Szerkesztő:Milei.vencel/Ch
A kínai építészet olyan építészeti stílust mutat be, amely évezredek alatt alakult ki Kínában, mielőtt elterjedt az egész kelet-ázsiai építészet befolyásolására. A stílus a korai császári időszakban történő megszilárdulása óta a kínai építészet szerkezeti elvei nagyrészt változatlanok maradtak, a fő változások csak a díszítő részletek. A Tang-dinasztiától kezdve a kínai építészet nagy hatással volt Japán, Korea, Mongólia és Vietnam építészeti stílusaira, és változó mértékben befolyásolja Délkelet- és Dél-Ázsia építészeti stílusait, beleértve Malajziát, Szingapúrt, Indonéziát, Thaiföldet, Laoszt, Kambodzsát és a Fülöp-szigeteket.[1][2][3][4][5]
A kínai építészetben a térgazdálkodásban és a technológiában ugyanazok a jellemzők fordulnak elő a magánházaktól a palotákig és templomokig.[6] Az építészet legismertebb és legjellegzetesebb példái az íves tetők, a pagodák, az udvari házak és a 6000 kilométer hosszú Nagy Fal.
[szerkesztés]
Az ősi kínai építési rendszer szerkezeti anyaga kizárólag a fa volt és a faanyag és a faszerkezet felhasználásával olyan szerkezeteket tudtak létrehozni, mely a fa technológiai tulajdonságainak legtökéletesebben megfelelt, miközben szerkezetben igyekeztek magának a fának elágazásait és alakját utánozni. Az épületek favázzal és faoszlopokkal készültek, a falak teherhordó szerkezetet nem képeztek és csak az egyes helyiségek elválasztásának céljára szolgáltak.[7]
A faszerkezet célszerű felhasználásának generációkon keresztül átöröklött tapasztalatait felhasználva, a régi Kína építészei a támasztóoszlopok tetején olyan szerkezetek sorozatát alkalmazták, amelyek a tetőgerendázatot, valamint magának a tetőnek jellegzetesen nagy mértékben túlnyúló részeit támasztották. Jellemző a kínai építészetre ez a különösen hatalmas tetőzet.
Az ókori építőmesterek fakonzerváló festést is nagymértékben alkalmaztak, melynek sokszínű dekoratív alkalmazásánál a legmerészebb szín- kombinációk találhatók. A mennyezetek és frízek rajzai végtelen variációkat mutatnak. Ragyogó hatásokat tudtak a sima tetőcserepek helyett alkalmazott zománcos cserepekkel elérni és annak ellenére, hogy az ókori kínai építész a színek használatában vakmerő volt, az összhatás mindig rendkívül harmonikus maradt.
Minden strukturális elem egyúttal dekoratív elem is és a kínai faanyagot alkalmazó építészetben dekoráció és struktúra a legtöbb esetben harmonikus egésszé olvad.
A klasszikus kínai alaprajz a ház vagy épület független termeinek során épül fel, melyeket egymással verandaszerű folyosók kötnek össze és legtöbb esetben kertet zárnak be. Az épületet és kertet egy egységben tervezték. A kínai építészeti rendszer alapjai már az időszámítás előtti XV. században kialakultak.
Ennek a monumentális építészetnek legkiemelkedőbb példái a világhírű pekingi paloták, de hasonló ragyogó műemlékeket találunk a birodalom egész területén.
A kínai építészet sok ezer éven keresztül megőrizte különleges, folyamatos és nemzeti jellegét. Másrészt azonban készséggel hajlandó volt kívülről jövő behatásokat átvenni, mellyel művészetét — nemzeti jellegének megőrzése mellett — gazdagabbá tette. Legjobb példa erre a kínai budhista és izlam építészet. Abban a pillanatban, amikor az imperialisták Kínát megszállották, ezt a békés, természetes kulturális fejlődést a brutális erőn alapuló behatás kiszorította. Pökhendiségükben lenézték és elpusztították az ősi kínai városok eredeti stílusát és színeit. A kínai építészet függetlenségét, egyéniségét elvesztette és ideológiailag, művészileg mélyre süllyedt. Új műszaki eljárásokat és anyagokat vezettek be, de a nagyvárosokban sok évtizeden keresztül kizárólag nyugati stílusban épült épületeket emeltek.
A felszabadulás a kínai építészet helyzetében forradalmi változást okozott. Ma minden kínai építész kivétel nélkül az új Kína, az új építészet és az új demokrácia megszilárdításának aktív résztvevője. Ennek a feladatnak jelentőségét nem minden építész ismerte fel azonnal. Idejétmúlta megszokásból, a hatalmas méretű építkezési lehetőségeket először csak egyénieskedő képességeik, vagy kedvenc elméleteik igazolására szolgáló jó alkalomnak tekintették. De rövid időn belül komoly kérdések merültek fel. A nagyszámú új épületnek a kínai városokban való megjelenése azokat kétségkívül megváltoztatja. Milyen anyagokat használjanak? Milyen szerkezeteket, stílusokat, formákat alkalmazzanak ? A tervszerűtlen építkezés már nem volt megengedhető és így sor került arra, hogy a Kínai Népi Politikai TanácsadóKonferenciaközös programmja által, a kulturális és művészi irányzatok elvi szempontjai tisztázást nyerjenek. A programúiban lefektetett politika, a Mao-Ce-Tungelvtárs által nyilvánított új demokratikus kulturális és művészi politikával azonos. Ezek szerint az új Kína kultúrájának, és ezen belül az építészetnek is feltétlenül ,,. .. nemzetinek kelt lennie, melyminden imperialista elnyomásnak ellenáll és kihangsúlyozza az új Kínanemzeti méltóságát és függetlenségét”.
Az építőművészetben is megtaláljuk É.- és D.- Kína különbözőségét. É.-Kína lösz talaja az építőművészet formáiban is megtalálta a maga kifejezését. D.-Kína viszont a bambuszt és az őskori cőlöpépület néhány jellemző formáját adta a kínai építkezéshez. Oszlopfő helyett két gyám ágazik el az oszlop felső részéből. A Hán-korszak- ban szövésminták voltak a falak leghasználatosabb ékítményei. Az épületek fedele nagy és nehéz. Négy sarka legtöbbször fel- hajlik. A kínaiak rendkívül szeretik épületeiket színezni ; tégla-és kőépületeik színes dísze a mázas burkolat. A tornyoknak fontos szerepük van a kínai építkezésben. A toronyból alakul ki a kínai építészet sajátos típusa, a pavillon s a pagoda. Az építészet egyik főtípusa az oszlopokon nyugvó fedél, a csarnok a templom rendes formája. A kínai építőművészet leghíresebb emlékei : a húnok ellen emelt nagy fal ; az 1280-ból származó csász. palota Pekingben, s az Ég temploma, a dzsöhoi (Jehol) lámatemplomok stb. [8]
Lényegében mindig megtartja a fa- építésnek szerkezeti törvényeit. Dominál benne az aránylag igen nagy ” tető és az erősen kiugró ereszes fedél. A fedelek sarka erősen fölfelé hajlik. Az egyházi építésben indiai hatásra kifejlődik a sokemeletes pagoda. Jellegzetességei a kínai építészetnek még a kerti pavillonok, a díszkapuk és a különösen szerkesztett hidak. Nagyon szeretik épületeiken a színeket is alkalmazni és az épületek falait közönséges festéssel, lakk- v. színes porcellánlemez-borítással teszik tarkává.[9] Építészetüknek nevezetesebb emlékei a húnok betörései ellen épült nagy fal, a pekingi császári palota, a mandzsu-sírok Si-Singben, a császári nyári palota épületcsoportja Peking mellett, a nankingi porcellántorony és a császársírok ötrészes nagy kapuja Pekingben.
[szerkesztés]
Homorított tetők kecsesen felhajló ereszekkel, zománcos, díszített cserepek, különféle tetődíszítések, bonyolult dúcolások és tágas belső terek - ezek a kínai monumentális építkezéseknek, a templomoknak, palotáknak és pagodáknak összetéveszthetetlen jellegzetességei, amelyek évezredek alatt alakultak, és végül is egész Ázsiában hatással voltak az építőművészetre. Az Óvilág más építészeti rendszereivel ellentétben a kínai rendszer 2000 éven át megőrizte eredeti jellegzetességeit. Különféle tető- és tartószerkezetei alkalmasaknak, alkalmazhatóknak bizonyultak a legkülönfélébb környezetekben is Közép-Ázsia sztyepjeitől Dél-Kína szubtrópusi vidékeiig. A stílus ezen egysége tulajdonképpen a változatos formák gazdagságában fejeződik ki. A kínai építészettel foglalkozó egyes művészettörténészek szerint ezek a formák a Tang-dinasztia korában (i. sz. 618-907) érlelődtek ki, teljes fejlettségüket a Szung-dinasztia alatt (960-1279) érték el, majd az őket követő korokban lassanként megmerevedtek.[10]
Tou kung[szerkesztés]
Az ősi Kína építményeit gerendákból ácsolták, és felfelé ívelő tetőzetük az építészet alapvetően fontos elemévé vált. A nyugati építmények szerkezeteivel ellentétben a kínai épületek tetőzetét inkább oszlopok, és nem a falak tartják. Ezt bonyolult dúcolásokkal és alátámasztásokkal érték el, amit tou kungnak neveznek. A homorított tetők, az oszlopok és az aládúcolás a kínai épülettervezés lényeges jellemvonásai.[10]
A homorított kínai tetőzet eredetén mind a Kelet, mind a Nyugat sok tudósa törte a fejét. Egyesek szerint ez a belső-ázsiai sátrak tetejének görbületét utánozza, mások szerint az ereszek felhajlításával több fényt engednek behatolni az alattuk levő helyiségekbe, vagy pedig a csapadék levezetésének a megkönnyítésére szolgálnak. Ezek a homorított tetőszerkezetek a korai kínai építészet ben még nem jelentek meg, hanem fokozatosan alakultak ki. Jellegzetes, hogy a tető sarkait kis kerámiaállatok koronázzák. Ámbár ezeknek az állatfiguráknak elsődleges jelképes értelmük volt (a jó szerencse jelképei), vagy csupán díszítőelemek voltak, a tető gerincének illesztékeit, a fából készült csapokat is védték az esővíz eróziós hatásától.[10]
A tou kung dúcolás három részből álló konzolos szerkezet: a tou (ami kocka alakú dobozt jelent) egy kis fatömb, gyakran az oszlopfők is ilyen alakot kaptak és ilyen az alapja a magas épületek tartóoszlopainak; a kung egy lapos U alakúra formált fadarab, amelyekből kettő derékszögben keresztezve egymást olyan tömböt alkot, amely négy irányban nyúlik el; az ang pedig egy hosszú, ferde konzolgerenda, amely a belső szerkezetből kiindulva az oszlopok tetejére támaszkodik, végignyúlik valamennyi tou kung tartószerkezeten egészen a legkülsőkig. A tou kung funkciója az, hogy alátámassza és fenntartsa a tetőszerkezet kiugró ereszeit és egyidejűleg röviddé tegye a keresztgerendák közeit. Mechanikai szemszögből a tou kung szerkezete zseniális szerkezeti megoldása a súlyos tetőzet hordásának. És különféle változatai, amelyek az idők során kialakultak, azt a fő vonást jelentik, amely megkülönbözteti a kínai építészetet minden más kor és stílus alkotásaitól.[10]
A tout első ízben az i. e. VII. és VI. századból való kínai bronzokon örökítették meg, míg a kung első képe egy négyszögletes bronztáblán látható, amelyet egy, az i. e. V-VII. századból származó sír feltárásakor találtak meg. A tou kung a korai formájából fokozatosan fejlődött ki. Ekkor még egyszerű volt, és világos szerkezeti funkciót mutatott meg, majd egyre bonyolultabbá, kifinomultabban kidolgozott stíluselemmé fejlődött. Később a többszintes szerkezetek egymást keresztezőén elhelyezett tartógerendáinál is alkalmazták. Ámbár ez a későbbi fejlődési stádium csodálatos épületek emelését tette lehetővé, a tou kung szerkezeti szerepe lassanként lehanyatlott.[10]
Pagodák[szerkesztés]
A buddhizmust valószínűleg i. sz. 1. században vitték be Kínába Indiából. Eleinte csak kevés zarándok szivárgott Kínából Indiába, a 4. századtól azonban a zarándoklás valóságos folyammá dagadt, sokan indultak el, hogy Buddha szent földjén tanulmányozzák a vallást, majd visszatérjenek Kínába azért, hogy e tanításokat ott terjesszék. Építőművészeti szempontból e kultúrák keveredése azt jelentette, hogy az indiai sztúpák, ezek a palack alakú sírok vagy Buddha ereklyéket őrző emlékművek kombinálódhattak a kínai építészetre jellemző toronnyal; így keletkezhettek a mindenütt látható kínai pagodák.[10]
Fo Kuang San[szerkesztés]
A kőből és téglából épült épületek évezredeken át fennmaradnak, a korábban, főként fából épült alkotások gyakran összeomlottak vagy a tűz pusztította el őket. Ezért az ezeréves vagy annál is idősebb, máig is fennmaradt néhány faépületet féltő gonddal őrzik és tartósítják. Közülük az egyik a 857-ben épült Fo Kuang San templom főcsarnoka. Ez Sanhszi tartományban, a Vutaj-hegyen áll. Ámbár a Nancsan-szentély buddhista csarnoka valamivel régebben épült (782-ben), nem állja az összehasonlítást a Fo Kuang San templommal sem a mérete, sem a díszítményei tekintetében. A Fo Kuang Sze főcsarnokának építésekor a kínai építészek a lépcsőzetes gerendákat háromszöges keretszerkezettel kombinálták, a tou kung rendszert a gerendák és oszlopok összekötésére használták. A csarnok faszerkezetét a földön készítettek el, ami az ősi Kína faszerkezetes épületeinek hagyományos módszere volt.[10]
A Fo Kuang San buddhista csarnoka a Tang-dinasztia korának jellegzetes épülete: tou kung-jai erősek, 4,5 méteres ereszei rendkívüli méretűek, tetőzete enyhén emelkedik, elrendezése, alaprajza tágas. Ezenkívül a csarnokban fennmaradt sok szobor, falfestmény és felirat a középkori Kína egyik legértékesebb emlékévé teszi ezt az épületet.[10]
A faszerkezetes épületek másik megmaradt példája a Fo Kung San pagodája, vagyis bejárati építménye. Ez Kína legrégibb fapagodája, és 67 méteres magasságával a legmagasabb, fennmaradt faépítménye. A pagodák olyan emlékművek, amelyek egy buddhista szerzetes sírját vagy egy fontos Buddha-ereklyét rejtenek magukban. Olykor magukban állnak, de gyakran egy bonyolult templomegyüttes részeként épültek. Az együttesben vannak a meditáció, a tanulás, az oktatás és lakások céljára szolgáló helyiségek, termek is.[10]
A Fo Kung San fapagodája nyolc-szögletes szerkezetű, amely - kívülről nézve - ötszintes, de valójában kilencszintes. Két, kívülről látható szint között van egy-egy rejtett szintje. A felső szintek fokozatosan egyre kisebbek, ezáltal az épület arányos és stabilis lett. Története során hétszer rázta meg földrengés ezt a fapagodát, míg a 20. század háborúi során több mint 200 belövés érte (1921-ben). A templom mindezt a kárt és pusztulást túlélte, és ma is áll, Kína építőművészetének dicsőségére.[10]
A modem, sokszintes, vasbeton épületek típusai közül a cső formájú szerkezetet tartják a leginkább ellenállónak, és így alkalmasnak a földrengés-veszélyes területeken, mivel ez a szerkezet eléggé rugalmas ahhoz, hogy ellenálljon a földrengéseknek anélkül, hogy összedőlne. A Fo Kung-pagoda nagyon hasonlít a korszerű cső alakú épületekhez. A két oszlopkor - egy külső és egy belső - nyolcszögű síkon elrendezetten áll, a rejtett szinteket mindkét oszlopgyűrű alátámasztja, és ezáltal merev gyűrű keletkezik. A kissé szűkülő cső alakú épület azáltal jön létre, hogy az egyik oszlopkor a másik tetejére támaszkodik. Ezenkívül a pagoda valamennyi fa alkotóelemét konzolok fogják össze, ezáltal a pagoda nemcsak merev, hanem bizonyos mértékig rugalmas is. Ténylegesen ebben a pagodában 56 különféle tou kung-kombináció van, és ezzel az építéstörténészek számára valóságos tou kung könyvtárként vagy mintagyűjteményként szolgál.[10]
Szung Jüe pagoda[szerkesztés]
A Fo Kung fapagodájánál még régibb a téglából épült Szung Jüe, a Ta-templom pagodája Honan tartományban. 523-ban épült, ez Kínában a legrégibb, ma is fennálló buddhista pagoda. Ezenkívül ez az ország legrégibb többszintes téglaépülete. A pagodának alacsonyak a szintjei, és nem hasonlít a többszintű fapagodákat másoló épületekre, sem a sírnak használatos egyszintű pagodákra. 41 méter magas, 12 külső oldala van, belseje viszont szabályos nyolcszög. Alapjának külső átmérője 10,7 méter, a belső átmérője pedig csaknem 5 méter. A fala majd 2,5 méter vastag.[10]
Az évszázadok során a téglából, illetve kőből épült pagodák szerkezete 4-6 oldalúakból általában 8 oldalúakká fejlődött. Sok száz ilyen pagoda maradt fenn Kínában, de a Szung Jüe-templom pagodája , amelyet több mint 1400 éve építettek, az egyetlen 12 oldalú. Ez és a régisége teszi a kínai építészet igazi ritkaságává és világhírűvé. Egyes kutatók úgy vélik, hogy ezt a pagodát egy indiai gupta stílusban épült templom mintájára építették, zarándokok másolták le az eredetit.[10]
Egyedülálló formájától eltekintve a Szung Jüe pagoda szépségéről is nevezetes. Kelet-Kína Honan tartományának Szung hegységének déli lejtőjén épült, és két részre oszlik, egy alsó és egy felső részre, amelyekbe padlók vagy lépcsők lehettek beépítve. A felső rész, amely a teljes magasság kétharmada, 15 szintből áll, az egymáshoz közel elhelyezkedő ereszeket csúcsdíszítmény koronázza. A támasztó (megterhelést hordozó) téglákból készült ereszek méreteikben a magasság függvényében* csökkennek, ezáltal a pagodának parabola alakot kölcsönöznek. Az alsó rész két rétegre oszlik, és ezek képezik a pagoda alapját. Az alsó rétegnek négy kapuja van, a négy égtájnak megfelelően. A második rétegben, amely a fő szintet jelenti, négy félköríves kaput találni, ezek elhelyezkedése megfelel az alsó réteg kapuinak, és együttesen négy magas, keskeny kaput alkotnak. A fennmaradó nyolc oldalon kis, egyemeletes, négyszögletes, egy-egy ablakkal díszített pagodák domborművű képe látható. Minden kő kapuívet és ablakkeretet hálószerű lángok díszítenek, ilyen lángminta fog körbe minden buddhista istenséget. A felső szinteken kis ablaknyílások vannak.[10]
A pagoda belsejében mélyedések vannak, valaha lépcsők és padlók lehettek beépítve. A támasztó téglasorok rétegeiből és ereszek szerkezetéből arra lehet következtetni, hogy a pagoda belsejében eredetileg 9 emelet volt, a padozatuk fából készült. Ez a pagoda már több mint 1400 esztendeje áll, és évszázadokig állni fog még az ősi Kína tégla- és kőépítő művészete technológiájának emlékeként.[10]
Ancsi-híd[szerkesztés]
Egy másik, egészen más típusú építkezést képvisel a világhírű, 1300 éves Ancsi-híd , amely a Csiao-folyót íveli át Hopej tartományban, Pekingtől 300 kilométerre délre. A helyi lakosság Nagy- kőhídnak hívja a 605-617 között épült hidat, amelynek a fesztávolsága majd 40 méter, a magassága pedig 7 méter. A híd két végén két átviteles szerkezetű ív van. (A takaréküreges ív hídmező ráfalazás, olyan boltívszerű építészeti elem, amely a híd íve és a pályája által kialakult teret fogja közre; közelítőleg háromszög alakú.) Az Ancsi-hídkecses, karcsú és könnyű, akárcsak a felhők mögül előcsillanó keskeny holdsarló vagy az eső után feltűnő szivárvány. A hidat a Szuj-dinasztia korának híres építőmestere, Li Csun tervezte (581-618), akit ezért a„takaréküreges ívhíd atyjának” nevezték el.[10]
Az Ancsi-híd középső nyitott ívét úgy alakították ki, hogy két oldalról 28 darab 25-40 cm széles ívszelvényt szorítottak össze. Az egyszelvényes boltozott kőhidakkal ellentétben a szelvényekből álló ívhíd nem feltétlenül omlik össze, ha valamelyik szelvénye megsérül. De ezeknek a szerkezeteknek is van egysebezhető pontjuk: a hosszú, de keskeny ívszegmentumok között gyenge az összeköttetés, a kapcsolat. Ennek a hátránynak leküzdése céljából a tervező vas kötőelemeket és összehúzó vasakat alkalmazott azért, hogy az íveket együtt tartsa. Ezen kívül a hidat a közepe felé egy kissé el is keskenyítette, úgyhogy az ív két- oldala egy kissé a közép felé hajlik.[10]
Ilyen típusú hidat Európában első ízben a franciaországi Montaubanban a XIV. században építettek, vagyis 700 évvel a Nagy-kőhíd után, és a franciaországi híd sokkal kisebb méretű is volt. A takaréküreges hídcsak a XIX. században terjedt elszélesebb körben a világon, így a kínaiak azt mondják, hogy a Nagy-kőhíd egyidejűleg öreg is, meg fiatal is.[10]
Várostervezés[szerkesztés]
A különféle építészeti létesítményeket megteremtő kínaiak emellett tapasztalt várostervezők is voltak, ez az i. e. VII. századtól megmutatkozott. Várostervezési tevékenységüket szigorú törvényekre alapozták. A városaikat a „világmindenség rendje” alapján telepítették, ez azt jelentette, hogy szigorúan észak-dél tengely szerint építették. A házak homlokzata délre nézett, ez a meleg megtartása miatt volt előnyös, ezen kívül a délit a jó szerencse égtájának is tekintették. (A kínaiak egyébként öt irányt ismertek: északot, délt, keletet, nyugatot és középet, ez utóbbit ugyancsak törvényesen elfogadott iránynak tekintették.) Minden várost fallal vettek körül, és a hagyományoknak megfelelően 12 kapu nyílt a városba, ami megfelelt a hónapoknak és az állatöv csillagképeinek.[11]
A kínai városokra jellegzetes hogy a centrumban a központi kormányzat hivatalai épültek fel, vagy a császári kormányzó palotája vagy a helyi adminisztráció tagjainak hivatallakásai. A várostervezés az állam feladata volt, a kormányzat irányította a piacokat és a településeket. A városi parkok és tavak, amelyek fontos zöldövezetet alkottak, az elit számára voltak fenntartva: az északi fővárosokban a császárság elitje, a déli városokban az egyre gyorsabban szaporodó kereskedő előkelőségek számára.[11]
Mivel Kína gazdasági központja északról a gazdag Csang-Csiang (Jangce) folyó deltavidékére vándorolt, a császárok ezt követően azzal kísérleteztek, hogy fővárosukat mind messze délre helyezzék. Rendszerint Nancsing (Nanking) közelébe. Ez a név „déli fővárost” jelent. Olykor azonban az államfők fővárosukat visszahelyezték északra. Amitől féltek, bekövetkezett, a mongolok betörtek a birodalom északi határára, és meghódították Kínát a XIII. században. Megalapították a Jüan-dinasztiát (1279-1368), és az új dinasztia új fővárost alapított a Hopej tartományban: a mai Pekinget (ezt Marco Polo Tatu néven említi). [11]
Pekingi Császári Város[szerkesztés]
Miután a mongolokat kiűzték, tervbe vették, hogy a jüanok fővárosának romjain új fővárost építenek. Az építkezés a harmadik Ming császár életében kezdődött, 1406-ban, de csak a Csing-dinasztia (1644- 1919) uralmának kezdetén fejeződött be. A város területe mintegy 65 km² volt. A városterv magában foglalta a Császári Várost a város északi részén, és egy lakóvárost délen. Peking jellegzetes kínai főváros, amelynek magja a Császári Város. Ez egyben a legnagyobb fennmaradt főváros, amely a modern birodalmakat megelőző valamely birodalomból fennmaradt.[11]
A város eredetileg szigorúan szimmetrikusan épült, egy tengely haladt rajta végig, 8 km hosszan, észak—déli irányban, és az egyenes utak és sugárutak hálózata is szimmetrikus volt. A főváros északi része három egymásba fészkelt városból állt: a Tiltott Város a Császári Városon belül volt, ez utóbbit viszont a tulajdonképpeni Peking város vette körül, amelyet magas fal övezett.[11]
A Császári Várost folyók szelték át és tavak tarkították, amelyek körül nagy zöld területek voltak. A Ming- (1386-1644) és a Csing-dinasztia császári parkjai smaragd nyakékként vették körül a várost. A legészakibb részen három egymásba kapcsolódó tó nemcsak a vízen való szállítást, hanem a csónakázást is lehetővé tette. A kék és zöld övezetek nemcsak szépítették a környezetet, hanem nagyon kellemessé is tették Peking éghajlatát.[11]
Tiltott város[szerkesztés]
A Tiltott Város, a legbelső mag volt a császári Kína utolsó bástyája. A három legnagyobb üdülőparktól délkeletre terült el, és a kiterjedése észak-déli irányban több mint 1000, kelet-nyugati irányban pedig 730 méter volt. Csaknem 50 méter széles vizesárok vette körül, ezenkívül 10 méter magas fal is. Ezen a területen sok épület emelkedett, különálló paloták, csarnokok. A Tiltott Város teljes területe kb. 120 hektár; a Belső és Külső Udvarában csaknem 1000 épületet találni. A Belső Udvar magában foglal három nagy kihallgatási csarnokot, amelyek közül a Legfelsőbb Összhang csarnoka a legnagyobb és a legfontosabb; valójában ez a legnagyobb, még fennálló újkort megelőző időkből való épülete Kínának. (Ez volt a tulajdonképpeni trónterem.) A Ming- és Csing- dinasztia idején a főbb hivatalos szertartások itt játszódtak le. A Belső Udvar (a belső palota) egyben császári lakhelyként szolgált. Három nagyobb palotacsoportból áll: a hátsó palotákban van a császár hivatalos lakóhelye, a központi tengelyen van az Égi Tisztaság palotája, valamint a császámő otthona, a Földi Nyugalom palotája. A központi tengelyt hat keleti és hat nyugati palota szegélyezi a hitvesek és az ágyasok számára. Mögöttük pedig hat keleti és hat nyugati palota áll, ezek a hercegek számára szolgáltak lakóhelyül.[11]
Mivel a Tiltott Város azon a központi tengelyen fekszik, amely Peking egész városán észak-déli irányban áthaladt, meghatározta az egész várostervet. A csendes tavak és az azokat körülvevő parkok olyan kedvezővé tették a nyüzsgő nagyváros képét, hogy Peking mindmáig a várostervezés mesterművének tekinthető.[11]
Nyári Palota[szerkesztés]
A Nyári Palota Peking külvárosában terül el, 8 kilométerre a várostól. Északi részén van a Hosszú Élet hegye (Van Sou San), a délin pedig a Hatalmas Fényesség tava (Kun Ming hu), ez a terület a császár és környezete számára nagy vonzerőt jelentett, amikor Pekingben beköszöntött a párás nyár. A Hosszú Élet hegye két részből áll. A domb délre néző eleje a színpadok és szertartások területe. Több nagy épület és csarnok van itt, közülük a Fo Hsziang Ko, vagyis a Buddha Illata pavilon, amely tulajdonképpen templom és a Paj Jün Tien (Lépcsőzetes Felhők terme) a legjelentősebbek. A domb délnyugati lábánál a csaknem 900 méter hosszú Fedett folyosó húzódik, mint valami színes szalag, amely szerves egységbe fogja össze az épületeket. A háttérben levő domb az élénk színekkel ellentétben sötét: a díszfák révén csendes, üde és természetes. A dombtól északra tavak láncolata húzódik egy olyan tájban, ami Dél-Kínára emlékeztet.[11]
A Kung Ming-tó víztükre is két különböző „tájegységre” oszlik. A palotához közel eső részét hidak, gátak és templomokkal ékesített kis szigetek szegélyezik. De ha már a tavon van az ember, széles kilátás nyílik a párás víztükörre. A hátsó tó éles ellentéte az elülsőnek; kanyargóssága azt a benyomást kelti, hogy a víz mély és nagy kiterjedésű, a vadabb növényzet a mesterkéletlen természetet mutatja. A hátsó tavon csónakázva még ma is úgy tűnik: a természet meseországába kerültünk.[11]
- ↑ A Short History of the Chinese People. Sturgis Press (2007). ISBN 978-1406769760
- ↑ McCannon, John. Barron's how to Prepare for the AP World History Examination. Barron's Educational Series (2018. március 19.). ISBN 9780764118166
- ↑ Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen
<ref>címke; nincs megadva szöveg a(z)steinhardt 2004 228nevű lábjegyzeteknek - ↑ Formichi, Chiara. Religious Pluralism, State and Society in Asia. Routledge (2013. október 1.). ISBN 9781134575428
- ↑ Architecture of Thailand: A Guide to Tradition and Contemporary Forms. Editions Didier Millet (2018. március 19.). ISBN 9789814260862
- ↑ Huotari, Tauno-Olavi & Seppälä, Pertti: Kiinan kulttuuri (Kínai kultúra), p. 363. Ottawa, 2005 (5. kiadás). ISBN 951-1-15943-7
- ↑ Magyar Építőművészet, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)1953 / 7-8. szám
- ↑ Uj Lexikon 4. Kína (Budapest, 1936)
- ↑ Tolnai Új Világlexikona 8. Kína (Budapest, 1927)
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r Univerzum, 1987 / Kína építőművészete: Hszü Poan és Kuo Tajheng cikke nyomán – „Natural History"
- ↑ a b c d e f g h i j Univerzum, 1987 / Kína építőművészete; Hszü Poan és Kuo Tajheng cikke nyomán – „Natural History"
- ↑ UNESCO: Imperial Palaces of the Ming and Qing Dynasties in Beijing and Shenyang
- ↑ Britannica: Forbidden City