Szlovákiai kisebbségek
Szlovákiai kisebbségek alatt a mai Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségeket értjük.[1] Legnagyobb számban a 2011-es népszámlálás alapján 458 467-en vallották magukat magyarnak (8,5%). Utánuk következtek a cigányok 105 738 (2,0%), ruszinok 33 482 (0,6%), csehek 30 367 (0,6%), ukránok 7430 (0,1%), németek 4690 (0,1%), morvák 3286 (0,1%), lengyelek 3084 (0,1%), oroszok 1997, bolgárok 1051, horvátok 1022, szerbek 698, zsidók 631 és egyéb nemzetiségűek 9825 (1,3%) fővel. Megjegyzendő hogy 382 493 személy nemzetiségét (7%) nem sikerült megállapítani.[2][3]
Történelem[szerkesztés]
Szlovákia mai területének csehek általi megszállásáig 1918 telén az államalkotó nemzet a Magyar Királyságban a magyar volt. A közigazgatás és az iskolarendszer is elsősorban a magyar nemzeti érdekeket szolgálta ki. De jure a Trianoni békeszerződéstől beszélhetünk csehszlovákiai kisebbségekről. Az első bécsi döntés után a szlovák–magyar viszony mélypontra került.[4] Később az első szlovák államban is éltek kisebbségi csoportok, melyek jogai a németeket kivéve sok esetben erősen sérültek. A második világháború okozta az itt élő nemzetek számára a legnagyobb megrázkódtatást, mind emberveszteségben mind a szomszédi kapcsolatokban. A második világháború alatt a zsidókat gettókba összpontosították, majd koncentrációs táborokba deportálták a Harmadik Birodalomba. A háború után a németeket és a magyarokat a kassai kormányprogram kollektíve háborús bűnösöknek mondta ki és megtorlások, illetve egyéb visszaélések áldozataivá váltak. A németek többségét kitelepítették Németországba, a magyarságot a Szudétavidékre deportálták, illetve lakosságcserére kényszerítették.
Szlovákiai magyarok[szerkesztés]
A magyarság részaránya a dualizmus korában (1880–1910-es népszámlálások alapján a mai Szlovákia területére vonatkoztatva) folyamatosan növekedett, ami elsősorban a természetes szaporulatnak, a természetes asszimilációnak és a kor magyarosító törekvéseinek, részben pedig a kivándorlásnak köszönhető. Az egykori népszámlálások hatalmi vagy helyi torzításainak mértéke nem állapítható meg pontosan.
A szlovenszkói magyarság száma ugyan az asszimiláció, a zsidóság külön nemzeti kategóriába sorolása és a népszámlálások során tapasztalható csalások hatására az adatok szerint csökkent, kisebbségi jogaikat tekintve azonban kis mértékben ugyan, de folyamatosan javult a helyzetük, főként a már meglévő törvényi keretek érvényesítésének hatására. A cezúrát a Szlovákiában maradt magyarok számára az első bécsi döntés, ill. a szovjet front áthaladása utáni újbóli csehszlovák hatalomátvétel jelentette.
A magyarság száma (Cseh)Szlovákiában hivatalos abszolút értékben 1980-as évek végétől folyamatosan csökken, míg százalékarányban az 1960-as évektől. Ez elsősorban azzal áll összefüggésben hogy a magyarság, mint kisebbség természetes szaporulata az országban mindmáig alacsonyabb mértékű mint a szlovákoké. Másodsorban a csökkenés oka a generációs nyelv- és nemzetváltás, illetve az elvándorlás nyugatra és Magyarországra. A magyar cigányság magatartása a népszámlálások során is meghatározó lehet az eredmények tekintetében.
1991-ben 567 296-an, 2001-ben 520 528-an vallották magukat magyarnak. A 2011-es népszámlálás során 458 467 személy (közel 62 ezerrel kevesebben, mint 2001-ben) vallotta magát magyarnak, ami Szlovákia lakosságának a 8,5%-át jelenti.[5] A magyart anyanyelvként használók száma azonban ennél némileg magasabb. A magát magyarnak vallók döntő többsége (több mint 90%-a) Dél-Szlovákiának a Magyarországgal határos déli sávjában, mintegy 8400 négyzetkilométernyi összefüggő területen él. Az első Csehszlovák köztársaságtól eltérően, amikor Pozsonytól Ágcsernyőig folyamatos és meglehetősen homogén településterületet alkotott, ma három nagyobb magyar településtömbről beszélhetünk. A legnagyobb magyar tömböt a Délnyugat-Szlovákiában Pozsonytól az Ipoly mentéig élő magyarság alkotja. Ide tartozik a leghomogénebb magyar területnek számító Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam közti területek és az Ipolymente magyarsága. A második nagy magyar településterületet a nógrádi, gömöri és kassai-medencei magyarság alkotja, a harmadik nagy tömböt pedig a Bodrogköz és Ung-vidék magyarsága. A tömbmagyarságon kívül jelentősebb nyelvszigetet alkot a Nyitra-vidéki magyarság.
Szlovákia jelenlegi közigazgatási felosztása szerint a szlovákiai magyarok az ország nyolc kerületéből négyben haladják meg a 10%-ot. A Nyitrai kerületben a lakosság 27,6%-át, a Nagyszombati kerületben a 23,7%-át, a Besztercebányai kerületben 11,7%-át, míg a Kassai kerületben 11,2%-át teszik ki. Jelentősebb számú magyar még a Pozsonyi kerületben él (4,6%), a többi kerületben azonban elhanyagolható a magyarok számaránya.
Szlovákiában összesen 523 olyan település van, ahol a magyarok részaránya meghaladja a 10%-ot, ezen belül pedig 435 település, amelyben magyar többség van. Ezeknek a településeknek a nagy része azonban kis lakosságszámú falu, és csupán 14 városban haladja meg a magyarok aránya az 50%-ot. A magyarok 59,3%-a ötezernél kisebb lélekszámú falvakban lakik.
2021-re a tíz évvel korábbi adatokhoz képest egy városi rangú településen (Somorja) csökkent a magyarság számaránya 50% alá, így már csak 12 városban van magyar többség (Naszvad csak 2020-tól lett város). A "legmagyarabb" város továbbra is Bős. Füleken, Nagymegyeren, Párkányban és Tornalján javult a százalékos arány, abszolút értékben azonban csak Füleken javult a magyarság helyzete (a 2. helyen megjelölt nemzeti kötődést nem számolva).[6]
Szlovákiai cigányság[szerkesztés]
A cigányság nyelvészeti, néprajzi és társadalmi kutatása viszonylag későn kezdődött el, ennek ellenére már a 18. század végén jelentek meg szórványos munkák a későbbi Szlovákia területén, melyek egyes részkérdesekkel foglalkoztak (például Enessey Györgytől Komáromban).
A szlovákiai cigányság pontos számára csak becslések léteznek, mivel a cigányok egy része a népszámlálások során magát szlovákként, vagy magyarként határozza meg. Sokak anyanyelve is már ezen két nyelv egyike. Szlovákiában a legutóbbi 2011-es népszámlálás alapján 105738 cigány él, ami 2%-ot tesz ki, ennél azonban a számukat minden elemző többre becsüli. Szociológiai kutatások és becslések szerint azonban a cigányok jelentős részét – más országokhoz hasonlóan – a többségi nemzet tagjaiként vették számba. Valóságos létszámuk ezért lényegesen nagyobb a hivatalosan közöltnél, bizonyosan több mint 300 000 főt tesz ki, egyes becslések szerint elérheti az 500 000 főt is, ami az összlakosság 5,7–9,5%-át jelenti.[7]
| No. | Megye | Népesség (2011, fő) | Cigányság lélekszáma (2011, fő, százalék) |
|---|---|---|---|
| 1 | Pozsonyi kerület | 602 436 | 767 (0,1%) |
| 2 | Nagyszombati kerület | 554 741 | 3048 (0,5%) |
| 3 | Trencséni kerület | 594 328 | 574 (0,1%) |
| 4 | Nyitrai kerület | 689 867 | 3987 (0,6%) |
| 5 | Zsolnai kerület | 688 851 | 2264 (0,3%) |
| 6 | Besztercebányai kerület | 660 563 | 15 525 (2,4%) |
| 7 | Eperjesi kerület | 814 527 | 43 097 (5,3%) |
| 8 | Kassai kerület | 791 723 | 36 476 (4,6%) |
Szlovákiai németek[szerkesztés]
A magyarországi németség eredetét korábban ókori és kora középkori korszakokban keresték. Még reneszánsz hagyományok alapján írtak ittmaradt germán törzsekről, melyek átvészelték volna a népvándorlást. A körmöci németséget például kvádokkal hozták kapcsolatba. Később az avarokat "megdöntő" németség töredékeit emlegették, ha másutt nem is, de Pozsony és Nyitra környékén.[8]
A szlovákiai németség legnagyobb része középkori eredetű, őseik mint hospesek érkeztek e területre, főként a bányavidékekre. Germán népcsoportok azonban korábban is lakták e vidéket.
Csehszlovákia kikiáltása után körülbelül 3,5 millió német élt az országban, főként a cseh és morva Szudétavidéken. Szlovákiában több kisebb tömbben éltek, elsősorban a nagyvárosokban, cipszerek a Szepességben, a gründler, a buléner, vagy a mánta dialektust beszélők Alsómecenzéf környékén,[9] krikehájok (Krickerhäuer) Nyugat-Szlovákiában. Egykor a habánok között is voltak német nyelvűek, illetve a zsidóság egy része is német vagy jiddis nyelvű volt. A szepességi szászok száma azonban már a monarchia utolsó évtizedeiben majdnem megfeleződött, s arányaikban is negatív hangsúlyeltolódás történt.[10]
Az első szlovák államban széles körű jogokat biztosítottak a németek számára, megmaradtak érdekérvényesítő politikai és kulturális szervezeteik, illetve német nyelvű kiadóik és lapjaik. Iskolahálózatuk a magyar tömbtől távol eső vidékeken (például a Szepességben) a magyar államnyelv helyett szlovák-német nyelvi orientációjúvá vált (lásd például a késmárki líceumot,[11] illetve 1936-ig a lőcsei főreáliskolát[12]).[13] A magyar állameszme azonban még sokáig pozitívan élt sokak, főként az idősebb generáció emlékezetében. A németség egy része nem tette magáévá a nemzetiszocialista eszméket, és elutasításuk jeleként többen a magyar pártra szavaztak.
Német nyelvű népcsoportok több tömbben éltek a mai Szlovákia területén egészen a második világháború végéig, amikor is egy részük önként elmenekült, nagyobb részüket azonban a potsdami konferencia határozatainak értelmében kitelepítették. A németek közül az 1945 májusától augusztusig tartó csehszlovákiai "wilde Vertreibung" (csehül divoky odsun – vad kiűzés) keretében 750 ezer főt, az 1946–1948 közötti marhavagonokba zsúfolt transzfer során pedig 2-2,2 millió németet telepítettek Németország amerikai, brit és szovjet zónáiba. Mára a magukat németnek vallók száma az országban nem éri el az 5000 főt sem.
Ma létező szervezeteik közül kevés fejt ki aktív, de annál fontosabb tevékenységet, például a Szepességben, vagy Dobsinán. A Szlovák Nemzeti Múzeumnak Pozsonyban az ún. Sunyal kúriában létezik Kárpátnémet Múzeuma, amelyet 1997-ben alapítottak. Elődje a SzNM Történeti Múzeumának 1994-ben alapított részlege volt.[14]
Szlovákiai ruszinok[szerkesztés]
A ruszinok eredetüket tekintve mind a Kárpátokhoz kötődnek: vagy még most is a Kárpátok lejtőin élnek (Kárpátalján, Kelet-Szlovákiában, Délkelet-Lengyelországban), vagy pedig onnan vándoroltak el. Szlovákiában, noha a harmadik legnagyobb nemzeti kisebbség, nyelvi jogaik folyamatosan sérülnek.[15]
Szlovákiai zsidóság[szerkesztés]
Bár a zsidóságra elsősorban vallási szempontból tekintünk, a zsidók már az első Csehszlovák Köztársaságban mint nemzeti kategória is megjelent. Pontos számukat ekkoriban is csak a vallásgyakorlók száma alapján lehet meghatározni, mivel egy részük a cigánysághoz hasonlóan a szlovák vagy a magyar nemzethez asszimilálódott. A népszámlálások során azonban visszaélések is történtek és a magyar vagy német nyelvű zsidóságot akaratuk ellenére önkényesen a számlálóbiztosok a zsidókhoz sorolták be.
Bár az antiszemitizmus a zsidókat történelmük során végig sújtotta, Szlovákia területén az őket ért első nagyobb atrocitások az első bécsi döntéskor történtek, elsősorban a nem honos zsidósággal szemben, mindkét érintett ország részéről. Csehszlovákia szétesése után az első Szlovák állam 1941. szeptember 9-én elfogadta az ún. Zsidó kódex-et, mely után tömegesen szöktek a zsidók Magyarországra. Helyzetük azonban csak ideiglenesen oldódott meg, hiszen Magyarország is elfogadta a zsidókat diszkrimináló törvényeket és az 1944-es német megszállás után megindult gettósításuk és többségüket deportálták. Szlovenszkóból még 1942-ben történtek az első deportálások a harmadik birodalom haláltáboraiba.
A második világháború után egy részük visszatért otthonába, de lefoglalt tulajdonaikat gyakran nem tudták visszaszerezni. Nagytapolcsányban 1945 szeptemberében még pogrom is volt ellenük.[16] Közösségeiket a holokauszt megtörte, s a túlélők többsége külföldre, részben Palesztinába (a mai Izrael területére) emigrált. Ma kb. 6000 személy vállalja zsidó hitét az országban, főként idősek.
Szlovákiai csehek és morvák[szerkesztés]
Cseh- és morvaországi bevándorlók nagyobb számban a Cseh királyság-beli ellenreformáció erősödését követően érkeztek, elsősorban felekezeti okokból (a vallásszabadság végül politikailag győzedelmeskedett Magyarországon a török időkben, még ha rövid időre is).
A következő nagyobb hullám Csehszlovákia létrejötte után következett be, amikor is az 1910-es majdnem 8 ezer cseh anyanyelvűről 1930-ra majdnem 121 ezerre növekedett a számuk (bár hivatalosan csehszlovák nemzetiség létezett) Szlovákia területén. Ezek elsősorban katonák, csendőrök, hivatalnokok, tanítók és telepesek stb. voltak, akik elsősorban a munkalehetőségek és a földosztás miatt érkeztek a területre. Helyzetük azonban a szlovák autonómia, majd a függetlenség kikiáltása után gyökeresen megváltozott. Sokukat visszatoloncoltak, s a testvérnemzetből nyíltan (legalábbis politikailag motiváltan) utált és üldözött lett. 1938 végén már csak 77,5 ezren, 1943-ban már csak 31,5 ezren vallották magukat csehországi származásúnak. Újabb betelepülési hullám a második világháború után következett be, majd a különválást követően mára elsősorban a határos megyei és járási városokban összpontosulnak.
Szlovákiai lengyelek[szerkesztés]
Az első világháborúig a mai Szlovákia területén nem léteztek kulturális-művelődési szervezeteik, mint ahogy iskoláik sem voltak. 1925-ben hozták létre az első ilyen intézményt Lengyel Olvasókör néven Kassán, melyet a lengyel konzulátus munkatársai alapítottak, s könyvtárként szolgált. Emellett létrejött a Lengyel Fiatalok és Barátaik Köre is. 1928-1938 között Pozsonyban is működött Lengyel Kör. 1931-ben szlovákiai felsőfokú intézményeken 2365 lengyel állampolgár tanult. Lengyel Önsegélyező néven diákegylet is létrejött, prágai, brünni és pozsonyi fiókokkal. Pozsonyban a Comenius Egyetem Orvosi Kara mellett működött. 1933-ban megalapították a Lengyel-Csehszlovák Társaságot, 1936-ban pedig létrejött a Szlovák-Lengyel Gazdasági Egyesület Pozsonyban, mely azonban csak egy évig működött. 1945-1991 között semmiféle lengyel szervezet nem működött az országban. 1991 februárjában alakult Turócszentmártonban az Adam Mickiewicz Lengyel Klub. 1994-ben összefogva a pozsonyi és kassai lengyelekkel létrehozták a Lengyel Klub – Lengyelek Egylete és Barátaik Szlovákiában nevű máig működő ernyőszervezetet.
Szlovákiai délszláv eredetű nemzetiségek[szerkesztés]
Történelmileg horvát eredetű népcsoportok Pozsony és Nagyszombat környékén telepedtek le nagyobb számban, de kisebb közösségek Nyitra vármegye nyugati részéig (Erdőháti-alföld) is eljutottak. Délszláv eredetre utalnak a Horváth/Chorvát illetve az -ics és -ovics végződésű családnevek, ezen kívül például Horvátgurab és Horvátjárfalu települések neve, illetve a középszlovákiai nyelvjárás egyes sajátosságait is erre vezetik vissza. Délszláv bevándorlással elsősorban a török korban számolunk, amikor a horvát és szlávóniai nemesség is próbált új védettebb birtokokat szerezni, illetve családi kapcsolatokat kiépíteni a Magyar királyságon belül. A végvárrendszer működésében is fontos szerepet töltöttek be, lásd például Krusich János. Szerb eredetű csoportok elsősorban a Duna vonalán telepedtek le, elsősorban a naszádos katonaság soraiból. A komáromi (c)sajkások mellett, kereskedők is megtelepedtek, s a (c)sajkások áttelepítése (1751) után[17] is fontos rétegét alkották a városnak az ortodox hitűek. Belgrád 1690-es eleste után is több tízezer személy vándorolt a Magyar királyságba, illetve horvát területekre.[18] A horvátok esetében a nyelvhasználat mára elsősorban csak néhány helyen a templomokba szorult vissza, helyi iskolák nyelvhasználatában már a 18. századtól pozíciókat vesztettek. Legtovább Horvátjárfalun mutatható ki horvát nyelvű oktatás, egészen 1947-ig. A délszláv eredetű családok többsége asszimilálódott a környező népességbe. 2021-ben 2001 (967+1034) személy vallotta magát horvát, 1876 (1084+792) pedig szerb nemzetiségűnek.[19]
Szlovákiában működik Horvát Kultúrszövetség, amely a horvát kulturális szervezetek tevékenységét hivatott összefogni.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ A vallási és egyéb kisebbségi csoportokat itt nem tárgyaljuk.
- ↑ Prezentácia prvých výsledkov - Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2011[halott link]
- ↑ Nemzetiségi megoszlás[halott link]
- ↑ 1938-ban a helyzet elmérgesedése ellen több politikai akarat és empátia kellett volna (S. Deborah Cornelius 2015: Maďarsko v druhej svetovej vojne. Bratislava, 107) mindkét részről, ami azonban nem volt meg kellő mértékben egyik félnél sem, és ez végül a tárgyalások elakadását is eredményezte. A reciprocitás elve, egymás kisebbségeivel való zsarolás sem segített a helyzeten (Martin Hetényi 2008: Slovensko-maďarské pomedzie v rokoch 1938-1945. Nitra, 27-28; Simon Attila 2014: Magyar idők a Felvidéken 1938-1945. Budapest, 32-33). A szlovák-magyar viszony drasztikus romlására további bírósági iratanyagok is rávilágítanak, s a nem éppen elszigetelt negatív eseteket a nagypolitika is figyelemmel kísérte. Például Nyitrán 1939. április és május folyamán diákok bántalmaztak magyarokat, mire a helyi rendőrség intézkedett, hogy a későbbiekben ez ne fordulhasson elő (Sallai Gergely 2002: Az első bécsi döntés megítélése a szlovák és a magyar történeti irodalomban. In: Pásztor Cecília (szerk.): „…Ahol a határ elválaszt” - Trianon és következményei a Kárpát-medencében. Balassagyarmat–Várpalota, 142. jegyzet).
- ↑ Szlovákia népessége nemzetiségek szerint - 2011 (angol nyelven). portal.statistics.sk. [2013. november 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. augusztus 20.)
- ↑ https://www.scitanie.sk/en/population/basic-results/structure-of-population-by-ethnicity/SR/SK0/OB
- ↑ Lokális cigány közösségek Archiválva 2007. szeptember 27-i dátummal a Wayback Machine-ben; Lokális cigány közösségek Archiválva 2007. szeptember 27-i dátummal a Wayback Machine-ben; europeer.hu; amarodrom.hu Archiválva 2007. szeptember 29-i dátummal a Wayback Machine-ben; romapage.hu Archiválva 2007. június 21-i dátummal a Wayback Machine-ben
- ↑ Fügedi Erik 1941: A Felvidék településtörténetének újabb német irodalma. Századok 1941, 407-408.
- ↑ adatbank.sk; Ilyés Zoltán: Az 1938-as határváltozás és a felső-Bódva-völgyi németség (Mecenzéf, Stósz) Archiválva 2020. december 30-i dátummal a Wayback Machine-ben; Ilyés Zoltán 2005: Magyar lett most a mántából... Fórum Társadalomtudományi Szemle; ujszo.com; ujszo.com[halott link]
- ↑ https://pangea.blog.hu/2016/11/20/a_szepessegi_szasz_etnikai_terszerkezet_felbomlasanak_kezdete pangea.blog.hu]; Forberger Béla: A szepesi német elem pusztulásáról.
- ↑ Bruckner Éva: Egy elfelejtett magyar elit iskola: a késmárki líceum
- ↑ Szoláry Henriette - Czenthe Miklós: A lőcsei líceum történeti áttekintése
- ↑ Vö. 1922 Iskolai statisztika. Magyar Tanító II, 378-379.
- ↑ snm.sk
- ↑ Ruszin nyelvi jogokat kér számon Szlovákiától az Európa Tanács – Bumm.sk, 2013. december 30.
- ↑ Népszabadság Online; Kortárs 1999 43/3.
- ↑ Komárom szerepe a dunai hajózásban. In: Mácza Mihály 2015: Válogatott tanulmányok - Fejezetek Komárom és Alsó-Csallóköz történetéből. Komárom, 115-116.
- ↑ Sokcsevits Dénes: Mozaikkockák déli szomszédaink történetéből. p. 213.
- ↑ narodnostnemensiny.vlada.gov.sk
Irodalom[szerkesztés]
- Ján Doruľa 2014: O slovensko-nemeckom spolunažívaní v 16.-18. storočí. Bratislava
- Baki Attila 2014: Bars és Hont Közigazgatásilag Egyelőre Egyesített vármegyék zsidóinak története és holocaustja – 1938–1944 (1945). ELTE Budapest
- Miriam Mlyneková 2021: A zsidó kisebbség helyzete az 1. Csehszlovák Köztársaság szlovákiai területén. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2021/3
- Martin Furmanik – Marta Kučerová – Mária Staňová Michalková – Miroslav Števík 2023: Dejiny Nemcov na Spiši