Vita:Nemere István

Az oldal más nyelven nem érhető el.
Új téma nyitása
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Legutóbb hozzászólt Szilas 3 évvel ezelőtt a(z) Kritika teljes hiánya témában
Ez a szócikk a következő műhely(ek) cikkértékelési spektrumába tartozik:
Sci-fi témájú szócikkek (bővítendő besorolás)
Irodalmi témájú szócikkek (vázlatos besorolás)
Szerepjátékkal kapcsolatos szócikkek (vázlatos besorolás)
Péccsel kapcsolatos szócikkek (jól használható besorolás)


Erre a szócikkre érvényes a Wikipédia:Élő személyek életrajza irányelv. Ebben a legfontosabb, hogy a kortársakra vonatkozó megállapításokat a szerkesztők várakozási idő nélkül távolítják el a cikkből, a vitalapról és a felhasználói lapokról is, amennyiben azokhoz nincsenek megadva a cikk témakörében elfogadható, megbízható források.

(Ezt a sablont valamennyi életrajzi cikk vitalapján elhelyezzük, ha a cikk élő személyről szól. A szerkesztők tájékoztatására szolgál, és önmagában nem jelez hiányt.)

Lásd még a Wikipédia:Ellenőrizhetőség és a Wikipédia:Tüntesd fel forrásaidat! irányelveket.

Az egyes források alkalmazhatóságának szerkesztőségi fóruma: Wikipédia:Kocsmafal (források).

Eléggé érdekes lett ez az oldal[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 17 évvel ezelőtt3 hozzászólás3 résztvevő

Vagy Nemere maga másolta ide az önéletrajzát, vagy valaki más, de ez így nagyon nem illik a Wiki összképbe. Szauter Lajos 2006. december 22., 19:05 (CET)Válasz

Hát elő a nagybaltát, és intézkedjél! :-) Bináris 2006. december 22., 19:07 (CET)Válasz

Ez nem egy Wikipedia cikk! Ez egy Nemere István saját honlapjáról bemásolt önéletrajz. Lacihobo 2007. március 27., 12:10 (CEST)Válasz


Önéletrajz a szócikkből[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 17 évvel ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő

Önéletrajz


"Nemere Istvánnak hívnak, 1944. november 8-án születtem Pécsett. Nem voltak azok könnyû hetek a város számára, javában zajlott a második világháború, ráadásul én is a világra jöttem. Ezt a kettõs csapást Pécs nehezen vészelte át.

Anyai nagyanyám, Szabó Erzsébet tihanyi halászok ivadéka volt, mint cseléd került nagyapám ottani nyaralójába, aztán hogy, hogy nem, egyszercsak megszülte az anyámat és akkor nagyapám, néhai Kiss Lajos feleségül vette. Ez a nagyanyám kicsi, kontyos és gyakorta zsémbes asszony, ámde remek szakácsnõ volt. Az öregurat Pécsett sokan ismerték, övé volt a Hotel Kikelet és a két háború között õ bérelte a várostól a Nádor Szállót. Így életem elsõ néhány - még eléggé öntudatlan és emléktelen - éve szállodákban telt el. Talán azért szeretek azóta is utazni, és otthonosan érzem magamat több világrész jobb-rosszabb hoteljeiben.

Másik nagyapám eleki sváb származék, aki 1916-ban (apám ekkor három éves volt) eltûnt a Piave mellett, a világháború borzalmaiban. Nagyanyám hét gyerekkel maradt egyedül, de felnevelte õket. Igaz, nem volt könnyû dolga. Mint a mesében: csak a legkisebb fiút tudták taníttatni. Nagy szerencsémre éppen õ lett az apám. Nemere (azelõtt sokáig, velem együtt: Niedermayer) Ferenc Pécsett járta ki az orvosegyetemet, szemész lett és egyszer egy társaságban összefutott a szállodás nagyapám tizenhét éves csitri lányával. A kislány csak teniszezni, zongorázni, táncolni tudott, máshoz nem értett. Nagy lett közöttük a szerelem, amit mindenki ellenzett (talán ezért lett belõle házasság…). Nagyapám szállodájába járt az akkori Magyarország úri krémje, a felsõ tízezer, és õ, a tamási néptanító törvénytelen fia nagyon szeretett az urak fényében sütkérezni. Lányát is valami grófnak szánta – volna. De jött a sváb parasztgyerek-orvos és némi közelharc után elérte, hogy Kiss Mária a felesége lett. Apám ekkor harminc, anyám viszont még tizennyolc éves sem volt.

Nem voltam szerelemgyerek. Kiszámoltam ám, hogy csaknem tizenegy hónap tellett el szüleim esküvõje és az én világrajövetelem között. Pedig milyen szívesen írtam volna bele az életrajzomba, hogy már születésem is milyen kalandos volt… Hát ez nem jött össze. De amit lehetett, azt késõbb pótoltam. Apám csak két évvel késõbb látott meg, amikor hazajött a (nyugati) hadifogságból.

Az államosítás véget vetett az álmoknak – a mi családunkban is. A sváb család nagyobb részét kitelepítették Németországba, vagy a Szovjetunióba hurcolták. A szállodás nagyszülõknek nem volt már mibõl élni, hisz az államosítás során mindenüket elvették. Nagyapámék visszamenekültek kis tihanyi házukba, és mint „átkozott kapitalisták”, az új „népi demokratikus” rendszerben természetesen nyugdíjat sem kaptak.

A mi háromtagú kis családunk akkor Veszprém és Somogy megyei falvakban élt, ahol apám általános (körzeti) orvoskodott. Anyám, az úrinõ, hirtelen szembetalálta magát a háztartás, a falusi állattartás gondjaival, de egészen jól megtanult fõzni, varrni.

Én remekül éltem falun, azóta is ezt szeretem. Ám egyszercsak óvodába küldtek, de a nyájszellem már akkor sem volt nekem kedves, így a harmadik napon egyedül hazamentem az intézménybõl és közöltem szüleimmel, hogy én pedig nem fogok óvodába járni. Elfogadták a döntésemet. Lehet, ilyen tekintélyem volt már? Vagy csak kitartó makacsságom hatotta meg õket? Mindenesetre így lett, nem is mentem el többet. Sajnos késõbb ugyanezt nem tudtam elérni az iskolával (pedig megpróbáltam, nem is egyszer!).

Már akkor imádtam az állatokat, nálunk is mindig volt disznó, kutya, macska, galamb, tyúkok, még kecske (!) is, ezért egykori úrilány anyámnak meg kellett tanulnia kecskét fejni is.

Nem féltem semmitõl, bebarangoltam a környéket, hat-hétévesen egész napokat töltöttem a falun kívül. Nem az iskolában tanultam meg olvasni – érdekes módon inkább feliratokról, plakátokról. Ezek voltak a koreai háború évei – máig nem feledtem a falakon a feliratokat: „El a kezekkel Koreától” – gondolom, az amerikai imperialisták alaposan beijedtek, megtudva, hogy már Balatonendréden vagy Pécselyen is kritikusan kiplakátolták õket…

Laktunk Tihanyban is, a nagyszüleimnél, ahol aztán késõbb, húszéves koromig minden nyaramat töltöttem. Nagyon jól ismertem a félszigetet és ma sem tévednék ott el.

Boldog gyermekkorom lett volna – ha nem kell folyton iskolába járni. Számomra az iskola tizenkét éve – a gimnáziumi érettségiig – egyetlen hosszú, folyamatos gyötrelem, félelmek és megaláztatások forrása volt. Nem hiszem, hogy akadt az országban még egy gyerek, aki annyira elvágyódott volna onnan. Akinek a vakáció azt a szabadság-érzést jelentette volna, mint nekem – akkor is, ha az csak egy vasárnap volt, nem több!

Már csak azért is, mert alig néhány jó tanárom volt, a többiekre nincs miért emlékeznem. Már tíz-tizenegy évesen írtam néhány olyan dolgozatot – naná, hogy irodalomból! – amelyek feltûnést keltettek még a tanárok között is. Csak az irodalmat, a történelmet és a földrajzot szerettem, a többi tankönyvet számomra eredeti kínai nyelven írták, feltehetõen pekingi nyelvjárásban, mert a legtöbbjükbõl sohasem értettem egyetlen szót sem…

Így nem csoda, hogy mire elvergõdtem a folyamat végére, egészen másféle dolgokon járt az eszem. A világ kinyílott elõttem, elõször csak könyvekbõl ismertem meg, aztán másképpen is. De az iskola beláthatatlan traumákat okozott, olyan magatartásokra kényszerített, amivel máig nem tudtam kibékülni, leszámolni. A zsarnokság egy formája volt és minél inkább haladok elõre az idõben, annál inkább meg vagyok errõl gyõzõdve.

Hétévesen kezdtem iskolába járni, majdnem tizenkilenc voltam, mire befejeztem. Az akkor még a veszprémi Várban terpeszkedõ Lovassy László gimnázium negyedik osztályában félévkor három tárgyból (fizika, matematika, orosz) buktam. Év végére kettõt kijavítottam, így csak a matematika maradt (õsi) ellenségem. Ha magatartásból bukni lehetne, elsõként repülök. Rossz magaviseletem miatt az iskola továbbtanulásra nem javasolt – pedig akkor még filmrendezõ szerettem volna lenni. Ma már nem szeretnék.

Minden jobb gyümölcs õsszel érik – jegyeztem meg, amikor 1963 szeptemberében pótérettségiztem. Irodalom és történelem négyes, földrajz ötös – a többi kettes vagy hármas jegyekkel díszelgett testre szabott okmányaimban. Nos, ilyen bizonyítvánnyal akkoriban nem igazán gondolhatott az ember továbbtanulásra. Miután végsõ kétségbeesésemben a (szülõi nyomásra, kedvetlenül) megpróbált tanárképzõ is elutasított, a munkába menekültem.

Lényegében 1963 nyarától kezdve dolgozom. Meg azelõtt is minden nyári szünetben azt tettem. Voltam gépgyári segédmunkás, dolgoztam erdészetben, voltam balatoni mentõcsónakos és megfordultam könyvesboltban eladóként. Voltam katona Budapesten és földmérõ az állami térképészeti hivatalban. Körmöltem kataszteri iratokat, lovas kocsin jártam a Balaton-felvidéket, hogy térképeket rajzoljak. Dolgoztam egy nagy kórház proszekturáján mint boncsegéd (vagy háromszáz embert boncoltam fel saját kezûleg, és mondhatom, sokat tanultam ott!). Egy nyáron át statisztaként dolgoztam a Hunnia filmgyárban.

Még a gimnáziumi években megtanultam az eszperantó nyelvet, így aztán hamarosan kapcsolatba kerültem külföldi eszperantistákkal. 1964 nyarán egy fiatal lengyel tanárnõ jött barátaival a Balaton partra, tolmácsuk voltam, késõbb a hölggyel közelebbi kapcsolatba kerültünk és azon év telén – életemben elõször – külföldre utaztam: Csehszlovákia, Lengyelország volt az úti cél.

Krakkóban egy másik lengyel barátomnál laktam, és egy este az utcán majdnem elgázolt egy fekete Volga, amelyet a bennszülöttek szerint egy Wojtyla nevû fõpap vezetett. Az illetõ késõbb a Vatikánban tûnt fel, ahol szintén megfordultam, de akkor már nem akart elütni.

A következõ két évben, néhány sikertelen továbbtanulási kísérlet közben eldõlt, hogy feleségül veszem a lengyel hölgyet és kiköltözöm Lengyelországba. Az esküvõre egy katolikus templomban, eszperantó nyelvû szertartás keretében, 1966-ban került sor. Még kellett futni néhány kört a hivatalok ellenállását legyõzendõ, míg végre megkaptam a kiutazásra és letelepedésre jogosító különleges útlevelet.

Vasárnap érkeztem, szerdán reggel mehettem dolgozni – úgy, hogy lengyelül mindösszesen talán ha ötven szót tudtam. Egy Széchényi-könyvtár méretû nagy intézményben, a toruni Kopernikusz Egyetem Fõkönyvtárában kaptam munkát, és a következõ öt és fél évet ott töltöttem.

1967-ben megszületett Kinga lányom, a házasság viszont nem sikerült, válás lett a vége. Közben a könyvtári munka mellett voltam diplomáciai tolmács, vizsgázott többnyelvû idegenvezetõ, sokat forogtam külföldiek között. Azóta a lengyel és az eszperantó mellett sokat értek angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul, szlovákul és ukránul. Szerte Lengyelországban tartottam vetítettképes elõadásokat Magyarországról.

Három évet éltem ott albérletben, hazaküldtem elsõ fordításaimat és novelláimat, ezek a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején magyar folyóiratokban és hetilapokban jelentek meg.

1970 nyarán megpróbáltam Jugoszlávián keresztül Nyugatra menni és ott maradni (élettársam is kint volt akkor és nekem is remek munkahelyet ígértek Hollandiában), de már a varsói repülõtéren visszatartottak.

1972 fontos év volt számomra. Késõbbi második feleségemmel éltem, de albérleti magányomban, titokban (hittem én) írtam egy könyvet arról, hogy Gagarin igazából sohasem járt a világûrben. Hogy a szovjet „világelsõ” ûrhajós állítólagos útja csak egy politikai propaganda-fogás, egy hatalmas csalás terméke volt. 1972 januárjában lecsapott rám az SB, a lengyel politikai titkosrendõrség, élettársam lakásán és az albérletemen házkutatást tartottak, és négyezer (!) oldalnyi magyar nyelvû kéziratot koboztak el.

Egy héttel késõbb volt az esküvõm második feleségemmel, aki zongoratanárnõ és egy szimfonikus kamarazenekar zongoristája volt egyben. Attól kezdve hónapokon keresztül vegzáltak a titkos-ügynökök és ügyészek, egyik kihallgatás a másikat követte. De mint diplomáciai tolmácsnak, aki lengyel és magyar „nagy elvtársainkkal” járt kormányvadászatokra és dorbézolásokra, akadtak tehetõs pártfogóim. Ennek hála nem tartóztattak le, és fél évvel késõbb az akkori Kelet-Berlinen keresztül sikerült csellel elhagynom Lengyelországot és visszatérnem Magyarországra.

Itt a „népi demokrácia” titkosrendõrsége hamarosan dossziét nyitott rólam, és attól kezdve tizenhat éven át szorgosan feljegyezték, kikkel találkoztam, mit terveztem, kinek mit mondtam. Én errõl mit sem tudtam, legfeljebb halványan sejtettem. Igaz, hogy telefont a rendszerváltozásig nem kaptam, de külföldi utazásaimat nem akadályozták. Könyveim is megjelentek, bár amikor parapszichológiai témákat kezdtem feszegetni, nemegyszer „helybenjárásra”, sajátos, nem igazán politikai színezetû „szilenciumokra” ítéltek számos folyóiratnál.

1972 õszén beiratkoztam könyvtárszakra, és Esztergomban telepedtem le. Ismét három év albérlet következett, ezalatt az ELTE tanárai és más komoly erõk töltötték a fejembe a könyvtártan és az informatika rejtelmeit. 1975-ben informatikai diplomamunkám környezetvédelmi témával foglalkozott.

Ekkor sikerült betörnöm a magyar folyóiratok, hetilapok és napilapok körébe. Rengeteg cikkem, publicisztikai, ismeretterjesztõ és egyéb írásom jelent meg ettõl kezdve huszonvalahány sajtótermékben. Némelyiknek tizenöt-húsz éven keresztül kitartóan dolgoztam, vagyis a rendszerváltás után is igényt tartottak a munkáimra. Máig is dolgozom a sajtónak.

1974-ben, harmincéves koromban jelent meg az elsõ könyvem, egy magyar krimi, amit 1977-ben követett a második, aztán 1979-ben a harmadik és negyedik… 1981 óta nem volt év, amikor ne jelentek volna meg Nemere-könyvek, és minden évben több.

Kezdetben csak saját néven publikáltam. Ifjúsági regényeket, krimiket, politikai kalandregényeket és fõleg tudományos-fantasztikus mûveket írtam. Talán ennek „köszönhetõ”, hogy a legtöbben mindmáig mint sci-fi írót ismernek és tartanak számon. Holott már húsz éve írok társadalmi-lélektani regényeket is, manapság is számos hasonló jelenik meg tõlem.

Akkoriban kezdõdött nagy kalandom a tudomány határterületeivel, a rejtélyes jelenségekkel és emberi képességekkel. Errõl szóló könyveim nagy port vertek fel és ezek tették ismertté a nevemet.

1972-tõl 1979-ig még „rendes” munkahelyeim is voltak. Ismét voltam könyvtáros, aztán biztosítási ügynök, majd négy évig mentõápolóként dolgoztam gépkocsin, utána egy ideig voltam sajtótitkár és ismét könyvtáros. 1980 januárja óta szabadúszó vagyok, amely életformát munkaerkölcs szempontjából a legmagasabbra helyezem.

Soha nem dohányoztam, nem iszom alkoholt, még kávét sem, nem ismerek és nem is próbáltam ki soha semmilyen kábítószert. Említett titkosszolgálati jellemzésemben hangsúlyozták, hogy sok munkám, meg nem szakadó munkamániám is gyanús: ha pedig megállás nélkül dolgozom, nyilván ezzel is próbálom aláásni a néphatalmat… 1989-ben, már a rendszerváltás után írták rá a késõbb az illetékesek által kezembe adott dossziéra, hogy „társadalmi veszélyessége megszûnt”. De nem szûnt meg a munkakedvem…

1974 óta immár több mint 430 könyvem jelent meg itthon, magyar nyelven. Ezek példányszáma már meghaladta a tízmilliót. Legalább egymillió példányban jelentek meg könyveim külföldön, tizennégy országban tizenkét nyelven (eddig…).

Megesett már, hogy dél-koreai folyóirat címlapjáról mosolyogtam az olvasókra, vagy hogy Teheránban perzsa nyelven adták ki egyik regényemet (ezt jobbról balra kellene olvasni, de ez nekem nem megy…)

Nem csak a magyar irodalom területén vagyok mennyiségi rekorder (soha magyar írónak nem jelent meg ennyi könyve, mint nekem eddig), hanem eszperantó nyelven is. (Lengyelül csak novellákat írtam, régebben.) Eszperantó nyelven írt könyveim Keleten és Nyugaton is napvilágot láttak, és sokfelé ezekbõl fordították le mûveimet nemzeti nyelvekre (holland, német, litván, olasz stb.). Ezen a nemzetközi nyelven sem írt még egyetlen szerzõ ennyit. Talán ezért választottak meg az 1990-es években kétszer egymásután a Nemzetközi PEN eszperantó csoportja elnökének. Azóta is, minden évben tõlem (is) megkérdezi a Svéd Akadémia: kit javasolok a következõ irodalmi Nobel-díjra…? (De a magyar írók szövetségébe nem vettek fel, mert úgymond: „tevékenységem a tagságot nem indokolta”.)

Itthon ma már igen gyakran írok álnevek alatt – ugyanis oly sokat dolgozom, hogy annyi könyvet egyetlen név alatt (még ha az Nemere is) nem bírna el a könyvpiac. Nõknek, nõkrõl szóló regényeket írok 3-4 nõi álnéven, a huszadik század eseményeirõl német, angol, orosz és francia álneveken, de számos könyvem név nélkül jelenik meg.

Mostanában a legtöbb könyvem vagy regény, vagy történelmi témákkal foglalkozik (nézzék meg a következõ bibliográfiában...!) az ókortól napjainkig. Kedvenc témáim a nagy diktátorok és a nagy elnyomó rezsimek, a politikai merényletek, a történelem és fõleg a rég- és közelmúlt még felderítetlen talányai, valamint a titkosszolgálatok, a kémek viselt dolgai.

Több könyvet írtam a mitológiákról, a para-jelenségekrõl, UFO-król, de olykor kimerészkedem a jövõbe és nem csupán a fantasztikus regények, hanem a politikai-gazdasági-kulturális jóslások területén is. Kedvenceim továbbá a fiataloknak szóló mûvek – eddig hat Micimackó-folytatást írtam, amelyek (no persze, a saját elfogult véleményem szerint!) alig különböztethetõek meg az eredetiektõl.

Szeretem kipróbálni magamat más bõrében is – tudok-e ugyanolyan színvonalon írni, mint X. vagy Y., vagy éppenséggel egy nõ, esetleg egy külföldi szerzõ...? Éveken át vezettem egy kábeltévében interjú-mûsort – az ország összes közismert politikusával folytattam beszélgetéseket. Ezek általában csak növelték ellenérzésemet a politika és a politikusok iránt.

Sohasem laktam Budapesten, még Pest megyében sem. Az utóbbi huszonkilenc évben Esztergomban éltem, ahol dombon álló házam ablakán át egyenesen külföldre és a hegyekre, a Dunára láttam. Világéletemben vidékinek tartottam magamat és bár bejártam három földrészt, itthon a legjobb. Már alig van olyan magyar település, ahová ne hívtak volna meg író-olvasótalálkozókra, sok helyre már többször is. Ezekre mindig elmegyek.

1992-ben újra nõsültem, feleségem Nemere Ilona újságíró és gasztronómiai szakíró, sok híres emberrel készült interjú és népszerû szakácskönyvek szerzõje.

Most – remélem, végleg – egy erdõs tanyán élek az Alföldön és jól érzem magamat a bõrömben. De hogyan is lehetne ez másképpen, ha megrögzött optimista vagyok? Nem politizálok, de figyelem a világot. Könyveket és mai térképeket gyûjtök. Nagy örömömre már nagypapa is vagyok.

A tanyán sok állat él körülöttünk. Több kutya és macska, vannak madaraink és halaink. Naponta kimegyek a saját kis erdõmbe sétálni, ilyenkor elkísérnek az állatok. Beszívom a szabad levegõt, és jól érzem magamat. Nincs pénzem, mert mind elutazgattam a világban, könyvekre költöttem. De nem feledem: enyém a Föld, enyém az égbolt a maga rejtelmes kozmoszaival, miénk a végtelen tér. Enyém a fantáziám és a szebb jövõbe vetett töretlen, világnagy hitem. Így és ezért élek."


--Lily15 üzenet 2007. április 16., 18:09 (CEST)Válasz

Lektor[szerkesztés]

Az álnév alatt leközölt írásokat le kellene ellenőrizni, ha lehet.

Leellenőriztem az álnév altti műveit, és helyesek. – DEXTER 2007. november 27., 14:10 (CET)

Bővítem[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 12 évvel ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő

Bővítem a szócikket, mert az író munkásságához képest elég szerény, de forrás anyag a saját önéletrajzon felül sovány lesz. --Szente vita 2011. december 8., 00:14 (CET)Válasz

Szcientológus?[szerkesztés]

Bár nyíltan sehol nem áll ki mellettük, Nemere többféleképpen is támogatja a szcientológiát.

  • A szcientológus kötődésű Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért szervezet által megrendezett 2001-es Európai Maraton az Emberi Jogokért nevű rendezvényen a szeptember 11-i tragédiáról beszélt, és a maraton szervezőit méltatta. „Amíg mások csak beszélnek ezekről a dolgokról – mondta –, ti valóban kimentek oda, és tesztek is valamit.”
Forrás: [1]
  • Honlapján A gyógyszer inkább árt, mint használ című cikkben kritizálja a pszichiátriát.
Forrás: [2]
  • Az 1989-ben megjelent Démonok órája című regényében a főszereplő magánnyomozó, Vilar, politikai merénylők és azokat felkészítő pszichiáterek harcába bonyolódik.
  • A 2001-ben megjelent Patkányember című regényének főhősét a pszichiáterek tették tönkre szándékosan. A fülszöveg szerint „A könyv nagyon szokatlan a szerző eddigi munkásságához képest.” A könyvet a Media Nox Kiadó adta ki, amelynek tulajdonosa egyesek szerint szintén szcientológus.
  • A 2005-ben megjelent Időhajó című sci-fi regényében szereplő, időutazásra képes űrhajót a vallásalapító előtti tisztelgés jeléül L. Ron Hubbardról nevezték el. Hubbard munkásságát a könyv nem részletezi, csak egy nagy filozófusnak és gondolkodónak írja le, akitől a szereplők aforizmákat is tudnak idézni.
  • Nemere István zsűritag volt dr. Lenkei Gábor szcientológus Élni jó! című 2009-es irodalmi pályázatán.
Forrás: [3]

1981-2018[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 4 évvel ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő

A cikk szerint az író 1981 óta aktív. Ez 38 évnyi munkásság. Ez alatt 700 könyvet adott ki. 700/38=több, mint 18 könyv évente. Ez azt jelenti, hogy a megírással, kiadással egy hónapot sem fogalakozott.

Itt a saját tapasztalatomra tudok hagyatkozni. Egy pár oldalas, színvonalasan wikopédia cikk komoly teljesítmény egy hónap alatt.

Nem kéne pár szót a plágium vádakról és arról, hogy Nemere név alatt kezdő írók is tevékenykednek? (Tudom ezek bizonyítatlan vádak, de említést talán érdemelnek)

Vikidrama vita 2019. augusztus 17., 14:11 (CEST)Válasz

Magyar világcsúcs, LoL[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 3 évvel ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő

Szeretem a magyar világcsúcsokat, olyanok, mint a világhírű magyar szinkron, a magyar tenger és hasonló gagyik. Erről, hogy ki a világ legtermékenyebb szerzője, csak ennyit: https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_prolific_writers 78.139.21.28 (vita) 2020. június 24., 22:59 (CEST)Válasz

Rekord[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 3 évvel ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő

A Barbara Cartland az egy évben legtöbb könyvet publikált szerző világrekordját tartotta. Ha hihetünk a a forrásnak. A legtöbb művet jegyző írók rangsorában Nemere valóban megelőzte Cartlandet, de en:List of prolific writers tanúsága szerint, messze nem ő a listavezető. - Viloris Üzenj! 2020. szeptember 19., 09:38 (CEST)Válasz

Kritika teljes hiánya[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 3 évvel ezelőtt1 hozzászólás1 résztvevő

Teljesen hiányzik a szócikkből az, hogy Nemere munkássága mennyire vitatott. Sorozatban gyártott írásai közül a non-fiction művek is teljesen elfogadhatatlanok forrásként például a wiki számára is. Szépirodalomként sem lehet komolyan venni, írásait a kritika egyáltalán nem jegyzi. A mennyiség nem egyenlő a minőséggel. Persze nem kell pocskondiázni, de azért szükséges lenne a dicshimnuszokat kicsit mérsékelni a cikkben. megfelelő források alapján. – Szilas vita 2021. május 14., 08:31 (CEST)Válasz

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Vita:Nemere_István&oldid=24136304”