Szerkesztő:Tmsk.drk/próbalap
 |
Ez a szerkesztői lap most épül, még dolgoznak az első verzión! |
A a művésznő családneve Üemura, keresztneve Tsune, felvett művészneve Sóen.
Üemura Tsune (1875 áprili 23. – 1949 augusztus 27.), ismert művésznevén Üemura Sóen(上村 松園) a Meidzsi korszak Taisó és korai Sóva időszaka alatt tevékenykedő festőnő volt. Sóen első sorban a nihon-ga stílusú "bidzsin-ga, azaz gyönyörű nők" festményeiről ismert, bár számos más művet készített történelmi és hagyományos japán témákról is. Sóen-t a bidzsin-ga műfajának egyik fő újítójaként határozzák meg, annak ellenére, hogy a művésznő gyakran vette alapul a japán nők hagyományos szépségideálját, és annak megfelelően ábrázolta őket. Sok kritika érte a bidzsin-ga stílust a Taisó-korszak idején, ugyanis Sóen azért küzdött nagyon keményen, hogy feltárja és bemutassa a nők háttérbe szorított szerepének problémáját Japánban. A Tokugava vagy Edo időszak idején a nőket alacsonyabb osztályú polgárnak tekintették, és Sóen bidzsin-ga műfaja gyakran tükrözi ezt a helyzetet a női alakok ábrázolásánál. A Taisó-korszakban a nők számos előrelépést tettek a japán munkaerő piacon, a művészetek pedig egyre népszerűbbé váltak az elit körökben, ezek a folyamatok pedig megnyitották Sóen sikerhez vezető útjának kapuit. A művésznő számos elismerést kapott Japánban a kulturális hivatal első díjazottjaként, és a császári udvartartás hivatalos művészének választották. 1949-ben halt meg rákos betegségben, alig egy évvel azután, hogy átvehette a kulturális díjat.
Életrajz[szerkesztés]
Üemura Sóen Simogjo-ku-ban, Kiotó-ban született, egy teakereskedő második lányaként. Két hónappal az apja halála után jött világra, így anyjával és nagynénjeivel együtt egy csak nőkből álló háztartásban nőtt fel. A festőnő édesanyja teaboltjához a művészi japán tea-szertartásainak köszönhetően kifinomult és kulturált vendégkör társult. A 12 éves korú Sóen már gyermekként jelentős képzettséget mutató emberi alakokat rajzolt. 15 éves korában kiállításra kerültek az alkotásai és hivatalos művészeti versenyeken díjakat is nyert, valamint számos megrendelést is kapott. Megszállottjává vált Hokuszai műveinek, azaz az ukijo-e fadoboz nyomtatás technikájának. Édesanyja támogatta művészi pályafutását, ami ebben az időben meglehetősen szokatlan volt, és bár voltak sikeres kortársai, mint például Ito Soba (1877-1968) és Kadzsivara Hiszako (1896-1988), a nők még mindig nem lehettek teljes értékű résztvevői az elismert közművészetnek. A japán esküvői hagyomány szerint, különösen a felsőosztályú szakszervezetek között, a menyasszonyok konrei csódo-t (menyasszonyi bútorkészlet) kaptak, amelyek általában művészeti kellékeket, például ecseteket és festéket tartalmaztak. Ezen eszközök megléte sok nőt arra ösztönzött, hogy magán hobbiként folytassa a festést, a nyilvánosságtól elzárkózva. A művészetek formális oktatásának hiánya miatt, csak néhány nő tudott kitörni, képzett szakmai karriert építeni. A nők, akik az apjuk vagy férjeik által professzionális művész társaságában élhettek, lehetőségük volt képességeiket az iparművészetben fejleszteni, bár e nők közül is csak kevesen kaptak tényleges elismerést a mentoraiktól.
Sóen-t a kiotói prefektúra festészeti iskolájába küldték, ahol a kínai stílusú tájfestő Szuzuki Sóen (1849–1918) kezei alatt tanulhatott. Elkezdte tanulmányozni a Kanó és Szessú iskolák festészeti stílusait is. Szuzukit pedig annyira lenyűgözte a fiatal lány tehetsége, hogy elismerése jeléül saját művésznevének első kandzsiját a nevéhez adta. Ekkor vette fel az Üemura Sóen nevet. Tanítója még azt is lehetővé tette neki, hogy a saját stúdiójában a figurális festészet után való vágyódását is megélhesse, annak ellenére, hogy az iskola hagyományos tanítási módszere nem tette lehetővé, hogy a diákok ezek után még hosszú évekig figurális gyakorlatokat tanulhassanak. Ez kivételes áttörést jelentett abban az időben. Ám egy ideig azonban a hírnevét megrontotta az a gyanú, hogy a fiatal művésznő viszonyt folytatott a tanárával, ami valószínűleg igaz lehetett, ugyanis nem sokkal később életet adott egy fiúgyermeknek ( Üemura Sókó festőnek), akit egyedülálló anyaként nevelt fel. Később született egy lánya is, és előző gyermekéhez hasonlóan nem derült fény az apa személyére.
1894-ben a művésznő Kóno Bairei tanítványa lett, később pedig Takeucsi Szeihó utódjává vált. Első helyi díját 1898-ban nyerte a kiotói Új és Régi Művészet kiállításon. ("Sinko Bidzsutsu Tenrankai" vagy "Sinkoten"). 1900-ban nyerte meg pályafutása első nemzeti díját a Japán Képzőművészeti Akadémia (Nihon Bidzsutsu In) Japán Festészeti Egyesülete (Nihon Kaiga Kjokai) által támogatott kiállításon. Később 1907-től a kormány által szponzorált Bunten kiállításokon bemutattott és értékesített a munkáira koncentrált. A Négy Évszak Csodája festményét Connacht hercege vásárolta meg, aminek köszönhetően 15 éves korában hírességgé vált. Sóent a japán kormány röviddel ezután felkérte, hogy az 1893-as chicagói világkiállításon számos más kiemelkedő művésszel együtt képviselje az országot, akik mind idősebbek voltak nála, és a legtöbben Tokióból származtak. Sóen ekkor megfestette a Négy Évszak Csodája egy változatát, amiért díjat is kapott. Aművésznő egy idő után felhagyott a hagyományos művészeti képzésekkel, hogy saját maga új technikákat és stílusokat dolgozhasson ki. A hagyományos No-dráma témái és elemei gyakran megjelentek műveiben, de inkább a gyönyörű nőkről (bidzsin-ga) készült képek domináltak a munkájában, de mondhatni a No és a nők téma összeforrt egyetlen kompozícióban.
1917-től 1922-ig visszavonult, és több évig elutasította a kiállításokon való részvételt.
1924-ben a Császári Képzőművészeti Főiskola negyedik kiállításán visszatért a művészet világába egy újabb festmény (Joki Hime, Joki hercegnő) bemutatásával. A festmény jelenleg a Narában lévő Sóhaku Művészeti Múzeumban tekinthető meg.
Sóen az 1930-as években megalkotta élete leghíresebb műveit, mint például A Tavasz és Az Ősz-t (1930), Dzso-no-mai-t (1936) és Szosi-arai Komacsi-t (1937). Ezen művek közül sok, különösen a Dzso-no-mai, ma már a legnagyobb mesterművei közé tartoznak. Úgy vélik, hogy a Dzso-no-mai festmény modellje nem más, mint a művésznő lánya, aki egy magabiztos és méltóságteljes hölgyként jelenik meg, erős narancssárga kimonóban, halvány felhőmintás szegélydísszel. A Dzso-no-mai és a Szosi-arai Komacsi ihlette a Nó színházat. (A Dzso-no-mai egy tánc neve, amelyet egy Nó-színdarab bevezetésében mutatnak be, és a Szosi-arai Komacsi pedig egy teljes színdarab címe a Heian-kori költőről, Ono no Komacsi-ról elnevezve.) Sóen-t kifejezetten inspirálták a Nó színház női karakteri. Fontos megjegyezni, hogy a Nó színházban férfiak játszottak minden szerepet, beleértve a női karaktereket is. Mindennek ellenére a Sóen női modellt használt, hogy újjáépítse a munkáinak jelentőségét, ami tökéletesen bemutatja magához a női léthez való hozzáállását a művésznőnek. Mindkét festményt erős fennkölt érzés jellemez, nagy központi alakkal és üres háttérrel. A színek használata gondosan megtervezet, a ruhák, tárgyak és világos felületek jól láthatóan elkülönülnek a negatív háttértől.
1941-ben Sóen lett az első női festő Japánban, aki meghívást kapott a Császári Művészeti Akadémiára. 1944-ben kinevezték a Birodalmi Udvartartási Ügynökség bírósági festőjévé. A második világháború alatt Sóen a nacionalizmus eszméjét támogatta olyan művekkel, mint a Késő Ősz, ami a háborús feladatit ellátó gyönyörű nőt ábrázolja. Előrehaladott kora ellenére a japán kormány meghívására propaganda célok vezérletével elutazott a kínai háborús övezetbe, hogy bizonyítsa honfitársainak, hogy minden úgy történik, ahogyan kell. Számos műve ebben az időszakban, beleértve az Alkonyatot (1941), a Tiszta Napot (1941) és a Késő Őszt (1943), a mindennapi teendőiket végző munkás nőket ábrázolja, akik életerőt és magabiztosságot sugároznak. Az 1930-as évek munkáihoz hasonlóan, Sóen a negatív tér technikát alkalmazza, aprólékosan kidolgozott részletekkel, szép, tiszta vonalakkal és kellemes színhasználattal. Mivel a háborús helyzet egyre fokozódott, 1945 februárjában Kiotót evakuálták, így Sóen Nara külvárosába kényszerült.
1948-ban ő lett az első nő, akit tagjává avatták Japán Kulturális Rendnek. Sóen Dzso no mai munkája volt az első olyan nő által festett alkotás, amit a Japán Kultúrhivatal (bunkacsó) kulturális örökséggé avatott.
Filatélia[szerkesztés]
Üemura Sóen műveit a japán kormány kétszer választotta meg postai bélyegek témájának:
- · 1965: Dzso no mai, az 1965-ös filatéliai hét emlékére
- · 1980: Anya és gyermeke, a Modern Művészet sorozat részeként
2000-ben Üemura Sóen maga képezte a postai bélyeg tárgyát a Japán Posta Kulturális Vezetői Sorozat alatt.
A Gyönyörű Nők[szerkesztés]
2017-ben Sóen négy nagyobb műve az "Üemura Shóen és a Bidzsin-ga, a Gyönyörű Nők Festmények" két hónapos (2017. augusztus 29. - 2017. október 22.), a Jamatane Művészeti Múzeum és a Nikkei Egyesület által szervezett kiállításán is szerepelt: Az Illatos szépség, Az Irodalom és Történelem Híres Női Alakjai, Maiko és Gésa, és A Múlt és Jelen szépségei. A kiállítás első felében Sóen alkotásai kaptak kulcsfontosságú szerepet a kiállításon, a második felében pedig további festők alkotásait mutatták be.
Annak ellenére, hogy Sóen művei a gyönyörű nők koncepcióról ismertek (ukijo-e szépségportrék), Sóen állítólag azt mondta: „Soha sem kezdtem hozzá egy munkához olyan gondolattal, hogy ez egy remek festmény lesz, amíg az ábrázolt nő szép. Az én komoly reményem az, hogy minden munkám olyan, mint az üde tisztaság és az illatos drágakő, a vulgáris jelleg legapróbb jelenléte nélkül.”
Sokan tisztelik Sóent a japán nők jogaiért folytatott mozgalom harcosaként és művészként is, és nem csak, mint női művészt. Sóen idején a japán művészet stílusában és befolyásában is megváltozott. A nyugati olajfestés technikája futótűzként terjedt és hatalmas népszerűségnek örvendett a japán művészek körében, Sóen azonban ragaszkodott az ásványi pigmentek, az ivaenogu és a japán stílusú témák használatához. Festményei a hétköznapi nőket, és a Nó színház női karaktereit ábrázolják, de munkáinak többsége a nők bájának és finomságának apróságait és alkotóelemit mutatják be.
Egy Hóviharral Szemben Sétáló Nő (1911) című fetménye egy drámai akciójelenet ábrázol, ami egy olyan nőt jelenít meg, aki nem engedelmeskedik a vihar akaratának és nem alkalmazkodik annak hatalmához. Sóen munkái a nők csendes, de annál nagyobb erejét az érzelmek finom ábrázolásán keresztül mutatja be.
A festőnő stílusát bírálat is érte, mégpedig a női karakterei porcelánbabákhoz való hasonlósága miatt, a valódi, hús-vér nők ábrázolása helyett.
Sóen hozzájárult ahhoz, hogy a nyilvánosság az ő művein keresztül szemlélhesse a nők művészetét.