsámikká alakítattam át…”; és: „Magyarországot összes váraival, tartományaival és lakóival az oszmán birodalom többi tartományaihoz csatolván, kádikat, várparancsnokokat és helyőrségeket rendeltem.” (Magyarországnak az Oszmán Birodalomhoz való csatolására utalás, az - nyilvánvalóan - Szulejmán sikereinek az eltúlzása.)

1543[szerkesztés]

1542-ben Ferdinánd német birodalmi és magyar királyi hadai kudarcot vallottak, nem tudták Budát visszafoglalni. Válaszul, 1543-ban, Szulejmán szultán ismét hadat vezetett Magyarországra. Siklós, Pécs, Esztergom, Tata, Székesfehérvár a törökök kezébe került, megkezdték a védő-övezet kialakítását a budai vilajet körül; Szegedet pedig már 1542/1543 fordulóján elfoglalták az oszmánok.

1545-ben a kifáradt felek fegyverszünetet kötöttek, majd 1547-ben, Drinápolyban (ma: Edirne), Károly és Szulejmán szultán képviselői békét kötöttek, amelynek hatálya Ferdinándra is kiterjedt. Ferdinándnak be kellett látnia azt, hogy eredményesen, a császári bátyjának a hathatós segítsége nélkül, nem léphet fel az oszmánok ellen; a bátyja viszont – a nyugat- és a dél-európai lekötöttségei miatt –, nem tudott neki olyan mértékű támogatást nyújtani, ami a törökök kiűzéséhez kellene. Ezzel a békekötéssel, a XVII. század végéig, állandósult a Magyar Királyság három-részre szakadása:

A szűk nyugati országrészre, valamint az északi országrészre, azaz, a Habsburg-királyok uralta Királyi Magyarországra; a középső részt jelentő, a közvetlenül az oszmánok uralta török hódoltságra; és a későbbi, Erdélyi Fejedelemségre, mint török vazallus államalakulatra; bomlott az ország. Az Erdélyi Fejedelemség, vazallus volta ellenére, korlátozott, relatív önállósággal, mozgáslehetőséggel bírt, annak köszönhetően, hogy kívül esett, távol volt a török hadak fő-felvonulási útvonalától, amely – a Kárpát-medencében – továbbra is, elsődlegesen, a Duna két partját jelentette, a Nándorfehérvár – Buda útvonalon (esetleg tovább is, nyugati irányba).

Bár Szulejmán, 1566-ig, nem tért vissza Magyarországra, a királyság ügyeire döntő befolyással bírt, ehhez kapcsolódnak a következők:

Fráter György és Ferdinánd tárgyalásainak eredményeképpen, 1551-ben, János Zsigmond lemondott Erdélyről, azt – édesanyjával, Izabella özvegy királynéval együtt – elhagyta, és Erdélyt Ferdinánd hadai birtokba vették. A törökök ezt nem fogadták el, és már 1551-ben támadást indítottak. A harcok különösen 1551-ben és 1552-ben voltak hevesek, de komoly összecsapásokat hoztak az 1555-1557 közötti várháborúk is. 1556-ban, az erdélyi országgyűlés hívására, János Zsigmond és édesanyja visszatértek Erdélybe, azt uralmuk alá vonták. Szulejmán, már 1554. áprilisban, úgy döntött, hogy János Zsigmondot vissza kell helyezni Erdély élére, ennek az évnek az elején érkezett meg Izabella királyné segítséget kérő követe a Portára. 1559-ben János Zsigmond és Ferdinánd fegyverszünetet kötöttek, ezt később, többször is, meghosszabbították; majd 1562-ben, Isztambulban, Szulejmán és Ferdinánd képviselői békét kötöttek.

1566[szerkesztés]

Az idősödő Szulejmán nem adta fel Bécs elfoglalásának tervét, 1566-ban, immár utoljára, hadjáratot vezetett Magyarországra, amelynek az előzményei az alábbiak voltak:

1564-ben Ferdinánd fia és utódja, I. Miksa király (II. Miksa császár, továbbiakban: Miksa) és János Zsigmond között harcok robbantak ki, és 1565-ben János Zsigmond a szultán segítségét kérte. Azonban, még 1565-ben, János Zsigmond és Miksa megállapodtak abban, hogy János Zsigmond a királyi címről lemond (fentebb írtam, ő volt II. János választott, de meg nem koronázott király), de amíg él, az uralma alatt lévő területeket birtokában tarthatja, sőt, házasságot köt Miksa húgával. János Zsigmond 1565 őszén úgy döntött, hogy ennek, a Szatmáron (ma: Satu Mare) kötött egyezségnek a „megmagyarázása”, végett, személyesen kívánja Szulejmánt felkeresni, Isztambulba utazva. Ezt a szultán elhárította, azzal, hogy a következő évben személyesen vezeti hadát Magyarországra, akkor keresse fel őt János Zsigmond.

1566-ban Szulejmán, a török had élén, valóban Magyarországra jött, és Zimonyban (ma: Zemun, Belgrád része) találkozott is János Zsigmonddal, innen vonult tovább a szultán Szigetvár ellen. Szigetvár hősi halált halt védői, élükön Zrínyi Miklós gróffal, feltartóztatták a török sereget; a szultán az ostrom alatt elhunyt. Miksa „óvatos” birodalmi hada Győr mellett várta be az ostrom kimenetelét, a hadvezetés nem mert kockáztatni (a XVI. században, Európában, a legerősebb szárazföldi hadseregnek a törököt tartották); igaz, a törökök sem kívántak úgy tovább vonulni, hogy Szigetvárt „maguk mögött” hagyják.

(1568-ban Miksa, valamint Szulejmán fia és utóda, II. Szelim szultán megbízottjai, Drinápolyban békét kötöttek, azzal, hogy a béke Erdélyre is kiterjed. 1570-ben pedig, Speyerben, Miksa és János Zsigmond képviselői közvetlenül is megállapodtak: János Zsigmond a királyi címről lemondott, ő és utódai elismerik Miksát, a kereszténység fejének és az egész Magyar Királyság urának, míg János Zsigmond fejedelemként uralkodik Erdély és a Részek (a Partium) felett.)

(A bejegyzés forrásai:

Ágoston Gábor: Az oszmán hódítás és Európa, Rubicon Intézet Nonprofit Kft., Budapest, 2022

Botlik Richárd – Illik Péter: A mohácsi csata (1526) másképpen. A nagy temető? Unicus Műhely, Budapest, 2018

Klaus-Jürgen Bremm: Die Türken vor Wien. Zwei Weltmächte im Ringen um Europa, wbg Theiss, Darmstadt, 2021

B. Szabó János: A mohácsi csata. Harmadik, javított kiadás, Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2013

Egy elfeledett magyar királyi dinasztia: A Szapolyaiak. Szerkesztette: Fodor Pál és Varga Szabolcs. Mohács 1526 – 2026, rekonstrukció és emlékezet. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2020

Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás, Argumentum Kiadó, Budapest, 1991

Magyarország történeti kronológiája (főszerkesztő: Benda Kálmán), I. kötet. A kezdetektől 1526-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981

Magyarország történeti kronológiája (főszerkesztő: Benda Kálmán), II. kötet. 1526 – 1848, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982

Oborni Teréz: Az ördöngös Barát, Fráter György (1482 – 1551). Kronosz Kiadó – Magyar Történelmi Társulat, Pécs – Budapest, 2017

Pálffy Géza: A három részre szakadt ország, 1526 – 1606. Kossuth Kiadó, Budapest, 2009

Török történetírók, fordította és jegyzetekkel kísérte: Thúry József, I. kötet, Budapest, 1893, kiadja a M. Tud. Akadémia / - hozzáférés: 2022. december 23.

Török történetírók, fordította és jegyzetekkel kísérte: Thúry József, II. kötet, Budapest, 1896, kiadja a M. Tud. Akadémia / - hozzáférés: 2022. december 23.

Varga Szabolcs: Leónidasz a végvidéken, Zrínyi Miklós (1508 – 1566). Kronosz Kiadó – Magyar Történelmi Társulat, Pécs – Budapest, második, átdolgozott kiadás, 2022)

Egresi István ^vita 2023. október 27., 13:27 (CEST)Válasz