Szerkesztő:Vitorla/piszkozat/szoknya

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 870–871. o. ISBN 963-9257-15-X  

szoknya, alj: derékon rögzített női ruhadarab, hossza, bősége a divat szerint alakul. A kőkori sziklarajzok szerint ősi viselet. A Knósszoszban fennmaradt szoborleletek szerint a krétai nők derékban szűk, lefelé harangszerűen bővülő, bokáig érő szoknyat hordtak. A szoknyát a görögöknél a khitón, a rómaiaknál a tunika helyettesítette. Európai változatát, a középkori redőzött, nyaktól térdig érő, övvel megkötött szoknyát mindkét nem hordta. A gótikus női felsőruha (suciene) a 15. században különült el az alsórésztől (ezzel vált önálló ruhadarabbá). Itáliában a 16. század női viseletéhez hosszú, alul bő, derékban szűk szoknya tartozott, amelyhez kezdetben hozzávarrták a rövid, mély, hosszúkás kivágású felsőrészt. Németországban két különálló darabból, az uszályban végződő, díszes felső- és a majdnem földig érő alsószoknyából állt. A spanyol divatban a földig érő, csípőtől lefelé nyitott szoknya látni engedte a lefelé bővülő, szintén földig érő alsószoknyát. Az utóbbit egy kúp formájú, keményvászon alsószoknya – a krinolin előzménye – tartotta. A gazdagok szoknyáit fényűzően, arannyal, ezüsttel, illetve igazgyöngyökkel, drágakövekkel hímezték. E viselet a barokk időszakában Franciaországba kerülve fokozatosan átalakult, a 17. században az egyre szélesebb, harang, majd hordó alakú szoknya már külön tartószerkezetet igényelt. A forma a spanyol „verdugado” helytelen átvétele után kapta a vertugalle ('gall erény'), illetve vertugadin ('erkölcscsősz') elnevezést. A 17. század elején Hollandia polgári szemlélete befolyásolta az öltözködést, eltűnt a szoknya merevsége, a derék magasabbra került, a megfelelő sziluettformát pedig alsószoknyákkal alakították ki. XIV. Lajos idején a szabás változatlan maradt, a gazdag díszítésű szoknyát összevarrták a felsőrésszel, a legfelső szoknya elöl, középen nyitott volt. A rokokó kezdetét jelentő régence-stílus idején ismét népszerűvé váló – eredetileg Angliában megjelenő – abroncsszoknyát (panier) halcsonttal merevítették. A rokokó elegáns dámái hatalmas, a korábbi kúpformánál sokkal szélesebb harangszoknyat hordtak, amely kiemelte a fűzővel karcsúvá tett derekat. A 18. század elején megjelenő és a francia forradalomig változatlan típus vázát általában öt, pamut, viaszosvászon vagy selyem alsószoknyába varrt abroncs alkotta. Érvényesült rajta a változatos díszítés, az anyagok (selyem, brokát) pompájának hangsúlyozása. A század végének óriási méretű szoknyáit elborította a hímzés és a csipke. Ezek a szoknyák a 18. század klasszicizáló szemlélete, illetve a kontinens öltözködését egyre inkább meghatározó, a célszerűséget szem előtt tartó angol divat térhódításával tűntek el. A francia forradalom alatt népszerű à la grecque öltözékének jellegzetes női ruhadarabja az ingruha (chemise) volt. A restauráció korában a rövidebb, boka fölött végződő szoknya hengeres formát kapott. A romantika idején e típust a visszatérő kúpos változat szorította ki. A 19. század közepén a fényűző Bourbon-udvar ismét felelevenítette a rokokó abroncsszoknya divatját, az acélkarikákkal kialakított, bő krinolint szűk fűzővel viselték. Az 1870-es években szorította ki a szűk szoknya. A korabeli, halcsonttal vagy dróttal merevített ún. cul de Paris különös, deréktól kidomborodó sziluettjét a turnűr biztosította. A századforduló változatos párizsi divatjában nagy szerepe volt az haute couture felvirágzásának. A szecesszió ún. reformöltözködése nyomán, az egyszerűség jegyében a nem túl bő, földig érő szoknya volt általános. Az első világháború időszakának különlegessége, hogy a költséges, rövid, krinolinszerű szoknyák voltak divatban. Az 1910-es években a szoknya rendkívül szűk lett, a járást csak megrövidítése tette lehetővé. A rövid szoknya divatja az USA-ból került Angliába, majd Párizsba, a kényelmes, célszerű, egyszerű öltözködés az 1930-as évekre vált általánossá. A második világháború után a new look (Ch. Dior), majd az 1960-as években a miniszoknya (Mary Quant) hozott döntő változást.

Magyarországon a szoknya a 16. században még a felsőrésszel egybeszabott női felsőruha. Volt ujjas és ujjatlan, azaz vállas változata, amelynek karöltőjébe esetenként szalaggal befűzött vendégujjat is illeszthettek. A 17. században kezdődött a ruha felső- és alsórészének kettéválása. A nyugati típusú vállhoz általában tölcsér alakú, cikkekből szabott, a magyar vállhoz téglalapból ráncolt szoknya illett. Rövidebb-hosszabb, bővebb-szűkebb változatában ez a típus vált általánossá a magyar népviseletben is. A gyakran házilag szőtt vásznakból vagy gyolcsból, könnyű importanyagokból házilag vagy falusi varróasszonyok által készített változata a [[rokolya[[. A 18. századi, elöl az alsószoknyát láttatni engedő, a derékpántba visszatűrt, felszúrt viselet emlékei Magyarországon is fellelhetőek. Az erdélyi, torockói vagy mezőségi felakasztós fersing, még inkább a kalotaszegi muszuly őrizte legtovább. A magyar népviseletben csak szórványosan, pl. a moldvai csángóknál fordult elő a lepelszoknya használata.


Néprajzi Lexikon Főszerkesztő: Ortutay Gyula V. kötet (Szé-Zs) Akadémiai Kiadó, Budapest 1982, 72-74. o.

szoknya

derékra erősített, onnan szabadon lógó, a két lábat együtt takaró, alul nyitott ruhadarab. Kőkori sziklarajzok óta ismert. Természeti népeknek gyakran egyetlen ruhadarabja, közvetlenül a testen viselik. Európában a többrétegű öltözködésben már kifejezetten női felsőruha szerepet kap. Az alatta viselt hasonló formák (→pendely, alsószoknya) eredetileg fehér vászonból vagy gyolcsból készültek és sok helyen a felső szoknya is fehér marad (akár tüllből) a 20. sz.-ig: Sárköz és vidékén, Felvidéken, palócoknál, Erdélyben több etnikai csoportnál.

Az egybeszabott gótikus ruhát a 14. sz.-tól kezdve felváltja a mellénnyel és az 1 vagy 2 vállpánttal rögzített szoknya. Gyakran elütő a szoknya és a mellény kelméje (női →mellény). A mellényes szoknya a 19. sz. első felében Ny-Európában és Mo.-on a parasztviseletekben ünnepi, később hétköznapi vagy alsóruha volt. A 20. sz.-ban jobbára csak a Felföldön és Erdélyben viselik. Sok helyen azért hordják, hogy a sok és nehéz többi szoknyát megtartsa a derékon. Másutt a természetes derékvonalnál alacsonyabban vagy magasabban segíti rögzíteni a szoknyákat a mellény (→bényi viselet, →kapuvári viselet).

Európában a 16. sz.-tól jött divatba a derékban teljesen elvágott, valóságos kétrészes öltözék. (Ez azonban térben és időben azóta is váltakozhat és keveredhet az egybeszabott öltözékekkel, a parasztviseletekben is.)

A szoknya kezdetlegesebb fokon még egyetlen felsőruha, a rétegződés megindítója. Ilyen a lepelszoknya (kerekítő), a →moldvai csángó viseletben: sima téglalap alakú, színes házi gyapjúszőttes, amit alkalmanként az ing fölött az alsótestre csavarnak, szőttes övvel felerősítenek.

A valóságos szoknya az európai népviseletek reneszánsza óta megmerevedett hagyományos formájában 3–4, bőszoknyás viseletekben 5–6 vagy több egymás mellé varrt hengerpalást. Nevezik szórványosan rokolyának. Erdélyben fersingnek, Kalotaszegen bagaziának vagy →muszujnak, D-Dunántúlon biklának vagy kebélnek, ÉK-en kabátnak. A magyarban általános szoknya neve a szlávban posztót jelent és utal a 16–18. sz.-ban nálunk is általános kelméjére. Azóta mindenféle gyapjú-, pamut- és selyemszövet, mindenféle színben, sokféle, főleg szórt, apró mintával (gyárilag nyomott vagy szőtt virágok, esetleg kézi hímzéssel utánozva) szolgálhat a szoknya alapanyagául. Rendszerint köténnyel viselik a szoknyát s az elülső, nem látható szél hitványabb anyagból való, mint a többi. A parasztszoknyák általában ráncoltak. Korcos, összehúzós szoknyát viselnek D-Mo.-on (ami formailag azonos az egyszárú férfi gatyával). A derékpántba rögzített ráncú szoknya országszerte általános: Erdélyben lerakott ráncokkal hagyományos, másutt az apró álló ráncokat az I. világháború táján váltották fel a nagyobb, lerakott ráncok. Helyenként hullámos (nem éles) keményített ráncokat csinálnak. A szoknya kívánt esésvonalát elősegíthetik az aljába belülről varrt fodorral (bényi viselet, →mezőkövesdi matyó népviselet) és az alája felvett alsószoknyákkal. A szoknya alján belülről varrt, 5–10 cm széles piros vagy más színű szegély szinte általános. Inkább csak a Felföldön és a Dunántúlon szegik kifelé is 1–2 ujjnyi szélesen piros, esetleg fekete, kék vagy zöld kelmével a szoknyát. A kimenő szoknya egyik varrásába bevágott zseb is kerülhet. Az ünnepi szoknya alsó széléhez közel, néhány sor színes szalagot és gyári sujtást szokás felvarrni, ezek adják meg helyi jellegét és parasztosságát. A szoknya sokszor elöl végig nyitott, alkalmilag összetűzhető vagy kapcsolható. Máskor csak hasítékot hagynak, amit madzaggal, kapoccsal, a 20. sz.-ban már sokszor gombbal zárnak.

Polgáriasabb viseletekben csípőnél testhezálló, harangszabású szoknya is előfordul a 19. sz.-ban is. Szórványosan (főleg a 20. sz.-ban) egy darab keresztben vett kelméből is varrnak szoknyát. Ilyenkor vagy kiadja a szoknya hosszát a kelme szélessége, vagy alsó harmadát fodorszerűen külön toldják hozzá (vágott szoknya, hasonló a székelyek csíkos szoknyája).

A szoknya viselője lábszárát nagyrészt vagy egészben takarta a köznépnél is a 18. sz.-ig. Az ilyen hosszú szoknya azóta városias, polgárias szintet jelent (pl. →debreceni viselet). Karcsúsító szerepű a hosszú szoknya (pl. a mezőkövesdi matyó népviseletben). Néha bőszoknyás viselettel társul, pl. Őrhalom környékén, a hosszúszoknyás viselet. A rövidebb, a lábszárat nem vagy alig takaró szoknya viselete Eger táján a 19. sz. közepén kezdődött és a századfordulóra főleg a palócoknál volt jellegzetes. Együtt jár a szoknyák számának gyarapodásával rövidülésük, főleg a 20. sz.-ban (rövidszoknyás viselet).

Esőben, havazáskor a parasztok a szoknyát hátulról felcsapják a fejükre. Ha vízben állva dolgoznak, akkor felgyűrköznek: madzaggal csípőn körülkötik és fölötte kissé felbuggyozzák a szoknyát, hogy rövidebben lógjon az alja. Helyenként állandósult eleme is lett ez a viseletnek. Máskor csak kétoldalt tűzik fel a szoknyát, ill. egy oldalon a lepelszoknyát, betűrve a szoknya, ill. a kötény kötésébe. Ez az eredetileg munkavégzés és járás-kelés közben végzett öltözékmódosítás a 18. sz. végén és a 19. sz.-ban Mo. legtöbb táján, Ny-Dunántúlon és az Alföldön is megvolt. A 20. sz.-ra már csak a Felföldön és különösen Erdélyban maradt jellegzetes, továbbá az É-i Kárpátok többi népénél és szláv szomszédainknál. Helyenként, Mezőkövesden és Sárközben a 19. sz.-ban, Kalotaszegen a 20. sz.-ban is, az ünneplőnek része lett a felakasztott, felszúrt szoknya. Ez a viselésmód a gótika óta ismert, a 17. sz.-i úri divatban is alkalmazták.

Irod. Fél Edit: Magyarországi ujjatlan felsőruhák (Népr. Ért., 1936); Gáborján Alice: Adatok a tardi „felszúrt” szoknyaviselethez (Ethn., 1948); Davenport, M.: The Book of Costume (New York, 1962); Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969); Szabó T. Attila: A felimeg, a fersing és rokonságuk (A szó és az ember, Bukarest, 1971).