Szerkesztővita:Marton Péter Lajos

Nagy Játszma, Első rész

„Nagy Játszma” (Большая игра, The Great Game) néven ismerjük a brit birodalom és az orosz birodalom közt lezajlott hatalmi, politikai, katonai vetélkedést, amely a XIX.-század húszas éveitől az 1907-es angol-orosz szövetség aláírásáig tartott Közép-Ázsia birtoklásáért. Maga az elnevezés egy bizonyos Arthur Conollytól származott, aki a Brit Kelet-Indiai Társaság (BKT) alkalmazásában állt, mint hírszerző tiszt az 1830-as 40-es években, azonban széles körben Rudyard Kipling: Kim című novellája tette ismertté. A „Játszma” földrajzilag jól behatárolható területek feletti ellenőrzéséért folyt, amely az Amudarja folyótól délre valamint a Khyber-hágótól nyugat, észak-nyugatra húzódtak. A terület neve már közel kétszáz éve úgy szerepel a híradásokban, hogy Afganisztán. Az Eurázsiai régió minden nagyhatalma a történelemben előbb-utóbb elvetődött erre a vidékre, és harc nélkül nem tudott szabadulni innét. Az óperzsa birodalom, Nagy Sándor, az arabok, Dzsingisz kán, vagy a mogulok ereje megméretésre került e tájon és mind nagy áron tudták csak birtokolni hosszabb-rövidebb időre. Ma sincs ez másképpen, amikor a világ legfejlettebb országait tömörítő védelmi szövetség katonái tevékenykednek Afganisztánban. Bízvást mondhatjuk, hogy Afganisztán az eurázsiai szuper-földrész kulcsterülete, amely iránti érdeklődés évszázadok óta folyamatos. Manapság a térség újra felértékelődni látszik, ez sok okra vezethető vissza, amelyek gazdasági, energetikai, katonai és geo-stratégiaiak, ezért egyes kül- és biztonságpolitikai szakértők „Új Nagy Játszmát” emlegetnek napjainkban, habár ez küzdelem tágabb értelemben nemcsak Afganisztán, hanem egész Közép-Ázsia feletti befolyásért folyik. Ez a játszma azonban nemcsak két nagyhatalom között zajlik, hanem sokszereplős, és a gazdasági és politikai dimenzión kívül jelentős kulturális és vallási tényezők is meghatározzák. Ha térképre nézünk, akkor nyilvánvaló, hogy Afganisztán stratégiai helyen fekszik. Az eurázsiai földrész keleti, nyugati, északi és déli keresztútjai futnak itt össze, melyek birtoklása fontos a mai kor nagyhatalmai számára is. Ma egyre gyakrabban felidézett, és újra indulni látszó egykori Selyemút is átszelte a területet kelet nyugati irányba.

Első angol-afgán háború

A Nagy Játszma kezdete1813-ra tehető, amikor az első orosz-perzsa háborút lezáró békeszerződés aláírásánál bábáskodó angol diplomaták felismerték, hogy a Kaukázust elfoglaló orosz csapatok a Kaszpi-tenger keleti partjához kijutva Indiát is képesek fenyegetni. A Brit Kelet-indiai Társaság ügynökei szeme előtt a Khyber és a Bolan hágókon át, - amelyek ekkor India keleti határait jelentették – betörő orosz seregek rémképe jelent meg. Egy ügyes orosz követ az 1830-as évek közepén el tudta hitetni az angolokkal, hogy küszöbön áll az invázió az afgán területek ellen. Válaszul a Brit Kelet-indiai Társaság Kabulban ellen tevékenységbe kezdett, Dost Muhammad emírrel aláírtak egy orosz-ellenes szövetségi szerződést. Az emírt az orosz fenyegetés hidegen hagyta, viszont szüksége volt az angolok segítségére országa részének tartott Peshawar visszafoglalásához (1947 óta Pakisztánhoz tartozik), amit a szikek állama Pandzsáb tartotta ellenőrzése alatt 1834 óta. [[Fájl:Persia 1814.jpg]bélyegképI100px] Az angolok megtagadták a segítséget. Dost Muhammad erre a Kabulba érkező orosz követtel kezdett tárgyalásokat Peshawar visszafoglalásáról. Lord Auckland India kormányzója, így végképp elvesztette a bizalmát az afgán emírrel szemben és az ország megtámadása mellett döntött. 1838-ban az oroszok is megszakították a tárgyalásokat Doszt Muhamaddal és a perzsák mellé álltak, akiknek területi követelésük volt az afgánokkal szemben Herát és környékére vonatkozóan, mivel 1750-ig az a Perzsa birodalomhoz tartozott, és legott ostrom alá vették Herát városát perzsa csapatokkal közösen. Lord Auckland terve az volt, hogy Afganisztánt ütköző állammá teszi, miután meghódítja, ehhez szüksége volt egy megbízható vezetőre, aki kiszolgálja az angol érdekeket. Szundzsa Sah Duráni, akit Doszt Muhammad még 1808-ban űzött el az afgán trónról megfelelő személynek látszott. Ugyanezen év októberében a lord kibocsátotta a Szimla Manifesztumot, amelyben megnevezte a hadjárat okait. Ezek a következők voltak; hozzá segíteni Szundzsa Sah Duráni trónja visszaszerzéséhez, valamint biztosítani India nyugati határait. A manifesztum szerint a hadjárat céljainak teljesülése esetén az angol csapatok azonnal kivonulnak Afganisztánból.

1839 tavaszán elindultak az angol-indiai csapatok, a Bolán hágón átkelve átvonultak Quettán, majd Kandahár után Kabul felé fordultak. A főváros előtt helyezkedet el Gházni bevehetetlen hírében álló erődje, amelyet az inváziós csapatok egy meglepetésszerű támadással foglaltak el, berobbantották a vár kapuját, majd rohammal vették be azt 1839július 22-én. Az erőd bevétele után az angol csapatok örömmámorban úsztak, mintegy kétszáz fős veszteség árán jutottak döntő győzelemhez. A védők 500 fő körüli veszteséget szenvedtek, további 1500 fő esett fogságba. Doszt Muhamad a vereség hírére átadta az afgán seregek feletti parancsnokságot idősebb fiának, majd Bamiánon át Buharába menekült. Szundzsa Sah Durani pontosan harminc év után, 1839 augusztusában, angol segítséggel újra elfoglalhatta Afganisztán trónját. Az angol csapatok novemberben megszerezték Kalat várát a beludzsoktól, akik a Bolán hágón való átkelés előtt több támadást intéztek ellenük. Ezzel a gyakorlatilag biztosítottnak tekintették az Indus nyugati partján túli legújabb hódításaikat. Az eredetileg mintegy 21000 főt számláló támadó erők nagy részét kivonták, 8000 főnyi megszálló csapatokat hagytak hátra. Az gyorsan kiderült, hogy az afgánok nagy többségét sérti az angolok jelenléte. Az sem volt kétséges, hogy Szundzsa Sah Duránit csak az angolok bábjának tekintették.

Amikor a megszálló csapatok parancsnoka Williem Hay Macnaghten engedélyezte katonáinak, hogy családtagjaikat is Afganisztánba hozassák, szándékai szerint a jobb morál érdekében, végképp magukra haragították az ország lakóit, akik ezt a lépést a hosszú távú és folyamatos megszállás bizonyítékaként könyvelték el. Az angolok Kabultól észak-keletre eső Bala Hiszar erődöt választották főhadiszállásul, ami nagy hiba volt. A hely egy mély mocsaras völgyben helyezkedett el, magas hegyekkel körbevéve, ahonnét jól meg lehetett figyelni, hogy mi folyik a falakon belül, de akár tűz alá is lehetett venni a védőket. E mellett a mintegy három kilométer kerületű erőd falain belül túl nagy számú ember tartózkodott, az sem segítette a jobb védhetőséget, hogy a falak körül afgán árusok bódéi és üzletei sorakoztak. 1841 októberében a megszállást ellenző afgán törzsek, a száműzetésben lévő Doszt Muhamad fiát, Muhamad Akbar Khánt választották meg vezetőjüknek Bamianban. Pár hét múlva egy angol tisztet, bizonyos Alexander Burnest és szolgáját megtámadták, majd megölték fényes nappal a kabuli utcán. A brit csaptok nem torolták meg a gyilkosságot, amit a lakosság gyengeségük bizonyítékaként értelmez, és a felkelőkkel kezdtek el szimpatizálni. Napokon belül több támadást intéznek a rosszul felszerelt Bala Hiszar ellen. Az angol parancsnok válaszul tárgyalásokat kezdett Muhamad Akbár Khánnal, akinek a vezíri tisztséget ígérte, ugyanakkor bérgyilkosokat próbált felbérelni a környezetéből a megöletésére. December 23-án, amikor Macnaghten és három tisztje tárgyal Muhammad Akbar Khánnal, annak emberei rájuk támadtak, a tiszteket kardélre hányták, Macnaghten szintén megölték, testét körülhordozták Kabul utcáin, majd a bazár kapujára tűzték. Williem Elphinstone a másik parancsnok felmérve szorult helyzetüket a helyőrség evakuálása mellett döntött 1842. január elsején. A kivonulást öt nap múlva kezdte meg a 16000 ember, melyből 4500 volt katona (közülük 690 angol), a többi a katonák családtagjai, tábori személyzet, valamint a lojális afgánok. A kivonuló csapatoknak ígéretük volt arra, hogy szabadon távozhatnak, azonban folyamatos támadásoknak voltak kitéve, amelyeket nagyobb részt egyszerű zsákmányszerző céllal indítottak ellenük a helyiek.

A tél közepén, hófödte hegyek közt, a Kabul folyóval párhuzamos utat követték egészen a gandamaki-hágóig, ahol már Muhammad Akbár Khán csapdája várt rájuk. A kivonulók nagy többségét a helyszínen megölték, ez az esemény a „gandamaki mészárlás” néven vonult be az angol hadtörténetbe. Néhány száz ember el tudott menekülni, ők Dzsalalabád felé vették az irányt, ahol angol helyőrség állomásozott, közülük a szerencsésebbek fogságba estek. Dzsalalabádot csak egy személy érte el végül Williem Brydon katonaorvos. A hadjáratot elindító Lord Auckland agyvérzést kapott, nem tudni, hogy az események hatására, vagy más okból, Lord Ellenborough-t nevezték ki India új kormányzójává, aki egy rövid hadjárattal zárta le a háborút. Kandahár és Gházni helyőrségekben még állomásoztak ekkor angol csapatok, őket haladéktalanul kivonták. 1842 tavaszán egy angol egység Nott tábornok parancsnoksága alatt Kandaháron át Gházniig vonult, a várat felrobbantotta, majd Kandahár feldúlása után visszavonult. Pollock tábornok a Khyber hágón át Kabulig tört előre a várost elfoglalta, a foglyokat kiszabadította, a híres bazárt felrobbantotta. 1842 nyarán Doszt Muhammad újra Afganisztán ura lett, trónjáról 1863-ban bekövetkező halála tudta csak elmozdítani. A következő bő két évtizedben Afganisztánt a két gyürkőző nagyhatalom nem háborgatta katonailag. Az 1848-49 utáni közép-kelet európai rendcsinálás kötötte le I. Miklós Oroszországát, majd a hagyományos kontinentális erőegyensúly fenntartásában érdekelt Anglia haragját vonta magára, amikor a balkáni keresztények védőjének szerepében tetszelegve a török birodalommal készült leszámolni. 1853-56 közt nyílt háborúba sodródott az angolokkal és a franciákkal, valamint a hozzájuk csatlakozó Szárd-Piemonte-i Királysággal. A háború Oroszországra nézve katasztrofális vereséggel végződött. Az orosz birodalomnak szembesülnie kellett azzal, hogy a bécsi kongresszus utáni tündöklése véget ért, rá kellett ébredniük az oroszoknak arra is, hogy országuk végzetesen lemaradt a XIX.- század első felének ipari-gazdasági és társadalmi fejlődésében. Oroszország korábban meglévő tekintélye egy csapásra elenyészett, miközben a nyugati lapok egyre inkább „népek börtönének” gúnyolták az országot. Természetesen, ha a Nagy Játszma keretein belül közelítjük meg a Krími háborút, és ha eurázsiai hatalmi erőtérben gondolkodunk, akkor nem közömbös, hogy mi történik az Al-Duna és az Indus-folyó között. A térképre pillantva világosan látszik, hogy ez az övezet áll az orosz birodalom és a Nagy Péter óta áhított melegtengeri kijárat között. Hiszen a krími háború is bebizonyította, hogy a Fekete-tenger gazdasági, politikai és stratégiai értelemben csupán a Földközi-tenger zárt öble, amely Dardanelláknál bármikor lezárható, így nem igazi melegtengeri kijárat. A Krími sokk ráébresztette Oroszországot arra, hogy az európai nagyhatalmak nem érdekeltek abban, hogy melegtengeri kijárathoz jutva, veszélyes és kiszámíthatatlan szereplőként felborítsa néhány évtized alatt a hatalmi viszonyokat az egész földgolyón. Anglia számára sem telt könnyen az elmúlt két évtized, saját területén munkásmozgalmi megmozdulások voltak, amelyek ellen néha karhatalmat kényszerül bevetni. Az 1840-es 50-es, 60-as években komoly kihívások érték a számára olyan fontos kontinentális egyensúlyt. A német és az olasz egység létrejötte teljesen átrajzolta az európai kontinens erőviszonyait. A fejlődésbe vetett hite ellenére olyan hatalmakat kényszerült megtámogatni, mint a Habsburgok dunai állama vagy az ásatag oszmán birodalom. Világhatalmi státuszát és liberális berendezkedését kimondatlanul kevésbé szerencsés népek könnye és vére árán tartotta fönn. Indiában lezajlott szipoly felkelés leverése után elérkezett az idő arra, hogy a magángyarmatosítás idejének véget vetve feloszlassák a Brit Kelet-indiai Társaságot, és Indiát koronagyarmattá szervezzék 1857-ben. Ugyanakkor az 1842-es rosszemlékű hadjárat mit sem változtatott azon a tényen, hogy Afganisztánra, mint ütközőállamra volt a brit birodalomnak szüksége ahhoz, hogy az oroszokat távol tartsa Indiától, amelynek új államjogi státusza aligha rettenti el a cárt a dél-kelet felé való terjeszkedéstől az eurázsiai kontinensen. 1865-ben az orosz csapatok elfoglalták a Szirdarja partján fekvő Taskentet, onnét már karnyújtásnyi távolságban volt Afganisztán északi határát jelentő Amudarja (a két folyó közé eső területet, az Amudarja ókori Oxus neve után Transoxániának, hívja a földrajz). A Szírdarja sem tudott gátat vetni az orosz terjeszkedésnek, kisvártatva a birodalom részévé vált az ősi Szamarkand és Buhara is. A rosszemlékű krími háború után a közép-ázsiai terjeszkedésben olyan tehetséges és nemzetközileg is elismert orosz katonai parancsnokok irányították az orosz seregeket, mint például az osztrák gyökerű Konysztantyin von Kaufman, akit a meghódított terület első kormányzójává is kineveztek, de itt aratott győzelmei révén vált híressé Mihail Szkoblejev, aki átkelt csapataival a Kizil-kum sivatagon. Az európai kontinensen az 1875 és 1878 közé eső évek a törökök balkáni hátrálását hozták, az oroszok a keleti keresztények védelmére hivatkozva Szerbia, Románia és Bulgária felszabadításával újra nehéz pillanatokat szereznek angol riválisaiknak. Csapataik már Konstantinápoly elfoglalására készültek, amikor a brit flotta megjelent a Boszporusznál, és meghátrálásra kényszeríttette őket. Az orosz-török háborút lezáró San Stefanóban kötött béke megint csak az angol érdekeket szolgálta, ugyanakkor nem tükrözte a dél-kelet-európai erőviszonyokat, ezzel megágyazott egy várhatóan az egész földrészre kiterjedő konfliktusnak. Szentpéterváron tanultak a krími leckéből, nem kezdtek bele az angolokkal egy kétséges kimenetelű háborúba, hanem Közép-Ázsia felé fordították figyelmüket. 1877-re kijutottak az Amudarja-folyó partjára, így elérték Afganisztán északi határát. A következő évek a Hívai és a Buharai kánságok meghódításával teltek. A két transzoxániai kánságot viszonylag széles önkormányzatisággal Turkesztáni kormányzóság néven a birodalomhoz kapcsolták.

Második angol-afgán háború

1878 júliusának végén váratlan és hívatlan orosz diplomaták érkeztek az afgán fővárosba. Sir Ali Khánt a korábbi emír Doszt Muhamad harmadik fiát ez a diplomáciai akció nagyon kellemetlenül érintette, váratlanul aligha, hiszen az orosz előretörés Közép-Ázsiában köztudomású volt. Várható volt, hogy az oroszok megjelennek Kabulban, az a jobbik eset, hogy diplomáciai és nem katonai síkon tették ezt. Az afgán emíreknek ugyanis kényes egyensúly politikát kellett folytatniuk a két terjeszkedő nagyhatalommal szemben. Hatalmukat csak úgy őrizhették meg, ha béke idején semleges próbáltak maradni, háborúban pedig a kevésbé offenzív fél támogatására számítottak, közben kihasználták országuk idegen seregeknek nem kedvező terepviszonyait. Saját alattvalóik vonatkozásában béke és háború közt alig volt különbség, ennek bizonyságára legyen annyi elég, hogy az 1860-as években Sir Ali Khánnak komoly harcokat kellet vívnia a trónért az uralkodóház férfi tagjaival. Az Emír napokig próbálta lerázni az orosz követeket, azonban végül fogadnia kellett a küldöttséget. Az angolok szinte azonnal tudomást szereztek az oroszok kabuli akciójáról, majd követelték, hogy az emír az ő diplomatáikat is fogadja, akik már úton voltak, azonban a Khyber hágónál lévő Ali Maszdzsid erődnél az afgánok visszafordították őket. Az angolok ultimátumot intéztek az emírhez, amelyben november 20-ig adtak időt arra, hogy Sir Ali Khán magyarázatot adjon a történtekre, valamint, hogy fogadja az angol követet. Az emír november 19-én válaszolt az ultimátumra, mentegetőzött, arra is kitért, hogy fia, a trón várományosa életben van. Erre nyílván azért volt szükség, mivel ismert dolog volt, hogy a fia Mohamed Jakub Khánt apja elleni lázadás szításáért még 1874-ben bebörtönözték. Ez a válasz természetesen nem elégítette ki a brit birodalom indiai helytartóját, az alkirályt, aki három különböző irányból elindította a mintegy 40.000 főt számláló gyarmati csapatokat Afganisztán ellen. Közben Sir Ali Khán az orosz cárhoz fordult segítségért, és a jobban védhető Bamián környékére vonult vissza. Az angol erők két irányból indultak meg Kabul felé, az egyik seregtest az előző háborúból ismer Khyber hágón keresztül. A második seregtest szintén Kabul felé vette az irányt, de a Kurram-hágón keresztül. Délről, pedig a már szintén jól ismert Bolan- és Kodzsak-hágókon át először Quetta, majd Kandahár elfoglalására indult harmadik seregrész.

A támadásnak az első afganisztáni hadjárathoz hasonlóan korlátozott célja volt elfoglalni Afganisztánnak a Hindukus hegységtől keletre eső, termékeny folyóvölgyek alkotta, zömében pastu törzsek által lakott részét, az esetleges kivonulásról majd később döntenek. A Khyber hágót őrző Ali Maszdzsid erőd gyors bevétele után a támadók számára megnyílt az út Kabul felé. A délről támadó egységek Pejwar Kotalnál mértek csapást az afgánokra, utána könnyedén bevették Kandahárt. 1879. február 21-én Mazari Sarifban meghalt Sir Ali Khán, röviddel ezután a már említett fia Mohamed Jakub Khán magát Afganisztán emírjévé nyilvánította. Az angolok és az afgánok között nem sokkal ezt követően megindultak a tárgyalások. Abban, hogy ezek végül az angolok számára sikeresen végződtek, kulcsszerepe volt egy olasz és ír felmenőkkel rendelkező, az angol indiai fegyveres erők állományában tartozó tisztnek, bizonyos Pierre Luis Napóleon Cavagnarinak. Csapattisztként a határ menti harcokban jól kiismerte a pastuk szokásait, harcmodorát, voltak érdemei abban, hogy békét tudott velük kötni a gyarmati kormányzat. Cavagnari, Mohamed Jakub Khánt meg tudta győzni arról, hogy az a támadó gyarmati csapatok kivonulásáért cserébe békét kössön. Május 26-án aláírták a második afgán háború első szakaszát lezáró Gandamaki-szerződést, amely brit függőségbe vonta Afganisztánt. 

A szerződés ellenőrzést biztosított az angoloknak az afgán külpolitika felett, ennek érvényesítésére állandó angol külképviseletet létesítettek Kabulban. A Korram- és a Pisim völgye, a Khyber hágó és a Sibi tartomány fölött teljes joghatósággal ruházta fel az angol gyarmati kormányzatot az egyezmény. Továbbá Afganisztán feletti befolyás megerősítése érdekében kereskedelmi kapcsolatok létesítését irányozta elő, valamint állandó telegráf összeköttetés kiépítését Kabul és Brit-India között. Az Emír számára 600.000 rúpia évi járadékot határozott meg. Az afgánokat kötelezte arra, hogy a hadjárat alatt az angolokkal együttműködő afgán személyek számára büntetlenséget biztosítsanak későbbiekben. Néhány nappal később a Gandamaki-szerződést az alkirály is ratifikálta. 1879. július 24-én, körülbelül egy évvel az orosz diplomáciai küldöttség megérkezése után elfoglalhatta a helyét a Brit birodalom követe Kabulban. A tisztségre a legalkalmasabbnak Cavagnari látszott, akit teljes követségi személyzetével együtt szeptember 3-án lemészárolták az emír hadseregének Herátból váratlanul betörő egységei. Mohamed Jakub Khán, az angolokhoz menekült Indiába. Helyzetét jól jellemezte az, amit Alkirálynak mondott korábban: „Inkább lennék az Ön szolgája és nyírnám a füvet, a kertjében, mint uralkodnék Afganisztánban.” Az orosz fél sem tétlenkedett ezalatt. Amikor hírét vette a Turkesztán orosz kormányzója, hogy meghalt Sir Ali Khán, magához hívatta a Taskentben száműzetésben élő Abdul Rahman Khánt, aki a fia volt a néhai emír fivérének Afzal Khánnak. A kormányzó, arra biztatta Abdul Rahman Khánt, hogy érvényesítse jogos igényét Afganisztán trónjára, keljen át az Amudarján és foglalja el Kabult. 1879 végén Gázi Mohammed Khán robbantott ki Kabul környékén egy felkelést, amit az angolok nagy erőfeszítések árán tudtak csak leverni, miután a felkelők megostromolták Sherpurt az angol csapatok egyik Kabult biztosító erődjét. 1880 márciusában a trónkövetelőként fellépő Abdul Rahman Khán már Észak-Afganisztánban volt. Az angolok röviddel ez után fel is vették vele a kapcsolatot, és kilátásba helyezték a hivatalos elismerését, és a csapataik azonnali kivonását, amennyiben lemond Kandahár és több szomszédos tartomány feletti ellenőrzésről. Abdul Rahman Khán több tárgyaláson vett részt Lepel Griffinnel a brit korona kabuli követével, aki kifejezetten jó véleménnyel volt róla. A brit birodalmi sereg Kandahár környékén állomásozó egységei 1880 nyarán egy megalázó vereséget szenvedtek el. Sir Ali Khán kisebbik fia Ajub Khán, aki heráti kormányzóként szolgált létszámfölényben lévő csapataival kis híján bekerítette és lemészárolta az angol gyarmatai erők egységeit Majvand mellett. A győzelem után Ajub Khán megtámadta Kandahárt is, de a jól megerődített várost nem volt képes elfoglalni csapataival, akiknek a fegyverzete és kiképzettsége sem volt elégséges a sikeres ostromhoz. Ajub Khán személye már korábban is felmerült, mint afgán emirátus trónjára alkalmas jelölt, aki népszerű és rátermett szemben bátyjával, azonban katonai és vezetői képességei a könnyen kezelhető báb szerepkörére nem tették alkalmassá. Ugyanakkor Majvandi győzelme nagymértékben hozzájárult az angol csapatok kivonulásához Afganisztánból 1880 végén. Brit birodalom egyszerűen szembesült azzal a ténnyel, hogy a hozzá képest kicsi Afganisztán stratégiai fontossága ellenére sem éri meg azt erőfeszítést, amelynek árán a birodalom számára veszélytelen ütköző állammá lehetne tenni. Az angoloknak tulajdonképpeni újabb vereségük ellenére volt annyi mozgásterük, hogy Abdul Rahman Khán hatalomba ültetését el tudták érni. Ehhez az új emírnek mindössze a korábban említett Gandamaki-szerződést kellett elfogadnia, amely pontjainak feszes betartását az angolok nem tudták rajta számon kérni a későbbiekben. A második afgán háború végét Kandahár 1881-re átnyúló angol kiürítése zárta le. A későbbiekben Abdul Rahman Khán hatalmát sikeresen konszolidálta, országában elődjeinél sokkal erősebb központi hatalmat épített ki.